Az ifjú pápa i ii 593

Az ifjú pápa I-II. Nemigen tartozik ez az agyonsztárolt sorozat a Vademecumra: ugyan ki nem hallott róla? Egy nagy magyar portál az év végén listázta a szerintük legjobb 25 tévésorozatot, és ez lett a No. 1. Erre felkaptam a fejemet. És akkor láttam meg Sorrentino nevét. A mindössze 46 éves író és rendező már legalább három olyan filmet alkotott, amellyel a legnagyobbak közé iratkozott be. Il Divo, A nagy szépség, Ifjúság.

(Mindegyiket lelkesen ismertette a Vademecum). Ezt a sorozatot ő találta ki, három társával maga írta, és mind a tíz (eddigi) részt ő is rendezte. Ezúttal is a megszokott alkotótársaival dolgozott. Az operatőr Luca Bigazzi, a vágó Cristiano Travaglioli. Az ismertetők megjegyzik, hogy a rendező mindig egyetlen kameraállásból dolgozott, ami nagyfokú tudatosságra vall.

Az ünnepek alatti kulturális élményeimnek ez volt a csúcspontja, ezért a további részek megtekintése előtt máris agitálok mindenkit, nézze meg, amint teheti. (Pl. HBO GO szolgáltatás).

Kapásból három okot tudok megnevezni, miért is olyan kiemelkedő ez a sorozat – amiben már nincs semmi sorozatszerű – egy moziteremben is megállná a helyét. Mintha szimbolikusan is eltűnt volna a két műfaj közti különbség.

Első okként említhetjük a többségében eredeti helyszíneken forgatott jelenetek képi orgiáját. Az a vizuális gazdagság, amit elsősorban a Nagy szépségben csodálhattunk meg. Ezeket a képeket egyszerűen jó nézni. Talán ha levennénk a hangot, néhány jelenet akkor is működne.

A második ok a Vatikán belvilágának sűrű, realisztikus ábrázolása. A minden nagy szervezetre (gyárra, egyetemre kórházra, hadseregre) igaz taposás, intrika érzéki ábrázolása, amely különösen erős szokott lenni új, első számú vezető érkezésekor.

A harmadik, legfontosabb ok az, hogy ez a film voltaképpen a végső kérdésekről szól: mit nyújt az embereknek az egyik legrégibb vallás.

Mit nyújthatna? Kell-e, mit kell másképp csinálnia a 47 évesen,

alighanem véletlenül megválasztott fiatal, nagyon jóképű amerikai pápának, Lenny Belardónak?

Az első részben megválasztását illetően több teóriáról is értesülünk: a legvalószínűbb az, hogy a Vatikán nagyhatalmú államtitkára, Voiello bíboros az utolsó pillanatban azért állt mellé, hogy megakadályozza Lenny mentorának, New York érsekének pápává választását, bízva abban, hogy a fiatal pápát majd sakkfiguraként mozgathatja. Mekkorát kellett tévednie.

Nagyszerűek a pápa gyerekkorára visszapillantó rövid jelenetek is.

Egyáltalán: ez a sorozat remekmű-gyanús. Minden pillanata örömöt okoz – közben járatja a néző gondolatait. A második rész végén – első nyilvános beszéde során – nyilván minden néző azt érzi, hogy a pápa önfejűségében rettenetes hibát vét. Pedig lehet, hogy csak egy olyan paradigmába illik, ami lassan bontakozik ki. Mint ahogy az sem véletlen, hogy nem engedi fényképezni magát, és letiltja képmásának merchandising felhasználását. (Nem lehet tányérra, bögrére, trikóra, sehová sem a képmását felvinni.)

A sorozatot az őszinte érdeklődés hajtja előre: csaló-e Lenny Belardo, vagy éppenséggel a hit esetleges megújítója?

A pápa bőrébe bújt csodálatos Jude Law minden pillanatban azt érezteti velünk: akár lehet ez is, vagy amaz is.