Az első aranykor az osztrák magyar monarchia festészete és a műcsarnok 594

Az első aranykor | Az Osztrák-Magyar Monarchia festészete és a Műcsarnok Nagyon kellemes órát töltöttem el a Műcsarnokban. Hatalmas vásznakat láttam, melyek közül jó néhány már új korában is járt ezek között a falak között. Elegánsan, szellősen elrendezett, kisgimnazisták számára is érthető nyelven írt szövegekkel magyarázták el a Monarchia idején uralkodó, lassan egymást váltó stílusokat. Azt, hogy az egyes osztrák, cseh, lengyel, horvát művészek miként hatottak egymásra. Szó esik a kellően műpártoló kultúrpolitikusokról, a nagy arisztokrata mecénásokról is. Néhány nagyon nagy, nehezen szállítható kép is látható, mint a lengyel festőfejedelem, Jan Matejko „Reytan, Lengyelország eleste” című óriási képe, amely egy 1773-as jelenetet ábrázol. Összesen majdnem kétszáz kép látható a termekben, a magyar múzeumokon kívül kilenc külföldi intézménytől is kaptak kölcsön vásznakat.

Egy rádióműsorban Sármány-Parsons Ilona, a kiállítás tudományos kurátora ezt mondta a tárlat szerkezetéről: „A tárlatot egy négy tételes »vizuális szimfóniának« szántuk, melynek első tétele a historizmus, a három nagy festőfejedelem: Makart, Matejko és Munkácsy vásznaival.

A második egység a historizmus és a realizmus, amit az 1880-as évtized elfelejtett. Megdöbbentő valóságába visz, ám felmutatja az áhítat és a természetbe menekülés képeit is. A 19. század végének lélektani fordulatát, a szerteágazó festőiskolákat nemzetenként csoportosítva mutatja be a tárlat, hiszen más a cseh, a lengyel, a magyar és az osztrák századvég. (…) A negyedik tétel a kijózanodás korszakát idézi fel, amikor túl sok volt a tehetség a hazai piachoz képest; néhányan makacsul tovább festették a magyar valóságot, mások elfordultak tőle.”

Az én kedvenceim a három nagyon szép Makart vászon, és egy sor – csak reprodukcióról ismert – magyar klasszikus. Temple Jánostól a „Márkus Emília Ofélia szerepében”, Csók Istvántól a

„Cselédközvetítőnél”, Glatz Oszkártól a „Bányászok reggeli imája”. A Műcsarnok saját, 120. születésnapja alkalmából, a Kiegyezés 150. évfordulóját kívánták ezzel a kiállítással megünnepelni. Igazán soha rosszabbat.

Egy kérdés nem hagy nyugodni. Hogy kerül ez a kiállítás éppen a Műcsarnokba, a kortárs képzőművészet legfontosabb kiállítóterébe?

Az állami akaratból születő kiállítások céljára egyre másra jönnek létre új terek: a Honvéd főparancsnokság épülete, a Várkert Bazártól jobbra és balra, stb. Ha nem ezekben, hanem a Műcsarnokban rendeznek ilyen tárlatot, akkor a kortárs művek elől veszik el a helyet – és ez a legkevésbé sem helyeselhető.

(2017. mรกrcius 12-ig.)