Az élet ára – gavin hood angol háborús társadalmi filmdrámája 594

Az élet ára – Gavin Hood angol háborús társadalmi filmdrámája Ha az van egy DVD borítójára írva, hogy Helen Mirren a főszereplő, ez már elegendő indok, hogy levegyem a polcról. Így keveredtem ehhez a filmhez, amelyben a színésznő egy brit különleges katonai egység Powell nevű, ezredesi rangban lévő parancsnokát alakítja, helyenként démoni erővel. Az a dolga, hogy szoros NATOegyüttműködésben drónokról indított rakétacsapásokkal likvidáljon fontos célpontokat. Egy angliai támaszponton dolgozik, de az arcfelismerést Pearl Harborban (Hawaii) végzik, a drónpilóták Nevadában dolgoznak. Mindig együttműködnek helyi földi felderítőkkel is. Mindez a képtelenül bonyolult rendszer egyetlen nagy képernyőn összegződik. A film az utóbbi években kialakult újfajta hadviselésről szól, annak erkölcsi és politikai dilemmáiról.

A film Kenyában, egy nagyvárosi nyomortelepen kezdődik. Egy átlagos családban egy tinédzser hulahoppozik egész nap. Csak akkor szakítja félbe, amikor elindul, hogy a közeli főutca sarkán eladja a mamája által sütött lepényeket.

Aznap Powell ezredesnek egy kenyai támadást kell lebonyolítania – egy terroristákhoz átállt brit házaspár arra készül, hogy öngyilkos merénylőket indítson útnak. Minderről bőséges, megdönthetetlen bizonyítékok vannak. Nemcsak az égben suhanó Reaper típusú drónról küldött elképesztő felbontású felvételek, hanem egy helyi, kenyai ügynök által, néhány száz méterről, mobiltelefonnal(!) irányított rovar formájú és méretű kamera képei. Ez utóbbi észrevétlenül berepül a terroristák házába, és onnan afféle helyszíni közvetítést ad.

Talán mert brit állampolgárok vannak a célpontok között, aznap a támadás elrendelése a szokásosnál bonyolultabb feladat. Az igazságügyi miniszter irodájában fél tucat ember izzad a döntés felett, köztük egy tábornok, a miniszterelnök politikai tanácsadója és mások.

Mindannyian az ártatlan veszteség minimalizálásáról és a várható

politikai visszhangról beszélnek. Egyszerre sok szempontot próbálnak figyelembe venni, aztán arra jutnak, hogy legjobb lesz a döntést magasabb szintre vinni. Miközben rohan az idő, el kell érniük az angol külügyminisztert, aki hasmenés-problémákkal küzd egy szingapúri látogatáson, majd az amerikai külügyminisztert, aki Pekingben tartózkodik. Ő aztán azonnal dönt: lőjenek, persze.

Lassan ráébredünk, hogy a jó vagy rossz döntés közti különbség éppen az általunk már ismert lepényt áruló kislány élete lehet. Hiszen ha a terroristák elhagyják a házat, akkortól elvegyülnek a tömegben, és akkor már nem lehet Hellfire rakétával kilőni őket. A forgatókönyv sok fordulatát nem árulhatom el. Annyi biztos, hogy ízléssel, együttérzéssel ábrázolja a katonákat, a politikusokat is. Ha nem tudnak igazán jó döntést hozni, akkor a legkevésbé rosszat kell megkeresni.

Azt hiszem, meg is találják.

Az elkínzott tábornok szerepében az akkor már halálos beteg Alan Rickmant láthatjuk. Ez volt az utolsó filmje.

Az imdb filmadatbázisban olvasgattam a filmről, itt azért érdemes nézelődni, mert igazi szakértők foglalkoznak azzal, hogy kiszúrják a hibákat. Az olvasottak szerint a Hellfire rakéta lőtávolsága sokkal kisebb, a katonák fegyvernemi jelzése rossz oldalon van, kitüntetéseik sorrendje hibás és legfőképpen: nem létezik ilyen rovar méretű, álcázott kémkamera-drón. Akkor még inkább vaktában lődöznek odafentről?

De Helen Mirren csodálatos volt a feladatra koncentráló hivatásos katona szerepében. „Trigger-happy”, mondja az angol arra a személyiségtípusra, aki azonnal tüzelne, ha módja lenne rá. Azt is olvastam, hogy a szerepet eredetileg egy férfi színészre írták. De jó hogy nem így lett!

Előzetes angolul itt.

(Eye in the Sky, 2011, 102 perc, a további főbb szerepekben Aaron Paul, Barkhad Abdi, Jeremy Northam, Iain Glen, fényképezte Haris Ambarloukos, vágó Megan Gill).