Almudena grandes megdermedt szív – az első ötszáz oldal 585

Almudena Grandes: Megdermedt szív – az első ötszáz oldal Amikor sokat olvasó üzletasszony barátném a nyár közepén SMS-ben riasztott, hogy ezt a könyvet el kell olvasni, még aznap megvettem.

Három hónapig hevert az asztalomon, a szokásos banális okokból: minden határon túl, félelmetesen vastag, szerzője nem mondott nekem az égvilágon semmit...

Tíz napja aztán elkezdtem olvasni, és egyre mélyülő örvénybe kerültem. Nem az az érzés kerített hatalmába, hogy csak ezt szerettem volna olvasni a nap minden órájában (az is finom érzés!), hanem erősen átjárt az életbe vetett hit. Milyen jó nekem, hogy ilyet olvashatok! Mindez csak homályosan motoszkált bennem. Az örvény azonban gyorsult. Tíz nap alatt még csak a felénél járok – pedig egy négy napos ünnep is volt közben.

A cselekmény egy falusi temetéssel kezdődik. Temetik a madridi pater familias-t, a dúsgazdag, ötgyerekes építési vállalkozót. A mesélő a negyedik, a többi gyerekre nem hasonlító, negyven felé járó Alvaro, aki apja kívánsága ellenére nem építésznek tanult, hanem sikeres elméleti fizikus lett. A temetésen megjelent sokaságot nézegeti, amikor kis késéssel egy nagyon csinos nő fut be, aki nem lehet falubeli, de nem is a családhoz tartozik. Ez a futó benyomás később többször is felötlik benne. 2005 körül járunk.

Eközben azonban más cselekményszálakkal ismerkedünk. A nyolcvanas években egy nyolcéves kislány elkíséri imádott nagypapáját egy ismeretlen családhoz látogatóba. Amíg ő a gyerekekkel játszik, valami nagyon drámai dolog történik a felnőttek között.

Aztán egyszer csak már a harmincas évek közepén járunk, egy meggondolatlanul férjhez ment tanítónő históriáját követve intenzív bevezetést kapunk az éppen kétfelé szakadó, polgárháború előtti Spanyolország életéből.

Aztán megint jön Alvaro története, utána új és új történetszálak. De az egész történet olyan, mintha egy előre programozott drón repkedne a spanyol történelem és társadalom felett, egy különleges terv szerint.

Egy pillanatig sem érezni benne a trükközős modern regények okozta

fájdalmat: „Ne már, hogy most a másik történetszál jöjjön, amikor majdnem megcsókolták egymást!” Nem, ebben a könyvben a szerző sose siet, a fejezetek hosszúak, szinte kisregény terjedelműek. Itt mindenre van idő.

Az ötszázadik oldalt éppen elhagyva, már lényegében csak két szálra redukálódik a történet. Alvaro élete romokban, jártunk már az ostromlott Madridban, a francia ellenállás spanyol hősei között, az elhunyt apa gazdag, jól titkolt szerelmi fészkében, Párizsban, spanyol emigránsok között, Franco halálát ünnepeltük velük. Belekeveredtünk 1941-ben egy falangista ifjúsági tüntetésbe, jártunk az orosz fronton, a spanyol Kék Hadosztály kötelékében, lábadoztunk Rigában, voltunk ügyvédi irodában, a végrendelet felbontásakor. És persze egyre szerelmesebbek lettünk...

Egy röpke pillanatra már össze is ért a két szál, és egyre erősödik bennünk az előérzete valami nagy-nagy titoknak. Vajon mire megy ki a játék? Ki volt valójában az elhunyt főhős, Julio Carrion Gonzalez, hogyan szerezte vagyonát? Mi lehetett az a nagy gazság, amit elkövetett, és amiről nem értesültünk az első ötszáz oldalon?

Minderről majd a jövő héten beszámolok. Akkor elmagyarázom a mondatszintű stílus erényeit is, és ki merem mondani, hogy az egész regény legszebb és legemlékezetesebb része egy hátrahagyott levél szövege, amit Alvaro talál meg apja papírjai között, és mi úgy halljuk, többször újra kezdve, hogy az ő gondolataival kereszteződnek.

(El corazon helado, Tusquets Editores, 2007, Scolar Kiadó, 2013, fordította Cserháti Éva, a borítót tervezte Máthé Hanga, 925 o., ára 4450 Ft.)