A nagy szépség – paolo sorrentino filmje 451

A nagy szépség – Paolo Sorrentino filmje Az 1970-es születésű olasz rendező filmjét megelőzte a híre. Olyasmi történt velem, ami kamaszkorom óta nem: kétszer is hiába mentem el a Művész moziba, nem kaptam rá jegyet! És nem az első hetekben…

Igaz, egy kis teremben játszották. A 142 perces film végén egyetlen néző sem állt fel, hanem bámulták a végtelen stáblistát. Sajnálták, hogy vége van. Szerettek volna ráadást, mint egy koncerten. És nem lennék meglepve, ha néhányan közülük azonnal a mozi melletti alagsorban működő Odeon művészfilm-tékába mentek volna, szomjúságukat kielégíteni. Ott alighanem az Il Divo vagy a Szerelem következményei című filmeket ajánlották volna nekik – ezekről évekkel ezelőtt már lelkesen megemlékeztünk a Vademecumban.

De mitől is olyan megragadó ez a film, e fiktív önéletrajzi vallomás, amelynek főszereplője ezúttal is a rendező örökös főhőse, Toni Servillo? Most nem korrupt, nagyhatalmú képviselőt vagy szerelmes kispolgárt játszik, mint az említett filmekben, hanem egy 65 éves, dúsgazdag író-újságíró agglegényt, Jep Gambardellát, az élet császárát, aki Róma legszebb, a Colosseumra néző lakásában él, amelynek akkora terasza van, hogy néha félszáz meghívottat képes vendégül látni „vonatozós” típusú, végtelen táncmulatságokra. Jep valamikor a húszas éveiben írt egy nagy sikerű, díjnyertes regényt.

Akkoriban költözött Rómába, és elragadta az élet, elmeséli nekünk (mézédesen csordogáló olasz nyelven), hogy „mondano” akart lenni, ami – ha jól vettük ki a filmből, a fordításból és egyéb kutakodásunkból – egyszerre jelent nagyvilági, gazdag, divatos és az elithez tartozó embert. Sőt, ismeri be Róma szebbnél szebb helyein megejtett csavargásai közben, a „mondano”-k királya akart lenni, mi több, nem csak olyan személy, aki valamely partit sikerre tud vinni, de olyan ember, aki egymaga is képes egy eseményt kisiklatni.

Nyilvánvaló, hogy Jep Gambardellának mindez sikerült, sőt képes volt ezt az állapotot állandósítani, több mint 30 éven át… Elkísérjük egy

fergeteges partiba, lassanként kiderül, hogy ez a saját 65. születésnapja – 20 és 70 év között mindenféle korosztály előfordul, a tomboló, minőségi tuctuc-zene tökéletesen elhiteti velünk, hogy nemcsak hogy Jep egyenértékű szereplő itt, hanem bármelyikünk ott lehetne. Mi is hajnalig bírnánk az őrjöngést, nekünk is lehetne ilyen csodás szabású öltönyünk (ára egy motorkerékpáré lehet).

A film egyik vonulata Róma bemutatása, eddig soha nem látottan érzéki képekben, mindvégig igen érzékeny és nagyfeszültségű zenével – van benne több Arvo Pärt-szerzemény, játszik a Kronos Quartet is.

Vendégségben járunk néhány vacsorán, egy időre az az érzésünk, hogy a rendező a gazdag római világ leleplezésére hajt, mint Fellini a Dolce Vitában, de aztán a történet egyre inkább Jep tipródásait követi: érzi, hogy kezd kifogyni az időből. Mint valami középkori király, végiglátogatja barátait-alattvalóit és lekötelezettjeit, ölébe hullik egy végtelenül csinos, korban majdnem hozzá illő asszony („A foglalkozásom? Gazdag vagyok.”), aztán egy nála jóval fiatalabb bombázó. Lassan felködlik benne, hogy megint írni akar, valami komoly könyvet. A film utolsó harmada egy a harmadik világból vendégségbe érkező, ősöreg apáca körül forog, végtelenül érdekesen.

Mindezeket a jeleneteket megszakítják Jep éjszakai kóborlásai, mert évtizedek óta éjjel él, nappal alszik. A film vége felé a saját erkélyén is van egy hatalmas, véget érni nem akaró mulatozási jelenet. Ám egyre gyakrabban töpreng fiatal koráról, az első csókjáról. Néhány egymástól elszakított flashback-ben fokozatosan többet és többet kapunk a csókhoz vezető jelenetből. Később látjuk, hogy végre teljesítette főszerkesztője kívánságát, ellátogatott az oldalára fordult Costa Concordia hajóhoz. Mintha lassanként felbukkant volna a valóságos világban. Talán még meg is írja az új könyvet. Bármilyen banálisan hangozzék is, a film harsogó örömérzettel ér véget: nekünk is minden sikerülhet még, akárhány évesek vagyunk is, s legyünk bármilyen helyzetben. Itt egy összefoglaló mondatnak kellene

következnie. A Telegraph angol konzervatív lap kritikusa, Robbie Collin annyira eltalálta, hogy inkább őt idézem, magyarra csak nyakatekerten lehet lefordítani tömörségét: „Csillogó moziremeklés, amely túláradó érzéssel tölti el szívünket, elsodorja tudatos énünket, és magasra röpteti a lelkünket.” (A shimmering coup de cinema to make your heart burst, your mind swim and your soul roar.)

Előzetes: http://www.youtube.com/watch?v=_YYgIEeUemQ (La Grande Bellezza, 142 perc, operatőr: Luca Bigazzi, további szereplők: Carlo Verdone, Sabrina Ferilli, Carlo Buccirosso, Iaia Forte, Galatea Ranzi.)