A katona „nórája” és nádasdy szerint a láthatatlan partitúra 594

A Katona „Nórája” és Nádasdy szerint a láthatatlan partitúra A Katonában nemrég láttam Ibsen Nóráját, Székely Kriszta rendezésében. Eléggé zűrzavarosan kezdődik, ha könyv lett volna, félredobom. Szerencsére ilyesmire nem volt mód. A vége felé aztán megnyert magának az előadás. Igazán a máról szólt, pedig egyáltalán nem volt külsőségeiben modern előadás. Ez a poszt most nem az előadásról szól (amit jó szívvel ajánlhatok), hanem a modernizálásról.

Nemrég kezembe került egy nagyon tanulságos levél, amit Nádasdy Ádám írt két fiatal színházi embernek, Závada Péternek és Kovács D. Dánielnek, a Kamra-beli Ahogy tetszik alkotóinak. Elkértem tőle a levelet, és szíves engedelmével ide másolom: „Kedves Fiúk!

Azon merengtem hazafelé jövet, hogy felelősség van rajtatok: ez a produkció a város (sőt: a magyar nyelvterület!) egyik legnagyobb színházában egy klasszikus darabot visz színre, melyet főleg fiatalok fognak látogatni. Felelősségetek van, hogy ha egy tanárnő elhozta az osztályát, utána mondhassa: igen, gyerekek, ez az a darab, ti láttátok a Szentivánéji álmot.

Azért mondom ezt, mert nektek érdemes mondani, mert Az Ahogy tetszik-nél megvolt ez az érzésem: minden modernizációs bukfenc ellenére (sőt olykor épp amiatt) az előadás hű maradt Shak. darabjához. (A Célia-szálat kivéve, de az nekem még belefért, és akár úgy is írhatta volna Sh.) Ugyanígy a Dani Haramiáinál is.

Egy párhuzam: ha operát visznek színre, ott nincs mese: a partitúrát el kell muzsikálni – jöhet bármilyen koncepció, kosztüm, díszlet, fény, a partitúra mint egy vasmacska, rövid pórázon tartja a hajót. Prózai darabnál a felelősség a színrevivőké: ki kell tapintanotok a szövegből a „láthatatlan partitúrát”, azt a vasmacskát, amelyet elvágva ez már

nem ugyanaz a darab lesz. Hogy pontosan mi és mennyi ez a partitúra, azt megérezni, kidekázni a ti keserves feladatotok.

Elmentem 1-2 éve a Nemzetibe a Szentivánéjire, mert az én szövegemet is használták (egy Doiashvili nevű, talán grúz ember rendezte). Nem tartotta be a partitúrát. Látványos volt és mozgalmas, de pl. a darab közepén egy öreg zongora tetején az egyik fiú megdugta az egyik lányt (egyébként nem volt világos, hogy melyik melyiket). Élethűen csinálták (persze bugyi maradt), a gimnazista közönség hálásan nevetgélt – no de ez a darab épp arról szól (ha jól olvasom a partitúrát), hogy ez nem történik meg egészen addig, amíg a tündérek erre kvázi engedélyt nem adnak a darab végén. Továbbá Théseus, miután észrevette, hogy Hippolyta valóban beleszeretett a szamárba, a darab legvégén egy pisztollyal le akarta lőni a szamarat, de végül inkább főbe lőtte magát.

Tudom, ti ilyesmiket nem tettetek bele. Sejtem, látom, hogy ott van a kezetekben a láthatatlan partitúra. De ne tegyétek le. Sokat nézegessétek.

Barátsággal NÁ” Az alábbi képet Dömölky Dániel készítette