A későn jövők akiknek sikerül, és akiknek nem – nyakatekert gondolatmenet a kívánatos kultúrpolitiká

A későn jövők: akiknek sikerül, és akiknek nem – nyakatekert gondolatmenet a kívánatos kultúrpolitikáról Kerékgyártó István pályáján tépelődve gondolkoztam el a magyar irodalom késői indulásain. Nem kérdés, hogy neki sikerült, ő befutott, még ha az irodalmi bráhminok mindegyike nem is fogadta be. Igaz, a be nem fogadás oka lehet sokféle, ahogy azt már néhány hete Jászberényi Sándor Libri-díja kapcsán emlegettük. Csodálatos első könyvével befutott a 78 éves korával a rekordot beállító, minap elhunyt Vajda Miklós is. Megromlott egészsége nem engedte neki, hogy az „Anyakép” angolul is befussa fényes pályáját. (Reméljük, ez egyszer bekövetkezik majd, bárcsak tehetnénk valamit az ügyben.)

Sok-sok olvasó szemében befutott Dés Mihály is, aki hatvanon felül rukkolt elő első regényével, a később újraírt Pesti barokk-kal.

Nagyon különleges ellenpélda volt a már diákkorában is kebelbeli, több könyves Békés Pál, akinek népszerű könyveit a kritika fősodra sokáig mégis 1B kategóriásnak tekintette. Mígnem egy nap meghalt Fodor Géza, a kritikuspápa, és a következő hónapban a Holmiban megjelent hosszú, Békést mennybe menesztő írása. Bocsánat, éreztette, hogy rájött, tévedett. Miután újraolvasta az összes könyvét elismerte, hogy Békés nagy író. A címzett nagyon örült ennek, bár már beteg lehetett, néhány év múlva, még hatvan éves kora előtt, a prózaírók legszebb férfikorában meghalt.

Vannak aztán kihullók, soha igazán be nem futó, derék, szorgalmas kismesterek és örök újítók, akik jelentőségét majd utódaink ismerik fel.

A címben nyakatekert gondolatmenetet ígértem, és megjegyzéseket a kívánatos kultúrpolitikáról. Sokak szerint egy modern államnak nem sok dolga van az irodalommal, ha már a feudális jellegű, állami díjakat nem lehet megszüntetni. A magyar állam legjobban tenné, ha az NKAn keresztül bőkezűen támogatná a folyóiratokat – mióta a világ a világ, az ő dolguk a tehetségek felnevelése.

Sajnos, az elmúlt egy évben két olyan dolog is történt, ami az irodalom területén (az MMA eddig is ismert térfoglalásán túl) az újabb erőteljes állami beavatkozás felé mutat. Az állam elkezdett irdatlan összegekkel támogatni egy semmiből jött, határon túli irodalmi tehetségkeltetőt. (Erre az intézményre igazán semmi, de semmi szükség nincs.) És volt egy másik, ugyancsak kárhoztatandó eset: bizonyos folyóiratok igen bőkezű támogatása a lakitelki népfőiskolán keresztül. Nem csak verseny nélkül, de teljes titokban.

Voltak időszakok, amikor az egyes kormányok hangzatos kultúrpolitikai irányelveket tettek közé – persze nem lett belőle semmi. (Én kettő elkészítésében is részt vettem.) A mostani – meg nem hirdetett – kultúrpolitika a kormány tetteiből következtethető vissza. Számos területen fenntartják a versenyt, vagy annak látszatát, de attól független csatornákon jelentős pénzösszegek jelennek meg, amelyet kézből osztogatnak, a kormánynak kedves intézmények közbeiktatásával, vagy anélkül.

Nincs erre találóbb példa, mint a Magyar Krónika című folyóirat, vagy a Nemzeti Könyvtár című könyvsorozat.

A néző-problémákkal küzdő Nemzeti Színház két ingyenes folyóiratot is kiad, ha ezekre szükség lenne, akkor nem lennének ingyenesek. Ha valamiért mégis, akkor sem kellene ingyenesen osztogatni őket a Kormányablakoknál. Az imént volt ott egy ügyem, amit parádés gyorsasággal elintéztek. Akkor készítettem lopva az alábbi felvételt.