A
Fesztiválzenekar barokk együttese a Zeneakadémián
Amíg a fenti színházi előadást kockázatnak véltem, az erre a koncertre vett jegyekkel (kisebb vagyonért) biztosra mentem. A vendégkarmester, Jordi Savall (ejtsd „zsordi szávál”) nevét először 1991-ben hallottam, amikor háromszor is megnéztem a Minden reggel (Tous les matins du monde) című filmet a Puskin moziban, amely egy mára elfeledett (azaz éppen e film által feltámasztott) viola da gamba játékos és zeneszerző, Sieur de St. Colombe és híressé vált tanítványa, Marin Marais életéről szólt. Jordi Savall ugyan nem szerepelt a filmben, de ő játszott el minden zenét, illetve az együttese. Attól fogva gyűjtöttem a lemezeit. Ma már mindegyik megvan – bár csak a Spotify Premiumon. Egyébként a koncert hírét is innen kaptam, ugyanis az algoritmus figyeli, miket hallgatok, és természetesen azt is tudja, hol élek, ha egy sokat hallgatott művész Budapestre jön, akkor erről hírt ad. Ez valami új szolgáltatás lehet, mert a művész legalább háromszor fellépett Budapesten, de a portál csak most először riasztott.
A viola da gambáról, a Savall által feltámasztott hangszerről kb. 1975ben hallottam először. Méghozzá egyenesen a fiatal Fischer Iván szájából. Elmesélte nekem, hogy a bátyja, Ádám a csillagok különleges együttállása folytán Bécsben tanulhatott karmesterséget. Két évvel később aztán ugyanezt nem lehetett elintézni. Így aztán Iván cselló szakra kezdett járni Pesten, és év közben kitalálta, hogy ő viola da gamba szakra szeretne járni (ami ugye egy rokon hangszer), és ezt legközelebb Bécsben okítják. Így mégis átiratkozhatott Bécsbe. Ott aztán már gyerekjáték volt szakot váltania, és teljesült az álma, Hans Swarowsky kezei alatt.
Maga a műsor is kedvemre való volt, ugyanis szeretem, ha van olyan műsorszám, amit ismerek. Itt három művet hallottunk: az első, Händel Vízizenéje volt, ezt persze már a zenei általánosban betéve ismertem. De Telemann hasonló című darabját nem. A szünet után pedig Gluck
Don Juan, avagy a kőszobor lakomája című terjedelmes balettzenéje szólalt meg.
A nyolcvanhárom éves művész ma már egy mankóra támaszkodva tud csak járni, azért ülve vezényelt, de a hangsúlyos részeknél, mintha csak nyomatékot akart volna adni mozdulatainak, olykor felállt.
Mindvégig uralma alatt tartotta a zenekart, amely egy emberként, szeretettel csüngött rajta. Érezhető volt, hogy nekik legalább akkora ünnep ez, mint a közönségnek.
A Fesztiválzenekar barokk együttese természetesen korhű hangszereken játszik, ez köztudomásúan áldás és átok. Ezek a hangszerek könnyen elhangolódnak néhány perc alatt is, a nálam jobb hallásúak bizonyára hallottak ilyesmit. Aki viszont a régizene iránt lelkesedik, és nem zavarja a modern hangszerek képességeinek hiánya, annak jó napja volt. Szerepelt a darabokban egy szélgép, két kasztanyetta, és mindenféle fafúvós hangszer és egy hosszú nyakú pengetős csoda. A második és harmadik műsorszámba két blockflöte állt be. Egy-két percig tartott, amíg rájöttem, hogy a női játékos nem más, mint Anneke Boeke, a híres holland blockflöte játékos, aki Fischer Iván első felesége volt, aki miatt jó időre Amszterdamban telepedett le. Hihetetlen, hogy harmincsok éve mit sem változott a külleme! Játéka ihletett, virtuóz és jókedvű volt. Vajon a szólisták nevét miért nem jelölték a kiadott nyomtatott műsorban, sőt a Zeneakadémia és a BFZ honlapján sem?
A műsor végén tomboló ováció következett, és két ráadás. Az elsőről a halk szavú Savall elmagyarázta, egy XIII. Lajos francia király születése alkalmából, 1601-ben felcsendült dallamra készült improvizáció volt. A tizedik sorból csak ennyit lehetett kivenni. Mindenesetre ez a pár perc az est fénypontja volt. Egyre több hangszer kapcsolódott be, egyre hangosabban, egyre gyorsuló ütemben, kicsit a Bolero mintájára, de persze egészen más zenei világból.
(Zeneakadémia, 2024. november 8. péntek 19.45)
Sajnos a múlt heti koncertről nem találtam fényképet a magyar sajtóban, így álljon itt egy 2014-es fénykép, készült egy díjátadás alkalmával. (Forrás: amadalvarez)
