A clark ádám téri foghíj beépítése anthony gall tervei szerint 626

A Clark Ádám téri foghíj beépítése Anthony Gall tervei szerint Eddig három olyan háborús rom, illetve foghíj volt Budapesten, amellyel a város nem tudott mit kezdeni. Volt, amelyikkel próbált tenni valamit, de a küszködés eddig hamvába holt. Nagyság szerint: a Károly körúti Invalidusház hátsó traktusa, a várbeli egykori Honvéd Főparancsnokság Dísz térre néző torzója és a Lánchíd budai hídfőjénél a negyed körcikk alakú telek.

Mostantól csak kettő lesz. A Lánchídi körforgalom melletti elképesztően értékes telken már szerkezetkészen áll egy új szálloda, már a fekete színű, sok ponton szegecselt szigetelés is felkerült rá. Éppen ez a küllem robbantotta fel az internetet. Már elkészülte előtt megosztó épületnek tűnik Anthony Gall, a Kós Károly-rajongó építész, építészettörténész háza.

Külön érdekesség, hogy nem a szokott törésvonalak rajzolódnak ki, nem a haladásra, illetve maradásra voksolók hadakoznak. Inkább a minőségpártiak és a törzsi alapon való anyázásra amúgy is hajlamosabb (vizuálisan) képzetlenebb vitatkozók.

A városvédők nagyasszonya, Saly Noémi például így írt a Vitézy Dávid Facebook oldalán indult pengeváltás során: „Ez a ház úgy simul a két szomszédja közé, mintha mindig is ott állt volna, színben is velük fog harmonizálni (most még csak a szigetelését látjuk, bár nekem tetszik ez a fekete pöttyös), tükröznek az ablakai, és előzékenyen a Várra mutat, a szó szoros értelmében elsiklatja magáról a tekintetet. Van benne egy kis játékosság a bal oldalon azokkal a beugrós balkonokkal, szépek a lenti ajtók és a legfelső ablaksor arányai...

Akárhogy is nézem, jóban vagyok vele. (Pedig én aztán ritka undok, kekec, epehányós városvédő vagyok.)”

Az ellentábor ellenben nagyon durva, nincs is kedvem idézni.

Vitézy egyébként, a kaptafájához híven felrója a városvezetőknek, hogy egy értelmét vesztett körforgalomhoz varrják az épületet, nem fordítva… Hiszen, a körforgalom viszonylag új dolog itt, csak a második világháborús bontások után alakították ki.

A Fortepan tanúsága szerint, valaha így nézett ki a budai hídfő:

A körforgalom pedig azért vesztette értelmét, mert balra már nem lehet behajtani. Legalább is nem mindenkinek. A Lánchíd a szűk keresztmetszet. Valaki fel is vetette a vitában, hogy annak az általános autóforgalom elöli lezárása jelentené az ésszerű beavatkozást.

Ahhoz nincs meg a bátorság a város vezetésében. Pedig a most következő kétévnyi, a felújításhoz szükséges hídlezárás szépen hozzászoktatná az autósokat a Lánchíd nélküli élethez…

A második kép mutatja a szálloda, tervek szerinti végleges színét:

Meg kell várni a végeredményt, de meg kell vallanom, nekem is tetszik az épület tömege, színe, a nyílások. Akinek nem tetszik a megépült szálloda, ajánlom, terápiás céllal nézegesse a 2007. évi építészeti pályázat anyagát az epiteszforum.hu-n. Első és harmadik díjat nem adtak ki, a második díjat az „arany ház” terv nyerte, Mórocz Balázs és Vannay Miklós munkája (Stúdió 100 Kft.), az utolsóként ide másolt 58-as számú pályamű (a Coop Himmelblau bécsi sztáriroda terve) megvételben részesült. Anthony Gallról, a veszprémi multifunkcionális közösségi tér, a Hangvilla egyik (ausztrál-magyar) építészéről, tanárról ld. a mellékletet.

Melléklet

Anthony Gall, saját életéről „– Ausztrália Észak-keleti részén születtem. Ötvenezer lakosa van, és kicsit olyan, mint Veszprém, az én városom, Mackay, amely körül nem gabonamezők vannak, hanem cukornád, pálmafák, papagájok, és valamivel előttünk a Nagy-korallzátony. A felmenőim között találhatók írek, angolok, skótok, az egyik dédnagymamám pedig dán volt. Úgy 1900-ig mindenki kiment Ausztráliába, akit a családból számon tartunk, tehát a negyedik-ötödik ausztrál generációt képviselem. A szüleim tanárok, akik nagyon kötődnek Európához.1981-ben nagy jelzálogkölcsönt vettek fel a házukra, és a három öcsémmel akkor még nem volt a húgom együtt három hónapra mindannyian Európába utaztunk. Ausztrália messze van ugyan, és nagyon más, de az ott élők nagy része Európából származik, és emiatt erős a kíváncsiság, főleg a

fiatalok körében, akik leginkább Anglia és Franciaország iránt érdeklődnek. Nekem is nagy élmény volt az európai út, amelynek során három napot Magyarországon is töltöttünk. Éppen akkor lettem tizennégy éves, amikor Kecskeméten jártunk, a Kodály Intézetben. Az iskolát Brisbane-ben fejeztem be, ott tanultam építészetet, és ott ért két magyar hatás. Jó barátom lett egy évfolyamtársam, akinek a szülei magyarok, és akinek a dédnagyapja a két háború között Budapest főpolgármestere volt. A barátom nagybátyja pedig építész, aki helyezést ért el Sydney-ben, az operaház tervpályázatán, ma pedig Amerika egyik legismertebb építész-fotósa. A másik magyar kapcsolatot a tanárom, Steve (eredetileg Vajk) Szokolay jelentette.

Nagyon sokat tanultam tőle.

Fotó: Stiger Ádám

Ausztráliában az a szabály, hogy a felsőfokú tanulmányok harmadik éve után legalább egy évet dolgozni kell, vagy utazni. Harmadév után Anthony talált egy képzőművészeti ösztöndíj pályázatot Magyarországra.

– Érdekelt a festészet, és mivel egynyelvű környezetben nőttem fel, olyan helyre akartam menni, ahol nem angolul beszélnek. Kapóra jött az ösztöndíj, de mire megtudtam, hogy jöhetek, már egy éve Londonban éltem. Magyarországra utaztam, másfél év után megismertem a leendő feleségemet, össze is házasodtunk. Bár

szerettük Magyarországot, azt terveztük, hogy itt élünk, de visszamentünk Ausztráliába hogy befejezzem az építészeti tanulmányaimat. Semmit nem lehetett hallani a magyar építészetről, vagy például Kós Károlyról. Fel akartam hívni rá a figyelmet, róla írtam a szakdolgozatomat. Nagyon szerették, diplomadíjat kaptam. A feleségem is beiratkozott az egyetemre, ausztrál irodalmat tanulni.

Több mint tíz éve ezt tanítja az ELTÉ-n. Amikor végeztem, mehettem volna Melbourne-be, de az Queenslandtől kétezer kilométerre van, úgy gondoltam, akkor inkább legyen Budapest! Kaptam egy éves ösztöndíjat a Magyar Építészeti Múzeumtól. Visszajöttünk, akkor kezdtem el Erdélybe járni, hogy feldolgozzam Kós Károly életművét.

Azt mondhatom, jókor voltam, jó helyen; az emberek bíztak bennem, meséltek. Az első világháború utáni munkásságával kezdtem el foglalkozni. Sorra jártam a munkáit a saját listája alapján. Kézzel jegyzeteltem, később beírtam a gépbe, és a hosszú évek alatt született egy ötszáz oldalas könyv. Sok helyen jártam, sok emberrel találkoztam, barátságokat kötöttem. Megerősödött bennem a kötődés a magyar kultúrához. Volt egy érzésem, hogy azért kell Kós Károllyal foglalkozni, mert sok mindenhez kapcsot jelent. Polihisztor volt, rajta keresztül ismertem meg a magyar történelmet, neki köszönhetem, hogy tudok tájékozódni a viszonyokban. Közben elkezdtem dolgozni egy építészirodában. Az első munkát még az elején az erdélyi utak egyikén, Kalotaszegen kaptam egy parókián, a másodikat a Gyilkos-tónál egy katolikus kápolnánál. Mindegyik különleges történet, és fejezet az építészi pályámon. Kezdtem beletanulni a szakmába, 96-ban megszületett a nagyobbik lányom, Eszter, aki az idén felvételizett a Műegyetemre, ő is építész lesz. Eszter egy éves volt, amikor Pesten nyertem egy pályázatot, és elkezdtem önállóan dolgozni. Szerencsés vagyok, hogy 1995-től vehetek részt az Állatkert építészeti munkáiban, megint egy kapcsolat Kós Károllyal. Így visszanézve minden olyan

logikusnak tűnik, pedig sokszor azok a dolgok mentek inkább, amelyeket szakmai vagy üzleti szempontból nem tartottam jelentősnek.

A kétezres évek elején jól működött a saját iroda, szívesen emlékszem egy akkori munkánkra: a Béres család borászatát építettük Erdőbényén. A hozzáállásomat két élmény alakította: egyrészt amit Kós Károlytól tanultam, másrészt az ausztrál tanáraim, akik építészekre, épültekre hívták fel a figyelmünket. Ezért is csodálkozom, miért nem hallottam korábban semmit a magyar építészetről. (…)

A brisbane-i egyetem, ahol Anthony Gall végzett, 2003-ban tanári állást hirdetett. A pályázat sikerült, a család már a kisebbik lánnyal, Emmával együtt utazott.

– Két évet töltöttünk kint, de a gyerekek közben is be voltak íratva itthon az iskolába. Az irodám közben visszafejlődött, de ha egy jól menő irodával futok bele a válságba, rosszabbul jártam volna. Így inkább megvettem ezt a nyaralót Almádiban. Ausztráliában, míg kint voltunk, tudtam nyelvet tanulni, befejeztem a doktori fokozatot.

Jöttünk volna haza, ültünk a csomagokon, akkor tudtuk meg, hogy lesz még egy gyerekünk. Megint a sors; ha maradunk, nem csak a válság ért volna el, de ma a fiam sem lenne. (…)

Sok minden fűz Veszprémhez: apósom, aki itt lakik, adta a befogadó nyilatkozatot, a Regina Mundi templomban volt az esküvőnk, a magyar állampolgárságot a Városházán kaptam meg. Ilyen élmények hatására úgy érzem, kicsit én magam is veszprémi lettem.”

(A VEOL, Veszprém megyei Hírportál nyomán. A riporter Stiger Ádám.)