A 35 magyar sajtófotó kiállítás a capa központban 609

A 35. Magyar Sajtófotó kiállítás a Capa Központban Harmincöt éve, amikor ez a sorozat elindult, még tucatnyi sajtótermék volt, amelyeket felében-harmadában a képekre alapoztak. Volt olyan is, amelyik egymilliónál is több példányban kelt el. A rendszerváltáskor aztán a legtöbb eltűnt, indultak újak, de már csak töredéknyi példányszámban. Aztán tíz-tizenöt évvel ezelőtt elindultak az internetes portálok, amelyek lassanként egyre több képet kezdtek közölni. Ma újra nő a képéhség, de a hivatásos fotósok megélhetése továbbra is nagyon nehéz. A magam részéről minden évben igyekszem megnézni a válogatást, de most döbbentem rá, hogy amióta a Capa Központba került a kiállítás, még nem is láttam egyet sem. Nagy hiba kihagyni: az ember sokat tanulhat Magyarországról és a közeli vidékek mindennapi történelméről.

A legnagyobb tanulság, hogy a kitüntetett munkák többsége nem egyedi fotó, hanem „projekt” – időben elhúzódó, munkaigényes sorozatokból áll. Ezt alighanem a fotóművészettől tanulta el a sajtófotó-világ. Én csak most figyeltem fel rá, hogy az öttagú zsűri legtöbb tagja, nagyon helyesen, külföldi. Elnökként idén sikerült megnyerni Szlukovényi Tamást, aki a 70-es évek vége óta Kanadában él és dolgozik, ma már nem riporterként.

Szigeti Tamás kurátor nagyszerű kiállítást állított össze a díjazottakból. Csak azt nem lehet érteni, hogy miért volt a feliratokban annyi elütés. Jó néhány helyen átragasztottak neveket, nyilván mert a nyitás előtt már észrevették a hibát. De volt, amit a nézők észrevételeztek, filctollal, és volt olyan, amit nem is méltattak figyelemre.

Idén, ahogy a kurátor bevezető szavaiból kiderült, nem volt a tavalyi menekült-krízishez hasonló, mindent megelőző főtéma. Volt néhány igen megrázó sátortábor sorozat, volt nem egy szegénység témájú projekt, nagyon szép volt a fődíjas munka a Down kóros gyerekeket befogadó osztályról. Az én két kedvencem a tipikus magyar

választókról készült anyag (Stiller Ákos) és a nappal civil aktivistaként ruhaadományokat gyűjtő, éjjel „extrém előadóművészként” dolgozó fiatal, csinos hölgyről szóló sorozat (Somorjai Balázs). Az extrémen azt kell érteni, hogy valami fura klubban a bőre alá szúrt kampóknál fogva fellógatják a színpad fölé. A fotós kérdésére, hogy miért csinálja ezt, az álnév mögé nem bújó Csertő Mercédesz őszintén, nyílt tekintettel ezt válaszolta a fotográfusnak: „Úgy éreztem, hogy erre van szükségem.”

Az összes díjnyertes képet megtalálni itt.