A Marton László ügy pozitív és negatív hordaléka_631

A Marton László ügy pozitív és negatív hordaléka Sok szó esik erről a szomorú ügyről. Kevesen és nem meggyőzően, érvelnek amellett, hogy több benne a kár, mint a haszon. Ez nem helytálló, akkor sem, ha szomorú, hogy a nagy tehetségű színházvezető életműve sokak szemében megy a levesbe.

Egészségesen gondolkodó ember nem fordíthat hátat a nagy sikerű Pál utcai fiúk produkciónak, mert a rendezője – kiderült – a szexuális ragadozók egy ritkán előforduló példánya.

Az ügy azért fontos, mert a jövőben minden olyan személy, akiben ilyen rettenetes ösztönök lappanganak, ha másért nem, hát rettegésből erőt fog venni magán. (Esetleg hivatásos örömlányokhoz fordul. Az illető megérdemelt sikerei révén egész életében rendelkezett az ehhez szükséges anyagiakkal…)

Nem szabad elfelejtkezni arról a ritkán előkerülő aspektusról sem, hogy ezzel a botránnyal (amely Szabó István más jellegű és Kiss László némileg hasonló ügyével kezdődött) bizonyos fokig véget ér a Kádár rendszer. Thomas Mann eredetileg Wagnerre használt kifejezését kölcsön véve: leomlik a „hatalom védte bensőség”. Ehhez szükség volt a hollywoodi nagy botrányra, valamint a Facebook nevű kétélű, gyorstüzelő fegyverre is, amely kocsmai hangon (is) szól, és néha athéni agorát játszik, és meggondolatlanul kiáltja egyesekre: „feszítsd meg”.

Egyértelműen jó dolog, hogy előjönnek régi szörnyűségek – ezeknek nagy a visszatartó erejük. A számtalan előkerült zaklatási eset közül álljon itt (a Mellékletben) egy emlékezetes, szerencsére meghiúsult, ennek ellenére borzalmas eset, ami szemlátomást nem okozott törést az illető (Falcsik Mari leendő írónő) életében. Egészséges családban élt, ahol azonnal tudott róla beszélni. Mivel címében szerepel az „először” szó, lehet, majd több esetet is közzétesz.

Melléklet: Mari Falcsik: #metoo, először Az első majdnem-meggyalázóm már 27 éve halott - de ez csak neki teszi könnyebbé ezt a helyzetet, nekem mitől lenne ezért könnyebb? A ’70-es évek közepén a bölcsészlányok közül többen megemlékezhetünk Tolnai Gáborról, de most nem mint a régi magyar irodalomtörténet professzoráról, hanem mint olyanról, aki gátlástalanul élt vissza a pozíciójával: többünket, lánydiákjait megpróbált a farka végére kapni. Mint ahogy az mindig csak utóbb derült ki, ez a bölény alkatú, vén vérnősző barom egyesével hívott minket, alig 18 múlt gólyalányokat, rendszerint szombat délelőttre, a kihalt nagy épületbe vizsgázni. Az én esetemben ez a következőképp zajlott: első félév végén, szombaton 11-re kellett megjelennem a vizsgára, de mivel hallottam már róla ezt-azt, a közeli folyosói padok egyikére ültettem egy barátnőmet, hátha segítségre lesz szükségem, vagy még inkább tanúra. Aztán beléptem a magam akkori 40 kilós senkiségével a nagyhatalmú és nagytestű professzor szobájába, leültem a tőle legtávolabbi helyre a könyvekkel teli, nagy négyzetes asztal túlsó oldalán, mire a professzor nyomban az ajtóhoz ment, kulcsra zárta, majd azt mormogta felém, az egyetemi magázódó szokástól eltérően mindjárt letegezve engem: „Te tehetséges vagy, többet érsz, mint itt akármelyik, én segíthetek neked”. Nem hihettem, hogy jól hallom, semmit nem olvashatott tőlem, nem tudhatott róla, hogy verseket írok blöffölt az öreg. A nagy csöndben megkérdeztem, mi a vizsgatételem címe, miről beszéljek, azt mondta, „Magadról!”, és jött, tolult, nyomult felém, mire én felálltam, ekkor elkapott, megfogta a mellemet, majd lefogott és valami nyalás-harapás akcióba kezdett a nyakamnál, de amikor engedett a szorítása, hogy a szegény naiv fehér vizsgablúzom gombjait kinyissa, akkor kiszabadultam, és elkezdtünk kergetőzni a nagy négyszögű asztal körül. Ez a vén állat mégiscsak

egy lihegő öregember volt, én ide-oda váltva az irányt cikáztam előle, majd kétségbeesésemben felkaptam az ugyancsak vaskos Régi Magyar Költők Tára harmadik kötetét, és hagytam, hadd érjen be, és mielőtt megint elkapott volna, teljes erővel fejbe vágtam az illusztris válogatással. Ettől nagyon rosszul lett, az undorító zihálása fuldoklásra váltott, meg kellett állnia. Míg magához nem tért, nyertem időt kikulcsolni az ajtót és rohanni, rohanni a hosszú folyosón, odakiáltva a barátnőmnek, hogy „Rám támadt, meneküljünk!” - és már csak az üvöltése ért utol minket: „Ha infarktust kapok, te leszel a gyilkosom! Neked itt nem lesz diplomád!” Ez eddig még valami „vicces” kalandtörténetnek is hathatna, de én már a lépcsőn lesöpörve zokogni kezdtem, és így, végig, hazáig, a 8-as buszon át Budára, míg anyám karjaiba nem zuhanhattam. A mi családunk a gyermekei védelmében nem ismert tabut, semmiféle visszafelé elsülő szégyenérzetet: mindent elmondhattam otthon, a hányingeremet, a felháborodásomat, aztán a kiábrándultságomat is. Anyám azt mondta, ha nem akarok oda járni többé, ha nem ragaszkodom az ELTEdiplomához, tegyek feljelentést és iratkozzam ki. 1974-et írtunk.

Minden mocskos volt politikailag, ettől meg végképp minden mocskos lett emberileg. Abban a félévben kettest kaptam régi magyar irodalomtörténetből. Ez volt az egyetlen jelesnél rosszabb irodalomjegyem a tíz félév alatt. És hiába váltottam szemináriumot, nem maradt többé semmiféle naiv elvárás bennem az egyetem iránt: nem jártam be, tanultam magamnak, magam építettem magamat. Lett persze diplomám, a kivénhedt vadász nem üldözött tovább, amint eltűntem a szeme elől - gondolom, rávetette magát a következő „gidafelhozatalra”. De én nem sok vizet zavartam a bölcsészkaron ezután: a vizsgáimat letettem rendre, még jelentős szellemi sikereim is voltak, de belőlem ugyan nem lett a büfében beszélgető meg a folyosói eszmecserékben kedvét lelő, diákéveit élvező édes-okos bölcsészlány. „Fölnőttem”, már persze ahogy ezt az erejével visszaélő törzsi

férfitársadalom érti, azon a ’74-es téli délelőttön, önvédő lettem, örökre tekintélytagadó. És, bármikor kész arra, hogy egy molesztáló férfit a közelembe eső bármiféle tárggyal leüssek, megállítsak. Mert sajnos nyílott még rá alkalmam. Végtelen szeretettel gondolok az összes nőtársamra, akiknek erre nem volt ereje vagy módja - máig úgy tartom számon, hogy épp ez az önvédelem volt az, ami miatt nem zavarodtam össze soha az ellenséges hímek és a kedves férfiak viselkedésének differenciált megítélésében. Azért mondtam el ezt, mert váltig hiszem, hogy vége kell legyen már mindenféle helyzeti, hatalmi, fizikai és az összes fajta erőfölénnyel való visszaélésnek. Ez a minimum, amire meg kell érniük a mindenkori úgynevezett erősebbeknek.

Falcsik Mari Facebook oldala, 2017. október 24.