Út Tipperarybe, avagy Egy romantikus szerelem_721

Út Tipperarybe, avagy Egy romantikus szerelem – Ferencz Győző, illetve Nádasdy Ádám arról, hogyan tanultak meg egykor angolul A litera.hu portálon Ferencz Győző költő és irodalomtörténész remekbe szabott „kultúrantropológiai vázlatban” írja meg emlékeit angoltanulásáról, iskolai és iskolán kívüli tanárainak emlékét. A hatvanas évek végén, amikor ő tanulni kezdett, a városban legalább egy tucat, háború előtt tanult úriasszony tartott órákat. Az iskolákban viszont akkor jelentek meg az újra felfuttatott nyelvtanárképzés első fecskéi, akikből áradt a szabadság fuvallata, gyakran igen csinos nők is voltak. A tantestületben aztán nemigen találták a helyüket, hamar kikoptak. Ahogy FGy is írja, nem tartották az illendő (és tegyük hozzá, célszerű) három lépés távolságot a tanítványaikkal, hanem a diákok kegyét keresték. A cikk elolvasható itt.

Persze eszembe jutottak a saját élményim. A nagy múltú reáliskolában a szigorú, gyomorbajos külsejű, alacsony, inas termetű igazgatóhelyettes kezdte tanítani az angolt összeszorított fogakkal. A téli szünet után azonban nem jött többet. Az osztályfőnök azt állította, hogy elment az iskolából. (Valaki megsúgta, hogy öngyilkos lett.)

Aztán hatalmas váltás jött. Egy fiatal, igéző szemű, rövid szoknyás csitri. Boreczky Elemérné volt a hivatalos neve, de az iskolai rendtartásra fittyet hányva azzal döbbentett meg minket, hogy azt kérte, szólítsuk Áginak, és tegezzük. Ez persze nem igen ment, pedig hosszas magyarázatai alatt néha önfeledten felült a tanári asztalra, és akkor amúgy is rövid szoknyája még feljebb csúszott, a reálosztály harmincöt fiútanulójának orra előtt. Én jobban tudtam angolul, mint az osztály átlaga, mert tizenkét éves koromtól Hanna nénihez jártam, hetente kétszer, a Rózsavölgyi-ház legfelső emeletére. Az ősz dáma precízen, de unalmasan tanított, nem találta meg a kulcsot a kamaszodó fiúk lelkéhez. A minap egy lakáson tartott színielőadásra voltam hivatalos, egy neves színikritikus otthonába. Megilletődve léptem be Hanna néni egykori lakásába.

Megpróbáltuk visszavezetni a tulajdonosokat őhozzá, de nem jártunk sikerrel.

Erről eszembe jutott Nádasdy Ádám visszaemlékezése, amit eredetileg a mára sajnálatosan kimúlt The Hungarian Quarterly számára írt angolul, majd később az Élet és Irodalomban közölt magyarul, némileg kiegészítve, tárca formájában, „Egy szerelem története” címmel. Így kezdődik: „Kilencéves koromban kezdődött. Ne lepődjenek meg: van szerelem, amely ilyen korán kezdődik, például a kis Dante is kilencévesen szeretett bele Beatricébe. Én kilencévesen szerettem bele az angol nyelvbe. Egy osztálytáram, Bertényi Isti – komoly, hosszúkás arcú fiú – elmesélte, hogy a bátyja angolórákat vesz egy bizonyos Bella nénitől, aki a mi utcánkban lakott. Úgy gondoltuk, jó lenne angolul tanulni. Megkérdeztük egy további osztálytársunkat, Czigler Arnoldot, hogy akar-e csatlakozni. Akart, annál is inkább, mert a családjával kivándorolni készültek Ausztráliába. Ezt persze nem mondta meg nekünk (talán neki se mondták meg otthon), hiszen 1955ben a kivándorlás puszta gondolata is illegális volt, disszidálásnak nevezték, és különben is, a papája börtönben ült (ebből viszont nem csinált titkot).”

Bella néni, aki unta az egészet, cigarettázott és a körmét lakkozta (néha egyszerre), csak az első volt azok sorában, akik NÁ-t olyan legendásan jól megtanították angolul. Az írás így fejeződik be: „A felvételi sikerült, másik szakomnak az olaszt választottam.

Megkezdtem tanulmányaimat az Eötvös Lorándon; de az már másik történet. Ez a beszámolóm a szerelemről szólt; ami ezután jön, az már a házasság.”

Az egész elolvasható az Élet és Irodalom hasábjain, itt. (Ez az írás szabadon olvasható, még reklámot se kell nézni hozzá.)