Árvaság kocsis halála után 586

Árvaság Kocsis halála után Személyesen ismertem a napokban meghalt titánt, bár nem valami közelről – messze voltam attól, hogy barátságával dicsekedhessek.

Kevés barátja volt, egy kezemen meg tudom számolni azokat, akiről úgy hírlett, hogy bármit mondhattak neki.

Sok szépet írtak róla életében, remélem, monográfusa, Fáy Miklós kiegészíti és újra megjelenteti könyvét. A halálát követően semmi sem vetekedhetett Fischer Iván sajtóközleményével, különösen, finoman szólva is bonyolult, elhidegült viszonyukat tekintve: „Mély megdöbbenéssel és szomorúsággal hallottam a gyászhírt, Kocsis Zoltán elhunytát. Zenei óriás volt, a ritka zsenik egyike.

Hatása egész generációjára felmérhetetlen. A Budapesti Fesztiválzenekar nevében és a saját nevemben is megrendüléssel búcsúzom a pályatárstól, alapító társtól, a sok-sok közös zenei produkció partnerétől, felejthetetlen muzsikus-példaképünktől.

Nyugodjék békében.”

Egyetlen egyszer voltam vele kettesben, 2004. december 21-én, amikor egy diadalmas hágai koncert (a Hollandiai Magyar Évad záróeseménye) után, én vittem vissza taxival Amsterdamba. Negyven percig tartott az út.

Kocsis ekkor éppen ötven éves volt, ereje teljében, mindent elért a világon. Már nem törte össze gyilkos dühvel az elhibázott helyesírású névtáblát a nagy hangversenytermek művész öltözőin – igaz, már nem is hibázták el a nevét. Akkor már nem mondták a háta mögött, hogy a legjobb karmester a nagy zongoristák között, még előtte volt az Új Bartók Sorozat körüli támadásoknak.

Kihasználtam az időt, és gátlástalanul kérdezgettem. Mit olvas, mik a zenei tervei, kikre kell figyelni a fiatalok közül. Egy hatalmas, tágas elme mutatkozott meg. Nem, nem volt jó ember, nem törekedett arra, hogy szeressék, legalább zenekarának tagjai, akiktől pályája két évtizede függött.

A vasárnap esti halálhír óta, mint annyian, én is zenehallgatással gyászolom, és újra a fiatalkori Mozart szonátajátékánál kötök ki, meg a Fesztiválzenekarral felvett Mozart zongoraverseny lemeznél. Persze Rachmanyinov se maradhat ki – éppen Kocsis szoktatott rá.

Közben azon töprengek, hogy nem csak családja és közönsége maradt árván, hanem a Nemzeti Filharmonikus Zenekar is. Nem hallani kiszemelt utódról, pedig legkésőbb 2012-ben, amikor orvosai a halál karmai közül hozták vissza, intenzíven törődnie kellett volna ezzel a kérdéssel, és a miniszternél, vagy akár feljebb biztosítania kellett volna az utódlást… Árván maradt a Bartók Új Sorozat is, amelynek 31 cédéje közül még csak 19 készült el. (A Summa Artium a 17. lemez megjelenés után, öt éve szállt ki a menedzselésből.)

Arca jó ideje egy egyre betegebb emberé volt. Búcsúzzunk hát két Urbán Tamás képpel, amelynek címe ez lehetne: „portrék a zenei géniuszról, kölyökkutya korából” – mindkettő a Fortepan kincse.

1971, illetve 1972.