Párizs, tíz év után No. 946
Régen jártam Párizsban, pedig igazán intim viszony fűz a városhoz. Valaha ide vezetett első nyugati utam, olyan szerencsés voltam, hogy a Kádár-korszak derekán távoli rokonoknál tölthettem egy teljes hónapot. Emlékszem, vasárnap érkeztem meg vonattal, egy elnökválasztás második fordulóján – térdig lehetett járni a szórólapokban. Georges Pompidou nyert, a volt miniszterelnök. Alain Pohert, a szenátus elnökét győzte le.
A család egy külvárosban lakott, két korombeli gyerekük volt, persze a fiúval lógtam mindenfelé. Trockista nézeteiben nem tudtam osztozni, mégis vele kiabáltam a mozgólépcsőn a frissen tanult harci jelszót: „Ce n’est qu’un début, continuons le combat!” (Ez még csak a kezdet, folytatjuk a harcot!)
A második két hétre el kellett utaznia mindkét gyereknek, egyedül
jártam Párizst, és a családfő, Carlos bácsi kölcsönadta versenybiciklijét, hogy azzal kerekezzek be a városba. Emlékszem, hogy egyszerre féltem és büszke is voltam. A második napon aztán az egyik kerék defektet kapott. Nagyon későn értem haza, mert fél Párizson keresztül kellett hazatolnom a bringát.
Elég jól kiismertem a várost, kezdő francia tudásom eléggé feljavult.
Viszont véglegesen léket kapott az iskolában sulykolt állami világnézet (odahaza nem nagyon bolygatták az ügyet).
Azóta sokszor jártam a városban, voltam ott állami tisztviselőként, fotóház igazgatóként, fotódíj zsűritagként, családi, autós kiránduláson. Nagyjából a tizedik alkalom volt a június eleji kis kiruccanás. Egy bájos kis butikhotelben laktunk, a Sentier és a Strasbourg Saint Denis metróállomás között, közel a Tőzsdéhez, ami ma már múzeum. A szálloda ablaka egy kicsiny térre nézett, ami a második naptól, amikor az idő megjavult, nagyon megelevenedett. A környékről ezt találtam a magammal hozott útikönyvben (ld. a következő posztot.):
„Napjainkban a Sentier az egyetlen olyan párizsi negyed, amelynek a neve egyszerre vonatkozik egy adott területre, egy mindmáig kizárólag itt folytatott tevékenységre - a szövetkereskedésre és ruhakészítésre, valamint egy adott társadalmi típusra. Bár a közelmúltban itt is megjelentek az »új technológiák«, és ez megemelte az ingatlanárakat, a negyedet lényegében továbbra is szefárd zsidók lakják, és nem csökkentek a Párizsban is rekordméretű közlekedési dugók sem.”
Hát ebből én semmit sem láttam. Erre jók az emelt szintű útikönyvek.
Eric Hazan: Párizs felfedezése - Kultúrtörténeti útikalauz
Egy nappal azután, hogy hazaérkeztem, 87 éves korában meghalt e könyv szerzője, eredetileg szívsebész és katonaorvos, baloldali gondolkodó, könyvkiadó, irodalmár, várostörténész. Könyvét évekig tologattam íróasztalomon, végül csak az utazás előtt és alatt végeztem ki. Címe az eredetiben sokkal érdekesebb, valahogy így lehet fordítani: Párizs feltalálása – Nincs elveszett lépés.
Különleges munka, olyanoknak való, akik legalább középiskolás fokon ismerik Párizst. Éppen annak határán van, hogy ne is legyen érdemes idegen nyelvre lefordítani. De azért mégis… Dúskál idézetekben. Hazan mindenkit olvasott és ismert. Rádöbbenhetünk arra, hogy a szerencsés franciáknak már évszázadokkal hamarabbról vannak részletes irodalmi városleírásai, mint Pestnek és Budának. Sőt vannak olyan világirodalmi nagyságok, mint például Balzac, akik Párizs leírásából táplálkoztak.
Ezért ez a könyv sok lábjegyzetet tartalmaz, itt vannak a könyvészeti adatokon kívül a további érdekes tudnivalók. Az első rész a város belső kerületeinek történetéről szól, megtudhatjuk, hogy a városnak nem kevesebb, mit hat, egyre kijjebb épült városfala volt, és ezeket az utcák vonala ma is őrzi. (Számos név Molière kora óta nem változott!)
A második rész a forradalmak Párizsáról szól, a barikádokról és a részben politikai célú városrendezésről, amelyet Hausmann báró vezényelt le III. Napóleon császársága alatt. (Akiről Hazan azt is tudni véli, hogy arra is volt gondja, hogy az újonnan kiépülő körutak úgy fussanak, hogy ő könnyebben jusson el szeretőjéhez – ami azt mutatja, hogy a báró szerelmi választásaiban hosszú távon gondolkodhatott.)
A harmadik rész a város felfedezésének Walter Benjamin által szabadalmaztatott módját, a kószálást („flâner”) állítja a középpontba. Véletlen egybeesésként a kis butik szálloda, ahol megszálltam, éppen abban a Sentier negyedben volt, amit a könyv a legelső fejezetben részletesen ismertet. És kiderült, hogy a marais szó ugyan valóban mocsarat jelent, de a negyed neve nem egyenesen ebből származik, hanem egy bonyolultabb kifejezésből. És van egy negyedik, szívemnek különösen kedves rész is, ami Párizs és a fotográfia viszonyát tárgyalja.
Hazan nyelve gazdag és érzelmes. Érződik benne a mindig járatlan utakat kereső autodidakta várostörténész, aki zsidó gyerekként Marseille-ben bujkált szüleivel, akik otthon tanították. Annyira jól, hogy a háború után könnyedén felvették a nagy hírű párizsi gimnáziumba, a Lycée Louis-le-Grand-ba, ahol mindvégig úgy érezte, hogy olvasottabb, műveltebb osztálytársainál.
Hangja furcsa keverék, mintha Bächer Iván, Tomsics Emőke és
Ráday Mihály dikciója vegyülne. Utóbbira akkor hasonlít a
legjobban, amikor a Les Halles nagycsarnok ledózerolásáért kárhoztatja Pompidout, akivel – ha jól értjük – Hazannak módja volt egykor személyesen kardoznia az ügyben.
(L'Invention de Paris, il n'y a pas de pas perdus, La Fabrique, 2002. Magyar kiadás: Typotex, 2015. Fordította: Lőrinszky Ildikó. 468 oldal, ára 4560 Ft.)
4
A Les Halles név pontos kiejtését évtizedek óta szerettem volna megkérdezni francia szakos barátaimtól, Vajon „lézál” vagy „lé ál”?
Most végre egy metrómegálló bemondásából megtudtam, hogy az utóbbi a helyes. Huszonöt éve van internet, de még mindig nem szoktam meg, hogy az ember bírja a keresőbe, hogyan kell kiejteni egy idegen szót vagy nevet, elég beírni a kiejteni kívánt szót plusz a kiejtést jelentő szót bármelyik világnyelven, sőt, már magyarul is.
Az eredeti tíz csarnokot (Zola híres regénycímével, „Párizs gyomrát”) első látogatásomkor még volt alkalmam megcsodálni. Amikor hírét
vettem, hogy lebontják, nem értettem, később utána olvastam – akkor tetőzött Párizsban a modernizmus ragálya, Éric Hazan a protekcionizmust és az igazi verseny hiányát is emlegeti. De azt se felejtsük el, hogy a másik hatalmas új fejlesztés, a Pompidou Centre trendfordító és a mai napig hatalmas siker.
A régi csarnokok helyére épült borzadályt (Claude Vasconi, Georges Pencreac’h, 1979) már rég lerombolták. A legújabb, Westfield Forum
Des Halles névre hallgató, mintegy 1 milliárd euró költséggel épült giga bevásárlóközpontot (Jacques Anziutti, Patrick Berger, teljesen elkészült, 2018) most tudtam alaposan szemrevételezni.
Véleményemet a régi vicc csattanójával tudom illusztrálni: „Nekemspeciel – tetszik.” A hatalmas, 2,5 hektáros üveg- és fémszerkezet (beceneve: A baldachin) valamennyire átereszti a fényt, és minden irányban kijáratot nyújt a hagyományos párizsi utcaszerkezetnek megfelelően. A komplexum alatt nem kevesebb, mint nyolc metróvonal találkozik, itt naponta 750 ezer utas száll ki. Amikor bejártam, a kor színvonalán álló, jó épületnek éreztem, de azt a borzongást, amit a Pompidou láttán mindig érzek, nem tapasztaltam.
Éric Hazan fent említett könyvének Sosity Beáta tervezett csinos borítója félrevezető, hiszen az Eiffel-torony látható rajtra – pedig, ha jól figyeltem, nem is szerepel a könyvben.
Ide elzarándokoltunk, de már nem tudtam megpaskolni a szerkezetet, biztonsági okokból üvegfallal vették körül a tornyot. És akkor eszembe jutott, hogy tizenöt éves koromban, amikor először jártam itt, észrevettem a NEVEKET. Önök, kedves olvasóim, tudták, hogy Eiffelnek a tervezéskor arra is volt gondja, hogy az első emelet magasságában, minden oldalra felírja ama tudósok és feltalálók nevét, akik Franciaországot naggyá tették? Ez az örökre szóló dicsőségtábla összesen 72 nevet tartalmaz. Jól emlékszem, akkor milyen kevés név mondott valamit. Most, egy olvasással töltött élet után, talán egyharmadnál járok.
Az északnyugati oldalon például ott virít Laplace, a matematikus és csillagász neve, aki Napóleon tanára volt a tüzériskolában, és a Vademecumban is elmeséltük, mit beszélgettek egymással 1804-ben
Istenről, Lavoisier, a kémikus, Ampère, a matematikus és fizikus. A délnyugati oldalon ma is csak két név ismerős.
Ők Becquerel, a fizikus, és Gay-Lussac, a vegyész és fizikus. Igaz, az utóbbiról csak az jut eszembe, hogy őt a gimiben a rettegett Imrecze tanár úr arra használta, hogy kitapogassa tudásunk gyenge pontjait: a gáztörvények névadói között ki volt két személy, Gay-Lussac vagy
Boyle-Mariotte? (A helyes válasz: az utóbbi.)
De a többi oldalon sincs sok ismerős: Coulomb, Arago, Fourier, Carnot - és persze Daguerre.
Micsoda lista!
(Sokadszor, főhajtás a magyar Wikipédia előtt! Ki gondolná, hogy e 72 névnek szentelt szócikk van magyarul! Benne fényképpel, oldalanként külön.)
6
Ezen az úton azt vettem a fejembe, hogy ha már Budapesten évek óta mindenfelé biciklivel közlekedek, szeretném ugyanezt tenni Párizsban is. És ehhez segítőt is lehet találni. A Párizs titkai honlapon ez áll:
„Kétféle ember van a világon: aki szerelmes Párizsba, és aki még nem járt itt. Én mindkettőnek segítek megismerni és felfedezni ezt a csodálatos várost. Arany-Tóth Zoltánnak hívnak, magyar nyelvű idegenvezetést kínálok »első-párizsozóknak« és visszatérőknek.
Azoknak, akik még nem látták az Eiffel-tornyot, és azoknak, akik a város rejtett titkaira, eldugott kincseire is kíváncsiak.
Előre bocsátom, hogy túráim nem veszélytelenek, általában sikerül megfertőznöm vendégeimet a Párizs-lázzal...”
Ilyen honlap több is van, ATZ specialitása azonban a kerékpáros városnézés. Először csak fél napra béreltük ki szolgáltatásait, de aztán
lett belőle még egy fél. Azt kértük tőle, hogy az elmúlt tíz évben elkészült épületekre hegyezze ki a túrát. Útközben persze sok minden mást is láttunk, de a fókusz ez maradt.
Ha egy dolgot kell kiemelnem, ami nagyon sok változást eredményezett, az a kerékpáros forradalom. Jelképesnek éreztem, hogy a Louvre melletti árkádos Rue de Rivoli szinte teljes hosszúságában áttért a Lánchíd típusú közlekedésre: csak tömegközlekedés, taxik és kerékpárok. Csakhogy ez nagyon széles út, irányonként egy-egy teljes autós sáv szolgálja a bicikliseket és a saját tulajdonú rollereket. (A bérrollereket egy kirívóan alacsony részvétellel rendezett népszavazás nyomán kitiltották a városból.)
Rengetegen használják ezeket az új sávokat. Csak azért éreztük magunkat (többé-kevésbé) biztonságban, mert vezetőnk vigyázott ránk. Lépten-nyomon visszanézett, a kereszteződéseknél kézjelekkel irányított, mikor fékezzünk, mikor indulhatunk. Különleges Párizs-élményt kaptunk! A városhoz közel juthattunk, egyben a tágasság érzetét is átélhettük. Z nyolc éve él a városban, szemlátomást még nem fáradt bele új mesterségébe.
Az első biciklis napon a délnyugati végekre Bercy külvárosba kerekeztünk ki, célpontunk az új felhőkarcoló-negyed volt, a középpontjában Jean Nouvel nevezetes Tours Duo ikerépületével. Be nem tudtunk menni, ezért a funkcionalitásáról fogalmam sincs, de külseje nem nyerte el a tetszésemet. Van benne valami erőltetett különcködés. Egyedül szobrászati kvalitásai ragadtak meg. Különböző irányokból más-más arcot mutat. A környezetében lévő kisebb magas házak azonban nagy és megnyerő változatosságot mutatnak. És erősen keveredik az irodai- és lakófunkció. És az építkezési láz nem csillapodik. Nyitott munkagödröket, sok-sok darut is lehetett látni. Visszafelé aztán nagy élmény volt átkerekezni a Bercy Village nevű bájos, 150+ éves borraktárakból átalakított szabadtéri bevásárlóközponton. (Megnyílt: 2002.) Aztán átgurultunk a faborítású, nagy hullámokat imitáló Simone de Beauvoir gyalogoshídon. A másik oldalon felkerestük a Mitterrand-ról elnevezett Nemzeti Könyvtárat, amely négy kinyitott és élére állított könyvet formál, köztük egy mélyre nyúló, dzsungelszerű kert. (Dominique Perrault és társai, 1996.)
A következő nap az ellenkező irányba, a Défense negyedbe indultunk, amely köztudomásúan a Champs-Elysées vonala meghosszabbításának végén van. Elkerekeztünk egészen az Új
Diadalívig (Johann Otto von Spreckelsen, Erik Reitzel, 1989), ahol még sohasem jártam. Itt is hatalmas életet és élénk építkezési tevékenységet lehetett tapasztalni. Párizs életerejét itt mindennél jobban ki lehetett tapintani. (A Défense negyed közigazgatásilag már kívül esik a fővároson.)
Visszafelé a Boulogne-i erdőn és a szecessziós épületekben gazdag Auteuil negyeden is áthaladtunk, megnéztük Hector Guimard
nevezetes szecessziós épületét, ahol ő maga is lakott. És láttuk a Le Monde szenzációs székházát is. (Snøhetta, 2020.) És persze még sok minden mást.
Amikor nem kerékpárral jártuk a várost, sokat gyalogoltunk és jókat ettünk. Választottunk éttermet találomra, a Szajnán túl, a Rue
Napoleon környékén, ahol rajtunk kívül egyetlen más turista sem volt (utálom a többi turistát!), elmentünk a kedvenc helyemre, az 1906 óta működő, szecessziós Julien sörözőbe, ahová húsz évvel ezelőtt egy neves párizsi fotókurátor vitt el először, és ami semmit nem változott.
Az utolsó este a Montorgueil utca nagy kínálatából választva a legrégebbi helyre esett a választásunk, a teraszon ültünk le, hogy az utca színházát élvezhessük. Az Au Rocher de Cancale („Cancale szikláihoz” címzett breton fogadó) 1804 óta működik ugyanitt, védett műemlék helyiségében. Hagymalevest és rákot ettünk, és nem is került egy havi fizetésbe.
Benéztünk a világ legrégebbi, Le Procope névre hallgató kávéházába, amely Buda törököktől való felszabadításának évében nyitott, és többek között La Fontaine és Voltaire kedves helye volt.
Felmentünk továbbá a Montparnasse torony tetejére - hogy ne lássuk magát az épületet. Áttanulmányoztuk összes átépítési terveit. (Mintha a világ minden építésze pályázott volna.)
Beültünk a Madeleine-templomba, ennek belsejében még sohase jártam. Az orgonista éppen gyakorolt, vagy csak kedvtelésből játszott mindenfélét. Eszembe jutott, hogy valaha itt Saint Saëns volt a rezidens orgonista!
És kerülgettük az olimpia előkészületeit. Párizs belvárosában számtalan szabadtéri tribün létesült. A St. Ouen metrómegállót már át is keresztelték St. Ouen Olympiades névre. És a Grand Palais hat éve tartó átépítése úgy látszik befejeződik - hiszen ott rendezik a vívóversenyeket...
Végül álljon itt néhány szobor képe, vezetőnk ilyet is nagy számban mutogatott nekünk. Nincs itt hely arra, hogy mi micsoda, de remélem a hírlevél figyelmes olvasói nem felejtették el, hogyan kell képekhez információt keresni...
