[Pénz kérincsélése, ahogy a különszámoknál lenni szokott]
Vademecum 839: Szerelmi vallomás a magyar nyelvhez, tizenkét tételben 1 Emlékszem, tíz éves korom körül homályos szomorúság fogott el, amiért kis nyelvbe zártan születtem… Nem a nagy, dicsőséges népek fiaként, akik majdnem minden csatájukat megnyerték… És ez már örökre így marad, ezen nem is lehet majd változtatni. Nagy baj, hogy nem angolnak, franciának vagy németnek születtem… Nagyjából ebben az időben, egy nyári táborban egy mosolygós, kerek fejű kislány, arra a kérdésre, hogy miért kell idegen nyelveket tanulni, szinte gondolkodás nélkül rávágta, hogy „Azért, hogy Goethét, Schillert, Thomas Mannt eredetiben olvashassuk!” (Évtizedek óta Berlinben él, meg is kérdem egyszer, hogy áll Schillerrel…) Emlékszem arra is, amikor a harmincas éveim elején száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és kezdtem ezt fordítva látni. Mekkora királyság már kis anyanyelvűnek lenni! Mert a nagy nyelveket meg lehet tanulni (ha nem is olyan színvonalon, ahogy az ember szeretné). Viszont ráadásnak ott van nekem a szépséges magyar nyelv, Arany, Babits, Weöres, sőt, Parti Nagy, Rakovszky és Térey által fényesre csiszolva. 2 Emlékszem, amikor egy külföldi lánybarátomnak először magyaráztam lelkesen arról, hogy milyen a magyar nyelv. Hogy én se értem, miként maradhatott meg a „szláv nyelvek ellenséges tengerében”. Hogy Hans Magnus Enzensberger német költő, aki