A 11. Nemzetközi Cirkuszfesztivál gálaestje Éppen húsz éve jártam az első ilyen fesztiválon, akkor mint magas rangú kulturális minisztériumi tisztviselő. A cirkusz nagy vesztese volt a rendszerváltásnak, se nem privatizálták, se nem tették kiemelt nemzeti intézménnyé. Ebben én szerettem volna segíteni, de a Bokros csomag árnyékában nem volt rá mód. Jól emlékszem, azon az első fesztiválon mennyire elvarázsolt a világ elitjéhez tartozó mutatványok sora. Egyben el is rontott. Attól fogva minden átlagos cirkuszelőadás, amelyet végig kellett nézzek gyerekeimmel, újabban unokáimmal, talmi, vacak fényben tűnt fel. Azon az első fesztiválon jöttem rá, hogy a tánc, a színház, a világítás művészete lassanként beáramlik a korszerű cirkuszszámokba – akkor még nem ismertem az „új cirkusz” kifejezést. Azóta majdnem mindegyik ilyen eseményre elmentem, és sohase csalódtam. Most már abbahagyták a számozást – és nem is hiányzik. Most van először értékelhető arculat, a művészek nevét a szám végén kiírják egy nagy képernyőre. Most már nem volt émelyítően modoros konferanszié, helyette volt más csapás: az Experidance tánc(esztrád?)együttes fél tucat fiatal „művésze” majdnem minden szám előtt előadott egy vonaglásokból összeállított „számot”, majd a középpontban lévő (egyetlen) nő elmondta mi következik, szinte hibátlan angolsággal. Néha azonban egy társa, egy idegen nyelvek ellen beoltott férfi tette ugyanezt. Néha volt egy fiatal, jó orgánumú műsorközlő is – ő csak magyarul beszélt. Maguk az erőszakolt táncszámok az este folyamán egyre önismétlőbbek lettek. (A közös vonás egy végtelenül hosszú fehér „öv” volt, amit az egész csoport köré tekertek, aztán ezt a textíliát húzták-vonták.) Mindez azonban apró kellemetlenség volt a csodálatos mutatványok előtt. Volt egy afrikai mulattató zsonglőr-zseni, aki színesre festett vájdlingok pörgetésében utazott, a végén egyszerre tízet tartott pörgésben… volt több kötéltáncos szám. Mintha manapság a kötéltánc