Randolph Lewis Braham [Ábrahám Adolf

Történész Bukarest, 1922. december 20. – New York, 2018. november 25.

Gyermek- és ifjúkorát a Romániához tartozó Désen töltötte. Az igen szegény, teheneket tartó Ábrahám család szigorúan követte a vallás törvényeit, édesanyja parókát hordott, kóser konyhát vezetett, és minden zsidó ünnepet, szent napot megtartott. Apjának hat testvére volt, közülük négyen az első világháború után kivándoroltak az Egyesült Államokba. Désen, mint az erdélyi városok többségében, több nemzetiség élt, zsidó lakói magyarul és részben jiddisül is beszéltek. Többségük ortodox zsidó volt, az 1941-es népszámlálás adatai szerint a város 19 242 lakosa közül 3719 volt izraelita. A magyarok kétharmada katolikus, egyharmada református vagy kálvinista volt. Ábrahámék a Strada Codroluiban (Kódor utca) laktak, ahol főleg ortodox és haszid zsidók éltek, közel a Nagy Zsinagógához. A hitközségben modern ortodox zsidóknak tartották őket. A családfő minden pénteken este és szombaton reggel, valamint természetesen minden zsidó ünnepen elment a zsinagógába. Hét közben otthon elmondta a reggeli imát, táliszt és tfilint vett. Jom kippurkor böjtölt, mint mindenki a családban. A fiú péntek esténként apjával ment a rituális fürdőbe, a mikvébe. Ez azért is nagyon fontos volt, mert a családnak soha nem volt olyan lakása, ahol zuhany, fürdőszoba vagy angol WC lett volna. Adolf tizenöt vagy tizenhat éves koráig hívő zsidó volt, komolyan vette a Tóra és a Talmud tanulmányozását. Rendszeresen járt a zsinagógába, bár pajeszt soha nem viselt, imasálat viszont igen. Később a gondolkodása világiasabbá vált, érdeklődni kezdett a cionizmus iránt. Barátait követve először az ortodox B’né Akiba tagja lett, majd a Vlagymir Zsabotyinszkij alapította revizionista Betárba lépett be. Soha nem volt elszánt cionista, olyan, aki kész Palesztinába kivándorolni, inkább az Egyesült Államokba kívánkozott. Adolfot a zsidó elemi iskolába íratták a szülei, ahova csak fiúk járhattak. Itt egyetlen osztályteremben több korosztály tanult, és a különböző tantárgyakat ugyanaz a tanár

tanította. Az általános iskolában eminens tanuló volt, majd a dési Petru Rares román gimnáziumban is jó jegyeket szerzett. A tanévzáró ünnepségeken mindig kitüntették, román történelmi és irodalmi műveket kapott jutalmul. Mivel azonban ekkoriban már a náci Németország árnyéka vetült Magyarországra és Romániára, az Ábrahám szülők úgy gondolták, hogy a fiuk értelmiségi foglalkozásból nem él majd meg. Ezért Adolf délutánonként szakmát tanult, egy bútorasztalos műhelyében dolgozott. 1941–1942ben, amikor a Magyarországhoz visszacsatolt Désen leventegyakorlatokra hívták be, asztalosként dolgozott. 1943. október 4-én vonult be Nagybányára, a X/2. számú munkaszolgálatos zászlóaljhoz, amelynek parancsnoka Reviczky Imre ezredes volt. Négy legjobb barátját ugyanabba a századba hívták be, és segítették egymást. Ezredüket Sztaniszlavov és Kolomea környékére helyezték 1944 márciusában. Századparancsnokuk rendes ember volt. A keretlegények között is voltak „megértők”, de brutálisak

és kegyetlenek is. 1944. december közepén a A politikatudomány és a Soá visszavonulás során öten (négyen Désről és egyformán fontos volt számára, egy társuk Érmihályfalváról) elhatározták, hogy saját bevallása szerint az első megszöknek. Nyíri környékén, Kassa és Sátoral- biztosította a megélhetését, a jaújhely között félúton, egy istállóban bújtak el. második volt a szívügye. A gazda, Novák István, befogadta és élelmezte őket. (Az 1980-as évek elején a washingtoni magyar nagykövet segítségével felkutatta a családot Braham. Javaslatára Novák Istvánt, aki akkor már nem élt, a jeruzsálemi Jad Vashem a Világ Jámbora kitüntetésben részesítette.) Adolf 1945 januárjában „szabadult fel”, és rövid időre egy szovjet hadifogolytáborba került, majd egy a zsidó származású elhárító tiszt segítségével onnan is megszökött. 1945-ben visszatért Désre. Itt megtudta, hogy szülei a helyi zsidók többségével együtt a holokauszt áldozatai lettek: tizenöt közeli rokona közül tizenhármat gyilkoltak meg. Leérettségizett, majd Marosvásárhelyre ment. Itt találkozott Kohn Ernővel, egy másik túlélővel, aki akkor tért vissza a németországi amerikai megszállási zónából, a München melletti egyik DP- (displaced persons) táborból. Kohn meggyőzte Adolfot arról, hogy Amerikába csak egy ilyen „hontalan-táboron” keresztül lehet kijutni. Együtt keltek útra nyugat felé, átszöktek a román–magyar határon, majd Bécsbe mentek. Braham Ainring bei Freilassingban vállalt munkát. Az amerikaiak értékelték a nyelvtudását (magyarul, románul, jiddisül, franciául, németül és angolul tudott), és egyenruhába öltöztették. Az American Jewish Joint Distribution Committee és az UNRRA számára dolgozott, a menekültek ügyeivel foglalkozott. Beiratkozott a müncheni Maximilian Egyetemre, olyan tárgyakat vett fel, amelyekről úgy gondolta, hogy hasznosak lehetnek New Yorkban. Megszervezte, hogy mint külföldi egyetemi hallgató mehessen az Egyesült Államokba. Németországot 1947 decemberében, Brémán keresztül hagyta el, 1948 januárjában megérkezett New Yorkba. Tanulmányait Amerikában folytatta, és még abban az évben a The City College of New Yorkon (CUNY) közgazdaság- és államtudományi oklevelet kapott. Közben egyik rokona üzletében, a szünidőben pedig nagybátyja szállodájában dolgozott. 1949-ben ugyanott oktatástudományi magiszteri oklevelet kapott. 1952-ben a The New School for Social Researchön politikatudományi PhD-fokozatot szerzett. A következő esztendőben megkapta az amerikai állampolgárságot, ekkor változtatta meg a nevét Randolph Lewis Brahamre. 1954-ben megnősült, két fia született.

Oktatási tevékenységét 1962-ben kezdte meg a CUNY-n, ahol a politikatudományi tanszéket vezette. Az egyetemtől 1987 áprilisában kitüntetett professzori címet kapott. Nyugdíjba vonulásáig, 1992-ig összehasonlító politikatudományt tanított, azt követően pedig ugyanott kitüntetett emeritus professzorként működött. Ezzel párhuzamosan az egyetem Rosenthal Holokausztkutató Intézetének igazgatói tisztségét is betöltötte. Braham professzor tagja volt az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma (USHMM) Akadémiai Bizottságának, a múzeum legkorábbi tervezési munkájától egészen 2005-ig. Rendkívüli tanácsadója volt a New York-i Zsidó Örökség Múzeumának (Museum of Jewish Heritage) és a jeruzsálemi Jad Vashem Intézetnek. A fasizmus és a holokauszt, valamint az 1944–45-ös szovjet uralom túlélőjeként ezzel a korszakkal foglalkozott, de soha nem tanított zsidó vagy holokauszt-vonatkozású tárgyakat. A politikatudomány és a Soá egyformán fontos volt számára, saját bevallása szerint az első biztosította a megélhetését, a második volt a szívügye. Amikor 1953-ban megalapították a Jad Vashemet, az elsők között kapcsolódott be egy kutatási programba, együttműködve a New York-i YIVO Institute for Jewish Studies intézettel. Ekkor kezdte el gyűjteni a magyarországi holokauszttal kapcsolatos könyvtári és levéltári forrásokat. Először egy bibliográfiát adott ki (The Catastrophe of Hungarian Jewry. A Selected and Annotated Bibliography, 1962) és egy kétkötetes dokumentumgyűjteményt (The Destruction of Hungarian Jewry. A Documentary Account, 1963). Az 1950-es évek vége óta Izraelben, Angliában, Nyugat-Németországban, Magyarországon, Hollandiában és az Egyesült Államokban kutatta a magyar és román holokauszttal kapcsolatos levéltári anyagokat. Legismertebb műve, a kétkötetes The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary (New York, 1981) 1988-ban A magyar Holocaust címmel magyar nyelven is megjelent. Magyarul megjelent további fő művei: A magyarországi háborús munkaszolgálat. Túlélők visszaemlékezései, 1996; Román nacionalisták és a holocaust. Kitalált mentőakciók

politikai kiaknázása, 1998; A holokauszt. Válogatott tanulmányok, 2002; A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, 1–3, 2007; Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája; 2008; A magyarországi holokauszt bibliográfiája, 1–2, 2010. Munkásságát Magyarországon többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjével (1995) és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével (2011) ismerték el.

Pelle János