Gróf Lónyay Menyhért

Lónyay Menyhért, gróf

Politikus Nagylónya, 1822. január 6. – Budapest, 1884. november 3.

Felső-Tisza-vidéki református, köznemesi, de vagyonos és patinás család sarja. Az eredetileg erdélyi gyökerű Lónyayak a kora újkor óta meghatározó szerepet játszottak Zemplén, Bereg, Ung és Ugocsa vármegyék politikai, társadalmi és gazdasági életében. Menyhért anyai nagyapja, idősebb Lónyay Gábor (1778–1824) zempléni alispán, majd ungi és beregi főispán, apai nagyapja, idősebb Lónyay Menyhért (1751–1816) Ugocsa országgyűlési követe volt. Menyhért szülei, Lónyay János (1796–1859) és Lónyay Florentina (1802–1885) a család különböző ágaiból származtak. Az elsőszülött Menyhért és testvérei gyermekkorukat javarészt id. Lónyay Gábor birtokain, Tuzséron és Deregnyőn töltötték. A nagyapa halála (1824) után is főként Tuzsér maradt a családi fészek, míg Deregnyőt Menyhért nagybátyja, ifjabb Lónyay Gábor (1805–1885) örökölte, aki a zempléni liberális ellenzék vezetőjeként és országgyűlési követként szintén jelentős hatást gyakorolt az ifjúra. A gyerekeket szüleik kezdetben nem járatták nyilvános iskolába, Békássy Sándort fogadták fel házitanítónak. Az apa, Lónyay János a beregi alispánság után 1830-ban országgyűlési követ lett, majd 1832-től a Helytartótanácsnál vállalt előadói, később tanácselnöki tisztséget. Emiatt a család Budára költözött, Menyhért pedig – noha református volt – a budai piarista gimnáziumban folytatta tanulmányait. Ezt a pesti egyetemen eltöltött évek követték, ahol többek között Andrássy Gyula és Madách Imre évfolyamtársa volt, utóbbival ekkor kötöttek szoros barátságot. Korán megmutatkozott Lónyay közgazdaságtan iránti elméleti és gyakorlati érdeklődése (a filozófiai tárgyakkal nehezebben boldogult). A bölcseleti és a jogi fakultást elvégezte, de a joggyakorlatot nem, és ügyvédi vizsgát sem tett. 1841-től Nagylónyán átvette apja mintegy 30 ezer holdat kitevő beregi birtokainak irányítását, valamint bekapcsolódott a vármegyei közéletbe. Táblabíróvá, majd az 1844-es diétára a megye egyik követévé választották. Az országgyűlésen – követutasításának megfelelően – mérsékelt ellenzéki álláspontot képviselt. Ekkor vált igazán szorossá kapcsolata Széchenyivel, aki az országgyűlés

egyik kereskedelmi albizottságát vezette, melybe jegyzőként Lónyayt is beválasztották. A bizottságban a magyar nemzetgazdaság jelenéről és jövőjéről folytak a megbeszélések, amelyekre Lónyay alaposan készült, úgy falta a közgazdaságtani szakirodalmat (többek között Adam Smith, Friedrich

List, Jean-Baptiste Say, Michel Chevali- 1861-ben ismét országgyűlési képvier műveit), hogy Heckenast Gusztávnál selő, Deák Ferenc híve, aki az 1860-as 150 forintnyi tartozása halmozódott fel. években pénzügyi kérdésekben egyeÉlete végéig Széchenyi tanítványának nesen pótolhatatlannak tartotta. tartotta magát. 1845 őszén házasságot kötött az evangélikus Kappel Emíliával (1825–1888), egy tehetős pesti kereskedő, Kappel Frigyes lányával. Nászút gyanánt körbeutazták Nyugat-Európát. Négy gyermekük született, Béla (1846), Menyhért (1849), Gábor (1851) és János (1860). Lónyay 1847-es munkája, a Hazánk anyagi érdekeiről az ország elmaradott közlekedési állapotaival foglalkozott. 1847 októberében újra országgyűlési követté választották Beregben. Apjával (aki 1845-től Bereg főispáni helytartója, majd kancelláriai tanácsos lett) közösen 1848 februárjában megkísérelték az udvar és az alsótábla reformerei közötti közvetítést és Kossuth vezéri szerepének meghiúsítását, de nem jártak sikerrel. A kudarc elkeserítette apját, aki visszavonult az aktív politizálástól. Menyhért viszont részt vett az április törvények kidolgozásában, a nyári választásokon pedig Vásárosnamény mandátumát szerezte meg. A szabadságharc alatt végig aktív maradt, Debrecenbe és Szegedre is követte az országgyűlést. Pénzügyi szakértelmére nagy szükség volt, a Szemere-kormányban Duschek Ferenc pénzügyminiszter államtitkára lett. A kormányzatban játszott szerepe miatt Világos után – apja segítségével – Párizsba emigrált. Az 1850-es amnesztiarendelet után hazatért, Nagylónyán gazdálkodott, emellett alapító tagja volt a Magyar Gazdasági Egyesületnek és a Magyar Földhitelintézetnek (utóbbinak később elnöke is lett). A Pesti Naplóban, az Akadémiai Értesítőben és a Budapesti Szemlében gyakorta publikált közgazdasági és politikai kérdésekben, emellett monográfiákat is írt (Hazánk földterületi és adóviszonyai, 1861; Közügyeinkről, 1863). Munkásságának elismeréséül az MTA 1861-ben tagjai közé, 1866-ban alelnökké választotta. 1861-ben ismét országgyűlési képviselő, Deák Ferenc híve, aki az 1860-as években pénzügyi kérdésekben egyenesen pótolhatatlannak tartotta. 1865-től újfent képviselő, Deák és Andrássy gazdaságpolitikai tanácsadójaként a kiegyezési tárgyalásokon reá hárult a leendő dualista államszervezet pénzügyigazgatási koncepciójának kidolgozása,

így 1867 februárjában az Andrássy-kormányban ő kapta a pénzügyminiszteri tárcát. Az önálló magyar pénzügyigazgatás megteremtése és a kiegyezés kezdeti éveiben a költségvetési egyensúly – nagyon is nehéz – biztosítása mellett az 1867 végén a Ciszlajtánia és Magyarország gazdasági közösségét garantáló vám- és kereskedelmi szövetség megkötése, valamint a magyar állam és az addigi birodalmi jegybank (Osztrák Nemzeti Bank) közötti további együttműködés biztosítása tartozott legfőbb feladati közé. Érdemeit, szakértelmét és ügybuzgalmát széles körben elismerték, ugyanakkor számos konfliktusa akadt minisztertársaival, így a kabinetben és a kormányzó Deák-pártban is egyre inkább elszigetelődött. Lónyay a Deák-párt, illetve a kormányzat szervezeti, működési elveiben és gyakorlati kérdéseiben Andrássytól és Deáktól gyakran eltérő nézeteket vallott, amit nem is rejtett véka alá. Ugyanakkor bírta az uralkodó bizalmát, így 1870 májusában Ferenc József őt nevezte ki közös pénzügyminiszterré. Ezzel Lónyay lett az Osztrák–Magyar Monarchia közösügyi kormányzatában az első magyar származású közös miniszter. Bécsben Lónyay eleinte belső száműzetésként tekintett új posztjára, vágyott vissza a magyar politikába. A közös pénzügyminiszteri feladatkör távolról sem kötötte le energiáit, egyedül a porosz–francia háború időszakában, a Monarchia fokozódó hadi kiadásainak pénzügyi finanszírozása jelentett mozgalmasabb heteket. Ferenc József személyes megbízásokat is adott neki, amelyeket sikerrel teljesített, így az uralkodó bizalma továbbra is töretlen volt irányában, ezt az 1871 nyarán Lónyaynak adományozott grófi cím is mutatta. A cseh politikai elit 1871 őszén közel járt hozzá, hogy a dualizmust kvázi trializmussá fejlesztve Magyarországhoz hasonló státuszt szerezzenek a cseh területeknek. Ferenc József és az osztrák miniszterelnök, Karl Siegmund von Hohenwart is hajlott e megoldás felé, míg Lónyay és Andrássy minden követ megmozgatott a kísérlet meghiúsításáért. Sikerrel jártak, az uralkodó menesztette Hohenwartot, és kitartott a dualista berendezkedés mellett. Ezek után 1871 novemberében Andrássy Gyulát közös külügyminiszterré nevezte ki Ferenc József, Lónyayt pedig Andrássy helyére magyar miniszterelnökké. Lónyay vágyott ugyan a posztra, de tapasztalta azt a hűvös fogadtatást is, melyben kollégái (Ferenc József utasítására személyi változtatás nélkül vette át az Andrássy-kormány tagjait) és Deákék részesítették. Míg Andrássy a király és a kormánypárt bizalmát egyszerre bírta, addig a Deák-párton belül egyre fokozódó bizalmatlanság nyomta rá bélyegét Lónyay 1871. november 14. – 1872. december 2. közötti kormányfőségére. Szakértelmét, szorgalmát továbbra is elismerték, ridegebb, konfrontatív egyénisége

miatt azonban nem kedvelték. Anyagi gyarapodása pedig további támadási felületet jelentett, maga Deák is többször tett rá utalást, hogy a miniszterelnök nagyon ügyesen intézi saját pénzügyeit. A személyes ellentéten túl a kormánypárt feletti befolyásról szólt Deák és Lónyay konfliktusa. Deák klasszikus szabadságeszményével szemben Lónyay egy konzervatívabb, kormányzatközpontúbb liberalizmus híve volt, amelyben a kormánypárt dolga a kormány egyöntetű, hatékony támogatása. Az 1872-es választások során igyekezett minél több személyes hívét mandátumhoz juttatni, a hozzá hű csoport (a „vacsorapárt”) azonban csak tovább növelte a Deák-párt megosztottságát. Egyre gyakrabban érték korrupciós vádak Lónyay személyét. Sosem tagadta, hogy aktív politikusként is részt vesz az üzleti életben: „Midőn hazám javát s anyagi jólétét előmozdítani igyekeztem, a magamét is növeltem […] s erre büszke vagyok” – felelte arra a vádra, miszerint nem helyes, hogy miközben az államháztartás szegényedik, a kormányfő gazdagodik. Tanítómesterére, Széchenyire is hivatkozott, miszerint az 1830–40-es években ő is számos üzletben volt érdekelt. Lónyay helyzetértékelése annyiban volt hibás, hogy a közvélemény elvárásai az 1870-es években már szigorúbbak voltak a politikusokkal szemben. A kormánypárt zöme és minisztertársai is kihátráltak mögüle, úgy érezték, a miniszterelnök személye az egész kormánypártra egyre rosszabb fényt vet. Bár megpróbált kitörni szorult helyzetéből, Deákkal való békülési szándéka kudarcot vallott, így 1872 december 2-án távozott a kabinet éléről (de 1881-ig képviselő maradt). Lónyayt még 1871 tavaszán, Eötvös József halála után választották meg az MTA elnökévé. Rendezte az akadémia pénzügyeit, illetve szorgalmazta Széchenyi hagyatékának megvásárlását és gondozását. Ugyancsak 1871-ben a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnokává választották. Ebben a funkciójában az 1870–80-as évek fordulójától volt igazán aktív, komolyan kivette részét az 1881-es debreceni zsinat munkálataiból. Az egyházkerületi közalap felállításában szintén oroszlánrészt vállalt. A halál is a közalap-bizottság ülésén érte, szívroham végzett vele 1884. november 3-án az egyházkerület Kálvin téri épületében, melytől nem messze 1885-től utca őrzi nevét.

Schwarczwölder Ádám