Aranybulla

1222. május 29. előtt

A bulla szó a pogány antikvitásban gyermekek nyakába akasztott fémszelencét jelentett, amelybe bajelhárító tárgyakat és fűszereket helyeztek. A középkorban ebből alakult ki a préselt fémlemezek összeillesztésével létrejött dobozszerű fémpecsét, amelyet bizonyos oklevéladók – mindenekelőtt a pápák, a velencei dózsék és a bizánci uralkodók gyakran, de időnként a magyar királyok is – tömör fémből készíttettek el. Mivel ilyesfajta pecséttel többnyire egyházkormányzati dokumentumokat vagy az Alpoktól északra fekvő területeken nagy jelentőségű szabadságleveleket erősítettek meg, a bulla egy irattípus metaforája lett: a pápai bullák ólompecsét alatt a pápai írásbeli ügyintézés mindennapos eszközei voltak, aranybullák alatt pedig rendszerint a rendi jellegtől sem mentes kiváltságleveleket értjük. A 13. századi Magyar Királyságban három olyan kiváltságlevél is született, amely aranybulla nevet kapott a történeti hagyományban, noha az időrendben harmadikat (1267) bizonyosan soha nem pecsételték meg aranypecséttel. Ugyanakkor soha nem nevezték aranybullának a Beregi egyezményt (1233) írásba foglaló oklevelet, holott annak egyik eredeti példányán ma is ott függ II. András aranypecsétje, és tartalma vitathatatlanul érinti az ország közrendjét. A három kiváltságlevél közül csak egy nyerte el azt a különleges helyzetet, hogy egyedi néven nagy kezdőbetűvel nevezzük és írjuk: II. András 1222. évi Aranybullája. Noha eredetileg állítólag hét példányban is kiállították, ezekből egy sem maradt a kései utókorra, sőt az Aranybulla 1231. évi megújítása is csak egykorú másolatban áll rendelkezésünkre, ily módon a valóságban eredeti, aranypecséttel ellátott Aranybulla-példány jelenleg nem ismert, annak külalakjáról korabeli írások és pecsétek – leginkább II. András aranypecséttel megerősített 1221. évi adománylevelei – segítségével alkothatunk képet. Az Aranybulla kiváltságos alakú oklevélbe (privilegiumba) foglalt királyi dekrétum, melynek tartalma magánjogi és közjogi intézkedéseket egyaránt tartalmaz. A szöveg jelenleg ismert formájában a diploma csonkának tűnik, a végén elhelyezett korjelölő méltóságsorban ugyanis – ez az oklevél záró egységének, az eszkathokollumnak

fontos szerkezeti eleme a kancellária szerű dokumentumok esetében – a királyi tanács egyházi tagjainak, a főpapoknak a neveit követően elmaradt az udvari méltóságviselők és egyes megyés ispánok, azaz a világi tanácstagok felsorolása. Ennek oka a korabeli zavaros politikai állapotokban vagy a hagyományozódástörténetben keresendő. A szabadságlevél szövegét ugyanis elsőként csak egy évszázaddal későbbi – önmagában is különös alakú és különös körülmények között született – másolat tartotta fenn, amelyen eredetileg négy főpapi pecsét függött, manapság három van meg közülük. A kópia nélkülözi a diplomatikai átírásnak a magyarországi okleveles gyakorlatban megszokott, akkor már hagyományosnak tekinthető kellékeit, a keretező hitelesítést. Az azonosítható pecsétek alapján a dokumentum 1318-ban keletkezett, akkor, amikor I. Károly erőskezű egyházpolitikája miatt a főpapok Kalocsán gyűlést tartottak, és tanácskozásukban igyekeztek a kis- és középbirtokos nemességet érdekeltté tenni, minden valószínűség amellett szól, hogy számukra készíttették a másolatot. A következő lépcsőfoka a szöveghagyományozódásnak I. Lajos számos példányban kiállított és korunkra is maradt 1351. évi törvénye volt, melyben az Aranybulla kiváltságainak megerősítésével az uralkodó célja a nápolyi kudarc miatt elégedetlen magyar nemesség megnyugtatása lehetett. Ez az átírás azonban már az eredeti dekrétum egy rendelkezését – a szervienseknek a birtokaikat illető szabad rendelkezési jogát (4.) – hatályon kívül helyezte, és ezzel újfent érvényt adott a nemesi birtok öröklési rendjét illetően az ősiségnek. A későbbi, Nagy Lajoséval azonos célt maguk elé tűző királyi megerősítések – Mária királynő, 1384; Zsigmond király, 1397; I. Ulászló, 1444; Hunyadi Mátyás, 1464 stb. – már ez utóbbi formában írták át többé-kevésbé teljes formában a dokumentum szövegét, Zsigmond király ráadásul számos cikkely mellett az úgynevezett „ellenállási záradékot” is mellőzte okleveléből. Az eredeti példányok hiánya, a későbbi politikai célú felhasználás és a textust érintő változtatások végül kialakítottak egy olyan formát, mely általánosan elfogadott szövegként nagy tekintélyre tett szert a magyar történeti hagyományban. Az Aranybulla királyi dekrétumba foglalja II. András királynak az ország közrendjét illető intézkedéseit, köztük egy heterogén eredetű, ám ekkoriban egységesülő társadalmi réteg – a kis- és középbirtokos szabadok – újonnan írásba foglalt kiváltságait (ez utóbbiaknak országos nemesi jogállását az 1267. évi aranybulla fogja majd elismerni). Az uralkodó bevezető szavai szerint erre azért volt szükség, mert az ország nagyurai és a királyi udvar előkelői már régtől fogva ostromolták őt és az elődeit,

Az Aranybulla kiváltságos alakú oklevélbe (privilegiumba) foglalt királyi dekrétum, melynek tartalma magánjogi és közjogi intézkedéseket egyaránt tartalmaz.

hogy országában állítsa helyre a Szent István által meghatározott társadalmi rendet. A rendelkezések az ideális állapotok helyreállításával kapcsolatban három uralkodó – Szent István (1000–1038), Kál-

mán (1096–1116) és III. Béla (1172–1196)

– nevét hozzák szóba. Az intézkedéssorozat, melynek cikkelyei minden bizonnyal a királyi tanács ülésén születtek, a közrend szinte minden területét érintik. Részletesen foglalkoznak az igazságszolgáltatás különböző fórumaival (1., 5., 6., 8., 9., 28.), a királyi jövedelmek és a gazdaság kérdéseivel (3., 20., 21., 23., 25., 27., 29.), a hadszervezettel (7., 10.), az udvari méltóságok betöltésével (11., 16., 30.), az országba érkezett külföldiekkel és a hazai más vallásúakkal (11., 24., 26.), továbbá szociális kérdésekkel

(12–14., 19.), az adományrendszerrel (16., 17.) és különös politikai jogokkal (18., 31.). Több alkalommal említik az „ország tanácsát” (11., 14.), és egyszer „az ország népe” is említésre kerül (26.).

Nem véletlenül tekintett a késő utókor az Aranybullára afféle középkori alkotmányként: a benne foglalt jogok között megjelennek római jogi eredetű intézkedések (leánynegyed), és a jogállamiság fontos kritériumai is (a fogva tartás feltétele az előzetes jogszerű bírói ítélet, rendszeres panaszfelvétel stb.). Az összesen 30+1 cikkelynek azonban több mint egyharmada – közvetlenül vagy mellékesen 12 cikkely – a királyi szerviensek újonnan elnyert kiváltságait érinti, ezért joggal nevezhető az Aranybulla a királyi szerviensek kiváltságlevelének. Ezek főként igazságszolgáltatási, gazdasági és politikai előjogokat biztosítottak e társadalmi réteg számára, valamint rögzítették hadkötelezettségük legfontosabb elemeit. Az Aranybulla szerviensi kiváltságai idővel a királyi megerősítések közvetítésével eljutottak a magyar szokásjog késő középkori kodifikációjába, Werbőczi István Hármaskönyvébe, amely a legfontosabb rendelkezésekre már mint a köznemesség törzsökös jogaira tekintett (I. 9. 1.; 5.; 6.). Az Aranybulla rögzítette a szerviensek számára azt a kiváltságot, hogy előzetes bírói ítélet nélkül nem vethetők fogságra (2.), mentesek a királynak fizetendő adóterhek alól (3.), a birtokaikról szabadon rendelkezhetnek (4.), mentesek a megyés ispánok joghatósága alól (5.), a király zászlaja alatt külföldre irányuló hadjáratra csak fizetség ellenében kötelezhetők, ám ha idegen sereg támad az országra, kötelesek mindnyájan hadba vonulni (7.). A dekrétum kiemelkedő politikai

jogként biztosította számukra az előzetes engedély birtokában a másik királyhoz történő – 1214 óta Béla királyfi is saját udvartartással és táborral rendelkezett –, kárvallás nélküli átpártolás lehetőségét, valamint azt a jogot, hogy a fehérvári törvénynapon panaszaikat szabadon előadhassák az uralkodónak. Werbőczi a Hármaskönyvben (I. 9. 4.) a köznemesség alapvető kiváltságai között vette számba az Aranybulla 31. cikkelyét is, amelyet közkeletűen „ellenállási záradék” néven tartunk számon. Eredetileg az 1222. évi dokumentum ezt a jogot – tudniillik arra az esetre szólóan, ha a király vagy utódai megszegnék a kiváltságlevélbe foglalt rendelkezéseket, a királlyal való szembeszegülésnek a hűtlenség vétke nélkül gyakorolható felhatalmazását – a mindenkori főpapoknak, jobbágyoknak és az ország nemeseinek – vagyis tágabb értelemben a királyi tanácsnak – biztosította. Az 1231. évi megújítás a törvénybe foglaltak felügyeletét és szükség esetén a szankcionálását már az esztergomi érsek kiközösítési jogához kötötte, később azonban, miután az 1267. évi törvény elismerte a szerviensek országos nemesi jogállását, az „ország nemesei” fogalmába már a köznemességet is fokozatosan beleértették, így Werbőczi az „egy és ugyanazon nemesség” elvén okkal állíthatta, hogy a fontos jogosítvány a nemesi kiváltságegyüttes része. A magyar birtokostársadalom 1687-ben önként lemondott a nevezetes felhatalmazásról.

Az Aranybulla létrejötte sajátos körülményekre vezethető vissza. Tágabb összefüggésben nem bizonyultak megalapozottnak azok a feltevések, melyek aragóniai, angol vagy szentföldi mintáktól való szoros függést feltételeztek, ugyanakkor vitathatatlanná vált, hogy kibocsátására egy akkor korszerű európai törvényhozási törekvés keretében került sor, mely mások mellett a Magna Cartához hasonlóan az egyes királyságok szokásjogát az 1215. évi IV. lateráni zsinat ösztönzésére kánonjogi és római jogi terminológiával igyekezett értelmezni. A törekvés másik magyarországi dokumentuma a szintén 1222. évi úgynevezett „papi Aranybulla”, melyben a király az egyháziak kiváltságait rögzítette. A szűkebb összefüggések a Magyar Királyság politikai életében bekövetkezett eseményekhez kötődtek. 1205-ben ugyanis II. András súlyos trónviszályokat követően ülhetett ősei trónjára, trónra lépése után számos reformot vezetett be, melyek az ország modernizációját célozták. A korábban a bátyja, Imre iránt elkötelezett urak az évek során számos jelét adták ellenérzésüknek, 1222 tavaszán azonban határozott lépésre szánták el magukat: az életvitelük biztonságát féltő társadalmi csoportokat – ilyenek voltak maguk a királyi szerviensek is, a királyi magánbirtokok népei közül pedig

a várjobbágyok és várnépek – maguk mögé állítva megbuktatták Szák nembeli Barc fia Miklós nádor kormányzatát, és helyette Csanád nembeli Vejteh fia Tódort emelték nádorságra, s közben kierőszakolták az Aranybulla kiadását. Az új kormány azonban másfél hónapon belül megbukott, és őszre a dolgok visszatértek a régi kerékvágásba. E szerint a felfogás szerint az Aranybulla a palotaforradalmat végrehajtó urak és a mögöttük álló csoportok akaratát és várakozásait tükrözi. Újabban – abból az elképzelésből kiindulva, hogy a szerviensek társadalmi csoportját maga II. András hozta létre – felmerült, hogy a dekrétum kifejezetten a királyi akaratot tükrözheti, eszerint az uralkodó fő célkitűzése az lett volna, hogy a nagybirtokosok mind gyarapodó hatalmát az udvarban és a vármegyékben egyaránt megnyirbálja, a vármegyei társadalmi és gazdasági erőforrásokat pedig a király számára kedvezőbb arányban ossza meg a nagy hatalmú megyésispán és az uralkodó között. A hagyományos és az újszerű felfogás abban megegyezik, hogy a kormányzati visszarendeződést követően az Aranybullának számos rendelkezését sem maga András, sem utódai nem tartották be – azaz rövid távon nem volt hatása, hosszú távon azonban

óriási szerepe volt a köznemesség egységesülésében és a vármegyei intézmény 13. század végi átalakulásában.

Szovák Kornél