I délelőttön a dunamelléki református középiskolások
Beragyogni a világot
I talik négy helyszínen a Ráday-napokon
Az összetartozás öröme
Dunaszentgyörgyön találkoztak gyülekezeteink
A gyógyulást itt és most kell munkálni
Múltfeldolgozás áldozatiság helyett
Evangélium a rácsok mögött
Huszonöt éves a Református Börtönlelkészi Szolgálat
A látássérült, aki Istenhez vezet
Erős Laura kántor kotta nélkül kíséri a gyülekezetet
Dunamelléken történt
Nemzedékek párbeszédben
Dombok között, dallamok mögött
A tolnai atalok zenetáborában jártunk
Vezetővé formálódni
Ablonczy Áron portréja
Találkozási pont és híd a gyülekezetekhez
Egyetemi misszió a Károlin
Itt gyökerezett meg a hitem
Felnőtt megtérők az ELTE Misszióban
Utánpótlásképzés az egyetemi misszióban
Pécsett is hívják a atalokat Krisztushoz
Jelen lenni egymás számára
Interjú Balla Gergővel a generációk kapcsolódásáról
Apától, szeretettel
Martineczné Kiss Márta népi keramikus rendhagyó portréja
Hármas út
A Csongor és Tünde rajz lm keresztény szemmel
Mesebeli pokoljárás
A gonosz a gyerekirodalomban
Olvastuk – ajánljuk
Új könyvek a kínálatban
A lelkész nem szupermen, ő is ember
A rezilienciáról kérdeztük Mikola Borbálát
A mesélő maga is alkotás
Ablonczy Ágnessel beszélgettünk
Az intelligens fejlesztő
Lovakkal végzett foglalkozások gyermekeknek
Hitből munkált jövő
Ökobirtok a Bükkalján
Parajdi dédi zserbója
Családi ünnepi recept
Csacsiháton Betlehemig
Hogyan érkezünk a jászolhoz?
Éjmélyből fölzengő…
Csinglingling, száncsengő, száncsengő, csinglingling, tél öblén halkan ring. – Mágikus erejű sorok, álomvilágból indulnak, egyre közelebb hallatszanak, a ritmus hozza-mélyíti a szavakat bennem, mígnem álmomból felébresztve is tudom őket. Ma is emlékszem a dia lm szépen rajzolt képkockáira, a nagykendőre, ami azóta is úgy jelenik meg előttem, ahogy óvodásként láttam.
A diavetítésnek megvolt a maga rituáléja. Volt, hogy a nővérem kapott hozzá kedvet, máskor én kértem meg rá. Valamiért leginkább nyáron, fényes nappal. Ilyenkor a sufniból elővette a szürkéslila vetítőt, mellé kiválasztottuk a legkedvesebb meséket, mondókákat: Öreg néne őzikéje, Ali baba és a negyven rabló, Suttog a fenyves, Kutyatár.
Miután becipelte a gépet a szoba közepére, könyvekkel dúcolta alá. Leengedte a redőnyt, az ajtó üvegét pedig a piros lovacskás takarónkkal borította le. Ámulattal néztem, ahogy a fénycsóvában megmozdulnak a porszemek. A fehér falra vetítettünk. Reménykedve vártam, amíg megtalálta azt a dőlésszöget, ahol a rendelkezésre álló hely és a vetített képkockák a legnagyobb átfedésben voltak. Ekkor már érződött a felhevülő lm szaga. Először rendszerint fejjel lefelé jelent meg a szöveg, vagy ha jó irányban, nagy része mégis a szekrényen vagy a lámpán jelent meg. Egy kis igazítás, és kész a varázslat.
A fényeket mindig be kell állítani, már tudom. Visszavenni mindabból, ami elvakít, hogy a sötétben fellobbanó világosság gyelmet kaphasson, és örömöt adhasson.
Nyomtatott lapunkban a monitoron villódzó történetek befogadhatóbbá váltak. Testté lettek, ahogy főszereplőik is a körülöttük élők számára: akár egyetemeken, akár a művészet világában, a börtön sötétjében, vagy épp a családi karácsonyra készülődés meghitt és kevésbé jól sikerült pillanataiban.
Mint az apró dia lmnek a fény hatására az egész teret betöltő képkockái. És mint a legfontosabb történet főszereplője.
Telepedjen ide, mellénk! Kezdhetjük?
Impresszum
KARAKTER 26. – 2025. december
Felelős kiadó: Balog Zoltán, ph@raday28.hu
Jakus Ágnes főszerkesztő
Újságírók: Barna Bálint, barna.balint@raday28.hu; Dezső Attila, dezso.attila@raday28.hu, Parti Judit, parti.judit@raday28.hu
Dunamelléki Kommunikációs és Sajtószolgálat 1092 Budapest, Ráday u. 28., sajto@raday28.hu www.parokia.hu
Tipográ a, tördelés: Arany Imre | Layout Factory
Nyomdai munkák: Virtuóz Kiadó és Nyomdaipari K ., 2025
Felelős vezető: Tolonics Gergely
Karakter 2025. december | 26. lapszám parokia.hu 3
Milyen lélek lakik bennetek?
„Az istentisztelet középpontjában nem a tanítás, hanem az »élő, szent, Istennek tetsző áldozat« áll. Önmagunk odaszánása. Közös tett, az egész gyülekezeté. Hatása biztosan nem marad meg a templom falai között.” Visky András reformációünnepi beszédét közöljük.
Reformáció: egy boldog szó. Boldog és nehéz.
Az előképzett szóalak – re-formáció – arra szólít fel, hogy ne szűnjünk meg keresni egyénileg és közösen a reformáció örökmozgó, élő, megújuló és megújító jelentéseit.
A reformáció csodálatosan elmélyítette a kapcsolatunkat az anyanyelvünkkel, a teremtő belénk lehelt lelke anyanyelvünk messziről visszhangzó tereiben rezdül a legnomabban.
Nem mi műveljük a nyelvet, a nyelv művel bennünket. Anyanyelvünkön tudunk talán a legkevesebbet hazudni önmagunknak.
Csűry Bálint nyelvész, akiről utcát neveztek el Debrecenben, a református Egriben, szülőfalujában mérte fel a reformáció hatását a mindennapi nyelvre: 150 bibliai eredetű szót, nevet, szólást, közmondást gyűjtött össze.
A Szentírás áthatotta a közbeszédet, a Bibliát visszhangozzák a megszólalások. Szerelmet vallani az Énekek éneke szédületes fordulataival sorsfordító esemény. Édesapám rajongva szeretett szülőfaluja Egri – ő most posztumusz díszpolgára a községnek –, Csűry Bálintot, a falu nagy szülöttét gyakran hozta szóba nekünk, gyermekeinek, csillogó szemekkel.
Azok vagyunk, amilyen nyelvet beszélünk, és ahogyan átadjuk magunkat a szónak, hogy kimondjon bennünket. Ha az áldás szavát szóljuk, bízunk a szó cselekvő erejében, és az Örökkévalóban, aki teremtő szóval hozta létre az Univerzumot, benne a kicsike, gyönyörűségesen bolyongó földgolyóval, amely az otthonunk. Ha szavakkal ontunk
vért, magasztosnak vélt eszmék és célok nevében akár, akkor egyszerűen gyilkosok vagyunk, mindegy, hogy a társadalmi, oly ingatag hierarchiában milyen pozíciót töltünk be éppen.
Jószerével tudós teológusoknak kellene lennünk ahhoz, hogy megértsük a történeti reformációt visszavon hatatlanná tevő 95 lutheri tételt. Ma azonban az egykori tételek mellé bizonyára új felismeréseket szegez templomaink ajtajára a Szentlélek. Az egyik új reformációt sürgető fölvetés bizonyára közéleti jelenlétünk módjára, a másik viszont az istentiszteleti gyakorlatunkra vonatkozóan tesz fel kérdéseket nekünk, megannyi más mellett.
Vegyük előbb az istentiszteletet, majd fordítsuk a gyelmünket a templomon kívüli önmagunkra.
Az esedékes feltámadásnapi istentisztelet idejére szabadon magunkra húzzuk a templom bejárati ajtaját, mintegy „bezárkózunk” a templomba, hogy az Örökkévaló személyes megszólításának kitéve magunkat a szabadítás eseményében részesüljünk. Szerény liturgiánk utolsó ámenével szétárad közöttünk az (ároni) áldás, a szolgáló lelkész lejön a szószékről, kinyitja a bejárati ajtót, és kienged a szabadba. Menjetek áldással, menjetek békével, ne féljetek. Szabadok vagyunk.
„A Názáreti Jézus kinyilatkoztatta az igazságot, mégsem kelt önnön védelmére, angyali seregeket állítva hadrendbe.
Nem védekezett, mert azok életét védte, akik az életére törtek.”
„Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul” – írja az apostol a reformáció szemléleti sarokkövének számító Római levélben.
„Okos istentisztelet” – tüneményes szóösszetétel.
Azt hihetnénk, a bölcs szószéki tanításra tesz utalást az apostoli meghagyás, de hát a legkevésbé sem.
Az istentisztelet középpontjában nem a tanítás, hanem az „élő, szent, Istennek tetsző áldozat” áll. Önmagunk odaszánása. Közös tett, az egész gyülekezeté. Hatása biztosan nem marad meg a templom falai között. Az „élő,
Fotók: Füle Tamás
szent, Istennek tetsző áldozat” nélkül istentiszteletünk mindhiába hibátlan, sőt éteri magasságokban szárnyaló szertartás, mégsem okos. Azaz nem bír értelemmel. Azt is mondhatnánk, de ehhez igazán bátraknak kell lennünk: hiábavaló.
Pál apostol azonban még ennél is bátrabb. Szenvedélyes szókimondásai a prófétai hagyomány nyelvhasználatát idézik. „Ó, esztelen galaták, ki igézett meg titeket, akiknek szeme előtt úgy írtuk le Jézus Krisztust, mintha közöttetek feszítették volna meg?” Esztelenek, balgatagok, bolondok; mi több, megigézettek. Azaz: sátáni befolyás alatt élők – nehéz olvasni.
A Római levélben fölvetett „okos istentisztelet” egyszerre érzékletes és pontos meghatározását a galatáknak címzett levélben találjuk meg. „Okos istentisztelet” az, amely Krisztus egyszeri kereszthalálával mint szemünk előtt zajló, közöttünk végbemenő valóságos eseménnyel szembesít. Az apostoli „okos istentisztelet” hatására az egykori brutális golgotai kivégzés kortársaivá válunk, de nem pusztán kíváncsi nézőkként, a jó oldalon állva, hanem tettesekként. És nem azért, mert rossz emberek volnánk, hanem mert a megváltás híján nem tudunk mást. A kiáradó szeretetet, a befogadó szelídséget, az ellenfeleink és ellen-
ségeink emberi méltóságát óvó krisztusi békességre való törekvést kizárjuk a saját valóságunkból. Életszerűtlennek ítéljük. Az erőben bízunk, ezt tekintjük életszerűnek.
A halálszerűséget.
Tettesek vagytok, galaták, de nem csak tettesek. Megváltásban részesült, új teremtmények. Megváltoztatok, mert megbocsátásban részesültetek. Tudtok mást is, nem csak az igazságtevőnek hitt pusztítást.
Aki megváltásban részesült, felismeri és kész megtagadni a benne mindegyre ágaskodó erőszakos indulatot. Krisztus indulata költözik a tagjaiba.
Jakab és János tüzet kérnek Samária lakóira, mert megtagadták a szállást a Jeruzsálembe igyekvő Názáreti Jézustól és a tanítványaitól. Jánost a legszelídebb, a Megváltóhoz legközelebb álló tanítványként írja le az evangéliumi elbeszélés és a képi ábrázolás gazdag hagyománya, Jakab pedig ki nomult nyelv lozófusként áll előttünk a saját maga által írt lenyűgöző levél tanúsága szerint. A kéznél levő megoldást az előállt helyzetre mégis mindketten a pusztításban látják.
„Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek” – mondja nekik a Názáreti Jézus. Hangjából ma is jól kihallható a döbbenet. Az ember a nullamegoldások híve, ennek
számtalanszor jelét adta a történelemben. A nullamegoldás politikai célkitűzéssé vált – ez a 20. század nyomasztó öröksége –, a 21. században pedig, azaz napjainkban, maradéktalanul leigázta a közbeszédet.
Ha a haza elvész a nyelvben, mi marad nekünk a hazából? Mit mondunk a gyermekeinknek? Jót akartunk? Győztünk, csak éppen feneketlen szakadékba taszítottuk az országot, és még tatár hordák, török hadak és orosz tankok sem kellettek hozzá?
„Változzatok meg értelmetek megújulásával.” Az igazság nem belülről fakad, kívülről érkezik. A Lélek lángnyelvei kiégetik bensőnkből mozdíthatatlan meggyőződéseinket, a Megváltó valóságos személye elé állítanak. A Lélek helyreállítja, elmélyíti az önmagunkhoz, közösségünkhöz és a bennünket körülvevő valósághoz fűződő kapcsolatunkat. A valóság iránti újabb és újabb felelősséggel ruház fel. Létezik valóság, csak hát nehezen tetten érhető. És persze sokan dolgoznak azon, hogy elfedjék előlünk. Talán mi magunk is közéjük tartozunk. Létezik igazság is, ráadásul olyannyira valóságosan át tud járni, hogy késszé válunk elszakadni az éppen dúló erőkultusztól, és egyszerre a gyöngék és kitaszítottak, a megalázottak és vesztesek oldalára állunk. A Názáreti Jézus kinyilatkoztatta az igazságot, önmagára mutatva azt mondta, „Én vagyok az igazság”, de a szenvedés hetében mégsem kelt önnön védelmére, angyali seregeket állítva hadrendbe. Nem védekezett, mert azok életét védte, akik az életére törtek.
Feltétel nélkül szeretni illegális? És szabadnak lenni?
Megkövezni Istvánt minden kétséget kizáróan igazságtevő istentiszteletnek minősült, és sokak szemében meg-
győző erődemonstrációnak. Mindaddig, amíg be nem következett a damaszkuszi fordulat, és minden egészen más megvilágításban nyert értelmet. A nagyhangú, erőszakos, önelégült igazságtevőből nyomorult, magatehetetlen tettessé vált, egyetlen szempillantás alatt.
Lehetetlen egyszerre az igazságot szolgálni, igazságosságra törekedni, ami múlhatatlan feladatunk, és belemártani szavainkat a velünk szemben állók vérébe.
Engedjétek el a köveket!
A reformáció visszahelyezte az istenkereső embert a bibliai elbeszélésbe. Vele együtt az ember történelmét, anyagi és szellemi kultúráját, annak valamennyi megnyilvánulásával.
Nagy szó, ragyogó örökség, ne legyünk kishitűek.
Ha megújul a Lélek által az emberi értelem, bízvást el lehet mondani a magunk történetét a Megváltás történeteként. A krisztusi megváltásban a legképtelenebb dolgaink is értelmet nyernek.
Nem igazolást, hanem jelentést.
A nagyívű bibliai elbeszélés nyitott, befogadó, készen áll arra, hogy az egyes ember élettörténetét magába fogadja.
Ne késlekedjünk kibetűzni a templomaink bejáratára és a „szívünk hústábláira” fölszegzett mai tételeket.
A régiek elmúlnak, újjá lesz minden.
Gyertek, szerezzünk örömet a szeretet Istenének!
Engedjük el a köveket!
Boldogok a szelídek.
Visky András
[Elhangzott 2025. október 31-én, a Debreceni Református Nagytemplom ünnepi istentiszteletén.]
Ráday-napok 2025
Ne elégedjünk meg a digitális világ nyújtotta gyors és rövid üzenetváltásokkal, a kibeszélésre lehetőséget nyújtó internetes platformokkal, a médiumok gyártotta (ál)hírekkel, hanem keressük a tényleges egymáshoz kapcsolódást! Hiszszük, hogy nem a véletlen hozott össze bennünket a világnak éppen ezen a táján, a magyar vidéken ugyanabba a közösségbe.
(Részlet Balog Zoltán püspök köszöntőjéből, Ráday-napok programfüzet)
Fotók:
Bibliai és társadalmi reménységünk
Csaknem 150 résztvevő érkezett az idei Ráday-napokat megnyitó Tanulmányi napra, ahol áhítat, plenáris előadás, műhelymunka és kerekasztal-beszélgetés segítette a közös útkeresést.
A megújulásba, a atalodásba és az újjáéledésbe vetett bibliai és társadalmi reménységeket vizsgálták a Ráday Tanulmányi napon 2025. október 2-án a Ráday Házban. A nyitóáhítaton Balog Zoltán dunamelléki püspök szolgált igehirdetéssel, a Példabeszédek könyve 9. fejezete alapján. Kiemelte: a Teremtés könyve és János evangéliuma is azzal a szóval indít, hogy „Kezdetben”. Ez tőlünk független kezdet, amelynek megértéséhez bölcsesség kell. „Ne a vá-
gyaiddal kezdj, ne a bizonyíthatósággal, ne az énnel, hanem azzal, aki az alfa és az ómega” – fogalmazott a püspök. Hozzátette: amíg a görög lozó ai megismerés alapja a távolságtartás, a bibliai megismerés szerint akkor ismered meg az Urat, ha azonosulsz vele.
Eszkatológia és megújulás nehezen értelmezhető fogalmak a teológiában – kezdte plenáris előadását Vladár Gábor református lelkipásztor, teológiai professzor.
„Az
új dinamikáját nem lehet a régivel való összefüggése
nélkül értelmezni…”
Manapság mintha az üdvösségről az egyén boldogságára, a megváltásról pedig az új teremtésre helyeződött volna át a hangsúly, mintha az egyháznak életvezetési tanácsokkal kellene ellátnia az embereket. „Könnyebb a körülöttünk lévő világ dolgairól beszélni, mint egy haldokló mellett hitet tenni az evangéliumról. De nemcsak az elfordulás, hanem a kritikátlan odafordulás is veszélyes lehet. A poli-
tikai utópiák elvesztették erejüket a nagy válságok közepette, apokaliptikus képek és leegyszerűsített magyarázatok uralták el a közbeszédet, miközben mi az egyházban eltartott kisujjal állunk mindehhez.”
Az előadó szerint az „új” és a megőrzés együtt kell hogy meghatározzanak bennünket, de kérdés, hogy milyen modernizációt bír el az egyházunk, és hogyan lehet valami örök igaz, ha ki van téve a történeti változásoknak. „Az új dinamikáját nem lehet a régivel való összefüggése nélkül értelmezni. Az Ószövetségben Isten cselekvése a jó kezdet, ez áll szemben a káosszal, amelyet kiszorít az ember javára. Ez a folyamat nem egyszeri, hanem folyamatos és ismétlődő. Szükség van tehát a helyreállításra, megújításra, de nincs szükség új kezdetre. Ebben az értelemben a jó haladás Isten jó kezdetének a megőrzése. Így kapcsolódik egybe a bibliai teremtés és megváltás műve.”
Vladár Gábor kifejtette: Jézus arról beszél, hogy már eljött az Isten országa, azaz nem leváltja a régit, hanem áthatja. „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, az új ember jelszerű kezdete. Így áll helyre az ember megromlott istenképűsége. A hívő ember megelőlegezi és felvillantja az új világ kontúrjait e régi világ keretei között. A kontúr nélküli keresztyénség ezért veszélyes.” Isten megismerése nem hagy minket változatlanul, a kegyelem minden tekintetben megelőz és legyőz bennünket. A hit válasz Isten elhívására, az ebben megtapasztalt szeretet pedig nemcsak kötelez, hanem meg is ment önmagunktól.
A helyreállítás így nem a régi megismétlése, hanem a teremtettség magasabb szintre emelése Isten által. „Az lehet csak megújult, amit Isten Lelke jár át. A megújulás
nem kívül kezdődik, hanem belül, nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban. Nem a teremtésből értjük meg Istent, hanem Isten Igéjéből a teremtett világot. Az Isten előtti felelősségünkben kell megújulnunk.” Az előadó hozzátette: nincs jövője annak az egyháznak, amelyik csak történelmi egyházként szeretné magát láttatni.
Az előadást követően hat műhellyel folytatódott a Tanulmányi nap, a résztvevőknek másfél órája volt elmélyülni az adott témában, majd egy kerekasztal-beszélgetésen belül nyílt lehetőség az összegzésre, amelyet Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyző vezetett.
Barna Bálint
Sötétség és világosság vonzásában
Legyen világosság! Egyházkerületünk a vezérigéjével várta az intézményeiben tanuló középiskolásokat immár negyedszer a budapesti Ráday Házban, hogy kapcsolódási lehetőséget kínáljon számukra az egyetemi éveikre.
A találkozás örömének lehetőségei
„A Jézussal való találkozás az egész életünket megváltoztatja – az enyémet is megváltoztatta” – köszöntötte Somogyi Péter, az egyházkerület lelkészi főjegyzője az egybegyűlt atalokat, hangsúlyossá téve számukra, hogy a Ráday Ház is lehet átformáló találkozások helye, és a atalok otthona. Ez utóbbira már Veres Sándor, az egyházkerület főgondnoka világított rá, amikor a játék örömére mint az Isten által adott szabadság részére utalt, Pál apostol szavain keresztül.
Fotók: Füle Tamás
A felfelé gyelést idén Nemes Vitold, a Károli Egyetemi Lelkészség szolgálója segítette. A sötétség tapasztalataira, a szeretetlenségre, félelemre, ürességre, céltalanságra hívta fel a atal lelkipásztor a gyelmet, azzal az örömhírrel együtt, hogy a sötétségnek nincs hatalma a valódi világosság, Jézus Krisztus felett.
„Jézus azért van jelen, hogy megmentsen, hogy ne csak a bűnt, a fájdalmat, a szenvedést ismerd, hanem a megbocsátást, az irgalmat és a gyógyulást is” – hangzott az üzenet.
Az istentisztelet után Czikó Györgyi, az egyházkerület i úsági referense hívta a gimnazistákat a Dunamellékhez tartozó missziós szervezetek által létrehívott állomásokra, melyeket a atalok kisebb csoportokban járhattak végig.
A felkínált lehetőségek közt voltak játékok, hitmélyítő, életvezetési kvíz, és meghökkentő feladat is, de készültek elcsendesedési lehetőséggel és áldással is az egyetemi
missziók (ELTE Misszió, 1Re, KEL, Mérnökmisszió) és az evangéliumi diákszervezetek (ReFISZ, SDG, Szentírás Szövetség).
A Bárka Tábor stábja közösségi játékokkal rázta fel az érkezőket, kinyitva számukra az önkéntesség ajtaját. A Kallódó I úságot Mentő Misszió a szenvedélybetegségek kialakulásának hogyanját és mértékét rtató kérdőívvel kapcsolódott a atalok problémáihoz.
Jézus nem unalmas
„Bocsássatok meg nekünk!” – kérte a atalokat Mikola Borbála, a KEL egyetemi lelkésze a nap zárszavában az egyházkerület hittanoktatói és lelkészei nevében.
„Ha köztetek is van, aki szerint valóban nem érinti az életeteket Isten Igéje, akkor az miattunk van. Lelkészek, hittanoktatók, gyülekezeti munkások, presbiterek miatt, akik azt mondjuk, hogy Krisztus-követők vagyunk, és nem látszik rajtunk. Jézus nem ilyen” – a lelkipásztor szavai nyomán a több mint háromszáz fős teremben vágni lehetett a csöndet.
A Krisztusban közel jövő Isten közvetlenségét tárta a lelkész a atalok elé, aki az egyszerű és töredékes emberi beszéden keresztül akar megnyilvánulni, mert számol az emberségünkkel – nem rémíteni, hanem kapcsolódni szeretne.
„Jézus nem mondta, hogy tudatában kell lennünk annak, amit adni képes. Azt mondja: kérj!
Mondjuk így: A te fantáziád szerinti ajándékot add nekem, Jézus! ” – bátorította a lelkész a atalokat a Krisztushoz való szabad közeledésre.
Parti Judit
Beragyogni a világot
Három város négy helyszínén hangzott el a Ráday-napok idei I talijának bátorító igei üzenete a református atalok számára: „Ti vagytok a világ világossága!”
Ezernél is több atal mozdult meg Budapest, Kecskemét és Paks négy helyszínén a Ráday-napok keretein belül tartott I talin 2025. október 3-án délután. „Ti vagytok a világ világossága” – hangzott a bátorítás Máté evangéliuma 5. fejezetének 14. verse alapján az idén először vidéki helyszíneken is zajló találkozón, kapcsolódva a délelőtti I úsági nap igei üzenetéhez. Erre a bátorításra olyan sokan voltak kíváncsiak a fővárosból és környékéről, hogy a Ráday Ház dísztermében már el sem fértek, ezért új helyszínként a Gazdagréti Református Egyházközséget is megnyitották számukra. A program mindenhol azonos módon épült fel: először ráhangolódó játékok és dicsőítés, majd igei üzenet és csoportbeszélgetések, végül vacsora és újabb dicsőítés várta a református i seket.
A Kecskeméti Református Gimnázium épületében körülbelül 220 atal gyűlt össze Bács-Kiskun és Délpest
Gazdagrét
Fotók: Füle Tamás, Nagy Patrik, Nagy Botond, Pálfalvi J. Viola
egyházmegyéinek több mint 20 gyülekezetéből. Az igei üzenetet Magyar Csanád izsáki református lelkipásztor hirdette. Arra bátorította a atalokat, hogy ők maguk is lehetnek világosság, méghozzá bármilyen közegben, amelyben benne vannak, és arra is buzdította őket, hogy merjenek kilépni a komfortzónájukból a hitért.
A paksi helyszínen körülbelül 150-en lehettek, ide elsősorban a baranyai, tolnai és vértesaljai egyházmegyékből érkeztek, de voltak, akik Kalocsáról és Foktőről. Áhítatában Szabó Levente pécsi egyetemi lelkész arra emlékeztetett, hogy küldetésünk van a világban. Ez azért fontos, mert a világban sötétség van: az embereknek nincs kapcsolatuk Istennel, és ez kihatással van rájuk. Isten azonban úgy szerette ezt a világot, hogy elküldte Fiát, hogy világosságot hozzon az emberek számára. Ezt a fényt, Krisztus világosságát láthatóvá kell tennünk. Az hoz világosságot a világba, ha valaki teljesen bízik az Istenben.
Gazdagréten a házigazdák mellett Diósdról, Seregélyesről, Csillaghegyről, Érdligetről, Érd-Parkvárosról és Érd-Központról érkeztek i sek, nagyjából százan. Győriné Vincze Krisztina gazdagréti beosztott lelkész áhítatában kiemelte, hogy három jó hír is elhangzott a felolvasott igeszakaszban: először is az, hogy mi már világosságban vagyunk. Másodszor, hogy nem nekünk kell „kiizzadni magunkból” a világosságot, hanem Jézus Krisztus cselekszi meg azt. Végül a harmadik jó hír, hogy miközben ez a történet nem rólunk szól, hanem Őróla – Krisztusról –, közben mégis szól rólunk is.
A Ráday Házba elsősorban Budapest-Dél, BudapestÉszak, Északpest egyházmegyéiből érkeztek, nagyjából 400 fő. Tikász Ábel Budapest-Klauzál téri lelkész áhítatában kiemelte: Jézus látja a rólunk visszatükröződő fényt, mielőtt bármit tennénk, vagy bármilyen elvárásnak megfelelnénk, másrészt bennünk is látja a fényt, amellyel másokat is megvilágíthatunk kapcsolódásaink során. Néha
„…a világban sötétség van: az embereknek nincs kapcsolatuk Istennel, és ez kihatással van rájuk…”
szégyenből rejtjük el a hitünket, máskor túlkompenzálunk, és saját magunkkal akarjuk túlragyogni a többieket. Nekünk azonban engednünk kell, hogy a Jézusból eredő formájában mutatkozzon meg a fényünk. Ezt a szeretet cselekedetei táplálják, ezért merjünk mélységeket belevinni kapcsolatainkba!
„Öröm, hogy látjuk egymást, mert bár négy helyen gyűltünk össze, ezek mégis egyek” – fogalmazott budapesti köszöntőjében Czikó Györgyi református lelkész, dunamelléki i úsági referens. „Fontos, hogy legyen egy nap, amikor együtt lehetünk, amikor találkozhatunk egymással és Jézussal. Itt megerősödhettek Jézusban, hogy utána elmenjetek, és ragyogjatok mindenhol. Hirdessük együtt, hogy Őnála van kegyelem és reménység!”
A helyszíni tudósítások alapján összeállította: Barna Bálint
Paks
Kecskemét
Budapest
Az összetartozás öröme
Csaknem ezer református hívő érkezett Dunaszentgyörgyre a Ráday Gyülekezeti napra 2025. október 4-én, szombaton. Igei üzenet, asztalközösség, pódiumbeszélgetések, gyermek- és i úsági programok színesítették Dunamellék legnagyobb találkozóját. A házigazdák ezúttal a délpesti és a tolnai egyházmegyék voltak.
„Új szövetséged elfogadom, magam egészen neked adom” – énekelték a dunaszentgyörgyi templomdombon összegyűlt családok, presbiterek, lelkészek és gyülekezeti tagok a Tolnai Református Egyházmegye I úsági Zenekara vezetésével a Ráday Gyülekezeti nap reggelén.
Bíró Attila presbiter bizonyságtételét követően Rácz József dunaszentgyörgyi lelkipásztor, a házigazda Tolnai Református Egyházmegye esperese köszöntötte az egybegyűlteket. Krisztusban kapott ajándéknak nevezte a dunamelléki hívek találkozását. „Kegyelem, hogy ma egymás szemébe nézhetünk, beszélgethetünk, és dicsőíthetjük Istent” – fejezte ki örömét.
„Mi pedig hálával tartozunk Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr.” Az aznapra kijelölt igeszakasz (2 essz 2:13–17.) szavaival fordult az egyházkerület közösségéhez Balog Zoltán dunamelléki püspök. Áhítatában emlékeztetett: nem érdemeink tartanak meg minket, reformátusokat. „Egyetlen ok van, ami nélkül elporlad a történelmünk, a kultúránk, az erkölcsünk, a kitartásunk, ez pedig az, hogy minket szeret az Úr – ez a tapasztalat hoz össze bennünket, ez teremti meg a közösségünket. Kezdettől fogva szeret, szeretetből teremtett meg bennünket, és az az akarata, hogy rajtunk keresztül szeretet sugározzon azokra, akiket ugyancsak szeret.”
„Bár a világ természete, hogy frakciókba tömörül, fragmentálódik, szeparálódik, mi együtt vagyunk olyanokkal is, akiket szimpátia alapján nem biztos, hogy választanánk, de az Úr szeretete képessé tesz bennünket arra, hogy meglássuk a másikban az Ő teremtését” – tette hozzá.
A püspök ezután az imádság titkáról, megtartó és átformáló erejéről beszélt. „Ha bevisszük az életünket Krisztus szeretetébe, abba az erőtérbe, amit az imádság jelent, mi magunk alakulunk át. Elkezdjük másként látni ugyanazt. Saját imádságaimban magam is ráismerhettem a látható mögöttire. Fájdalmam és sértettségem mögött arra, amit én rontottam el, amit nekem kellett megtanulni – de leginkább Isten munkájára.” Az elöljáró köszönetet mondott az egymásért, a nehéz ügyekért és a vezetőkért mondott fohászkodásokért, majd imádságban vezette a híveket. Az istentisztelet után a templom és környéke színes forgataggá változott. A színpadon hagyományőrzők léptek fel, betekintést engedve a tolnai nemzetiségek és kistájak népzenéjébe és néptáncába. A közösségi ház udvarán a gyerekek Noé bárkájának állatait készíthették el a Bárka Tábor munkatársaival, kipróbálhattak az udvaron felállított jurtát és ugrálóvárat, a nagyobbak pedig kerámiát is festhettek. A kamaszoknak a REFISZ, az SDG és az 1RE Egyetemi Református Misszió szervezett programot, eközben a felnőttek különböző missziós ágazatokat ismerhettek meg, és a kirakodóvásáron is körbenézhettek. A déli harangszóra minden egyházmegye bográcsában megfőtt a rá jellemző tájjellegű étel, a házigazdák tolnai halászlével és a sokácok cserepes babjával készültek.
Sokan kíváncsiak voltak a pódiumbeszélgetésekre is. Mitől maradunk reformátusok? – ezt a kérdést vetette fel egy új kutatás, amely azt vizsgálta, az egyes generációk mit keresnek gyülekezeteinkben, egyáltalán mi alapján választanak felekezetet.
Duráczky Bálint szociológus arról beszélt, hogy a gyülekezetekben egyre kevesebben vannak a negyven év
Fotók: Füle Tamás
alattiak. Nekik öt dolog fontos a közösséghez tartozáshoz: a személyes kapcsolatok és a közösségi élet, a gondoskodás és az oda gyelés, a személyük elfogadása, a tanítás és az útmutatás, valamint az állandóság és a biztonság. Az ítélkezésmentesség különösen fontos a atalok számára, számukra ezért taszító, ha rögtön formálódást várnak el tőlük a gyülekezetben – mondta a kutató. Lenkey István paksi lelkipásztor, a Tolnai Református Egyházmegye missziói előadója a hitelesség fontosságára hívta fel a gyelmet. „Sokszor úgy akarunk reformátusok lenni, hogy még a rossz szokásainkhoz is ragaszkodunk ahelyett, hogy abban gyakorolnánk reformált hitünket, hogy a hibáinkat mindig kijavítjuk az Igéhez visszatérve.” Szerinte a atalok ugyanúgy keresik Istent, kérdés, hogy szeretetet, nyitottságot tapasztalnak-e az idősebb gyülekezeti tagok részéről. Hozzátette: egy idős gyülekezeti tag éppúgy tanulhat a hitben előtte járó ataltól, mint fordítva. Amikor azonban generációs igények a legfontosabbak, például a zene kapcsán, akkor az intő jele annak, hogy Krisztusról lekerült a fókusz – pedig minden, ami nála fontosabb, az bálvány.
Bár a atalok főként a kon rmáció után, az egyetemi tanulmányaik megkezdésekor és a munkavállaláskor tűn nek el a gyülekezetekből, Pálmai István, a Paksi Evangélikus Gyülekezet tiszteletbeli presbitere szerint akibe gyermekkorában bevésődött a gyülekezethez való tartozás, az később vissza fog térni. Arra hívta a jelen lévő
szülőket, nagyszülőket, hogy ne becsüljék le saját szerepüket ebben.
Duráczky Bálint szerint azonban a család szerepe meggyengült a hitre nevelésben, egy mai Z generációs atalra leginkább azok a videók hatnak, amelyeket a világ minden tájáról megnéz, naponta két órát töltve ezzel. Bár a társadalmi hatásokat nem tudjuk megváltoztatni, de a gyülekezeti tagokban fel lehet ébreszteni a felelősségtudatot az iránt, hogy a környezetükben élők megismerjék Krisztust – emlékeztetett.
„…a egy idős gyülekezeti tag éppúgy tanulhat a hitben előtte járó ataltól, mint fordítva…”
A termékeny esztendők és a terméketlenek is Isten atyai kezéből jönnek, Ő mindent javunkra tud fordítani – fűzte hozzá Lenkey István. „A száz évvel ezelőtti kon rmációs gyakorlatban volt képmutatás is. Most, amikor a gyermek kon rmációja már nem olyan fontos a szülőnek, nagyszülőnek, sokkal hitelesebb folyamatot lehet felépíteni azok körében, akikben van erre vágy.”
Duráczky Bálint megerősítette: szomorkodás helyett örüljünk annak, hogy olyan lehetőség állt elő, amire száz éve nem volt példa. „Mi ismerjük a történet végét: tudjuk, hogy Isten véghez viszi a tervét. A mi dolgunk, hogy legyünk tanúk a föld végső határáig, ami ma már inkább
azt jelenti: a társadalmon keresztül-kasul. Ne csak a családunkban, hiszen ránk van bízva, hogy a társadalmat a Krisztus-hit újra átjárja.”
A másik, református gyökereinkről szóló kerekasztalbeszélgetés a múlt ismeretén és büszke felemlegetésén túl arra hívta közösségeinket, hogy a misszióban keressék az Isten által számukra kijelölt utat.
Tőttös Gábor történész, a Tolnai Református Egyházmegye presbiteri főjegyzője úgy fogalmazott: történelmi múltunk szikla, amelyre kötelességünk építeni, hagyományainkat, értékeinket tovább kell adnunk. Ezt azonban nem érdemes erőszakosan tenni, amit viszont tehetünk: hitünk megvallása és a személyes példamutatás.
Emlékeztetett arra is, hogy a jólét nem kedvez a lelkiéletnek. „Ahogy gazdagszunk az anyagiakban, úgy szegényedünk el lélekben. Ebben a helyzetben könnyen meg lehetne fogni az embereket, ha nem a régi módszerekkel próbálkoznánk.”
Az egyház csak akkor marad meg, ha Jézus Krisztusban gyökerezik meg – ezt már Szalkay László, a Szigetszentmiklós-Kossuth Utcai Református Egyházközség lelkipász tora mondta. A hitért minden nemzedéknek meg kell
harcolni, de nem szabad abba a hibába esni, hogy azt hiszszük, minden velünk kezdődik – emlékeztetett. „Egy gyülekezet sem a semmiből jött létre, a jót meg kell becsülni, ami pedig Isten ítélete alatt van, azzal szakítanunk kell.”
A jövőről szólva azt mondta: „Lehet tehertétel az egyházunkban a kommunizmus negyven éve, de most már nem ez fogja meghatározni a jövőnket, hanem hogy mi mennyire vagyunk hűségesek.” A lelkipásztor szerint fel kellene készülnünk az üldöztetés idejére is, amelyhez akár a gályarabok példájából, akár Krisztus szenvedéséből erőt meríthetünk. „Senki sem szeret szenvedni, sem a másik szenvedésében osztozni, de az egyháztörténelemben azt látjuk, hogy a hitért mindig szenvedni kell.”
Nagy János madocsai lelkipásztor arról beszélt, bár településükön él arányaiban a legtöbb református, a világ mégsem tekint értékként arra, amit ők tudnak adni. „Menynyire elég a múltra hivatkozni? Vagy szükséges szinte teljesen új munkát kezdeni?” Még a kedvező népszámlálási adatok sem elegendők ahhoz, hogy továbblendítsék a hajót – válaszolta meg az általa felvetett kérdést. Isten Lelkére van szükségünk, és ehhez nekünk kell az Ő világosságába helyeznünk életünk minden területét – hangsúlyozta.
Táplálkozhatunk a múltból a jelenben – azért, hogy megtaláljuk saját utunkat. Ebben segítette az érdeklődőket három kiállítás is. A helyi népviseleteket bemutató kiállítás mellett a gályarab prédikátorokról szóló tárlatot is megtekinthették a Ráday Gyülekezeti nap résztvevői. Háromszázötven éve, hogy gályarabnak adtak el harminc magyar protestáns prédikátort Nápolyban, az ő történetüket örökíti meg az éppen most Dunaszentgyörgyön megnyílt vándorkiállítás.
Ide érkezett meg a néhai Hegedűs Loránt dunamelléki püspök életművét megörökítő másik tárlat is, melyet lánya, Mészárosné Hegedűs Zsuzsanna, a Budapest-Cimbalom utcai Református Egyházközség lelkipásztora nyitott meg. „Míg tart a ma” – ez a címe a vándorkiállításnak, ahogy Hegedűs Loránt 1990-ben megjelent rendszerváltó
„…egy
szívvel, lélekkel átitatva ennyi gyülekezetből is lehet egyetlen közösséget teremteni…”
tanulmányának is. A kézzel írt levelekkel és képekkel gazdagon illusztrált anyag a lelkipásztori szolgálat, a püspöki évek és a magyarság szeretetének témái köré épül. A tárlat legkülönlegesebb darabja az a könyv, melyet Hegedűs Loránt Ravasz László püspöktől kapott: Baksay Sándor saját kezűleg írott imádságoskönyve, melyet továbbőrzésre adott kedves tanítványának, meglátva benne a későbbi egyházvezetőt. A könnyen mozgatható elemekből álló vándorkiállítást bármelyik gyülekezetbe szívesen elviszik – hangzott el a megnyitón.
A nap végi zárszavában a másik házigazda Délpesti Református Egyházmegye esperese, Takaró András úgy fogalmazott: az elmagányosodás, a bezárkózás évei után felüdülés volt, amikor az alsónémedi főzőversenyre először összegyűltek az egyházmegye gyülekezetei, részben ez ihlette a Ráday-napokat is. Öröm, töltekezés, összetartozás – ezt élték meg azok is, akik a Ráday Gyülekezeti napra ellátogattak.
„Valami csodálatos erő köt össze és tart egyben bennünket. Egy szívvel, lélekkel átitatva ennyi gyülekezetből is lehet egyetlen közösséget teremteni” – fogalmazott az esperes. Ezután arra buzdította a lelkipásztorokat, hogy folytassák ezt a hagyományt a következő egyházi tisztújítás után is.
Az idei Ráday Gyülekezeti nap imádsággal és a Four Bones Quartet fúvószenekar műsorával zárult a dunaszentgyörgyi református templomban.
Jakus Ágnes
A gyógyulást itt és most kell munkálni
A szocializmus időszakának egészséges feldolgozásáról és az áldozati szerepkörből
való kilépésről Szász Lajos budafoki lelkipásztorral, történésszel beszélgettünk.
Egyházunkban és a társadalom széles rétegeiben is két megközelítéssel találkozni leggyakrabban: az egyik, hogy nincs már értelme a régi sebek feltépésének, másik oldalról viszont a jelen kihívásaira könnyebb választ találni, ha tanulunk a történelemből. Miért nem érdemes kibeszéletlenül hagyni az emlékeinket?
Leginkább kon iktuskerülés bújhat meg a mögött, ha valaki nem akarja bolygatni a múltat. A gyülekezetekben azonban sokféle emberrel vagyunk kapcsolatban, és azt látjuk, hogy ezek a kérdések még nincsenek lezárva. A múlt velünk él, és tudatosan vagy tudattalanul hordozzuk a nyomait. De nem csak az 1990 előtti negyven évre gondolok, hiszen, ha csak a gyülekezetünket veszem példaként, szinte nincs olyan, akit valahogyan ne érintettek volna a 20. század egyéb traumái. Ha ezekről nem beszélünk egyénileg, a családban vagy egyházi szinten, akkor a sebek elgennyesedését segítjük elő. Lelkészként abban hiszek, hogy ezek a sérülések kaput tudnak nyitni az evangéliumnak, ha a gyógyulásba vetett hittel állunk hozzájuk.
A budafoki gyülekezet mit tesz ennek érdekében?
Demjén István lelkipásztort, gyülekezetünk első ötven évének meghatározó alakját 1952-ben politikai nyomásra kényszernyugdíjazták. Az egyik gyülekezeti tag egy Demjén Istvánt gyalázó cikk hatására lemondta Az Út című egyházi hetilap elő zetését, és még a kétezres években sem vásárolt emiatt református sajtóterméket. A gyülekezet egykori gondnokát, dr. Takács Pált 1956-ban a forradalom kerületi vezetőjének akarták megválasztani, amiért meghurcolták, életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd amnesztiával szabadult – de soha nem beszélt a börtönben átélt időszakról még a családtagjainak sem, akik közül
többen ma is a gyülekezetünk tagjai. A közösségünk igyekszik tudatosan teret adni a megemlékezésnek és a traumafeldolgozásnak egyaránt. Évente megemlékezünk mind Takács Pálról, mind pedig iskolánk névadójáról, Demjén Istvánról.
Egyházunkban gyakran hallani, hogy nincs értelme az ügynökakták boncolgatásának, másrészt nemrég volt olyan vélekedés is, hogy az egyház történelmi lehetőséget szalasztott el 1990-ben, amikor nem vállalta fel a kollektív megtisztulás lehetőségét.
A „ne bolygassuk” magyarázatban van egyfajta belső logika, de a múltfeldolgozás nem csak arról szól, hogy konkrét egyéneket veszünk elő. A gond az, hogy amikor nevekről van szó, ott szinte mindig megjelennek az aktuális érdekek, hogy kit vegyünk elő, kit tegyünk fel egy bizonyos listára, aminek persze végül lehet az eredménye az is, hogy valaki kiáll, és elmondja, ami vele történt. Ha pusztán a személyi sérelmekre, az egyént érő méltánytalanságokra koncentrálunk, az is hátráltathatja a múlttal való szembenézést. Amit viszont semmiféleképpen nem lenne szabad a szőnyeg alá söpörni, az a rendszerszintű működés: hogy miért fordulhatott elő, hogy a református egyház bizonyos szempontból a legközelebb került a kommunista hatalomhoz azáltal, hogy készséges vezetői majd minden szinten végrehajtották a pártállamtól érkező utasításokat, melyek később gyakran gyülekezeti tagok ezreinek az életét keserítették meg?
A kényszerkollektivizálás idején a lelkészeknek – bár sokan ellenálltak valamilyen módon – a szószékről is kellett volna hirdetni a termelőszövetkezetekbe való belépést. Lelki és gazdasági értelemben egyaránt megroppant
Fotók: Vargosz
Fotó: Fortepan –Péter y István
ezekben az években a református egyház tömegbázisát adó magyar parasztság, ennek következményei pedig a mai napig velünk élnek. Elég csak arra gondolnunk, hogy világelsők között vagyunk az alkoholbetegek számában, és az öngyilkosságok terén is. Az értelmiséget súlyosan érintették a kitelepítések, a B-listázás, az ’56-ot követő diszszidálások, a bebörtönzések, de hozzátehetjük ehhez az úgynevezett gulyáskommunizmus időszakát is, gondolok itt a második gazdaság megjelenésével együtt járó önkizsákmányolásra – ebben is családok mentek tönkre. A gyülekezeteinkben ott vannak ezek az emberek vagy a leszármazottaik, akiktől elvették a földjeiket, akiket a városba kényszerítettek, azzal a lelki sebbel, hogy sok esetben még a református egyház sem állt melléjük. Ezzel foglalkoznunk kell, hiszen arra is felesküdtünk, hogy elősegítjük a sebek gyógyulását. Fontosnak tartom, hogy a lelkészképzésben megjelenjen egy komplex, 20. századi társadalomtörténeti modul, hogy amikor a lelkészek kikerülnek egy gyülekezetbe, tudják, hogy ott kikkel, milyen történetekkel fognak találkozni.
Mennyire erősítette vagy gyorsította az 1990 előtti időszak a társadalom atomizálódását és az ennek farvizén tetten érhető bizalmatlanságot, a távolságtartást?
A közösségi lét évtizedes, sőt évszázados kereteinek az erőszakos lebontása, melynek egyik szeletét jelentette az egyházak tevékenységének korlátozása, jelentősen hozzájárult az emberek gyökérvesztettségéhez. A besúgóhálózat léte és működése sokak előtt ismert volt, ez az információ pedig alkalmasnak bizonyult arra, hogy a mindennapi kapcsolatok szintjét is áthassa a bizalmatlanság.
Az egyháznak, túl azon, hogy a saját hitelességi kérdéseivel törődik – már csak széles körű társadalmi jelenléte okán is, de sokkal inkább az evangélium által formált küldetése miatt –, részt kell vállalnia a közbizalom visszaépítésének feladatából.
Melyek lehetnek a gyógyulás színterei az egyházunkban?
A traumafeldolgozás elsősorban egyéni vagy kisebb közösségi, családi és gyülekezeti szinten valósulhat meg. Például hogyan nézek szembe szülőként a saját bukásaimmal, miközben tudatosítom, hogy én milyen mintákat és traumákat örököltem az esetleg történelmi tragédiákat átélt szüleimtől? Mindemellett a közösségnek nagy feladata, hogy az áldozatoknak és a hősöknek méltó emléket állítson. Ilyenkor szóba kerülnek a tettesek is, de sokkal fontosabb a pozitív példák hangsúlyozása, azoké, akiknek nem tört meg a gerince: akik feláldozták az egzisztenciájukat, a szabadságukat vagy az életüket is, ha kellett.
Ha régi sérelmeket bolygatunk, elkerülhetetlen, hogy párhuzamot keressünk a vizsgált időszak és a jelen között?
Nem helytelen bevallani, hogy a történelmet nem tudjuk érdek nélkül olvasni. Ha mégis így tennénk, akkor érdektelenné válik, és nem is foglalkozunk vele. Nagyobb probléma, ha a tudósoknak nincs meg az a szabadsága, hogy külső elvárásoktól mentesen, objektív szempontok mentén tárják fel a múltat. Ha az egyház csupán a saját berkein belül vizsgálja a történelmét, sokszor szubjektív szempontok döntenek a kutatás tárgyát illetően – ezért is nagyok az eltérések az egyes felekezetek múltfeltárással kapcsolatos attitűdje között. Vagy meghagyjuk a területet „külsős” szak-
Fotó:
embereknek, aztán azon sopánkodunk, hogy egészen más szempontok szerint végzik a munkájukat. Az állam–egyház kapcsolatának történetében mindig sok a jelenkori áthallás, különösen a 19. század közepétől, a kiegyezéssel kezdődő időszakot illetően. A Horthy-korszakkal kapcsolatos munkákat is sokan a jelen felől, az alapján olvassák, hogy milyen előnyök és veszélyek származtak abból, hogy az akkori kormányzat inkább pozitívan viszonyult az egyházhoz. Az érzékeny témák kapcsán is hiszek a nyilvánosság és az őszinteség erejében, értelemszerűen a megfelelő
„A traumafeldolgozás elsősorban egyéni vagy kisebb közösségi, családi és gyülekezeti szinten valósulhat meg.”
stílus és az evangéliumi, igazságot kereső szellemiség megtartásával, ugyanakkor még az elején járunk annak, hogy az elmúlt 150-200 év tanulságait ilyen szempontból levonjuk. Ami a rendszerváltást megelőző időszakot illeti, a kutatók fontos feladata még a források feltárása és összegyűjtése is.
Ha kellő távolságban vagyunk egy adott történelmi kortól, könnyebben dolgozhatjuk fel az akkor történteket?
Ismerem egy olyan lelkésznek a leszármazottait, aki erősen érintett volt a pártállammal való kollaborációban, s bár az utódok foglalkoznak az életével, komoly energiát
fektetnek abba, hogy minél kevesebb valós információ lásson napvilágot életének erről a szeletéről. Trianonról már tudunk úgy beszélni, hogy bár a személyes, családi traumák velünk élnek, már nem annyira élesek, mint a szocializmus időszakában történtek. Azonban az egész 20. századi magyar történelmet lehet akár úgy is olvasni, mint ami a győztesekről és a vesztesekről, az áldozatokról és a tettesekről szól – és a társadalomnak szinte nincs is olyan rétege, amely legalább egyszer ne a vesztes oldalon állt volna.
A baj az, hogy jelenleg is ez a veszteségtudat és az áldozatiság határozza meg a közbeszédet, ráadásul nem csupán a múlttal kapcsolatosan.
Hogyan tudjuk ezt felülírni az evangéliummal?
Azzal, ha rámutatunk: a történelemben egyetlen igazán ártatlan áldozat van, Jézus Krisztus. Ha az ő kereszthalála felől közelítunk a témához, akkor meglátjuk, hogy mindannyian egyben tettesei és áldozatai is vagyunk a saját életünknek. Ha az okozott és átélt sebeket is Krisztushoz kapcsoljuk – ahogyan Pál apostol írja a zsidó és pogány származású hívő efézusiaknak: „az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést” (ld. Ef 2,14) –, az lehet akár a mi saját keresztyén, akár református múltfeldolgozásunk, megbékélésünk kulcsa is. Ezzel nem lehet várni újabb harminc évet, amikor már kevésbé lesznek érintettek az emberek. Erre itt és most van szükség, mert most is adunk tovább olyan sebeket, amelyeket újabb generációk fognak magukkal hordozni, ha nem lépünk a gyógyulás útjára.
Dezső Attila
Fotók: Todoro Lázár (reformatus.hu)
Evangélium a rácsok mögött
A „lélekmentés szenvedélye” hajtja őket, néha kifacsarodik a szívük, de a sok nyomorúság mellett sok áldást és csodát is megélnek a börtönökben – huszonöt éves a református Börtönlelkészi Szolgálat.
Huszonöt évvel ezelőtt, 2000. szeptember 15-én indult el Magyarországon a hivatalos Börtönlelkészi Szolgálat, amely jelenleg a Magyar Református Szeretetszolgálat társadalmi missziójaként működik. A jubileum alkalmából 2025. szeptember 15-én hálaadó istentiszteletet és jubileumi ünnepséget tartottak a zsinati székházban. Steinbach József dunántúli püspök, a Zsinat lelkészi elnöke hirdetett igét, és minden egyházkerület püspöke vagy püspök helyettese jelen volt, hogy megáldja a kerületéhez tartozó börtönlelkészeket. Meghívott vendégek voltak a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának képviselői, a börtönlelkészek parancsnokai és a szolgálatban részt vevő katolikus, evangélikus, zsidó felekezetek is.
„Ez a huszonöt év valóban fontos mérföldkő, amelynek a gyümölcseiért és erőfeszítéseiért egyaránt hálásak vagyunk. Sok parancsnoktól hallottam, mennyire megtisztelő volt számára a meghívás, és természetesen örömmel jött az ünnepségre, akár az ország másik végéből is. Nagyon fontosnak tartom, hogy a büntetés-végrehajtásban is lássák: egyházunkban megbecsülik a parancsnokságuk alatt szolgáló lelkipásztorokat, és elismerik a börtönmiszszió fontosságát” – fogalmazott Gottfried Richárd református lelkész, a Börtönlelkészi Szolgálat vezetője, akivel nemcsak az elmúlt huszonöt évről beszélgettünk, hanem a rácsok mögötti életről, emberi sorsok megfordulásáról, és a börtönlelkészi elhívásról.
Kettős szolgálatban
Miért lesz valaki börtönlelkész? – adódik a kérdés. Gottfried Richárd elmondása szerint ő lázadó atal volt, aki megtérése előtt önpusztító életet élt. 1995-ben nagy mélységből hívta el az Úr, ezért nyílt meg a szíve a rabok felé. 1998-ban kezdte a sárospataki lelkészképzést, és teológusként hetente járt a sátoraljaújhelyi börtönbe. „Ez az elhívás meghatározta az életemet. Siklós József, az iszákosmentő misszió korábbi vezetőjének szavaival élve a »lélekmentés szenvedélye« vezet, az elesettek felé való odafordulás” –vallotta.
Felesége is református lelkész, a teológián indult közös életük, négy gyermekük van. Richárd a nógrádi Diósjenőn volt tizenöt évig gyülekezetvezető lelkész, innen járt be a Váci Fegyház és Börtön épületébe. „Csuka Tamásné Margitka volt ott az elődöm, nagyon sokat tanultam tőle, és amikor nyugdíjba ment, 2015. február elsejétől – a diósjenői presbitérium engedélyével – börtönlelkész is lettem, ügyelve arra, hogy a gyülekezet ennek ne lássa kárát.”
Több mint három és fél éve Érdre hívták őket, ott felesége lett gyülekezetvezető lelkész, ő pedig nem sokkal később beosztott lelkész. Három évig Érdről járt a váci börtönbe, naponta öt órát utazva, de ez év februárjától átkerült a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézethez – ide tartoznak a Gyorskocsi utcai, a Nagy Ignác utcai és a Venyige utcai objektumok –, és már csak hetente egyszer megy Vácra. Tavaly ősszel, Szénási Jonathán Sándor nyugdíjba vonulása után, ő lett a református Börtönlelkészi Szolgálat vezetője.
„…a »lélekmentés szenvedélye« vezet, az elesettek felé való odafordulás…”
„Igyekszem jelen lenni az érdi gyülekezetben is, mert egyrészt vannak olyan alkalmak, például fér kör és bibliaórák, amelyeket többnyire én tartok, másrészt a vasárnapi istentiszteleten is felváltva prédikálunk. Ahogy a feleségem Diósjenőn mögöttem volt, én Érden ugyanúgy ott állok mögötte. Az érdi gyülekezet fél év szolgálat után felajánlotta nekem, hogy létrehoznak számomra egy beosztott lelkészi státuszt, és ez nagyon jólesett.”
Börtönlelkészi feladatok
Az, hogy milyen feladatai vannak egy börtönlelkésznek, az adott börtöntől is függ. Vác egy úgynevezett „letöltő ház”, ahol a jogerősen elítéltek tudják, mikor szabadulnak, míg a fővárosban elsősorban előzetes letartóztatásban lévők vannak, tehát nagy a uktuáció. „Ha Budapesten beszélgetni kezdek valakivel, lehet, hogy egy-két hét múlva már nincs ott” – magyarázta Gottfried Richárd. A Gyorskocsi utca abban is más számára, hogy ott nőkkel is foglalkozik – ezek a lelkigondozói beszélgetések kamera előtt, nyitott ajtó mellett folynak.
Vácott a vasárnapi kétórás istentiszteleten biztonsági okok miatt legfeljebb 100 fő vehet részt. Ennek része a zenekaros dicsőítés, az egyéni és közös imák, az igeolvasás, a prédikáció, és az előre egyeztetett bizonyságtételek. „A bizonyságtétel óriási dolog, mert ott megmérik az embert, és tudják, mi van a háttérben.” Emellett alulról jött kezdeményezésként indultak rétegalkalmak is, például bibliaiskola és egyháztörténelem-óra. „Meg kell látni a lehetőségeket, és alkalmazkodni kell hozzájuk” – mondta ezekről a börtönlelkész.
Munkája nagy részét azonban mindenhol az egyéni lelkigondozói alkalmak teszik ki. „Sokuk nem lelkészt keres, csak valakit, aki meghallgatja őt. Ha engedi, hogy imádkozzak is érte, az egészen más légkört eredményez. Azok a beszélgetések mindent megérnek. Én elmondom, hogy nem tudok segíteni, de ismerek valakit, aki tud: Istent.” Az aktualitásokat nyomon követi, és igyekszik érzékeny maradni a körülötte zajló dolgokra. Ha például hallja, hogy valakinek meghalt egy szerette, azonnal felkeresi a gyászolót.
2008-ban a brazil APAC börtön (Association for the Protection and Assistance of the Condemned – Szövetség az Elítéltek Védelmére és Támogatására) mintájára külön elkülönített vallási körzet is indult Vácott, Magyarországon először. „Ezekbe a zárkákba csak a börtönlelkész javaslatára kerülhetnek át a hívő rabok. Aki onnan szabadult, többnyire nem lett visszaeső, hanem új életet kezdett. Ezen felbuzdulva később máshol is létrejöttek ilyen zárkák Magyarországon, például Tiszalökön.”
Megújító kegyelem
Nagy csalódásként élte meg, hogy nem mindenki képes élni a felajánlott segítséggel – vagy nem elsőre. „Volt, aki sok éve csak cigit és kávét kért tőlem, és amikor nem kapta meg, pufogva elment. Évekkel később mégis visszajött bocsánatot kérni, és újrakezdtük a kapcsolatépítést. Akkor már képes volt elfogadni Isten kegyelmét. Én csak elmondom az evangéliumot, aztán hátralépek, és szemlélem Isten megújító kegyelmének csodáját, ahogy valóban megváltoztatja az életeket” – vallotta Gottfried Richárd.
A börtönlét büntetés a családoknak is. „Bemutatják nekem a hozzátartozóikat. Amikor a gyerek azt kérdezi az apukájától, hogy mikor jön haza, a szívem facsarodik ki. De Isten ebben is tud segíteni. Estig tudnék mesélni a helyreállított családokról. És persze ott vannak a személyi állomány tagjai is: rájuk ugyanúgy hat a rengeteg nyomorúság, ők is szenvednek a napfény hiányától, az ő kapcsolataik is megpróbáltatnak, őket is kell lelkigondozni. Van, hogy felkérnek keresztelőre, temetésre is.”
Amikor valaki szabadulás közelébe kerül, mindig elmondja neki, hogy ha nem kezd el egy gyülekezet felé orientálódni, nem kapaszkodik közösségbe, akkor el fog gyengülni, ez törvényszerű. „Van, aki elfogadja ezt, van, aki nem. Ha valaki nagyon mélyen van, akkor tudok segíteni az újrakezdésben. Nem adom meg az elérhetőségeimet, de mindig megtalálnak. Többükkel van kapcsolatom, sőt van, aki a gyülekezetünk tagja lett. Mások néha beköszönnek, olykor a családjukat is magukkal hozzák.”
A szabadultaknak jelzi, hogy egy gyülekezetben ne a börtönbeli múltjukkal indítsanak, ne kunyerálni menje-
nek, és ha nem találnak befogadó szívre, keressenek másik gyülekezetet. „Gyülekezeteinknek meg kell látnia a rászorultak szükségleteit, és azt, hogy ők is kegyelemből élnek. Nem kell befogadni mindenkit, mert tudom, hogy vannak köztük visszaesők, de legyünk elfogadóbbak, és ne zárjunk el senkit Isten szeretetétől! Volt, akit befogadtak, és lekon rmált, majd presbiter és iskolai gondnok lett.”
Megindított szívű embereket keresnek
A hazai börtönlelkészi szolgálat történetéről Gottfried Richárd elmondta: papok és lelkészek már a ‘90-es években bejárhattak a börtönökbe missziót végezni, de a Börtönlelkészi Szolgálat 2000-től indult. A börtönlelkészeket a büntetés-végrehajtás alkalmazza, jelenleg az abaújvári Tóth Viktória az egyetlen kivétel, aki egyházkerülete megbízásából szolgál a sátoraljaújhelyi börtönben. Induláskor 10 státuszuk volt, jelenleg 13, ebből sajnos csak 10 van betöltve, 3 lelkészt még keresnek, és a Dunántúlon is szeretnének kialakítani egy új börtönlelkészi státuszt. Ő miszszióvezetőként a börtönlelkészek hivatalos képviselete mellett igyekszik oda gyelni arra is, hogy gondja legyen a lelkészekre, egy csapatként szolgáljanak, és kiálljanak egymásért, ha kell.
„Én csak elmondom az evangéliumot, aztán hátralépek, és szemlélem Isten megújító kegyelmének csodáját, ahogy valóban megváltoztatja az életeket.”
Igyekeznek olyan lelkészeket találni, akiket bevonhatnának a szolgálatba. „Megindított szívű embereket keresünk, mert ez alapfeltétel. Látok reményt arra, hogy lesznek, akik csatlakoznak hozzánk, mert a teológushallgatók között is akad, aki már jelezte, hogy elhívást érez a börtönmisszióra.” Ha valaki börtönlelkész akar lenni, részt kell vennie a büntetés-végrehajtás néhány képzésén. „Ma már nem írnak elő rendészeti szakvizsgát, mint régen, de ismerni kell a jogszabályokat, előírásokat, biztonsági ismerete-
ket, hogy tudják, mit szabad és mit nem, illetve hogyan érdemes kezelni egy-egy különleges helyzetet. Ezt a képzést a büntetés-végrehajtás házon belül megoldja, kellőképpen felkészítve az alkalmazottait.”
Messzebbre látni, megállni, gyönyörködni
A jelenleg betöltött 10 státuszból egyvalaki részmunkaidőben végzi a börtönszolgálatot, a többiek főállásban. „Mind szolgálunk gyülekezetben is, és ez kell is ahhoz, hogy a börtönlétet időnként kiventiláljuk magunkból. Diósjenői szolgálatom idején ez oda-vissza működött: amikor elfáradtam a börtönben, a gyülekezet töltött fel, amikor pedig a gyülekezetvezetésben fáradtam el, a börtönmisszió töltött fel” – magyarázta Gottfried Richárd, aki ma is nagy örömmel szolgál mindkét területen.
Szerinte leginkább úgy kerülhető el a kiégés, ha meglátjuk Isten jelenlétét a szolgálatban. „Ha a szolgáló magára néz, akkor elgyengül, de ha Istenre néz, akkor meszszebbre lát, és rá tud bízni mindent a kegyelemre. Ettől még, ha valaki elfárad, akkor lelki és zikai segítséget kell nyújtani neki. Amikor Illés próféta menekülés közben befeküdt egy bokorba meghalni, Isten először elaltatta, és amikor fölébredt, volt mellette lángos és víz. Illés pedig
az alvás, evés, ivás után képes volt megújult erővel továbbmenni. Nekünk is szükségünk van megállásokra. Ezért vannak csendesnapjaink, negyedévente börtönlelkészi értekezleteink, és egy továbbképzésünk, amikor pár napon át együtt igyekszünk felfelé gyelni.”
Elhívásában mindig megerősíti, ha megújult életeket lát. „Engem két dolog szokott igazán felvillanyozni. Az egyik az, amikor egy korábban nem értett bibliai ige imádkozás után egyszer csak megnyílik előttem, mint
„Ha a szolgáló magára néz, akkor elgyengül, de ha Istenre néz, akkor messzebbre lát, és rá tud bízni mindent a kegyelemre.”
egy gyönyörű virág. A másik örömforrásom ugyanez egy embernél: ha egy sok sebet hordozó rab, aki be van zárva a saját fejébe és nyomorúságába, találkozik az evangéliummal, és ezáltal új emberré lesz, egy örömteli, békés emberré, aki szereti a családját, aki bocsánatot kér, és aki képes rendezni elrontott kapcsolatait. Nincs ennél gyönyörködtetőbb.”
Barna Bálint
A látássérült, aki Istenhez vezet
Nem haragszik Istenre Erős Laura, de nem volt könnyű elfogadnia, hogy mennyire más az élete, mint egy jól látó embernek. Most kántornak tanul Nagykőrösön a Károli Egyetem Pedagógiai Karán, és rendszeresen kíséri a szolnoki református gyülekezet énekeit a vasárnapi istentiszteleteken, ahol korábban három évtizedig szolgált a látási nehézségekkel küzdő Hamar István lelkész. Hogyan kezdte tanítani Laurát Méhes Balázs orgonaművész, dékánhelyettes úgy, hogy soha senki nem készítette fel sem őt, sem az intézményt arra, hogy látássérült hallgatót tanítson? Léteznek-e Braille-írással készült kották? Mások is elérhetik majd az új módszerrel készült tananyagot? Hogyan hat a Károli Gáspár Református Egyetem Pedagógiai Karára Laura jelenléte?
Fotók: Kalocsai Richárd
Történetünk főszereplője egyik szemével egy százaléknyit lát, a másikkal csak azt érzékeli, hogy körülötte fény van vagy sötétség. Még jobban leírja Laura állapotát és különleges érzékelését, amit tanára, Méhes Balázs orgonaművész mond róla, miszerint „nagyon jó füle van, a füle a szeme, és kitartó diák, óriási az akaratereje”. Sőt, Laurának abszolút hallása van, ami előnyére szolgál, hiszen jelenleg kántornak tanul a Károli Gáspár Református Egyetem Pedagógiai Karán. Ehhez szükség van persze Laura támogató családjára, tanárára és intézményére is. Ha minden a tervek szerint alakul, jövőre befejezi a képzést Nagykőrösön. De ne rohanjunk ennyire előre!
Tündökölj ránk, fényözön!
Laura ötéves volt, amikor karácsonykor azzal lepte meg a szüleit, hogy egy ujjal játszotta el az Örömódát egy kisgyerekeknek készült játékzongorán: „Lángolj fel a lelkünkben, szép / Égi szikra, szent öröm, / Térj be hozzánk, drága vendég, / Tündökölj ránk, fényözön!” Ezek után már várták, hogy vége legyen az ünnepeknek, és beírathassák Laurát az első zongoraórára. Édesanyja akkortól tudatosan terelte a zene irányába, például gyakrabban hallgattak komolyzenét. Kiderült, hogy a lánynak tényleg jó érzéke van a zongorához, ezért a kecskeméti Kodály Zoltán Zeneművészeti szakgimnáziumban folytatta a tanulmányait. Édesanyjával sokat tanakodtak, hogy milyen pálya irányába mozduljon el, végül Laura a Károli Egyetem nagykőrösi kántorszakára jelentkezett.
Talán egyértelmű is ez a döntés, tekintve a hátteret: a zenei előtanulmányok, a református család és Laura személyes hite. Laura anyai nagyapja, Szalai János 27 évig presbitere és 21 évig főgondnoka volt a Szolnoki Református Egyházközségnek, bibliai történeteket mesélt, támogatta, építette, bátorította unokája kibontakozó hitét. Laura erről ilyen szépen vallott találkozásunkkor: „Hívő ember vagyok. Célom, hogy Istent dicsőítsem az életemmel.” Lelkésze, Végh Miklós is meséli: Laura sokszor visz-
szajelez neki az igehirdetések után, amikor különösen megszólítja az üzenet, és hét közben is gyakran keresi a lelkészt, amikor egy Bibliából kapott üzenet megérinti.
Semmilyen módszer nem volt
Laura számára kézenfekvőnek tűnt a kántori szolgálat, jelentkezett Nagykőrösre. Méhes Balázs orgonaművész még a felvételi előtt találkozott vele és korábbi tanárával, Révész Lászlóval. Inspiráló volt, hogy konzervatóriumban végzett tanítványa lehet. Laura az átlagos előképzettséghez képest több zenei tapasztalattal érkezett az egyetemre, de azért az első időszak nem volt könnyű senki számára. Méhes Balázs őszintén felidézi, semmilyen eszköze, módszere nem volt, és soha senki nem készítette fel sem őt, sem az intézményt arra, hogy látássérült hallgatót tanítson. Aztán megkeresték a módszereket, megtalálták a fejlődéshez vezető utat. Laura elismerően vall tanáráról: „Szeretem az óráit, sokat segít, szeretek vele dolgozni, jó tanár. Inspirál, olyan zeneelméleti dolgokat is tanít, amelyek nagyon lelkesítenek.”
Közben engem – aki látok, és tanítottak zongorázni, mégsem sikerült beírnom magam a zenetörténet krónikájába – az foglalkoztat, mégis hogyan lehet valakit kántorrá képezni, aki nem olvashatja a kottát, és nem látja a hangszert. Méhes Balázs azt mondja, bár léteznek Braille-írással készült kották, de korlátozottan elérhetők, rendkívül drágák, és a használatuk nehézkes – Laura meg sem tanulta olvasni őket. Ehelyett azt a tanulási metódust alakították ki korábbi tanáraival, hogy szólamonként felveszik diktafonnal a megtanulandó részeket. Ez egy komplex feladat,
Laurának is az, mert ő ezt mind-mind hallás után játssza le, és begyakorolja. A módszer hallhatóan működik, Laura ugyanis odaül a szolnoki gyülekezeti teremben lévő orgonához – a hangszer is érdekes, erről a későbbiekben még külön szólunk –, és játszik nekünk. Kértem, hogy személyes kedvencet játsszon. Az új református énekeskönyv 682. dicséretét választja: „Felséges Isten, mennynek, földnek Ura” – fejből megy. Megdöbbentő, ahogyan előhívja ezt az emlékezetéből, és még hány másikat tudhat! Laura sosem látott hagyományos kottát, így minden bizonnyal egészen máshogy jegyzi meg, amit mi a teli és üres fekete pöttyökkel meg vonalközökkel képzelünk el.
„Ebben a koordináta-rendszerben mások a szabályok”
Spontán orgonaóra kerekedik a szemünk előtt, pedig ma csak a riport kedvéért gyűltünk össze, órarend szerint nem kellett volna találkoznia Méhes Balázsnak és Erős Laurának. Ha már így hozta az élet, azért tanulnak is. Méhes Balázs arra kéri tanítványát, próbálja meg G-dúrban is lejátszani a gyakorolt darab egyik részletét. Laura szó nélkül átvált a kért hangnemre, és megjegyzi, hogy így is nagyon tetszik neki. Látszik, hogy az évek alatt kialakult köztük a sikeres kommunikáció, és a bizalom is.
Felmerül, hogyan lehet megtanítani egy látássérült hallgatót „tájékozódni” az orgonán. Ragasztottak-e például tapintható jelölést a billentyűkre? – kérdezem Méhes Balázst. „Nem ragasztottunk, de le kellett szoktatnom arról, hogy ha leül a hangszerhez, belepötyögjön valahova, és az alapján állapítsa meg, hogy melyik hangot ütötte le. Mivel Laurának abszolút hallása van, így ez jó módszer-
nek tűnt, ám mégiscsak furcsa hangverseny vagy istentisztelet előtt. Másképp, hang nélkül kell tájékozódnia a hangszeren” – magyarázza az orgonaművész. Egyetlen orgonista sem a kezét nézi, miközben kottát olvas, viszont „ahol nagyot kell ugrani a kezünkkel, mégis odapillantunk, például amikor a felsőről az alsó manuálra helyezzük át a kezünket”.
A tanítás során az ő esetében elkerülhetetlen volt, hogy a tanár megérintse a tanítvány kezét, és odahelyezze azt a megfelelő helyre a billentyűzeten. Méhes Balázs azt mondja, korábban nem lett volna illő megérintenie tanítványait, Lauránál nem volt kérdés, hogy csak így lehet érzékeltetni a kéztartást, a karsúlyt. „Tudtam, hogy másképp nem tudom tanítani. Tudomásul vettem, hogy ebben a koordi náta-rendszerben mások a szabályok.”
Méhes Balázs kiemeli: egyébként első pillanattól szempont volt, hogy Laurát, amiben csak lehetséges, önállóságra késztesse, mert ez előnyére válik majd. Az orgonaművész szerint Laurának kiváló érzéke van az énekek elé játszandó
„…korábban nem lett volna illő megérintenie tanítványait, Lauránál nem volt kérdés, hogy csak így lehet érzékeltetni a kéztartást…”
intonációk, néhány ütemes bevezető zenék kitalálásához, és ez könnyíti a kántori szolgálatot. Fontosnak tartja, hogy a most készülő új korálkönyvhöz – amely minden református énekhez tartalmaz majd orgonaletétet – készüljön szólamonként is hangfelvétel, hogy hallás alapján is tanulni lehessen, így könnyítve például a látássérültek tanulását.
Érzékenyítés már történt
Laura a képzés vége felé jár, jövőre szerezhet diplomát. Dolgozhat is kántorként? A szolnoki református gyülekezetben már most is szolgál: havonta két vasárnapon ül az orgonánál, kíséri a gyülekezeti énekeket. Az, hogy Laura látássérült, nem jelentett meglepetést a gyülekezetnek, gyerekkora óta ismerik őt, itt kon rmált, ide jár az istentiszteletre.
Szolnokon korábban három évtizedig szolgált lelkipásztorként Hamar István, aki látási nehézségekkel élte hétköznapjait, így „az érzékenyítés már megtörtént a mi szolgálatunk előtt” – mondja Végh Miklós lelkipásztor. Hozzáteszi: a gyülekezeti tagokon érzi, milyen tisztelettel vannak Laura teljesítménye iránt, hiszen még a laikusokban is tudatosul, hogy mennyivel nagyobb erőfeszítést jelent látássérültként tanulni orgonálni. A jövőre nézve Végh Miklós azt mondja: bár dedikált kántori állás nincs a gyülekezetben – csupán két olyan gyülekezet van a Magyarországi Református Egyházban, ahol önálló kántori státusz van –, számítanak Laura szolgálatára akkor is, miután megszerzi diplomáját. Ének a temetési szertartásokon és kórusvezetés is része lehet egy kántor feladatainak. És hogy érdekli-e ez Laurát? Azt mondja, célja, hogy az Úr Istent dicsőítse zenével és az életével is, örülne, ha mindezt hosszú távon is a Szolnoki Református Egyházközség kántoraként tehetné.
Szét kellett szedni, majd Szolnokon újra összetenni az orgonát
Beszéljünk a hangszerről is, amely ajándék volt, és ajándék lett! Korábban a németországi Bielefeld-Bethel diakóniai központban állt, majd a nagykőrösi kar kapta meg a hatregiszteres, sípos orgonát. A Károli Gáspár Református
Az egész intézményre hat
A saját látását jobban értékeli-e, mióta Laurát tanítja? – kérdezem Méhes Balázst.
„Többször eszembe jutott, hogy mi lenne, ha elveszíteném a látásomat, és úgy kellene orgonálni. Vajon hány olyan korálletét van, amit fejből el tudnék játszani? Tizenévesen sokat játszottam fejből, pontosabban akkoriban a »kezem memóriájából«. Laura akarva-akaratlanul megtanított arra, hogy sokkal tudatosabban tanuljam én is a darabokat – ez nem azt jelenti, hogy arra készülök, megvakulok, de tapasztalom, hogy például szemüveg nélkül nagy bajban vagyok. Úgy érzem, Laura az egész intézményünkre hatással van, ő egy jelenség, a jelenléte, akaratereje, elkötelezettsége pedig mindannyiunknak példa. A látássérültek ily módon is szolgálnak nekünk, anélkül, hogy ők tudnák ezt. Tanítanak bennünket.”
Egyetem Pedagógiai Karán áhítatok, istentiszteleti alkalmak énekét kísérték vele, viszont a díszterem felújítása során másik orgonát építenek, szerették volna a régit olyan helyre továbbajándékozni, ahol használják is, és hazai református gyülekezetet kerestek – meséli Méhes Balázs. A szolnoki gyülekezet pedig szeretett volna egy orgonát a gyülekezeti terembe is, hiszen télen itt tartják a vasárnapi istentiszteleteket, amelyeket korábban csak szintetizátorral tudtak kísérni.
„Váratlan és különleges ajándék volt” – mondja Végh Miklós lelkész. Laura pedig szolnokiként tud rajta gyakorolni (református templomuk orgonája ugyanis bizonyos szakmai szempontok szerint másféle gyakorlásra, tanulásra ad lehetőséget a kántorszakos hallgatónak). Az orgonát 28 óra alatt szétszedték, Szolnokra szállították, ahol aztán újra összeszerelték. Erős Laura szerint: „ennek az orgonának a hangja olyan szép, mintha a mennyországba emelne fel az Úrhoz”.
Hegedűs Márk
Dunamelléken történt Nemzedékek párbeszédben
„HAZAHOZOM ŐKET”
Új, reményteli fejezet kezdődött a Bugyi Református Egyházközség életében: 2025. szeptember 7-én beiktatták hivatalába Sáska Attila református lelkipásztort, akit tavaly Délegyházáról hívott haza az a gyülekezet, amelyben felnőtt, és ahol majdnem húsz éve az édesapja, idősebb Sáska Attila a főgondnok. Az ünnepségen a helyi és délegyházi reformátusok mellett az erdélyi és holland testvérgyülekezetek képviselői is részt vettek. A beiktatás szolgálatát Takaró András délpesti esperes végezte, igehirdetéssel Balog Zoltán dunamelléki püspök szolgált. „Senki más által be nem tölthető küldetésünk, hogy azzá legyünk, akinek Isten teremtett minket, azáltal, hogy célunkat beteljesítjük” – fogalmazott prédikációjában a püspök. Sáska Attila beszédében felidézte, hogy amikor a gyülekezet felkérése megérkezett hozzá, és nem tudta, mit feleljen, Zakariás próféta szavaival így biztatta őt a napi ige: „Hazahozom őket…” Ebből megértette, hogy Bugyin a helye.
AHOVÁ AZ ÚR HÍV, ODA MENNI KELL
Lelkészbeiktató istentiszteletet tartottak Sellyén, 2025. szeptember 14-én. Porcsné Papp Zsó a tavaly tavasszal kezdte meg a szolgálatot a Baranyai Református Egyházmegyében. Az Ormánság fővárosaként emlegetett település az első önálló szolgálati helye a atal lelkipásztornak. Ünnepi igehirdetésében Balog Zoltán dunamelléki püspök kifejtette: magyar reformátusként közös küldetésünk felkutatni, hogyan lesz Isten parancsolataiból egy nagy életrend. A beiktatási szolgálatot Wébel Zsolt, a Baranyai Református Egyházmegye esperese végezte. „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek –így szól az Úr –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek” – ezt a jeremiási igét erősítette Isten Porcsné Papp Zsó ában az alkalomra készülve. „Megtanultam, hogy ha valahová az Úr hív, akkor oda menni kell” – mondta a atal lelkésznő, aki kiemelte: Isten azóta is folyamatosan megerősíti abban, hogy ez az ő útja.
AZ ÚRISTEN KÖZÖSSÉGRE HÍV
BENNÜNKET
A Vác-Alsóvárosi Református Missziói Egyházközséget 2025. január 1-jén nyilvánították anyaegyházközséggé, majd szeptember 20-án iktatták be az élére Szőke Attila Szilárd lelkipásztort. Az ünnepen Balog Zoltán dunamelléki püspök szolgált igehirdetéssel. „Amikor úgy gondoljuk, hogy egyedül vagyunk, akkor is mindig van mellettünk vagy mögöttünk más is. Az indulástól ott vannak azok, akik segítenek, előkészítik számunkra az utat” –fogalmazott a püspök, hozzátéve: az Úristen közösségre hív bennünket. A beiktatás szolgálatát Nyilas Zoltán északpesti esperes végezte. Szőke Attila Szilárd visszatekintéssel kezdte a beszédét. „Ebben a gyülekezetben esély, lehetőség van. Az elmúlt idő megmutatta, hogy ebben a gyülekezetben békesség van. Az előző lelkésznek és a presbitériumnak köszönhetően nincsenek pártoskodások, feszültségek. Karizmatikus gyülekezet ez, hiszen ezt a békességet Istentől kaptuk” – fogalmazott a lelkész.
OTTHONRA TALÁLNI A GYÜLEKEZETBEN
Beiktatták lelkipásztori tisztségébe Lányi Gábort a Budapest-Budahegyvidéki Református Egyházközségben 2025. október 5-én.
A Bogárdi Szabó István korábbi dunamelléki püspök, zsinati lelkészi elnök nyugdíjba vonulása után megüresedő lelkészi szolgálatot immár a gyülekezethez régóta szorosan kötődő, korábban beosztott lelkészként tevékenykedő vezető látja el. Az ünnepi istentiszteleten Balog Zoltán dunamelléki püspök hirdetett igét, kiemelve: az Úron keresztül jutunk el a másik emberig, így születik meg egy közösség és a lelki vezetője közötti bizalom. A beiktatás szolgálatát Kovács Gergely, a Budapest-Déli Református Egyházmegye esperese végezte.
A beiktatott lelkipásztor a köszöntésekre adott válaszában arról beszélt, hogy lelkészként azon szeretne munkálkodni, hogy együtt még otthonosabbá tegyék a templomi közösséget, ahol az ember önmaga lehet, ahol megértést, békét, nyugalmat kaphat, ahol megpihenhet.
A MEGÚJULÁS MINDIG FELÜLRŐL VALÓ
Megújuláskonferenciát és teológuspikniket tartott az Evangelikál Csoport Egyesület az Őrmezői Református Gyülekezetben 2025. május 17-én. Márkus Tamás András helyi lelkésznek, az egyesület elnökének a beszéde után Molnár Ambrus lelkész, a Dunamelléki Református Egyházkerület Lelkésztovábbképző Intézetének vezetője kérdezte Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyzőt. „Az öncélú keresztény életből is Isten szabadít meg a Krisztus-központú, másokért élő, evangéliumi életre. Az igazi kérdés az, hogy a legnagyobb parancsolattal hogy állunk a saját életünkben? Igazán szeretjük-e Istent?” – fogalmazott a főjegyző. Ezután Márkus Tamás András moderálásában öt református lelkész osztotta meg gondolatait a közösségi megújulásról. Tóth Krisztián baptista lelkipásztor előadását és Csiha Márton baptista lelkipásztor igehirdetését követően pedig a szabadegyházak, kisegyházak képviselőinek panelbeszélgetése következett Tóth Krisztián moderálásával.
EGYHÁZUNK KÜLDETÉSE
A 21. SZÁZADBAN
Újabb budapesti rendezvénnyel folytatódott a Colloquium Iuvenum közösség tematikus beszélgetéssorozata: 2025. november 8-án a Ráday Házban ezúttal egy majdnem egész napos rendezvényre került sor „Kősziklán építem majd fel egyházamat” – Egyházunk küldetése a 21. században címmel. A résztvevők olyan kérdésekre keresték a választ, hogy pontosan mit jelent ma Krisztusról hitvallást tenni, és így „hegyen épült városként” jellé válni, továbbá milyen utak és tévutak állnak előttünk, ha a valódi, hiteles és bátor hitvallástétel útján kívánunk járni mind egyénenként, mind egyházi közösségként. A Colloquium Iuvenum tagjai elkötelezettek az egyházunkat érintő kérdések megvitatása és a közös gondolkodás iránt. Kifejezetten a magyar reformátusságot érintő sajátosságokról és kérdésekről szeretnének testvéri közösségben együtt gondolkodni, hogy a párbeszéd gyümölcsözőnek bizonyuljon a résztvevők gyülekezeteinek az életére nézve.
A VÁLSÁG SZOROSABBAN VON ISTEN KEGYELMÉBE
2025. május 10-én folytatódott a nehezebb helyzetben lévő dunamelléki gyülekezetek konzultációja. Igei bevezetőjében Fekete Zoltán bátaszéki lelkipásztor kiemelte: szegénységben lévő gyülekezetből is áradhat gazdagság. Balog Zoltán dunamelléki püspök arról beszélt, hogy a gyülekezetek gondjai minden esetben az egyházkerület közös gondjai is, amelyekre együtt kell megoldást keresni. Arról, hogy mit jelent szembenézni a gyülekezetek helyzetével, Esztergály Előd Gábor közgazdász, csömöri lelkész, az MRE Diagnosztikai és Válságkezelő Munkacsoportjának vezetője beszélt. Hogy hogyan reagálhatnak a közösségek a nehéz helyzetekre, azt a szentkirályi és bátaszéki gyülekezetek példája alapján tekintették át. A Wéber Zsolt baranyai esperes helyzetértékelését követő fórumbeszélgetésen az egyházkerület elnökségét és Esztergály Elődöt lehetett kérdezni. Hajdú Szabolcs Koppány vértesaljai esperes zárógondolatában a személyes felelősségre hívta fel a gyelmet.
PÁRBESZÉD PÉNZ ÉS EGYHÁZ KAPCSOLATÁRÓL
Minden érdeklődő előtt nyitott blokkszemináriumot szervezett „Pénz és Egyház” témában a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Gyakorlati Teológiai Kutatóintézete (Praxis Ecclesiae), 2025. május 12. és 15. között délutánonként. A kutatóintézet 2024 májusában azzal a céllal kezdte szervezni a „Pénz és Egyház” blokkszemináriumot, hogy elősegítse a párbeszédet egy a református egyházat érintő, de közérdeklődésre számot tartó témában. A 4×3 órás kurzusra az egyetem berkein kívülről is szeretettel vártak mindenkit: gyülekezetekből, intézményekből, sőt más felekezetekből és a tágabb társadalomból is. Az előadások után lehetőség nyílt kérdéseket feltenni az előadóknak. A nyitott blokkszeminárium négy napon négy különböző irányból közelítette meg témáját: hétfőn a bibliai, hitvallási és teológiai, kedden az egyháztörténet, szerdán az egyház és állam jogi keretei, csütörtökön a gyülekezetek mai élete és gyakorlata felől.
ÉPÜL AZ IMÁDSÁG HÁZA
GALYATETŐN
Egy évtizedek óta tapasztalt hiányt és lelki igényt szeretne pótolni Dunamellék azzal, hogy Galyatetőn Imádság Háza néven olyan új központot hoz létre a korábbi épület helyén, ahová lelkipásztorok, presbiterek, gyülekezeti tagok – köztük pedagógusok, egészségügyi dolgozók és mások is –, egyéni látogatók és gyülekezeti csoportok visszavonulhatnak, hogy csendben, elmélyülten időt tölthessenek az imádsággal és az igeolvasással, valamint mélyebben megvizsgálhassák, hol tartanak az Istennel való kapcsolatukban. Ehhez segítséget is kaphatnak Fekete Márton lelkipásztor személyében, aki két és fél évtizeden át végzett gyülekezeti lelkészi szolgálatot, továbbá a lelkészek kísérésében és lelkigondozásában szerzett több mint egy évtizedes tapasztalatot. A Dunamelléki Református Egyházkerület galyatetői lelki otthona várhatóan 2026 nyarán nyitja meg kapuit, az új szálláshely ötvenkét fő befogadására lesz alkalmas.
CSILLAGFÉNY A LEGKISEBBEKNEK
Hálaadó istentisztelettel ünnepelte meg új bölcsődéjük átadását a Cegléd-Nagytemplomi Református Egyházközség 2025. május 30-án. A Csillagfény bölcsőde a gyülekezeti fenntartású Török János Református Oktatási Központ részeként kezdte meg működését júniustól. A három csoportszobás, 42 férőhelyes intézményt a 21. századi igényeknek megfelelően tervezték, hogy missziói lépcső lehessen a városi közösség felé. Az épület udvarán megtartott ünnepi istentiszteleten Takaró András, délpesti esperes előimádságában megköszönte Istennek a ceglédi közösség gyarapodását. „Az Isten szeretetébe vetett bizalom az alapja az életünknek, erre lehet építeni. Ezt kellene megtanítani gyermekeinknek, nem elsősorban szóval, hanem azzal, ahogyan élünk, ahogyan bánunk a legkisebbekkel. Aki az Isten szeretetébe vetett bizalomra építi az életét, annak életében még a rossz dolgok is jóvá tudnak válni” – fogalmazott igehirdetésében Balog Zoltán dunamelléki püspök.
NYITOTT AJTÓVAL ÉS NYITOTT SZÍVVEL
Nyolc éven és több szakaszon át tartó felújítási munkálatok értek véget idén a Budapest-Fasori Református Egyházközség életében, amely során nem csupán Budapest egyik legszebb, szecessziós stílusban épült református temploma született újjá kívül és belül, hanem a hozzá tartozó oktatási-nevelési intézmények épületei is. 2019-ben a Julianna Református Általános Iskola és a Csipkebokor Református Óvoda felújításáért adhattak hálát, 2022-ben a templom külső felújításáért, 2025. június 5-én pedig a belső templomtér elkészülte után az egész építkezési folyamatért. Az idei hálaadó istentiszteleten Balog Zoltán dunamelléki püspök hirdetett igét. „Mutassuk meg hitünket, bizalmunkat, reménységünket, és azt, hogy az életünk ajándék, mert erre hívattunk el mindannyian!” – fogalmazott a püspök. Somogyi Péter fasori lelkipásztor, dunamelléki lelkészi főjegyző kiemelte: nyitott ajtóval és nyitott szívvel hívnak mindenkit a templom falai közé.
EGY 450 ÉVES JUBILEUM NYITÁNYA
Dunamellék hivatalos története 450 évvel ezelőtt, az úgynevezett Hercegszöllősi Zsinattal kezdődött meg, ennek jubileumán több megemlékezés is várható egyházkerületünkben. Az ünnepségsorozat egyik nyitányaként 2025. szeptember 28-án közös szabadtéri istentiszteletet tartott a három pécsi református gyülekezet. Komor Csaba, a Pécs–Kelet-Mecseki Református Missziói Egyházközség lelkésze hálát mondott az elmúlt 450 évért, majd Wébel Zsolt baranyai esperes beszélt a Hercegszöllősi Zsinat korszaknyitó mivoltáról. Nagy Zoltán Csaba, a Pécs-Kertvárosi Református Egyházközség lelkésze arra mutatott rá, hogy keresztyén emberként számontartják minden rezdülésünket, ezért kérdés, hogy felmutatjuk-e Krisztust, vagy egészen más utat járunk. Az ünnepi liturgiában a három gyülekezet tagjai végezték az igeolvasást és imádságot. A Hercegszöllősi Kánonok úrvacsorára vonatkozó pontját Kisóvári-Németh Norbert, a Pécs-Belvárosi Református Egyházközség lelkésze olvasta fel.
TARTSD MEG, ÉS MEGTART
Templomuk száz éve épített tornyáért és a korábbi lelkipásztorokért adtak hálát a csabdi reformátusok 2025. szeptember 12-én. Az ünnepi istentiszteleten Balog Zoltán dunamelléki püspök hirdetett igét. „A keresztyén élet titka, hogy tartsd meg, és megtart – ez az Istentől kapott megtartatás. Azt kívánom az ünneplő gyülekezetnek, így tegyünk mindig, és ez biztasson minket arra, hogy van jövője a gyülekezetnek” – fogalmazott a püspök. A gyülekezet a centenáriumon emléktáblát is avatott huszonnégy, kinevezett és megválasztott lelkipásztor nevével, amelyet Szabó Zoltán Levente csabdi lelkész és Hajdú Szabolcs Koppány vértesaljai esperes lepleztek le. „Legyen ott minden percünkben a tudatunkban, hogy a jelenben egyszerre dolgozunk valakik jövőjén és múltján” – emlékeztetett az esperes. Az ünneplők megtekinthették a gyülekezettörténeti kiállítást, a mennyezetkazetta-másolatokat, és a lelkipásztorok emléktáblájának munkafázisait megörökítő installációt.
KÉTSZÁZNEGYVEN ÉVES AJÁNDÉK
Templomuk felszentelésének 240. évfordulójáról emlékeztek meg 2025. szeptember 14-én a verőcei reformátusok és vendégeik. Az egész napos ünnepség délelőtt istentisztelettel kezdődött, közös ebéddel folytatódott, majd délután további programokon vehettek részt mindazok, akiket nem riasztott vissza az eső. A templomépület történetéről a tervek szerint hamarosan önálló kötet jelenik meg Szabó Károly verőcei presbiter áldozatos munkájának köszönhetően, aki a jubileumi ünnepség kezdeményezője is volt. Az általa összeszedett helytörténeti érdekességekből is elhangzott néhány részlet a délelőtti istentiszteleten, ahol a beszédekben többen is kiemelték: elődeik nem csupán falakat hagytak rájuk örökségül. Az ünnepi igehirdetés szolgálatát Nyilas Zoltán északpesti esperes végezte, kiemelve: a hálás szív egymáshoz köt bennünket, így leszünk szeretetben összekapcsolva. Ez a szeretet elsősorban tett, történés, áldozatvállalás – ezek erősítenek meg minket.
AZ ÉN TEMPLOMOM
Hálaadó istentiszteleten ünnepelték a váchartyáni reformátusok templomuk 240 éves fennállását 2025. október 19-én. Az évforduló alkalmából a gyülekezet alkotói pályázatot hirdetett, amelyre 72 mű készült el. Az ezekből összeállított kiállítást október 18–19-én tekinthették meg az érdeklődők. A hálaadó istentiszteleten Nyilas Zoltán északpesti esperes előfohászát követően az igehirdetés szolgálatát Balog Zoltán dunamelléki püspök végezte. Prédikációjában kiemelte: amit a szószékről hirdetünk, annak meg kell valósulnia az életben: hogy a szóból tett, cselekvés legyen. „A szavaknak és a tetteknek az egysége minden közösség életében a hitelesség mércéje” – fogalmazott a püspök. Balogh Róbert váchartyáni lelkipásztor hangsúlyozta: az emlékezés és a hálaadás nemcsak múltba révedés, hanem Isten generációkon és korokon átívelő kegyelme Krisztus ölelésében. Juhász István gyülekezeti tag „Az én templomom” című, saját szerzeményű versével köszöntötte a templom közösségét.
ÉLETFORMÁNK A HIT
Több mint harminc gyülekezetből kétszázötven atal vett részt az északpesti református egyházmegye i úsági napján 2025. április 5-én. A találkozó alapigéjét Jézus szavai adták: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé.” Dicsőítés, előadás, imaséta, sport és lelkigondozás is része volt az erdőkertesi református gyülekezetben tartott összejövetelnek. A atalok olyan kérdésekről gondolkodhattak, mint az, hogy hogyan olvassuk a Bibliát, hogyan imádkozzunk, megláthatjuk-e a láthatatlan Istent, milyen a keresztyén párkapcsolat, hogyan éljünk jól a talentumainkkal, mit mond Isten a technikáról, és van-e gyógyszer a félelemre. Ezekről kérdeztük a résztvevőket videónkban, amelyhez a képen látható QR-kóddal lehet eljutni.
KAPCSOLÓDÁS: KIHÍVÁS ÉS MEGÉRKEZÉS
Nemcsak tőlük várják az elköteleződést, Isten is elköteleződött mellettük – erről hallhattak a bács-kiskunsági atalok az egyházmegyében tartott i úsági napon 2025. május 3-án. Igazi kapcsolatokban lenni a tinédzserkor nagy kon iktusa, ezért választották a szervezők a kapcsolódás mélyebb fokát, az elköteleződést a nap témájának, és ezért kerestek a megyei i találkozóiknak egy állandó nevet, a „Konnektort”, ami azt fejezi ki, hogy jó Istenhez kapcsolódni. Tizenöt gyülekezetből körülbelül százan érkeztek atalok kisebb-nagyobb csoportokban Kiskunhalasra, mely gyülekezeti épületeivel, a régi iskolaépület árnyas kertjével és a grandiózus református templommal remek helyszínt biztosított a találkozónak, ahol volt dicsőítő éneklés, áhítat, műhelyfoglalkozások és közös záróalkalom, amelyen az i úsági szervezetek tagjai meséltek a munkájukról, lehetőséget kínálva, hogy még egy lépcsőfokot léphessenek a találkozás szintjében.
AKIK A VILÁGOSSÁGOT KÖVETIK
Mit jelent Jézust követni? – ez a kérdés állt az idei északpesti egyházmegyei i úsági evangelizációs hét középpontjában, amely 2025. június első hetében, négy napon át foglalkozott a követés témájával. Első nap a követés mint lehetőség, második nap a követés ára, harmadik nap a követés kockázata, negyedik nap pedig a követés minősége volt a tanítások fókuszában. A rendezvénynek az Őrbottyáni Református Egyházközség adott otthont. A hétköznap esti alkalmak dicsőítéssel kezdtek és zártak, a kettő közötti igehirdetést és tanítást pedig a Nyírségi Református Egyházmegye egy-egy meghívott i úsági lelkészére bízták. Szombaton egy egész délutánt tölthettek együtt a atalok, amelyben helyet kapott tanítás, kiscsoportos beszélgetés, közös összegzés, csoportos imaközösség és dicsőítés. A rendezvényen vendégként részt vettek Veresegyház, Erdőkertes, Hévízgyörk, Felsőgöd, Alsógöd, Sződliget, Fót, Kosd, Váchartyán, Érd és Csömör ataljai.
Dombok között, dallamok mögött
A Tolnai Református Egyházmegye ataljai már több mint egy évtizede gyűlnek össze Mórágyon, hogy hangszert ragadva zenéről, hitről, közösségről és példamutatásról tanuljanak egy héten keresztül.
Az M6-os autópálya monotonitása egy pillanat alatt tovaszáll, amikor a 164-es kilométernél lefordulok Mórágy felé. A Geresdi-dombság csodás lankái között, kanyargós úton haladok a 650 lelkes település református templomának tornya felé, amely útbaigazításul szolgál számomra: itt rendezi ugyanis éves zenei táborát a Tolnai Református Egyházmegye i úsága, immár több mint tíz éve.
Parkolóhelyem megtalálásának pillanatában több tucatnyi atal siet a napi első zeneórákra. Pár perccel később mindenki megtalálja a helyét: a régi parókia udvarán klaszszikus gitáron, bent basszusgitáron, trombitán, fuvolán és hegedűn játszanak, a ravatalozó melletti padokon énekes gyakorlatokat végeznek, a templom lépcsőjét az ütősök foglalták el, oldalt és bent, a padsorok között pedig az i ú zongoraművészek csiszolgatják tudásukat.
Fotók: Dezső Attila
Ahol az evangélium könnyebben a szívig ér
Személyes kalauzt is kapok erre a napra Fekete Zoltán személyében, aki ugyan maga is zenél, de a táborban az igei tanítás mellett inkább az operatív feladatokért felel. Miközben a bátaszéki lelkipásztor körbevezet a helyszínen, lelkesen meséli, hogy ami egykor egy kisebb, regionális i tábornak indult, az mára az egész egyházmegyére kiterjedt, és hosszú évek óta meghatározó szerepet játszik a tolnai i sek zenei képzésében. „A atalok délelőtt két hangszeres órán vesznek részt attól függően, hogy mit jelöltek meg a jelentkezéskor, a harmadik óra pedig a közös gyülekezeti gyakorlásé – persze a szabadidő, a játék, a közösségi idő sem marad el.”
Az együttes próbák célja: minden, atalokat küldő egyházközségben – idén 54 résztvevő volt tizenhárom gyü lekezetből – legyen dicsőítő zenekar, amely ünnepi alkalmakon, i ken, de akár a vasárnapi istentiszteleteken is szolgálhat. A tolnai atalok részt vesznek regionális és országos találkozókon is, hitbeli növekedésüknek pedig fontos eleme lett a másfél évvel ezelőtt elindult TOMI, melyben atalok szolgálnak atalok felé: kb. kéthavonta szerveznek alkalmakat 30-40 résztvevővel.
Az egyházmegyei i úsági referens szerint a zene nemcsak kapu a atalok felé, de az evangélium is hamarabb eléri a szívüket – sőt, nem csak az övékét. „A zene nem marad itt velük, azt hazaviszik. Már a gyerektáborokból is tudjuk, hogy a szülők mennyit csodálkoznak azon, ahogy a kicsik éneklik a megtanult énekeket. Így könnyebben megy velük az üzenet is.”
Tanítva tanulni
A zenetábor tanárai között találunk pro zenészeket, zeneiskolát végzőket, zenekedvelőket, és intézményes keretek között tanítókat, de olyat is, akinél állítólag egy hét alatt meg lehet tanulni gitározni. Tanner Vilmos a tábor rangidőse, a kezdetektől része a tábor szervezésének – több mint negyven éve pengeti kedvenc hangszerét. „A zene segít abban, hogy a lelkünk megkönnyebbüljön, és közelebb kerüljünk Istenhez. Ha az Ige azt mondja, hogy Isten Izrael dicséretei között lakozik, akkor mi, mint lelki izrae-
„A gyerekek össze tudják kapcsolni, hogy amikor hangszert fognak a kezükbe, azzal Istent dicsőítik.”
liek, a zenében vele találkozhatunk. Már az első táborban meghatódva tapasztaltam, hogy a gyerekek a foci helyett inkább körbeültek, és ukulelével, gitárral, cajonnal csináltak egy kis zenekart.”
Péter Tamás még gyerekként vett részt az első táborokban, ma pedig már ő tanítja a atalokat. Tíz évig trombitált zeneiskolai szinten, a basszusgitár vagy a dob használatát azonban autodidakta módon sajátította el. „A gyerekek össze tudják kapcsolni, hogy amikor hangszert fognak a kezükbe, azzal Istent dicsőítik. És mindezt egy olyan közegben tehetik, amely mégis egy i tábor jellemzőit viseli magán, ahol azért vesznek részt, hogy jól érezzék magukat” – fogalmazott a bátaszéki atalember.
Diószegi Réka mindössze nyolcéves volt, amikor az első táborban részt vett. Gitározik és fuvolázik, utóbbi hangszert tanítja a következő nemzedéknek, immár harmadik éve. „Számomra a zene önkifejezés. Felszabadító, ha valami olyat játszhatok, ami passzol a lelkiállapotomhoz. Nemcsak az segít, ha én zenélek, hanem az is, ha zenét hallgatok, hozzájárul az érzelmeim felismeréséhez.” A tanítónak készülő lány egyfajta előrehozott szakmai gyakorlatként élte meg, hogy az idei táborban több kisebb és teljesen kezdő zenészpalánta vett részt, akikhez bizony sok türelemre volt szüksége. „Azt vettem észre, hogy ragaszkodnak a zenéhez, és büszkék is magukra, főleg, amikor sikerül összeraknunk egy dalt. Annak is örülök, hogy több résztvevővel együtt nőttünk fel ezekben a táborokban, és tudtunk időt szakítani a barátságok ápolására.”
A paksi Taba Donát tizenkét éve trombitál, nem meglepő, hogy a rézfúvós hangszerek iránt érdeklődőket vette szárnyai alá. „Először 2019-ben vettem részt a zenetáborban. Nagyon fontos számomra, hogy az Istentől kapott szeretetet a zenémen, az életemen keresztül továbbadhassam másoknak. Szokták mondani, hogy az ember tanítva tanul, és ezt én is megéltem a táborban. A zene összekapcsolja az embereket. Nagyon sok barátom van, akiket a zenén keresztül kaptam Istentől. A zene ezenfelül segít
a tanulásban, a kikapcsolódásban, más hullámhosszra tereli a gondolatainkat.”
A táborban 2019 óta tanító Nemes András számára a zene maga az élet: két középiskolában tanít ének-zenét, a bogyiszlói gyülekezetben kántorizál, és több zenekarban játszik, többféle műfajban. „Két dolog miatt tartom fontosnak a zenetanulást: ha valaki tehetséges, akkor ki tudja bontakoztatni a talentumait, ha pedig valaki kevésbé tehetséges, akkor a zene terápiaként szolgálhat. A zene emellett segít a gyelemkoncentrációban és az agyféltekék összehangolásában is.”
„…ha valaki tehetséges, akkor ki tudja bontakoztatni a talentumait, ha pedig valaki kevésbé tehetséges, akkor a zene terápiaként szolgálhat.”
A Mórágyon zenét oktatók egyik leg atalabbja a bölcskei Bán Levente – tavaly gitáron és dobon tanult, utóbbit idén már oktatta is a kezdőknek. „Remélem, értő fülekre talál, amit mondtam nekik, egyébként mindenki nagyon ügyes volt, és láttam bennük a fejlődésre való képességet. Én magam rengeteg akkordot és dalt tanultam, s mivel a héten az imádság a témánk, lélekben is tudtam fejlődni.”
A ú hatéves kora óta harmonikázik, hatodikosként csatlakozott a bölcskei gyülekezet zenekarához, amelyben két
éve már dobol és cajonozik is. „Nagyon jó hallgatni, ahogyan Vili bácsi gitározik, remélem, el tudok jutni arra a szintre, amelyre ő” – teszi hozzá a matek–informatika szakos gimnazista, akit a két tudományterület mellett a teológia is foglalkoztat.
A táborozók népes csapata érkezett Gerjenből, ahol a jelenlegi i s csapat a korábbi kon rmáció-előkészítő órákon részt vevőkből verbuválódott. Lelkipásztoruk, Véghné Sándor Emma az esti igei alkalmakért felel a táborban. „Szeptemberben tervezzük elindítani a második i t a gyülekezetben – a kicsik lelkesedésére jellemző, hogy már most kon rmandusnak nevezik magukat. Ez azt jelenti, hogy a nagyobbak bizonyára jó példával jártak előttük.” Mint mondja, van olyan i se, aki ugyan még csak most kezdi majd a középiskolát, de már azon gondolkodik, hogy milyen hitéleti szakra jelentkezzen a Károlin.
„Nem is szeretnék innen hazamenni”
„Óvodáskorom óta érdekel a gitár, sok lmben láttam már, ezért tetszett meg” – ezt már az egyik gerjeni atal, László Izabella meséli. „Nagy élmény volt ez a tábor, a barátokkal és a zenéléssel együtt – őszintén, nem is szeretnék innen hazamenni” – fogalmaz a nemrég kon rmált lány, aki örülne neki, ha később gyülekezeti zenekarban gitározhatna.
A bátaszéki Pongrácz Bálint rendszeresen részt vesz az istentiszteleteken, és régi vágya, hogy a gyülekezeti zenekar tagja lehessen – az idei volt az első tábora. „Először gitározni szerettem volna, de aztán láttam, hogy a társaim közül sokan játszanak ezen a hangszeren, így választottam az ukulelét. Leginkább azt tanultam ebben a táborban, hogy milyen fontosak a barátok, és hogy az első nap nem ront el semmit, ugyanis nem éreztem jól magamat, amikor ideérkeztem.”
A negyedik osztályra készülő, szintén gerjeni Matvon Ádám többek között a táborban tanító unokatestvérétől, Taba Donáttól örökölte a zene szeretét. „Ez az első mórágyi táborom. Eddig csak furulyáztam és harmonikáztam, de már egész jól megtanultam zongorázni is. Azért szeretek zenélni, mert ezzel ki lehet tűnni a többiek közül” – mondja.
A hangszerek keltette feltűnés tetszik az ötödik osztályos Lieszkovszky Lilinek, a szekszárdi zeneiskola ta-
Lépések a kiteljesedés felé
A művészet jelentette öröm volt kapaszkodó Baranyi Csaba számára is: a Budapesti Református Cigány Szakkollégium tagja a fóti gyer mekotthonban találkozott először a színészettel, az első előadását követő tapsvihar egész életére a szakma szerelmesévé tette. Az odáig vezető hosszú útról portrévideónkban mesélt.
nulójának is: „A fuvola nem kísérő-, hanem főhangszer, ritmust ad a zenéhez, leginkább ezért szeretem. Jó látni, hogy több olyan tanárunk is van itt, akik korábban gyerekként jártak ide. Később én is szívesen megpróbálnám a tanítást.”
Ötödik táborában vett részt a bátaszéki Fekete Ágoston, aki basszusgitáron, tenorkürtön, trombitán és zongorán is játszik: „Általában azt szoktuk megtanulni, hogyan tudunk jobban egymásra hangolódni, de sokat fejlődtem a basszusgitártudásomban is.”
Csak a tábor kedvéért jött haza – idén nem először –a Németországban élő, magyar–nigériai származású, és mórágyi kötődéssel rendelkező Redeem Rosa Igunbor, aki öt éve foglalkozik zenével: „Jó érzés együtt zenélni a többiekkel, a zene összehozza az embereket. Ezen a héten leginkább a gitárakkordokat sikerült megtanulnom.”
A délutáni pihenőidőt követően a atalok egy része egyénileg gyakorol, többen pedig újra a templom felé veszik az irányt, hiszen kezdődik a tolnai i úsági zenekar próbája. A tagok többségében a táborban tanítók közül kerülnek ki, akik a mórágyi szolgálat mellett egyházmegyei alkalmakon dicsőítenek együtt, októberben pedig a dunaszentgyörgyi Ráday Gyülekezeti napon léptek fel.
A legtöbb helyen a atalokra mint a jövő letéteményeseire gondolnak. Mórágyon megtapasztaltam, hogy gyülekezeti életünknek nagyon is a jelenét képviselhetik, ha bizalmat szavaznak nekik – ahogyan azért sem kell aggódnunk, hogy az őket követő generációk kikre tekintenek majd példaként, hitben és művészetben egyaránt.
Dezső Attila
Fotók: Magyaródi Milán, Füle Tamás, I úságépítők, családi és gyülekezeti archívumok
Vezetővé formálódni
Ablonczy Áron nem valami ellen, hanem valamiért lázad, víziója, hogy az i úsági szolgálat valóban missziói legyen.
Az I úság szolgálatának évében a 600 önkéntest és 60 stábtagot megmozgató, 3500 atalt elérő Csillagpont Fesztiválra okkal lehet büszke minden szervező. Ablonczy Áron református lelkész, egyházunk Zsinati Hivatala I úsági Osztályának vezetője mégsem gondolja, hogy ez lenne pályája csúcsa. „Én a Csillagpontot egy újabb lépcsőfokként éltem meg az i úsági munka terén. Ez egy hosszú folyamat része, amelynek végső célja, hogy összefogjuk és összehangoljuk egyházunk 27 egyházmegyéjét, egyháztesteket, 18 egyetemi gyülekezetét és 22 i úsági szervezetét, hogy e téren azonos vízió, eszköztár és szakmai felkészültség jellemezze a Kárpát-medence minden református gyülekezetét” – fogalmazott.
Áron életében sok ilyen lépcsőfok volt, elmondása szerint az elmúlt tíz évben többször kellett újrade niálnia önmagát, szerepkörét, hogy mit jelent vezetőnek lenni,
csapatban dolgozni. „Most már fontos számomra, hogy másokat előtérbe helyezzek, hogy jó vezetővé váljanak mellettem, de ez nem volt mindig így. Nagyon nehéz volt átállnom a csapatban gondolkodásra, mert nem ehhez szoktam hozzá. A legtöbb lelkész döntően egyedül csinál mindent, akkor is, ha sok szolgáló van a gyülekezetében, mert egyrészt ők nem állnak mindennap és folyamatosan rendelkezésére, másrészt mert egyházunkban kevés példát láthatunk az állandó csapatmunkára. Nekem is meg kellett tanulnom.”
Lázadóból mintakövető
Áron lelkészcsaládba, ötödik gyerekként született 1990. április 23-án. Kamaszként lázadt minden ellen, mert mások gyelmére vágyott, és többször is majdnem kirúgták az iskoláiból. A Kispest-Rózsatéri Református Egyház-
község gyülekezeti alkalmaira mégis eljárt a testvéreivel, mert az ottani i ben barátokra talált. Arra viszont eleinte nem érzett motivációt, hogy istentiszteletek után ott maradjon beszélgetni és ismerkedni, ráadásul az i s alkalmaknak a vízilabdaedzésekkel és a bulizással is kellett vetélkednie.
Tizennyolc évesen egy szakítás utáni mélységében egy este mindent letett Isten elé, azt is meglátva, mik a bűnei, és másnap újjászületve kelt föl. Ezután kezdett el szolgálni az i ben is. „Ha valami rosszul sikerült, akkor édesapánk, Ablonczy Kálmán gyülekezetvezető lelkipásztorként tartotta a hátát, így könnyű volt innovatívnak lenni. Négynapos missziós programokat, táborokat, fér napokat, drámacsoportot szerveztünk. Elkezdtem gyelni a atalokra, és ráébredtem arra, hogy jó velük kapcsolódni” – emlékezett vissza Áron.
Tájépítésznek vagy sportmenedzsernek készült, azonban egyik szakra sem vették fel, így kiutazott Angliába egy évre a Lee Abbey keresztyén közösség devoni központjába.
„A mai napig hatással vannak rám az ott tanultak, és ott kaptam elhívást a lelkészi pályára is. Lelkészgyerekként
tudtam, hogy ez mivel jár, ezért fél évig tusakodtam a gondolattal. Végül egy egyhetes böjt után, amely során nem ettem semmit, megértettem és elfogadtam, hogy ez az én utam. A kertészet megmaradt hobbinak, máig feltölt, ha művelhetem.”
A családi minta valódi jelentőségére csak jóval később ébredt rá. „Hatalmas áldása Istennek, hogy születésem pillanatától hordozom a családi mintákat. Most már tudatosan szeretném továbbvinni nagypapám, Ablonczy Dániel bátorságát, intuícióját és plántáló felfogását, valamint szüleim segítő odafordulását az emberek felé. Bizonyos értelemben a mai napig lázadok, csak most már a vallott értékeim érvényesítéséért, és azért, hogy sokkal hatékonyabban működjön egyházunk intézményrendszere.”
Az inspirálódás évei
A teológiai évek alatt tudatosan jó gyakorlatokat gyűjtött itthon és külföldön. Öt év alatt 18 nemzetközi konferencián volt, amelyek igen inspirálók voltak számára. A külföldiek mellett voltak magyar példaképei is, például Lovas András, Harmathy András és Zámbó András, továbbá a Sófár mozgalom vezetői, és még nagyon sokan a gyülekezetplántáló lelkészek közül. Feleségével, Edinával egyetemi évei alatt ismerkedett meg. 2016-ban házasodtak össze, három gyermekük született.
Egykori teológus barátaival máig jóban van: alakítottak egy 5×2 nevű közösséget, amely ötükből és házastársaikból áll. „Nekem ez a lelkészköröm” – magyarázta Áron, aki tudatosan gyel arra, hogy több olyan köre is legyen – lelkészi, szakmai, baráti, mentori –, amely megtartó erejű számára, és ahol szakmai segítséget is kap. „Áldásként élem meg, hogy az időm nagy részét olyanokkal tölthetem, akiket szeretek, akikkel jól érzem magam, és akik inspirálnak is. Az i úsági munka is az egyik ilyen közeggé lett.”
Hatodévben plántált gyülekezetbe szeretett volna menni, így került 2015 szeptemberében Gazdagrétre. Mento-
rától, Lovas Andrástól sokat tanult arról, milyen egy jó gyülekezeti struktúra, mit jelent a tagok bevonása a szolgálatba, a tanítványképzés, a misszió, az evangélium és az imádság komolyanvétele. „Később oma László lett a vezető lelkipásztor, aki mellett 2019 szeptemberéig voltam beosztott lelkész. Laci nagy hangsúlyt helyezett a gyülekezeti tagok pasztorálására és lelkigondozására.”
Áron számára máig meghatározók a gazdagréti kapcsolatok. „Szeretetteljes emberek ők, akik gyelnek egymásra, nagyon sokat szolgálnak, komolyan veszik a hitüket, és tájékozottak – ez inspiráló. Megerősítettek abban, hogy keresztyén vezetőként mindenben a legjobb minőségre kell törekednünk. Példaértékű a Krisztus-központúságuk, hogy egész életüket áthatja a hit, és ezt hitelesen képviselik a külvilág előtt, hogy hordozzák egymást imádságban, hogy megosztják egymással a terheiket.”
Az Ifjúságépítők és Diósd
Az I úságépítők nevű felekezetközi keresztyén szervezetük születéséről Áron elmondta: egyik ihletforrásuk egy tizenöt fős, kezdő lelkészekből álló csoportjuk volt, ahol szakmailag támogatták egymást, a másik a gyülekezeti ivezető-képzésük, amely idővel sok száz főssé nőtte ki magát. Látszott mindezekre az országos igény, a Youthscape 2018-as birminghami konferenciája pedig megerősítette bennük, hogy itthon is szükség van egy i úsági munkát támogató közösségre. Így 2019-ben elindították az I úságépítőket.
Áron 2020 februárjában kerülhetett Diósdra Pogrányi Károly vezető lelkész mellé. „Akkoriban körülbelül harmincan jártak istentiszteletre az iskolaépületbe, nem volt még templom. Plántált gyülekezet, így az érkezőknek nem volt viszonyítási alapjuk és más gyülekezeti mintából eredő elvárásuk. Lazák, oldottak, örömteliek, vidámak, sokat szolgálnak, de nem feltétlenül csak azért, mert erre tanítottuk őket, hanem mert ez fakad belőlük” – fogalmazott Áron.
Elmondása szerint a diósdi i úság a legszínesebb társaság, akikkel valaha dolgozott. Sok köztük a speciális nevelési igényű, és az első évben öröm volt, ha egy nyolc
résztvevős hétvégén nem verekedtek össze. „Az i fele olyan atalokból áll, akiknek a szülei nem járnak közénk, és nem tudni, hogyan keveredtek az i be, egyszer csak bejöttek az utcáról. Őszintén megmondják a véleményüket, kritikájukat, mégis ők lettek az egyik leglelkesebb, legaktívabb, az evangéliumra legfogékonyabb közösség.”
Diósdi szolgálatával párhuzamosan egy ideig az I úságépítők vezetője volt, de utóbbi posztját egyéb feladatai miatt 2024 szeptemberében átadta mentoráltjának, UriKovács Dánielnek. A szervezet sokat fejlődött és bővült, miközben kizárólag támogatói adományokból tartja fenn magát. Koncepciójuk része, hogy heti egy napot gyülekezetben szolgálnak, hogy ne veszítsék el annak kontextusát. Áron jelenleg a szervezet legnagyobb projektjének, az Ivezető-képzésnek (IVK) az elnökségi tagja.
Missziói vízió
A Zsinati Hivatal I úsági Osztályára három éve került. Sokan óvták tőle, hogy közegyházi szerepet vállaljon, végül négy hónap után mondott rá igent. „Tim Keller szerint abból tudjuk, hogy elhívásunk van valamire, hogy egyrészt arra valódi szükség van, másrészt rendelkezünk a szükséges kompetenciával és szaktudással, harmadrészt megvan bennünk a lelkesedés tüze. Azt éreztem, hogy itt összeállnak ezek a tényezők” – fejtette ki Áron. „Szeretek problémákat megoldani, és itt nagy szabadságot kaptam hozzá.”
Céljuk, hogy 2026 végére a 27 egyházmegyében összehangolt és egy missziós irányba tartó i úsági munka működjön, amely a krízispontokat lehetőségekbe fordítja át. Azért léteznek, hogy ebbe minden szereplőt bekapcsoljanak, hálózatokkal felkaroljanak, képzésük és segítésük által megújulást és megtéréseket hozzanak minden magyar atal életébe, általuk erősítve a helyi gyülekezeteket. „Nem érdemes a templomokban várni azt, hogy majd maguktól bejönnek hozzánk a atalok. Nekünk kell kilépni, nem lehetünk már ebben passzívak. Vízióm, hogy az i úsági munka missziói legyen, azaz minden atal képes legyen arra, hogy megossza környezetével az evangéliumot, meg is élve azt.”
„Szeretek problémákat megoldani, és itt nagy szabadságot kaptam hozzá.”
A felméréseknek köszönhetően már sok mindent tudnak a atalokról: hogy milyen témák érdeklik őket, hol hányan vannak, mennyire vannak jelen online, miért morzsolódnak le a gyülekezetekből. A Csillagpont idei témáját sem hasraütésszerűen döntötték el, hanem megnéztek több magyar és nemzetközi kutatást, amelyek alapján a atalok számára a mentális egészség és a szorongás kérdésköre a legnagyobb kihívás.
„A szemléletformálás részeként az év elején négy hónap alatt 56 előadást tartottam különböző helyeken. Tudatában vagyunk annak, hogy nem várhatjuk csak a lelkészek től a változást, mert sok dologra fókuszálnak egyszerre. Kiemelten gyeltünk arra, hogy a célcsoportunk ne csak a lelkészek legyenek. A Rálátás című műsorunk
például a szülőknek szól, az i óravázlatok használatához sem kell lelkész, és presbiterképzésekre is járunk.”
Legfontosabb partnereik az egyházmegyei i úsági referensek, nekik tartják a legtöbb találkozót, képzést, megbeszélést. „Személyesen kísérjük, mentoráljuk, összekötjük őket, hogy inspirálják egymást. A cél, hogy megtartó közeggé, jó lelkészkörré váljanak, ahol lehet nevetni, beszélgetni, tapasztalatot cserélni, hitmélyítő alkalmakat tartani, és szakmailag is fejlődni. Ha összefognak 5-8 másik helyi lelkésszel, sok mindent meg tudnak valósítani.”
Az idei tematikus évnek köszönhetően az i úság szolgálata most minden korábbinál nagyobb fókuszt kap egyházunkban. Fél év alatt 160 új i indult, már 890 gyülekezetben alkalmazzák párhuzamosan ugyanazt a tematikát, így 20 ezer atallal összehangoltan tudnak foglalkozni. Mindezek egy ívet építenek fel, amelynek a csúcsa az volt, hogy ezek a atalok novemberben három héten keresztül missziót folytattak a templomok falain kívül, másokat megszólítva – azokból az i kből is, amelyek idén januárban indultak.
Formálódás és jelenlét
Áronra tehát újabb lépcsőfokok várnak, amelyek valószínűleg sokat fognak formálni rajta. „A saját hangom megtalálásáról nem tudok múlt időben beszélni, ez egy hosszan tartó folyamat” – fejtette ki. „Igehirdetőként sok mindennel kísérletezem, és hálás vagyok azért, hogy a rosszul sikerültekből is tanulni tudok. A vezetői hangom megtalálását pedig azoknak az embereknek a visszajelzései alakítják, akikkel napi szinten együtt dolgozom. Nem törtethetek előre buldózerként, szeretnem kell az embereket, de vezetőként be kell tartatnom a kereteket és a határidőket. A mai napig keresem, hogy mikor kell határozottan megszólalnom egy ügyben, mikor nem, hogy mikor segít a szelídség, mikor nem.”
Elkezdett tudatosan lelassulni, mert csak úgy tud lelki ember és lelki vezető maradni, ha kevesebbet vállal –árulta el. „Hajt a lelkesedés, és mindenben szívesen benne lennék, de ebből vissza kell venni, és inkább az emberekre gyelni. Régen többéves terveim voltak a jövőmre nézve,
most csak jelen szeretnék lenni, például apaként a családomban, keresztény vezetőként a munkatársi közösségben. Vannak azért álmaim. Szívesen lennék például iskolalelkész, nagyon szeretnék egyszer egy csapattal együtt gyülekezetet plántálni, szívesen kertészkednék, és kipróbálnám, milyen az, ha kevesebbet dolgozom, és többet tudok keresztény lenni a szomszédaim, az utca felé.”
Barna Bálint
Találkozási pont és híd a gyülekezetekhez
Templomtúra, missziós pizza, személyes jelenlét, megszólítható lelkészek, lelkigondozói tér – evangéliumi kapcsolódási pontok a Károli Gáspár Református Egyetemen. Nemes Vitold és Erbach Viola egyetemi lelkészekkel beszélgettünk.
„Nem csak abban a kontextusban lehet az evangéliumot hirdetni, ahogyan az egyház fősodrában megszokott. Beleengedem magam abba a térbe, ahol a hallgatók élik az életüket, beszélgetek velük, inspirálódom, és ezeken az épülő kapcsolatokon keresztül készül út az evangélium számára is” – mondja Nemes Vitold, a Károli Egyetemi Lelkészségben járt személyes útjáról.
A lelkészség a Benda Kálmán Szakkollégiumban Kollégiumi Közösségi Esteket tart, mert a diákság kollégiumi életéből kényszerűen kiszorultak a közösségi események.
De a lelkészség közösségi estjein a lelki tartalom kapott hangsúlyt.
„Aki eljött egy alkalomra, arra számíthattunk a következőn is, hamar kialakult a törzsközönség” – mondja Nemes Vitold. „Az esteken megforduló hallgatók egy része keresztény környezetből érkezett a fővárosba, és keresték is a lelkialkalmakat. Bár a körítés könnyedebb volt, de a pizzaparti és a játékest is az evangéliumban való megerősödést szolgálja. A kapott bizalmat sikerült megőriznünk, amelyet a közösség ereje generált.
Fotók: Vargosz
Túl a pizzán
Az alkalmak magja mégiscsak az ige, még ha a hagyományos bibliaóra keretén túlmutat akár a játékos feldolgozás, akár a mindenkinek teret hagyó párbeszédes forma.
„A jó kérdés mindig az, amire nem tudom a választ, ezt tanultam a lelkigondozói beszélgetésekből, ezzel a nyitottsággal teszek fel én magam is kérdéseket az ige mondanivalójával kapcsolatban. Az egyetemistákat kifejezetten érdekli, kiben hogyan csapódik le Isten üzenete.”
A lelkialkalmak gyakran érintik a atal felnőtteket olyan mélységben, hogy igényük lesz arra, hogy személyes beszélgetésben is folytassák a feldolgozást.
A kollégiumi életen túl Nemes Vitold az online térben tartja a kapcsolatot a diákokkal, bár valódi erőssége a személyesség, de belátta, hogy a virtuális világban a hallgatók bátrabban kommunikálnak, élesebben merik feltenni a kérdéseiket – például a bűn fogalmával kapcsolatban.
Számukra az internetes felület az előszoba a személyességhez.
Problémáik, melyekkel Vitold a munkája során találkozik, az egzisztenciával, a tanulmányokkal, a pályán maradással kapcsolatosak, de nagyon aktuális a megmagyarázhatatlan félelem, a szorongás kérdése is, a kapunyitás előtti pánik.
A atal lelkész folyamatosan képezi magát, hogy megtalálja azokat a témákat, amelyek az Istennel való kapcsolat felé vezetik a kollégistákat.
„Nem gondolom, hogy én mindig ráérzek arra, hogy egy hallgatónak éppen milyen nehézsége van, de nem is nekem kell kihúzni belőlük az információt. Csak várom
a megfelelő pillanatot, mint egy természetfotós, amikor magától mozdul a másikban valami, és el lehet indítani a gyógyuláshoz vezető úton” – beszél Vitold a lelkigondozói beszélgetések törvényszerűségeiről.
A atal lelkész második éve szolgál a Károlin, ahol a lelkészi munka másik fókusza az, hogy a hallgatók gyülekezetre találjanak ezekben a képlékeny, nyitott és az útkeresés jegyében telő években.
„A Károlin nem az a célunk, hogy létrehozzunk egy új egyetemi gyülekezetet, sokkal inkább az, hogy pontosan
„A jó kérdés mindig az, amire nem tudom a választ…”
megértsük, ki miből, milyen helyzetből és hagyományból érkezett, és a megfelelő közösség megtalálásához segítsük. Abban támogatjuk őket, hogy küzdjenek a közösségükért, és a közösségbe való tagozódásért.”
Nemes Vitold számára fontos állomás volt az imaközösség a szolgálati területeik bővülésében, amelynek első tapasztalata: a misszióban nem ugyanúgy működik, mint a gyülekezeti gyakorlatban. „A hallgatók kezdeményezésére indult az imaközösség, amiben főként az életük kérdéseit, a tanulmányi küzdelmeiket vitték Isten elé. A Pszichológiai Intézetben termet kerestek már a hallgatók, és ebben tudtam melléjük állni. Nem vettem ki a kezükből
Kötelezően választható tantárgy a Károli Gáspár Református Egyetemen az Egyházismeret. Mikola Borbála, az egyetemi misszió lelkésze második éve oktatja szívvel-lélekkel.
„A Z generáció számára már nem triviális, hogy mit jelent a kereszténység. A kurzus célja éppen ezért ennek alapjaival, Jézus Krisztus ma is éltető evangéliumával való találkozás. Ezért a kurzus részeként a hallgatók részt vesznek egy tetszőleges vasárnapi református istentiszteleten is, és re exiót írnak róla. Ez az egyszerű gyakorlat meglepő találkozásokat tud eredményezni” – mondja a lelkész, aki további kapcsolódási pontokat épít az órákon az egyház felé például úgy is, hogy a hallgatók interjút készítenek egy lelkésszel, de az egyház társadalmi missziói is kiemelt szerepet kapnak a kurzuson belül.
„Fontos láthatóvá tenni, hogy az egyház nem csak »beszél«, ezért működünk együtt a társadalmi missziókkal is. Jó, ha megfogható a számukra, mire is költi az egyház a jövedelemadó 1%-ának felajánlásait, megtapasztalhatják a saját bőrükön, hogy van-e ennek haszna.
Felvettük a kapcsolatot a Református Vakmiszszióval, így arra is van lehetőségük az egyetemistáknak a félév során, hogy ennél a missziói ágazatnál szolgálatra jelentkezzenek.
A szolgálati lehetőségek közül csak az egyik az alkalmakon való zikai segítségnyújtás, kísérés, de hangoskönyvek létrehozásába is be lehet kapcsolódni. Rengeteg hangoskönyv van a piacon, de a lelki fejlődéshez segítséget adó keresztyén irodalom jóval kevesebb.
A hallgatók szembesülnek azzal, mit jelent látássérültként élni, és ez formálja a gondolkodásukat. Akiknek korábban semmi közük nem volt az egyházhoz, a misszióban olyan kedvességet, szeretetet tapasztaltak, ami meglepte őket. Azt hitték, ők fognak adni – de valójában ők lettek gazdagabbak.”
a vezetést, de keretet adtam az alkalomnak. Az imaközösség lett a napjuk töltőállomása.”
Az egyetemi lekészség szolgálói már a gólyatáborban találkoznak az elsőévesekkel, később az első órákon is bemutatkoznak a közösségnek, felkínálva a megragadható lehetőségeket. Ilyenek például a Károlis, de hogyan? címmel meghirdetett tanegység, ami abban segíti a hallgatókat, hogy lelki módon tudjanak kapcsolódni az őket érintő témákhoz. A jogi karon Felnőtté válás és kommunikáció címmel tartanak kurzust. A lelkészség képzései önismeretet és rezilienciát is kínálnak, de a tudásátadás mellett a spirituális növekedés tereit is megnyitják, lelki hétvégéket tervezve a szorgalmi időszakban is.
A heti rendjük része a Kálvin téri református templomban tartott istentisztelet, amelyre a hallgatók mellett az oktatókat is várják, hogy ezen a módon is kifejeződhessen, hogy Isten előtt egy közösséget alkot az egyetemi világ apraja-nagyja.
„Isten tart számon mindannyiunkat, és időről időre összekapcsol.”
„Hálás vagyok azért, hogy minden félévben új atalokat ismerhetünk meg, nekünk csak készen kell állnunk, hogy vezessük, támogassuk őket örömeikben és nehézségeikben egyaránt. Isten tart számon mindannyiunkat, és időről időre összekapcsol” – mondja Vitold, akinek a személyes lelki kísérés az erőssége. Ezért mindig hagy teret arra, hogy személyesen megszólítható legyen.
„A mottónk: elérhetőnek és megszólíthatónak lenni” – vallja a lelkész.
Erbach Viola i úsági lelkész szeretett volna lenni, ezzel az elhívástudattal végezte a teológiát. Arra vágyott, hogy a atalokkal együtt keressen megoldást a problémáikra.
„Nagyon sok helyről kaphatnak választ a atalok arra a kérdésre, hogy kik ők, és miért vannak a világon, de az őszinte keresés oda vezet, hogy valójában egyik válasz sem elegendő. A saját életemben én is csak Krisztusban találtam valódi megoldásokat.
Annyi szerepet és életstílust kipróbál egy atal, míg megtalálja a helyét, olyan sok bizonytalanság veszi körül a huszonéves korosztályt, hogy életbe vágóan fontosnak látom, hogy biztos alapot mutassunk fel a számukra. Ezen az alapon állva fogják a saját valódi értéküket is megtalálni.
Akik a kereszténységről negatív tapasztalattal vagy előfeltevéssel érkeznek az egyetemre, kapásból nem nálunk keresnék a megoldást az identitáskérdéseikre. A választható kurzusainkkal viszont őket is elérjük, és ez a helyzet megteremti annak a lehetőségét, hogy önismereti témákra keresztyén szemszögből nézzenek rá.
Ezen a ponton sokaknak felnyílik a szemük arra, hogy van értékük azon túl, hogy hogy néznek ki, és miként teljesítenek az egyetemen, vagy mit éltek meg korábban.
Az is érték, hogy kapnak egy új szempontot, és észreveszik a krisztusi szeretet megvalósulását a hétköznapokban rajtunk keresztül. Nem mindenki dönt a keresztyénség mellett, de azt megérzi, hogy itt biztonságban van. Ha nem kell a maszkok között válogatnia, az mindenképp érték lesz az életében.”
„Nem csak a tökéletes szerethető”
Ahogy Viola egyre több lányhoz kapcsolódott spontán az egyetemi közegben, megérezte a közösség iránti vágyukat, elindított számukra egy lánykört.
A nyári szünet kivételével kétheti rendszerességgel a Szó-Térben, a Török Pál utca 6. szám alatt találkoznak, hogy mélyebben kapcsolódjanak Krisztushoz és egymáshoz. „Legtöbbjüknek az volt az érdekes, hogy a hitet hogyan élhetik meg a mindennapjaikban, de érdekelte őket a kapcsolatok konstruktív megélésének lehetősége is. Amikor azt éreztem, hogy túl vannak terhelve, hálaadó alkalmat tartottunk” – mesél a női alkalom indulásáról Viola, aki a jövőben azokra a témákra helyezi majd a hangsúlyt, amelyeket a lányok hoznak.
„Szeretnek foglalkozni az autentikus én kérdésével, az érzelmi intelligenciával, az egyedüllét és a közösség megélésének kérdéseivel. Érdekes volt rálátni, hogy egymás támogatásából is milyen sokat nyernek, hát még az evangéliumból!” Viola annak is tanúja volt számtalanszor, ahogy a atalokban a negatív egyházkép a személyesség által leomlott.
Hogy még inkább kihívja őket a komfortzónájukból, a Károli Közösségi Napok keretén belül Erbach Viola templomtúrára viszi a hallgatókat. Az ötletet az a tapasztalata táplálta, hogy sokan félnek belépni a protestáns szakrális terekbe. A atal lelkésznő szereti a történelmet is, örömmel viszi a hallgatókat olyan református gyülekezeti helyekre, ahol a történeti érdekességek mellett a lelki kapcsolódás lehetőségeire is megnyílhat az egyetemisták szeme.
„Nem mindenki dönt a keresztyénség mellett, de azt megérzi, hogy itt biztonságban van.”
„Sok mindenről nem tudnak a hallgatók, ami pedig a lakóhelyükhöz közel elérhető számukra.” Viola arról is beszámolt, hogy egy-egy atal így tudott bekapcsolódni a fővárosi gyülekezetek egyikébe.
Minden szeptemberben megújul a Károlin a lelki oázis, ami az egymással való közösség megélésének is a helye: találkozási pont, biztonságot jelentő bástya és a gyülekezetbe tagozódást segítő híd is egyben.
Parti Judit
„Itt gyökerezett meg a hitem”
Hogyan lehet elérni ma a atalokat? Tényleg rá lehet venni egyetemistákat arra, hogy minden héten egyszer reggel nyolc órakor ott legyenek a megbeszélt helyen? Nem szükséges: önszántukból teszik. Az ELTE Misszió csütörtöki imareggelijein, vasárnapi istentiszteletein vagy épp társismereti kurzusain megtelik a fővárosi egyetemi missziók találkozóhelye, a Szó-Tér. Keresztelőt, esküvőt és kon rmációt is tartottak már itt.
Hogyan jutott el hozzád az evangélium? Milyen akadályai lehettek volna ennek? Ki az a két ember, akivel rendszeresen találkozol, és milyen lépéseket tennél meg feléjük, hogy őket is elérje, megérintse az evangélium? Személyes megosztásokkal teli beszélgetés alakul ki az imareggelin ezekről a kérdésekről, ahogy kisebb csoportokban egymás felé fordulunk. Az egyetemi missziók közös terében, a Török Pál utcai Szó-Térben vagyunk. Az imádságot, a közös éneklést és zsoltárolvasást követően valaki felolvassa Jézus
és a sziroföníciai asszony beszélgetését Márk evangéliumából. Megosztani egymással saját történetünket, dilemmáinkat, imakéréseinket, majd az asztalközösség mellett folytatni a beszélgetést: ez az, ami miatt sokan – és egyre többen – szívesen járnak az ELTE Misszió alkalmaira. És akik ide járnak, ki is lépnek e falak közül, az egyetemen például a Koccints egy kereszténnyel! programon beszéltek hitükről kortársaiknak.
Ahogy asztalhoz telepedünk, egy kávé és némi mártogatós mellett alkalmam nyílik megkérdezni az ide járó egyetemistákat arról, hogy miért hajlandók felkelni csütörtök reggelente.
„A Csillagponton találkoztam egy lánnyal, és amikor elmondtam neki, hogy felvettek az ELTE-re, ajánlotta ezt a közösséget” – meséli egy olasz szakos hallgató, Németh Andi. „Az általános iskolában református hittanra jártam, az evangéliumot hallottam ott, de nem ülepedett még le bennem, így bár lett volna lehetőségem kon rmálni, nem jelentkeztem. A gimnáziumban viszont már egyre jobban szerettem volna ilyen közösséghez csatlakozni, csak nem volt, aki elhívjon, így ez nehéznek tűnt. Miután elkezdtem ide járni egyetemistaként, egyszer csak éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy megkeresztelkedjek. Ez tavaly októberben meg is történt. Isten szeretete mellett megtapasztaltam, milyen egy összetartó keresztény közösségben olyan barátokat szerezni, akikkel meg tudom osztani a hitéletemet. Itt gyökerezett meg a hitem, itt tudtam még jobban rendszerbe foglalni, és így megérteni a teológiát is a személyesség mögött. Itt segítettek felkészülni a kon rmációmra is, amit a Szó-Térben tartottunk, bár hivatalosan egy bejegyzett, közeli református gyülekezet tagja lettem, melyet azóta látogatok.”
A Neptun Tanulmányi Rendszerben látott online hirdetés keltette fel az érdeklődését Juhász Balázsnak, a nemzetközi gazdálkodás szakos egyetemista így talált rá az ELTE Misszió egyik összejövetelére.
„A Parókia portálon olvastam a közösségről, megnéztem a Facebook-oldalukat is, és mivel mindennel egyet tudtam érteni, és kedvesnek is tűnt ez a csapat, eljöttem egy dicsőítő alkalomra. Ez akkor nagyon feltöltött, volt egy békét árasztó hangulata, teljesen más volt, mint amiket korábban tapasztaltam. Ez volt a félév utolsó alkalma, így sokat kellett várnom a következőre, ősszel csatlakoztam. Akkoriban az életemben sok minden megrendült, amikor viszont ide lejöttem, az stabilitást adott. Most is ezt tapasztalom: gyakornokként dolgozom az egyetem mellett, és amikor itt kezdem a napot, egészen máshogy vagyok jelen a munkahelyemen is.”
A kortársairól Balázs azt mondja: van bennük érdeklődés Isten iránt, de nem találják, hol hallhatnának róla többet, vagy hogyan alakulhatna ki vele kapcsolatuk. „Emiatt szükséges, hogy legyenek mellettük olyan emberek, akik meg tudják mutatni, miben más egy keresztény ember élete. Máskülönben csak az indoklás nélküli szabályokat kötik össze a kereszténységgel” – vélekedik.
Az álom
Egy álommal kezdődött Masri Mona Aicha egyetemi lelkészi szolgálata az ELTE-n. Miután felkérték a szolgálatra, sokat törte a fejét, hogyan építsen kapcsolatot az egyetemistákkal – meséli.
„Természetes volt, hogy kell egy hely, ahová meghívhatom őket. Kérdés, hogy mire. Ezt elkértem Istentől. És akkor megadta álomban, hogy hol leszünk – pontosan adta meg, és pontosan megmutatta, hogy egy év múlva sokan leszünk ott, és kinőjük. Gondoltam, 19-re lapot húzok, meghirdetek egy imareggelit reggel nyolcra. Ha valaki itt lesz úgy, hogy senkit nem ismerek, akkor ezt az Úristen akarja. Ha nem, akkor megvárom a kilenc órát, imádkozom, felállok és felmondok, mert akkor ezt az Úristen nem akarja. Egy alig látszódó Neptun-hirdetést engedélyeztek csupán, amit a jogi karra tettek ki – ekkor még nem tudtam azt sem, hogy mennyi jelent meg ebből. Vásároltam kenyeret. Esett az eső. Gondoltam, jó, ez ennyi volt. És amíg vártam meg imádkoztam, megjelent három ember. Aztán hétről hétre még egy és még egy – sokszor imádkoztam, hogy jöjjön még egyvalaki. És betoppant. Aztán ők is elkezdték elhozni a barátaikat, és egyszer csak sokan lettünk. Tettem is érte, beszéltem a misszióról másoknak – volt, aki nem is tudott eljönni, de ajánlotta valakinek. És olyan is van, aki három alkalom után nem jön többet, máshol találja meg a helyét. A többség marad, mert a közös tanulás és megélés mellett kapnak előbb-utóbb valami feladatot is, és a társaság is jó.”
„Istenhez nem csak tiszta, rendben lévő emberek mehetnek. Nála viszont lehet tisztulni.”
Az ELTE Misszió a dunamelléki egyházkerület Horánszky utcai épületéből költözött 2024 szeptemberében a Török Pál utca 4. szám alá, a közösségi helyet a világi egyetemeken működő missziók és a Károli Egyetemi Lelkészség együtt töltik meg élettel. Az ELTE Misszió az imareggeli mellett vasárnapi istentiszteleteit, interaktív bibliaóráit tartja itt, vagy épp társismereti kurzusra várják a párokat, házaspárokat a tanév ideje alatt. „Ezt a kurzust két pár vezeti, egy református és egy katolikus: az egyik pár néhány hónappal ezelőtt házasodott össze, a másik épp készül a házasságra. A reformátusokat én adhattam össze” – meséli Mona.
A felnőtt keresztség mellett hárman kon rmáltak is, és egy esküvő is köttetett a misszió 2022-es indulása óta. Mona azt mondja: „Örülök nekik. Nem az a fontos, hogy többen legyünk, ez egy tranzit közösség, hiszen az egyetemi évek elmúlnak, az viszont fontos, hogy aki itt megtalálja a helyét, az úgy menjen innen tovább, hogy hitben felnőve bárhol – gyülekezetben, munkahelyen – meg tudjon tartani egy bibliaórát, hitéleti alkalmat, szabadon beszéljen a személyes Isten-kapcsolatáról, és így sokszorozódjon meg az Isten népe általunk.”
A havonta egyszer, este hét órakor kezdődő vasárnapi istentiszteletekre azok is visszajárnak, akik már lediplomáztak. Mona szerint a különböző évfolyamok közötti kapcsolódás nemcsak most, a tanulmányaik alatt, de a későbbiekben is komoly kapcsolati tőkét jelenthet majd szakmai életükben.
Őszinte kérdések
Valódi kérdésekre keresni igaz válaszokat – erre a Szentírás tanulmányozása is lehetőséget ad. Nemcsak én tapasztaltam, általában is igaz, hogy az ELTE Misszió imareggelijein mennyire élénk beszélgetések alakulnak ki a bibliai szövegek fölött a jogászokból, szociológusokból, bölcsészekből, IT-sekből és gyógypedagógusokból álló közösségben. „Alaposan kivesézzük és megrágjuk az igét. Megnézzük, hogy a Szentírás mit mond, hányféleképpen lehet azt értelmezni. Megosztjuk egymással azt is, mi bosszant minket abban az igeszakaszban, mi fáj, mi az, amit igazságtalannak érzünk. Ezzel konfrontálódunk: kérdezünk, beszélgetünk. Nem didaxist adunk elő, az ugyanis személyes Isten-kapcsolat nélkül üres. A terem-
tettségünket szeretnénk megismerni. A tudat, hogy engem az Úristen a világ megteremtésekor elgondolt, egyszerre szabadít fel önmagamra és önmagam alól. Felszabadít – nem arra, hogy jóemberkedjek azért, hogy ennek a közösségnek a tagja lehessek, hanem arra, hogy mi az én értékem, mire vagyok felkenve. Ugyanakkor megpillantom a sebződéseim, a mélyebb rétegeim, a céltévesztettségeim, tudva, hogy ez nem a végső formám – noha a végső, megváltott állapotom. Amikor erre koncentrálok lelkészként, akkor nem a bűnre esik a hangsúly, hanem az Istennel való kapcsolatra. Máskülönben hamar ítélkezővé válik a közösség, egyre magasabb a küszöb, észrevétlenül alakul ki a felsőbbrendűségi tudat, azt gondolván, hogy keresztény emberként mi jobbak vagyunk, mint a többiek. És ha ez kialakul, akkor képtelenné válunk megszólítani a még nem megtért kortársainkat. Ehelyett mi arról beszélünk, hogy örömünk van a teremtettségünkben, a megváltottságunkban, a kereszténységünkben akkor is, ha elestünk, ha szenvedünk a transzgenerációs bűnöktől, vagy éppen a tehetetlenség szorongat. Istenhez nem csak tiszta, rendben lévő emberek mehetnek. Nála viszont lehet tisztulni, de ez élethosszig tartó folyamat, nem pedig a belépési küszöb” – magyarázza a lelkész.
Mindenki szolgál
Itt mindenki elég hamar felelősséget kap a képességeihez mérten. „Abban nem hiszek, hogy évekig kell embereket felkészíteni arra, hogy szolgálatot kapjanak egy közösségben. Megkeresem, ki mire alkalmas, elkérem Istentől, hogy adjon látást erre.” Amint felelősséget kap egy atal, nemcsak számonkéri, hanem segíti is benne – teszi hozzá. „A cél, hogy ő is gazdagodjon. Ne legyen olyan szolgálat, ami inkább teher, hanem inkább öröm legyen. Ezért, ha valaki hiányzik, tényleg hiányzik. Lehet persze hibázni, sokan itt szabadulnak föl erre. Sokszor csak úgy önmagáért teszünk valamit, mert örömünk van benne. Amikor
elvállalunk egy közös szolgálatot, például a Ráday i úsági napon vagy a Csillagponton az alternatív kiscsoportok vezetését, akkor tudjuk, hogy ott Isten hordoz minket, és az milyen jó érzés. Már egyenpólónk is van.”
Az életünk alkotás, a misszió is „A legnagyobb alkotás az életünk, ezért amikor a hitünkről beszélünk, akkor az életünkről van szó” – mondja az egyetemi lelkész. Mona a missziót közös alkotásként fogja fel, melyet Istennel együtt hoznak létre.
A közösséget a folyamatos imádság (is) élteti. „Fontos az imádság, gyakran zsoltárokkal, melyeket az imareggeliken együtt hangosan olvasunk. Azzal a megéléssel, hogy lehet, hogy a világon van valaki, aki helyett most én tudok imádkozni. Szabad, de nem kötelező hangosan imádkozni. Hálát adunk, imakéréseket viszünk együtt Isten elé, hordozzuk egymást, sőt, tanulunk is új imamódokat. Az úrvacsora vételekor is mindig belegondolunk abba, hogy Krisztushoz, az Ő népéhez kapcsolódunk, de nemcsak egymáshoz, hanem az elmúlt évezredek keresztényeihez, és azokhoz is, akik a világ egy másik pontján éppen akkor úrvacsoráznak, mint mi. A rítusok megélése nagy hiánya az egyházunknak, hiszen ezekben oldódik a szorongás. Az imádságra, a rítusokra nálunk mindig van idő, ebből indul ki az igehirdetés is. Az egész liturgiát tekintem istentiszteletnek, nem csupán a prédikációt” – osztja meg.
Hogyan érheti el az egyház a fiatalokat?
A ataloktól sokat lehet tanulni – szögezi le a lelkipásztor. „Elvégeztem egy hatéves teológiát, természetes, hogy vannak dolgok, amiket a diákok tőlem hallanak először, és gazdagodunk egymás hite által. Igehirdetésnek tartom azt is, amikor más vezet csoportot, és megosztja, ő mit kapott egy adott igeszakaszból. Ha az egyház el akarja érni a atalokat, akkor számolnia kell azzal, hogy a atal aktív ember, akinek gondolata, személyisége és kiforrott világnézete van már igen korán. Egy atal felkészült, mert a világnak olyan dolgaival is szembe kell néznie, amivel nekünk nem kellett. A közénk tartozó egyetemisták közül szinte mindenki dolgozik a tanulmányai mellett, hogy ki tudja zetni az albérletet. Felelősségteljes emberek. Kíváncsi is vagyok rájuk: mit gondolnak bizonyos dolgokról, mitől idegenkednek. Hol konfrontálódnak az evangéliummal.”
A közösségvállalás alapvető megnyilvánulási formája az asztalközösség. „Az asztalközösségben az egész lényemet vállalom, nem egy poszt alatti komment, egy vita, amit ha megunok, vagy ha kifogyok az érvekből, »elfelejtek«. Ha egy asztaltól felállok, az látványos, az vállalt. Megtapasztaltuk az asztalközösség gyógyító erejét is, például szorongásból, étkezési zavarokból. Az asztalközösség a szolgálat egyik módja is. Van, aki maga süti az úrvacsorai kenyerünket, és Instagramon nyomon követhetjük, hol tart a sütés. A ataloknak ez a közegük, és ez része a lelki készülésnek is. Örömmel vállalnak szolgálatokat a közösségért. Ők már keresztyénként is felnőttek: tudnak kérdezni, gondolkodni. Ha valamire tanítom őket, akkor az ez.
Nem oktatom ki őket, hogy mit kell csinálni, hanem arra hívom, hogy gondoljátok ezt végig, vagy rákérdezek, hogy valóban ez-e a megélésetek. És volt, amikor azt mondták, hogy nincs igazam, mert komolyan vették az őszinteséget.”
Mona hozzáteszi: nem kell félni a ataloktól. Az ELTE Misszió találkozóhelyével, a Szó-Térrel átellenben ott a Kisképző a maga karakteres megjelenésű, kreatív középiskolásaival. Szívesen nyitnának feléjük is. „Kíváncsiak vagyunk rájuk” – mondja nemes egyszerűséggel az egyetemi lelkész, aki maga is alkotó lévén, gyönyörködik az önkifejezésben, ami ezeknek a diákoknak is sajátja. Akik jól kérdeznek, azok a művészek – állítja Masri Mona Aicha. „Ezeket az embereket gyakran éri az a vád, hogy az önkifejezésük öncélú. Pedig épp az alkotás juttathatja el őket odáig, hogy szembesüljenek a mindannyiunkat érintő hiányokkal és kiüresedettséggel. Gyakran nem is tudják, de amit létrehoznak, az a transzcendensre mutat. Amikor én elmegyek egy kortárs kiállításra, mindig meg-
„Gyakran nem is tudják, de amit létrehoznak, az a transzcendensre mutat.”
ajándékozottnak érzem magam. Mi, lelkészek gyakran szubkultúrában élünk, vasárnap prédikálunk, hétköznap hittanórákat és bibliaórákat tartunk, sok új dologgal nem feltétlenül találkozunk, hiszen mókuskerékben élünk. A kortárs művészet ki tud onnan ragadni, és más megvilágításba helyezni a kérdéseket.”
Hozzáteszi: „Fontos, hogy legyenek hivatásos alkotók egy közösségben: ők segítenek rácsodálkozni a világra, a teremtésre – hiszen minden embernél jobban tudják, mit jelent teremteni. Ők tanítják meg, hogy minden ember alkot, még ha észre sem veszi. Volt is olyan esti alkalmunk, amikor felolvastuk az Igét, beszélgettünk róla kicsit, és utána csak csendben rajzoltunk, festettünk. Az önkifejező ataloktól az fél, aki nem jutott el oda, hogy saját magát elfoglalja. És a atalokra is így tekintek: nekik én nem tudok adni semmit – nekik maguknak is meg kell tudni találniuk a megtartottságukat Istenben.” Jakus Ágnes
Református egyetemi misszió indult Pécsen október 1-jén. Az alapokat már a tavalyi évben letették, de teljes állásban most áll szolgálatba Szabó Levente lelkipásztor. Tervekről, elképzelésekről, Keresztelő Jánosról és utánpótlásedzésről is beszélgettünk.
Már évekkel ezelőtt megszületett az igény az egyetemi misszióra a Baranyai Református Egyházmegyében, de megfelelő erőforrás hiányában csak kisebb lépéseket tettek. A Dunamelléki Református Egyházkerület kezdeményezésére tavaly már lefektették a misszió alapjait, teljes állásban pedig október elsejétől végzi a szolgálatot Szabó Levente lelkipásztor. Az elsődleges cél: Krisztushoz vezetni a atal felnőtteket. A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és
Társadalomtudományi Karához közeli kis lakáskávézó teraszán ülünk le beszélgetni a atal lelkésszel. A helyszín nem véletlen: a tervek szerint ez a terep is a misszió része lesz. A atal lelkipásztor határozott elképzelésekkel áll a feladat előtt.
„Jó alap, hogy az elmúlt tanévben a Pécsi Református Kollégium Internátusában dolgozhattam, így kapcsolatban voltam a középiskolásokkal. Jelenleg is óraadóként tartok hittant a gimnáziumban” – magyarázza a atal lelkipásztor, aki kiemeli, hogy így kapcsolatban lehet a leendő egyetemistákkal. „Fontos ez az alap: van miből meríteni és kiindulni. Emellett jelentős bázis a három pécsi gyülekezet is, a lelkészekkel és i vezetőkkel való kapcsolattartás. Jó, hogy van a Re és a gyülekezetek, ahonnan lehet építkezni, és vihetik a hírt, hogy elindult valami” – mondja Szabó Levente, aki nyáron részt vett a belvárosi gyülekezet i úsági táborában, ahol megismerkedett a atalokkal, de rendszeresen jelen van a gyülekezetek és az egyházmegye i úsági missziójában is. A tavalyi tanévben szerveztek egy focicsapatot – Mustármag FC névvel –egyetemistákból és a Kollégium Internátusában lakó a-
talokból. Beneveztek a katolikus egyetemi lelkészség által szervezett bajnokságra. „Idén is folytatjuk ezt a vonalat, annyi változással, hogy most átalakulunk kosárcsapattá, mert most így hirdették meg a bajnokságot” – magyarázza Szabó Levente, akihez egyébként is közel áll a sport, hiszen fociedzőként is dolgozik a PVSK utánpótlás-korosztályában. Az egyik legjobb eszköznek tartja a közösségépítésre a csapatsportot, amikor a pályán egy célért, egymásért küzdenek, elhordozva egymás gyengeségét, türelmet gyakorolva. „A csapatsport jó megtartó erő és missziós eszköz. Utánpótlásedzőként azt látom, hogy az egyházban is nagy szükségünk van az utánpótlásra” – mondja.
„Egytálétel”
Nyáron Pécsre látogatott az ELTE Misszió. A lelkipásztor több napot töltött el a budapesti misszióban részt vevő egyetemistákkal: kirándultak, és átadták a tapasztalataikat. Innen jött az ötlet, hogy Pécsett is szerveznek egy asztalközösséget, kétheti rendszerességgel. „A kávézó tulaja nyitott volt a felvetésre, így ez lett a helyszín, ahol most ülünk” – mondja a lelkipásztor, aki rávilágít, hogy személyes kapcsolódás és kötődés nélkül nehéz elindítani ezt a missziót. Éppen ezért olyan alkalmakat szervez, amelyek kifejezetten a közösséget erősítik. „Terveink szerint ez az
„A lelkipásztor szerint fontos a meghallgatás, az ima, a türelem.”
esti Egytálétel-sorozat asztalközösségben zajlik majd, ahol a hozott témákról jó társaságban tudunk beszélgetni” – magyarázza Szabó Levente. Fontosnak tartja, hogy először alakuljon ki egy mag, egy olyan biztonságos közösség, amelybe a atalok behozhatják saját életkérdéseiket, nehézségeiket. A lelkipásztor szerint fontos – különösen az elején – a meghallgatás, az ima, a türelem: kivárni a megfelelő pillanatot, amikor a lélek megnyílik. „Lényeges, hogy ennek az asztalközösségnek is legyen liturgiája, rítusa, ami megállásra, megpihenésre hív. Koncepciónk, hogy kihozzuk a atalokat az egyetemről. Erre nagyon jó helyszín itt, a kar tövében ez a családias hangulatú kis kávézó” – magyarázza. Természetesen az egyetemen is elérhető lelkigondozóként, de csak beszélgetni is le lehet ülni vele egy kávé vagy tea mellett.
Fotók: Ruprech Judit
Közel hozni a témát
A többi pécsi felekezet egyetemi lelkészeivel is elindult a közös gondolkodás. A tervek között szerepel a nagy ünnepekhez kapcsolódó ökumenikus alkalmak megszervezése. „Húsvétkor a Jogtudományi Karra mennénk, kapcsolódva a jogászok szakterületéhez, hiszen Jézus történetében egy peres eljárás zajlott. Karácsonykor az Orvostudományi Karra látogatnánk el: maga a születés eseménye az egészségügyhöz kapcsolódik” – sorolja a lelkész. Emellett kerekasztal-beszélgetéseket is szerveznének a különböző karokon, arra nyitott professzorok részvételével. Így a tudomány és a hit kérdéskörét egyszerre hoznák be a beszélgetésekbe.
Minta a gyülekezeti élethez
Havonta egy vasárnap nyitott istentiszteletet tartanak, amelynek helyszíne egy szobaszínház lesz. „Ennek kicsit sajátos liturgiát tervezünk: nem kifejezetten frontális lesz az alkalom, hanem az igehirdetés után csoportbeszélgetésekben vethetik fel a hallgatók az őket foglalkoztató témákat” – magyarázza a lelkipásztor, aki azt is elmondja, hogy a tervek szerint a hónap többi vasárnapján a három pécsi református gyülekezetet látogatnák meg. Szabó Levente vallja, hogy a keresztyénség nem zárt közösség, amelyben a tagok jól érzik magukat. Az egyetemi misszió célja a gyülekezeti integráció, ezt szeretné megmutatni azzal, hogy rendszeresen látogatnák a pécsi gyülekezeteket. „Ezzel a gyülekezetkeresés folyamatát is megismerhetik a hallgatók, hogy amikor kikerülnek az egyetemről, esetleg elköltöznek Pécsről, megtalálják azt a közösséget, amely a lelki otthonuk lehet” – magyarázza.
Az egyetemi missziók közötti kapcsolat is azért fontos, mert ha valaki a mesterszak miatt másik felsőoktatási intézményben tanul tovább, közvetlenül megtalálhatja az ottani református közösséget. „Ez a misszió nagyon nehéz terep. Itt folyamatos a változás, nincsenek biztos gyülekezeti tagok több évtizeden keresztül. Az a koncepció, hogy ezek az egyetemisták, akik pár éven belül dolgozó emberek, férjek, feleségek lesznek, amikor elmennek innen, gyarapítsák saját gyülekezetüket, legyenek egyháztagok, Krisztus követői. Itt kapnak egy mintát, hogyan kell ezt csinálni” – magyarázza a lelkipásztor.
Mint mondja, ő edzőként és lelkészként is csapatban gondolkodik. „Fontos, hogy ez nem az én álmom, nem
csak én vagyok ennek a kezdeményezője. Emögött ott van az internátus, a három gyülekezet, ott vannak azok az emberek, akik támogatnak imádságban vagy szóval, és hiszem, hogy ott van az Isten, aki azt akarja, hogy itt el induljon valami” – fogalmaz a lelkipásztor.
Megtartó erő
Lelkészi motivációja fenntartása érdekében Szabó Levente úgy látja, fontos, hogy olyan alkalmakat szervezzen, amelyekben ő is örömét leli. „Így tud sugározni a szolgálattévőn keresztül a keresztyéni lendület és erő” – vallja. Éppen ezért például a teremtésvédelmet vagy a teremtett világra való rácsodálkozást nem frontálisan közelítik meg, hanem túrát szerveznének, ahol megismerik a Mecseket. Ez jó lehetőség a közösség megélésére is. „A szemétszedés például nemcsak környezettudatos lépés lehet, hanem kötelesség. Ehhez olyan emberek is tudnak csatlakozni, akik nem a keresztyén közösség oldaláról közelítik meg a témát, hanem a bolygó védelme a céljuk, és itt ez a kettő összeér” – sorolja a terveket a lelkipásztor, aki arra is rámutat, hogy koránál fogva még sokkal elevenebben élnek benne az egyetemista évek jellemzői: a szorgalmi időszak közösségi életének lendületessége vagy a vizsgaidőszak szorítása. „Tudjuk azt, hogy a közösségbe tartozás milyen megtartó erő az egyetemen. És ennek nem az az alapja, hogy mi milyen jó fejek vagyunk, jókat túrázunk, meg sokat nevetünk, hanem az egész az evangéliumon áll: Isten Krisztus által szeret és elfogad” – mutat rá.
Keresztyén válaszok
Amikor a atalok megszólíthatóságáról beszélünk, Szabó Levente nem aggódik. „Az egyetemista korosztályban rengeteg életkérdés merül fel: párválasztás, életpálya, pénzügyi nyomás. Ebben a feszült helyzetben jó válasz, ha a maga természetességével minden atal felnőttnek a tiszta evangéliumi üzenetet hirdetjük: te nem azért vagy értékes, mert két diplomád van, vagy mert felvettek az államilag nanszírozott helyre, nem is azért, mert már öt éve párkapcsolatod van. Az értékességüket, az identitásukat érdemes abban megerősíteni, hogy ők Krisztus által Isten gyermekei” – magyarázza.
Az egyetemista korosztályt rengeteg impulzus éri, nyitottak és érdeklődők. A lelkipásztor szerint fontos, hogy égető kérdéseikre hiteles keresztyén válaszokat kapjanak, amelyek stabil igazodási pontokként állhatnak előttük. „Az egyetemen nagyon kikezdik a békességedet: párkapcsolat, szakítás, beadandó, nem sikerült a vizsga. Mi adja meg ebben a viharban a nyugalmadat? Egy kívülről jövő békesség, ami Istentől van” – fogalmaz Szabó Levente. Amikor arról kérdezem, miben látja az egyetemi lelkészség lényegét, azt mondja, hogy a lelkipásztorok tulajdonképpen Keresztelő Jánosok. „Van két tanítványa, akik követik, majd átadja őket Krisztusnak. Az én célom nem az, hogy jó közösséget alakítsunk ki, hanem kifejezetten az, hogy ezek a atalok tanítványokká, Krisztus-követő emberekké váljanak.”
Komorné Csernáth Erzsébet
Jelen lenni egymás számára
A generációk kapcsolódása volt a témája idén a Művészetek Völgye Református
Udva rának, erről beszélgettünk Balla Gergellyel, a Platon Karataev énekes-dalszerzőjével is.
Ülünk a szalmában egymással szemben. Mint bárányok. Vagy mint a jászolban.
Olyan családból jössz, amelyet generációkra viszszamenően sző át a református identitás. Mi az, ami nagyszülői szintről építette az életedet?
Mind a négy nagyszülőm példa számomra, hálás vagyok értük. Anyai ágon nagymamám, Illés Zsuzsanna amolyan archetípusos nagymamaként a matriarchátus jegyében tartotta egyben az egész családot és a környezetét, sajnos már ő sincs köztünk. Gyerekkoromban pedig Balla nagymamám vitt mindig hegedűórára, ezáltal fontos része első zenei élményeimnek. Apai ágon nagyapám, Balla Tibor részt vett a Presbiteri Szövetség alapításában, másik ágon pedig Hegedűs Loránt püspöke volt az egyháznak sok éven át. Az ő szellemi öröksége és ébersége nagy hatással van rám, és remélem, hogy ennek egy része valamiképpen bennem is folytatódik tovább.
Szellemi éberséget mondtál. Ez mit jelent neked pontosan?
Nagyapámnak több tízezer kötetes könyvtára volt, és mivel egy szinttel fölöttünk éltek a nagyszüleim, a gyerekkorom jó részét ott töltöttem. A teológiai könyvek mellett ott voltak a lozó ai írások, a különböző világvallások szövegei, világirodalom, kortárs és klasszikus magyar irodalom, emellett tudományos könyvek sok területről: zika, kémia, csillagászat stb. Nagyon széles spektrumon tájékozódott a nagyapám, aki emellett egy nagyszerű szintetizáló, rendszerező gondolkodó is volt, a szellemi hagyatékának tárgyalására nem is elég ez a beszélgetés.
Nagyon inspiráló volt a nyitottsága, tájékozottsága, és hogy ezt a kutatást soha nem hagyta abba. Próbálok én is úgy járni, szemlélődni a világban, hogy nyitott maradjak, és azokat a különböző tudományterületeket, amelyek látszólag távol esnek az én hétköznapjaim valóságától, kövessem, és valahogy beemeljem az alkotásaimba.
Most melyik tudományterület hat rád?
Egyre jobban foglalkoztat a kozmikus perspektíva, s bár nem vagyok csillagász, de az erről szóló hírek, felfedezések mindig érdekelnek. Érdekes nézőpontot ad a kicsinységünkről, valamint a nagyságunkról, rámutat a törékenységünkre. Ha az atomok és a folyamatosan táguló univerzum arányait nézzük, az ember nagyjából a logaritmikus skála felezőpontján helyezkedik el. Érdemes tehát mindkét irányban szétnéznünk, hogy a helyünket, és ezáltal magunkat is, jobban megértsük.
Ugyanabban az épületben egy „emelettel lejjebb” milyen légkört szívtál magadba?
Végtelen hála van bennem a szüleim felé a gyermekkoromért, rengeteg szeretetet, gyelmet és törődést kaptunk tőlük testvéreimmel. Egyfajta kopernikuszi fordulat az ember életében a szülővé válás, ettől a ponttól kezdve magam is más perspektívából tekintek a hétköznapokra, megváltoztak a prioritásaim.
Azt is otthonról hozom, hogy a mai napig olvasó ember vagyok. Meghatározó gyermekkori bevésődésem, hogy legtöbbször könyv van a szüleim kezében. Édesanyám, Hegedűs Gyöngyi költészete már a kamaszéveimre is nagy hatással volt, édesapám, Balla Péter pedig lelkész, teológus, Újszövetség-professzor és ógörögtanár az egyetemen. Kettejük szellemisége és gondolatisága áthatotta a mindennapjainkat már kicsi koromtól.
„…jön a következő nemzedék, akiért érdemes eggyel hátrébb lépni…”
A húszas éveimben kezdtem el más vallásokat is feltérképezni. Jelenleg ott tartok, hogy számomra nincs alá-fölé rendelődés a különböző hagyományok között, de azokat az élményeimet és megtapasztalásaimat, amelyek az énen túlról vagy innen indulnak, és amelyek által valami nálam nagyobbal találkozom, a kereszténység koordináta-rendszerében tudom a legjobban elhelyezni.
Fotók: Füle
Tamás
Gyermekkoromtól kezdve ebben nőttem fel, és talán egy egész életre lenne szükség ahhoz, hogy egy másik vallásnak az apróbb rezdüléseit ki tudjam tapogatni személyes, lelki vagy társadalmi szinten akár. A kereszténység a spirituális anyanyelvem, mert ez az, melynek keretein belül a leginkább meg tudom fogalmazni önmagamon túlmutató élményeimet.
De nem kezdted el görögül olvasni Szentírást.
Nem, ez eddig még valóban nem történt meg. Eszedbe jutott viszont, hogy pszichológiát tanulj, ami külső szemlélő számára következhet a teológus édesapa és az orvos édesanya szellemiségéből.
Először jogot hallgattam, de nagyon nem találtam a helyem, nem szerettem. Ültem a kinyomtatott tételek fölött, miközben inkább Steinbeck- és Dosztojevszkij-regényeket olvastam. Érdekelt az irodalom, a zene, a lozó a, a teológia, a sport, és amikor a váltás mellett döntöttem, tudtam, hogy olyan dolgot szeretnék tanulni, amellyel bármelyik irányba el tudok indulni később. Ezért nem mondanám, hogy a pszichológus végzettségem a szülői mintából fakad, ez túlságosan leegyszerűsítené a kérdést, de ettől még természetesen lehet valóságalapja az elméletednek mélylélektani szinten, hiszen ott mozognak az emberben a hozott minták tektonikus lemezei.
Beszéltél a szülővé válás kopernikuszi fordulatáról. Ez mit jelentett neked pontosan? Megbocsátást? Kopernikuszi fordulat alatt azt értettem, hogy abból a világképből, hogy mi vagyunk a középpontban, eljutunk oda, hogy saját magunk hátrébb kerülünk az általunk felállított prioritási listán, és már más körül keringünk. Nem megbocsátásra, hanem főként a hálára gondoltam: már látom, hogy nem általános a mai világban az a gyermek-
kor, amit én kaptam. A feltétel nélküli szeretethez több úton is el lehet jutni, az egyik a szülőségen keresztül vezet. És ebben a minőségben ha megtapasztaljuk ezt, közelebb kerülhetünk Istenhez is. Ugyanitt a szülő a gyermek szemszögéből mitológiai lény, a teremtő, fenntartó, mindentudó és mindenható. Végül amikor szülővé váltam, ismertem fel azt, hogy most tovább forgott eggyel a fogaskerék, jön a következő nemzedék, akiért érdemes eggyel hátrébb lépni, és amim van, azt beletenni az ő életébe.
Amit szülőként adunk a gyermekeinknek, annak a nagy részét nem mi kapjuk vissza, hanem az unokáink életét építi majd szülői mintaként.
Édesapám tudományos pályán mozgott, de bárhol voltunk a világban, Skóciától Németországig délután háromkor rendszerint lecsukta a laptopja tetejét, és a családnak szentelte az időt.
Ez a priorizálás még inkább felértékelődött utólag, hiszen hajthatta volna az is, hogy előrelépjen a tudományos ranglétrán, de neki fontos volt napról napra az apaságba, a szülői szerepébe is beletenni az energiáit.
Ez olyan hozzáállás, amit mindenképpen szeretnék továbbvinni. Most nekem is a zenekar és a család van az életemben, és olyan döntéseket szeretnék hozni a mindennapokban, hogy jelen tudjak lenni a gyerekeim számára.
Korábban nagyon sokat jártunk külföldre, de amióta megszületett Sára lányom, azóta nem turnézunk. Látom azt, hogy egy nemzetközi karriert építő zenész élete nem kompatibilis egy többgyermekes családapa hétköznapjaival.
Utaltál édesapád nemzetközi ösztöndíjaira. Te is Skóciában születtél, ez lehet akár identitásképző elem is. Nálad azzá vált?
Gyerekként ezt különleges dolognak tartottam. Otthon skót dudás lemezeket hallgattunk, skót legendákat és történeteket olvastam, és mindig szurkoltam a skót futballválogatottnak is.
A zenédben viszont nem hallok skót dallamokat…
Mert a zenei világomra is sokkal inkább apám zsoltáréneklése és az édesanyám dúdolta népdalok hatottak.
Hogyan kerültél az Esterházy Kupára zenészként?
Egy író-bölcsész csapat keresett meg, többen barátaim. Dalszövegíróként még a perifériáról pont be tudtam kerülni. Nem tisztem megítélni, hogy hol kezdődik az irodalom, de valahol hangsúlyeltolódásnak tartom ezt a címkézést. Ha valaki olyan attitűddel alkot, mint én, vagyis nincs egy konkrét cél és üzenet, amit át szeretne adni, csak az önmagában és önmagáért történő alkotás számít, két dolog válik fontossá: az alkotó élménye és megtapasztalása a folyamat során, valamint a befogadó valósága, amikor találkozik a sorokkal, dalokkal.
Édesanyád versei és a te dalszövegeid sokszor párbeszédbe kerülnek, aminek a költészeti szépsége mellett kapcsolati szépsége is van. A szülőkről való le válásból a ti esetetekben egy kölcsönösen inspiráló kapcsolódás bontakozott ki, ami a kívülálló befogadónak is „tápláló”.
Édesanyámmal lelkileg nagyon közel vagyunk egymáshoz, és vállaltan elfogult vagyok vele: jelentős költőnek tartom, aki szerintem megbecsültségben nincs ott a kortárs
lírán belül, ahol lennie kellene. Kiváltságos vagyok, hogy közelről láthattam és láthatom az alkotói útját. A húszas éveim elején meghatározó volt, ahogy a hazai kortárs irodalomba ő nyomásgyakorlás nélkül nyújtott betekintést. Oravecz Imre, Győr y Ákos köteteit adta a kezembe iránytűként, hogy merre lehet indulni a hazai líra felfedezésében.
És kik hatnak rád 2025-ben?
Az említettek mellett fontos nekem Halmai Tamás, Jász Attila, Jónás Tamás költészete is. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi az országunk, hihetetlen az a szellemi hagyomány, ami itt fellelhető, és nemcsak a kortárs irodalomra, hanem a korábbi évszázadokra is gondolok.
Úgy érzem, hogy a magyarság méretéhez képest magas az egy főre jutó kiemelkedő szellemi gondolkodók száma. Látszólag kicsi helyet foglalunk el a világban, mégis jelentős az a hozzáadott érték, ami tőlünk származik.
Önmagában kiváltság, hogy magyarul olvashatunk Weörest, Pilinszkyt, Hamvas Bélát.
…vagy Esterházyt. Térjünk vissza egy pillanatra még a focihoz: szokatlanul szenvedélyesen nyilvánulsz meg a pályán. Engem ez meglep, a művészi törekvéseid alapján nem gondoltam volna.
Pszichológiai kutatások is írnak arról, hogy ami a gyermekkorban ow-élményt adott valakinek, az a felnőtt életében is egyfajta visszakapcsolódás lehet a gyermeki énhez, és az akkor megélt áramláshoz.
Számomra ez a foci. Hiába látom, hogy egyre sűrűbb az életem, és ezt a területet el lehetne engedni, de nem tudom meglépni egyelőre.
„Gólra játsszák a focit, de talán mégsem a gól az, ami igazán számít.”
Szimbolikusan szerintem a fociban is nagyon sok mindent meg lehet találni, ami a hétköznapi életet támogatja. Sokat jelent nekem, hogy gyerekkoromtól kezdve csapatsportokat játszom.
Ebben a nyüzsgő világban, ahol végtelen zaj vesz minket körül, sokszor a focinál érzem azt, hogy felmegyek a pályára, és abban a téglalapban megvan a x szabályrendszer és a teljes fókuszáltság.
Meg lehet határozni utána ezeket a téglalap alakú pályákat szimbolikusan.
Ott van az ellenfél tisztelete, de a legyőzni akarása is. Viszont ha dráma történik egy focipályán, akkor hirtelen minden új perspektívát kap. Akkor mégse az a lényeg, hogy legyőzd az ellenfelet, hanem hogy ott vagytok egymásnak. Mindez nem áll messze attól, amit a spirituális hagyományokból tanításként elvehetünk.
Na jó, de a focit gólra játsszuk, a lelki élet viszont nem így működik.
Gólra játsszák a focit, de talán mégsem a gól az, ami igazán számít. Továbbmegyek: csak látszólag játsszák gólra, de nem az a labdarúgás magja. Hanem az önmagában és önmagáért való cselekvés. Feloldódsz az adott cselekvésben, és ezt közösségben éled meg.
Parti Judit
Apától, szeretettel
A műhelyben, ahol az Isten az embert formálja, nem az agyag dönt a végeredményről. A korongon, amelyen Martineczné Kiss Márta az edényeket formálja, boldog az agyag. Értő, érző, irgalmas ember keze nyúl hozzá. Persze nem ilyennek született, de az Isten…
Hitet először
Édesapja terelgette Mártit a kon rmáció felé annak idején, amit ő engedelmes, jó gyerekként elfogadott, és Joó Sándor lelkipásztor keze alatt, a Pasaréti Református Gyülekezet közösségében letette a kon rmációi fogadalmat – bár mindez akkor még nem jelentett számára sokat. „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem” – kon rmációi igéjét is édesapjától kapta, amit a 14 éves gyermek még nem értett.
Annál többet értett belőle az állatorvos édesapa, aki a Pápai Református Kollégium diákja volt valamikor. Számára ez ígéret volt.
Márti nyolc évig a közeli általános iskolába járt, amelyikben az osztálytársaknak, de még a tanároknak is a Magyar Néphadsereg katonái voltak a hozzátartozói, és ő úgy érezte magát köztük, mint valami idegenlégiós. Sem-
mi köze nem volt az ottani szellemi légkörhöz. Nagyon mást hallott ott, mást otthon és a templomban. Ebben nehéz volt eligazodni, bár az igaz, hogy az intézményben magas színvonalú oktatás folyt.
Amikor a nagyapja beteg lett, Márti akkor kezdett imádkozni. Nem is újra, inkább valóságosan. Anyai nagyapja Elzász-Lotharingiából származó német református családban született, ami egész életében fontos eleme volt az identitásának. Szerettem a nagyapát. Utolsó éveiben nem találta többé a helyét, saját életterét a világban, elvesztette az életkedvét. Már semmit nem akart csinálni, aludt, ágyban feküdt, elmúlt a vidámsága, érdeklődése, tréfás kedve, ami mindig jellemző volt rá. Akkor kezdtem újra imádkozni.
Újra? Talán addig nem is éreztem igazán szükségét.
Mondják, hogy a fák állva halnak meg.
Portréfotó: reformatus.hu / Todoro Lázár
Valamivel később a hívő édesapáról is kiderült, hogy beteg, agydaganata volt. Márciustól júniusig zajlott le a kór, ezalatt mindentől megfosztatott, ami testileg elvehető. Elvesztette a képességét a beszédre, a mozgásra. A atal felnőtt számára ezt nagyon nehéz volt végigélni.
Nem tudtam, mit tehetnék érte, nagyon nyugtalan voltam. De imádkoztam, és egyszer csak elöntött valami addig nem tapasztalt, óriási békesség. Olyan volt, mintha rám ömlött volna az Isten szeretete. Apukámmal attól kezdve szemkontaktusból is értettük egymást.
A szemével kérdezte, intve a rengeteg orvosság felé, hogy ha ezt mind szedi, akkor miért nem gyógyul?!
Annyit mondtam, hogy az orvosok nem tudnak mindent meggyógyítani, Isten kezében vagy, Édesapa. Kisimult az arca, megnyugodott, és onnantól kezdve teljes békességben volt.
Nem kellett beszélnie ahhoz, hogy megértse Isten dolgait. Az édesapa hazament hite szerint Mennyei Atyjához.
Mártival viszont ott maradt a felfoghatatlan békesség, pedig azt vesztette el, akivel addig a legbensőségesebb kapcsolatban volt.
Apukám betegségével, halálával kötődik össze a megtérésem Nem a „klasszikus forgatókönyv” szerint, mégis rajta keresztül született valódi hitem.
Hitvest azután
Márta felnőttként kezdett nn nyelvtanfolyamra járni.
Ez is Édesapához kötődött. Ő 1917-ben született, és a világháborúk idején felelevenített nnugor nyelvrokonság miatt neki is volt nn levelezőpartnere. Annyiszor mondta el, mennyire szeretné egyszer megnézni a fenyőerdőket, meg azokat a tavakat, hogy bennem is felébredt a vágy Finnország iránt. Megígértem neki, hogy elmegyek oda, és találkozom régi levelezőpartnerével, Lempivel A kórházi ágyon felderült az arca: tényleg?!
Nyár elején elment az Apu, és én is elmentem Finnországba, ahogy megígértem neki.
A nn nyelv szeretetéből mint apai örökségből született másik kapcsolat is. Harmadik éve jártak egy úval ugyanarra a nn nyelvtanfolyamra, mégsem látták egymást igazán. Amikor egy nn evangélikus lelkész és felesége Magyarországra érkezett nászútra, a nn baráti kör vezetője kettőjüket kérte, hogy kalauzolják őket. A friss házasok kísérgetése egy évvel később újabb házasságot eredményezett. A kísérőkét.
„Abban a pillanatban világos volt, hogy ő az, aki nélkül egy nap is nehéz lenne a továbbiakban.”
Sokáig voltam egyedül, ami hosszú ideig zavart. A megtérésem után már Istenre bíztam a párkérdést, és nagyon bíztam az Ő döntésében. Hogy melyik életkorban ideális megtalálni a párunkat? Azt hiszem, pont akkor, amikor ez valósággá lesz.
Istvánnal mi három év ismeretség után vettük észre egymást.
Abban a pillanatban világos volt, hogy ő az, aki nélkül egy nap is nehéz lenne a továbbiakban.
Márti és István azóta is szeretetben, harmóniában élnek együtt, három nagyszerű gyermekük született.
Hivatást mindenekelőtt
Az Úr bárhol, bármikor beleszólhat az ember életébe, hogy irányt adjon neki. Márta hivatása ott indult el, abban az iskolában, ahol egyébként sok nehézsége volt. A rajzszakkör
Fotók: Füle Tamás, Martinecz Nóra
órája volt a hét fénypontja számára, ahol érzékeny, kedves rajztanárnője elejtett egy mondatot a kerámia szépségéről.
Befészkelte magát ez a gondolat az agyamba, és nem is múlt el többé. A gimnázium alatt Iparművészeti Főiskolára készültem, aminek egyetlen buktatója volt, hogy engem igazán nem érdekelt semmi más, csak az agyag. Jártam korongozni, minden időmet a szakma tanulásával töltöttem, úgyhogy végül az Iparművészeti helyett a Szentendrei Skanzenben találtam magam.
Ott keresztezte az agyag szerelmesének útját egy fazekascsalád ösvénye. Bekéredzkedett egy nyárra az idős fazekasmester műhelyébe, aki semmit nem mutatott meg kétszer, de rendbe tette Mártánál a szakma alapjait.
Dolgozott, én meg gyeltem. Helyrejött, ami addig nekem nem működött, és közben világos lett számomra, hogy a népi fazekasság útján szeretnék haladni.
1983-ban lett Mártinak saját műhelye, egy évvel korábban, mint hogy elvesztette volna az édesapját.
Havi két-háromszáz edényt csináltam, közben megtapasztaltam, hogy amikor ott ülök a műhelyben, szemben az agyaggal, az agyam és a lelkem szabadon mozoghat. Világos volt, hogy Istentől kaptam a szakmámat is, mert honnan máshonnan? Ő tudta, mik a képességeim, mire vagyok alkalmas. Azóta sem tudok másban gondolkodni, mint agyagban. Ha megérzem valahol az agyag illatát, lélekben már otthon vagyok. És otthon vagyok ezen keresztül a magyarságomban is. Magyarország megyéit és tájait is a fazekasság révén tanultam meg igazán, hogy hol milyen edények, milyen díszítések vannak. Olyan hihetetlen gazdagság van a népi kultúrában, hogy én nem tudok más nyelven beszélni agyagban sem, mint magyarul.
Lehet, hogy más tárgyak, kurrensebb dolgok készítése több anyagi haszonnal járt volna az életemben, de sosem voltam képes olyasmit csinálni, ami a meggyőződésem ellen való.
Olyan világban élünk, ahol minden a gyors sikerekről, látványos és csillogó eredményekről szól. A kerámia viszont lassan készül, és Márti szerint sok-sok buktatója van. Elejétől a végéig minden munkafázist igényesen, türelmesen kell végigcsinálni.
Az alkotás valódi célja nem az, hogy jól funkcionáljon egy tál, hanem az a folyamat, amikor egy tárgy elindít, rendbe tesz valamit annak a lelkében, aki látja vagy a kezébe veszi. Akár egy bögrében is megjelenhet olyan esztétikai minőség, amire az ember érzelmileg reagál.
Van egy betlehemesem, amit két gyermekemmel együtt csináltam. Megkorongoztam nekik a gurák alapját, a gyerekek pedig leültek, és elkezdték mintázni a birkákat, embereket, mindent. Reggeltől estig szinte fel sem álltak a munka mellől.Nagy dolog iskolásoktól? Azt hiszem, igen. Persze a gura mintázása azt is jelenti, hogy hozzáfértek a fantáziájukhoz.
Nem a szakma adódott tovább, hanem az igényesség és a hit alapjai folytak át lassan az életükbe Isten kegyelméből.
A két egykori iskolás mára diplomát szerzett a Képzőművészeti Egyetemen. Nem, egyikük sem keramikus. De belülről tudják Babits versét, a Psychoanalysis Christianát:
„Mint a bókos szentek állnak a fülkében kívülről a szemnek kifaragva szépen, de befelé, hol a falnak fordul hátok, csak darabos szikla s durva törés tátog: ilyen szentek vagyunk mi!
[...]
Hallottunk ájtatós, régi faragókat, kik mindent egyforma türelemmel róttak, nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem: tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten. Bár ilyenek lennénk mi!”
Parti Judit
Hármas út
Gondolatok boldogságkeresésről, illúziók kergetéséről és az örök szerelemről a Csongor és Tünde kapcsán – ráadás kisinterjúval a rajz lm református animátorával.
„Sík mezőben hármas út, Jobbra, balra szertefut, A középső célra jut.”
(Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde)
Immáron a Net ixen és a Filmio.hu-n is elérhetővé vált az idén tavasszal a mozikban bemutatott Csongor és Tünde című rajz lm, amely nem csupán Vörösmarty Mihály eredeti színművének adaptációja, hanem tisztelgés Dargay Attila Balázs Béla-díjas magyar rajz lmrendező és képregényrajzoló, érdemes és kiváló művész munkássága előtt, hiszen az ő rajzainak és vázlatainak a felhasználásával készülhetett el a mű Mális Csaba és Pál Zsolt rendezésében. Mivel nagy rajongója vagyok az eredeti Csongor és Tündének – és a forrásául szolgáló mesének is Árgyélus királyról és Tündér Ilonáról –, nem volt kérdés, hogy látnom kell, hogyan sikerült ez a feldolgozás.
Szerethető, szórakoztató és elgondolkodtató alkotás lett, amely ugyan messze nem éri el Vörösmarty eredetijének lozó ai mélységeit és művészi magasságait, de ez nem is célja, hiszen érezhetően egy jóval atalabb korosztályt igyekszik megszólítani egyszerűsítéseivel, változtatásaival, az eredetinél akciódúsabb és humorosabb megközelí-
tésével, optimistább végkicsengésével. Ugyanakkor több generációnak is igyekszik kedvezni: amíg a klasszikus animációs lmeket idéző látványvilága inkább a kisebbeknek nyerheti el a tetszését, addig Speier Dávid szinkrondramaturg kreatív szójátékokkal és kortárs kikacsintásokkal tarkított párbeszédeit inkább az idősebbek értékelhetik – akárcsak a háttérben rejlő gondolatiságot.
A boldogságkeresés vándorai
A Csongor és Tünde a boldogságkeresés útjait mutatja be, és szerencsére a rajz lm is ennek a gondolatiságnak a mentén bontja ki a cselekményt. Minden szereplő máshol, másban látja a boldogság útját. A két címszereplő az idealizált szerelmet hajszolja, szolgáik, Irma és Balga pedig a szerelem földhözragadtabb, testiséggel jobban átitatott verzióját. A hármas úthoz érve találkozhatunk három vándorral: a Kalmárral, a Fejedelemmel és a Tudóssal, akik a vagyonban, a hatalomban és a tudásban látják boldogságuk forrását, és arról próbálják meggyőzni Csongort – egyébként sikertelenül –, hogy neki is e három út közül kellene választania, ha valódi boldogságra szeretne találni. Ha mélyebbre nézünk, láthatjuk, hogy a negatív szereplőket is hasonló motivációk mozgatják. Az ördög akat atyai örökségük megszerzése tenné boldoggá, és készek
Fotók: Cinemon Entertainment
A hármas út álomjelenetének református alkotója
Egyik református testvérünk is részt vett a rajz lm készítésében: BÁRDOS ATTILA, a Monorierdei Református Egyházközség tagja 2012-ben végzett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció szakán, és már attól az évtől kezdve animátorként dolgozott a Cinemon Entertainment Stúdiónál, majd később 2D-s guraépítőként és animációs supervisorként – attól függően, hogy éppen mikor mit kívánt meg a produkció. Részt vett például a Berg Judit Lengemesék könyveiből készült, Pál Zsolt által rendezett lmek és Gauder Áron Kojot négy lelke című díjnyertes animációs lmjének elkészítésében is. Filmek mellett könyvillusztrációkat is készít, és ilyenkor van, hogy ő felel az adott kötet gra kai világáért.
„A Csongor és Tünde alapjában véve egy nehéz mű” – nyilatkozta a Parókia portálnak Bárdos Attila. „Annak idején Dargay Attila is úgy kezdett bele a feldolgozásába a hetvenes években, hogy nomított rajta, gyerekbaráttá tette. Az akkori tervei alapján készítettük el a rajz lmet. Néhány karakter teljesen Dargay által tervezett, például Mirígy és az ördög ak, a két címszereplő azonban csak vázlatos formában maradt ránk, így őket utólag kellett megtervezni. Tiszteletben tartottuk a gyerekbarát irányt, ugyanakkor a szövegkönyv szóviccei és kikacsintásai miatt felnőtteknek is érdemes egynél többször megtekinteni a rajz lmet, mert sok minden csak sokadik hallásra esik le.”
Attilának köszönhetjük egyebek mellett a hármas útnál megelevenedő látomás animációját. „A rendezők, Pál Zsolt és Máli Csaba azt kérték tőlem, hogy ez az álomszerű jelenet a lmtől különálló gra kai világgal készüljön, ezért lett 2D-s animációs klip. Bár kész storyboard, azaz rajzolt forgatókönyv alapján dolgoztam, ezen belül teljesen szabad kezet kaptam. Előtte pont egy könyvet illusztráltam, ezért jólesett, hogy végre mozgóképben kell gondolkodni. Nagyon örültem ennek a munkának, de persze kihívást is jelentett a látványvilága, és a gurák beillesztése. Ez a feladat a kreativitás mellett arról is szól, hogyan tudok a háttérvilágtól kezdve a gurákon át a mozgatásig mindent kézben tartani.”
Szakmai szempontból az is kihívása volt ennek a jelenetnek, hogyan lehet ábrázolni azokat a csapdákat, útvesztőket, amelyek a felkínált utakkal járnak. „A jelenetben Csongor előtt megjelennek a gazdagság, a hatalom és a tudomány kísértései, amiket vízió formájában kellett ábrázolnom. Ezek azt sejtetik, hogy a boldogságkeresés rabul is ejthet minket.”
Attila részt vett a rajz lm árnyékanimációjának elkészítésében is. „Amikor már elkészültek a meganimált, kihúzott és kifestett gurák, akkor egy jó harmincfős stábbal még egyszer végigmentünk minden egyes jeleneten, és önárnyékokkal, e ektfényekkel egészítettük ki ezeket. Heti megbeszéléseket tartottunk, és nagyon pozitív élmény volt, hogy minden ötlet értő fülekre talált. Az egész lmkészítés egy nagyon nagy csapat munkája. Olyanok vagyunk, mint egy hangyaboly, ahol mindenki része az egésznek, és minden munkafolyamat valamelyik másikra épül. Nagyon szép ebben a szakmában, hogy együtt dolgozunk, és végül együtt tudunk örülni a végeredménynek.”
bárki másnak szolgálatot tenni, hol Csongorékat, hol a gonosz boszorkányt, Mirígyet segítve. És ott van maga Mirígy, aki mások boldogságát igyekszik megakadályozni, ám őt magát is saját vágyai vezérlik: Vörösmarty eredetijében elsősorban az aranyalmákra fáj a foga, hogy újból meg atalodhasson – számára ez a boldogság –, míg a rajz lmben inkább saját atalkori szerelmi csalódásáért akar bosszút állni egykori szerelmének a án, Csongoron. E cél elérésében lánya boldogsága is csupán eszköz.
A boldogság útjainak buktatói Vörösmarty művéhez hasonlóan a rajz lm is bemutatja a boldogság különböző útjainak a buktatóit. Aki elvont ideákat kerget, nem fogja észrevenni mindazokat az értékeket, amelyek a szeme előtt vannak, és elmegy a boldogság lehetősége mellett. Akit a testi örömök csábítanak, a különféle kísértések miatt elvesztheti mindazt a kis boldogságot is, amely korábban az övé volt. A vagyon,
a hatalom, a tudás csak pillanatnyi örömöt hoznak, és mind szembesítenek a mulandósággal. A bocskor, az ostor, a köpeny elszakadnak, a varázskút ábrándjai csalfának bizonyulhatnak, és nincs az a bűbáj, amely visszahozhatná számunkra a atalkorunkban elszalasztott lehetőségeket.
A nehézségek persze nem mindig jelentenek szomorú végkifejletet – ezt sem az eredeti mű, sem a jóval optimistább rajz lm nem állítja –, mégis emlékeztetnek arra, hogy nem minden út éri meg ezeknek a leküzdését: sokszor maga a cél az, amely hiú ábrándnak bizonyul. Önmagában még maga a szerelem sem a legtökéletesebb útja a boldogságnak, hiszen azt mindenki másfelé, más módon keresi, a rajz lm Mirígyének pedig kifejezetten a szerelem a boldogtalansága oka. Amíg Vörösmarty a szerelem nyújtotta örömöt tekinti az egyetlennek, amely „ébren van” a „rideg és szomorú” éjben, az elmúlás árnyékában, addig az adaptáció szerint a boldog befejezéshez nem szükséges a beteljesült szerelem – lásd Mirígy lányát.
„A középső célra jut”
A rajz lmet nézve elgondolkodhatunk azon, hányszor kerestük rossz helyen a boldogságunkat, hamis vagy mulandó dolgokat követve, annak ellenére, hogy pontosan tud-
tuk, nem arrafelé kéne mennünk. Pedig nemcsak az olyan közhelyeket ismerjük jól, mint hogy a pénz nem boldogít, de a kapcsolódó bibliai tanítások sem ismeretlenek előttünk. Mégis megkísérthetők vagyunk, mégis gyarló célokat hajkurászunk, a bosszúvágy és a szerelem mégis elveheti a józan eszünket, és saját boldogulásunkért képesek vagyunk mások boldogságán átgázolni. Elveszítettük az Édenkertet, és az „örök i úság aranyalmája” el van zárva előlünk. Van-e hát valódi boldogságra lehetőség az „örök éj” árnyékában?
Irma azt sugallja egy találkozásuk során Csongornak, hogy a hármas úton „a középső célra jut”. Azt azonban nem árulja el, melyik a középső, és a három irányból érkező, hamis célokat kergető vándor egyike sem tud segíteni ebben. Nekem erről egy másik „hármas út” ugrott be: a Golgotán álló három kereszt. Két oldalról két lator függ, akik közül az egyiknek ugyan lehetősége nyílik a jó útra térésre – a Csongor és Tünde ördög aihoz hasonlóan, akik végül Tünde szolgálatába állnak –, a valódi boldogsághoz vezető út azonban a középső kereszt, amelyen a Megváltó függ. Az Ő ajándéka, amelyet nekünk készít, drágább és romlatlanabb minden aranyalmánál – mert tényleg örökké tartó szerelemmel szeret.
Barna Bálint
Mesebeli pokoljárás
Hányféle arca van a gonosznak a gyerekirodalomban? Berg Judittal és Harmath Artemisszel mesékről, könyvekről és kortárs jelenségekről beszélgettünk.
Minden jól felépített, dramaturgiailag helyét megálló könyvben van legalább egy antagonista, aki rosszat akar a főszereplőnek, hátráltatja őt a céljai elérésében, és kihívások elé állítja. Ha a főszereplő jó, a hozzá kapcsolódó antagonista általában (bár nem mindig) gonosz szokott lenni, ezzel megteremtve a morális kontrasztot. Ez a fajta kontraszt a gyerekirodalomban sokkal erősebb, mint az idősebbeknek szóló történetekben. Már-már közhelynek számít, hogy a mesékben a jók többnyire nagyon jók, a gonoszak többnyire nagyon gonoszak, de ha a gyerekkönyvek széles merítését nézzük, és mélyebbre merülünk, láthatjuk, hogy nagyon sokféle hős és antagonista szerepelhet bennük.
Hányféle gonosz van a gyermekirodalomban, ezeknek mi a funkciója, hogyan ábrázolják őket, és milyen kortárs jelenségek gyelhetők meg a gonosz – gyerekeknek történő – megjelenítése kapcsán? Ezekhez hasonló kérdéseket tettünk fel két szakembernek, akik már régóta otthonosan mozognak a gyerekkönyvek világában: Berg Judit, József Attila-díjas gyermek- és i úsági írónak; valamint Harmath Artemisz irodalomtörténésznek, kritikusnak, a MeseCentrum vezetőjének.
Szenvedés nélkül nincs felemelkedés
„Alapvetés a gyerekek számára, hogy van gonosz, mert életük során rossz dolgokat is átélnek” – mondta érdeklődésünkre Berg Judit. „A gyereknek iszonyú jó érzés, ha a végén a hős győz a gonosz felett. A középső húgom hatévesen nagyon szerette a Vizi Péter és Vizi Pál című népmesét, pedig volt benne egy szörnyű boszorkány, akitől rettegett, de szüksége volt arra a megnyugvásra, hogy még a legfélelmetesebb helyzetből is van kiút. A legtöbb népmesének volt egy feloldó, gyógyító funkciója is a közösségen belül, valami, ami reményt tud adni a szegénységben, nélkülözésben, betegségben, vagy abban, hogy elviseljük a katonának elhurcolt szerettünk távollétét. A mesék lényege, hogy lemerülünk saját lelkük poklának legmélyebb bugyraiba, és onnan találunk kiutat. Szenvedés nélkül nincs felemelkedés.”
„A legtöbb népmesének volt egy feloldó, gyógyító funkciója is a közösségen belül.”
Fotók: Czimbal Gyula (MTI), Hurta Hajnalka (reformatus.hu), Tima Miroshnichenko (pexels.com), Barna Bálint
egy kellően erős, méltó ellenfélre van szükség ahhoz, hogy a győzelmet meg tudják élni. Ez a gondolat már Platón Poétikájában is megjelenik” – tette hozzá. „Egy 2009-es kutatás alapján a negatív érzelmek kibontása, jelentésteli történetbe szervezése támogatja leginkább a gyerekek társas érzelmi és társas morális fejlődését. 2013-ban pedig azt mutatták ki, hogy az érzelmi megküzdési folyamatokhoz negatív események is kellenek.” A népmesék ezt a szimbólumok nyelvén fogalmazzák meg, míg a kortárs mesék sokkal konkrétabbak, ezért ott a művészi arányérzék kínálhat terepet a feldolgozásra.
A túltolt és az elmismásolt gonosz
Harmath Artemisz szerint ha valaki egy mesében, művészi feldolgozásban találkozik a gonosszal, akkor biztonságos körülmények között játszhatja le vele a meccset. Ehhez egy gyereknek szüksége van szülői közvetítésre és a mese ktív kereteire. „A Pécsi Egyetem kutatása szerint
Ami a művészi arányérzéket illeti: Berg Judit J. K. Rowling utolsó Harry Potter-könyveiben túl soknak, túl erőltetettnek érezte a gonoszság és a borzalmak megjelenítését, bár megérti az ezzel kapcsolatos írói döntést. „Ha van egy markáns gonosz, és a folytatásokban egyre mélyebben ismerjük meg a világot és a főhőst, mélyebbre kell merülni a főgonosz személyiségében is, különben az új részek nem hoznának fejlődést, újdonságot” – fogalmazott az író.
„Amikor a rossz túl van tolva, azt érzi a gyerek, hogy nem lehet megküzdeni vele, és ez szorongással tölti el. A Harry Potter nyelvezetében is ráerősít erre, és emellett
hatásvadász módon teszi ezt” – tette hozzá Harmath Artemisz, aki ellenpéldaként Varró Dániel verseinek könnyed, játékos, felszabadító nyelvezetét hozta fel, amelyben a gonosz és a halál is bagatell.
Berg Judit igyekszik minden szereplőjét megérteni, még azt is, hogy a gonoszok miért lettek gonoszok: mi az, ami a körülményekből fakad, és mi az, ami a rossz döntésekből: „Én abban hiszek, hogy mindenkiben van vagy volt valamennyi jó, és senki sem születik főgonosznak. Az már egy emberi gyengeség, hogy nem vagyunk képesek nemet mondani a kísértésre.”
Harmath Artemisz szerint az a véglet sem jó, amikor elmismásolják az elkövetett bűnt, sokszor indokolatlanul felmentve a vétkest a felelősség alól. „Van gonosz, aki képes megjavulni, például Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikájában a Százarcú Boszorka, de nem mindenki kaphat ilyen funkciót és feloldozást. Hívő keresztyénként hinnünk kell a változás lehetőségében, ezért imádkozunk egymásért, az ellenségeinkért. Isten őket is szereti, és bízunk abban, hogy egyszer megérinti az életüket, de nem szabad emiatt elrejteni a gyerekek elől, hogy van, ami velejéig rossz, mint a halál a Dzsoni elbeszélője szerint, vagy gonosz, mint a boszorka, mielőtt lejár a hét év.”
Sokszínű ábrázolás
A gonosz akkor válik igazán érdekessé, ha sokféle formában találkozunk vele. Lehet igen félelmetesen is ábrázolni, mint a „velejéig gonosz” Veszejtőt J. K. Rowling Karácsonyi malac című meséjében, amely egy kis ú pokoljárásáról szól. „Amikor felolvastam a gyerekeimnek, átugrottam a túl ijesztő részeket. Nem okozott rémálmokat, mert van benne megküzdés és feloldás. Ezzel szemben Tonke Dragt A Nagy Vadon titkai című művében a gonosz nem konkrét, hanem egy megfoghatatlan, állandó szorongás. Ettől a kis amnak nagyon durva rémálmai voltak, félbe is kellett hagynunk az olvasást” – mesélte Harmath Artemisz. Timothée de Fombelle Ágrólszakadt Tóbiás című könyvének gonosza, Furkó Döme hasonlít a mi világunk gonoszaira, akik kizsákmányolják a természetet, elve-
szik a másokét, és hatalmaskodnak rajtuk. Ágrólszakadt Tóbiásnak teljesen egyedül, magára hagyva kell megküzdenie vele, a saját erőforrásait mozgósítva. „Nagyon sok magányos kisgyerek átéli ezt, mert nem gyelnek rájuk. Számukra a gonosz gyakran egy szürke és láthatatlan gonosz: a kapcsolódáshiány, amiért sokszor az élethelyzet, a körülmények felelnek.”
„Nagyon sok magányos kisgyerek átéli ezt, mert nem gyelnek rájuk.”
Az sem mindegy, hogy egy könyv milyen illusztrációval jeleníti meg a gonoszt, mert az hat elsőként a gyerekre. Az irodalomtörténész szerint ideális esetben kép és szöveg összejátszanak, beszélgetnek, kölcsönhatásba lépnek egymással – ebben is meg gyelhető a sokszínűség. Ahol a szöveg játékos, ironikus, mint Varró Dánielnél, ott az illusztráció lekerekítettebb, gyerekrajzszerűbb, és nincs benne semmi félelmetes. Lehet létjogosultsága a nyomasztó illusztrációnak is, de ha a vizuálisan ábrázolt gonosz erősebb, mint a szövegben ható gonosz, akkor a történetnek kell megadni a feloldást. A groteszk képekben pedig félelem és humor kapcsolódik össze egy feloldó esztétikai minőségben, ilyesmit láthatunk például Eörsi István Halpagár című gyermekversgyűjteményében is.
Kortárs szorongások és problémák
A gonosz ábrázolási módja attól is függ, hogy éppen mit jelent a rossz fogalma a társadalom számára. „Van például egy kibeszéletlen társadalmi szorongásunk a halállal kapcsolatban, ezért állítottunk össze egy családi könyvet az elmúlásról szóló kortárs gyermekversekből Felhőpárna. Versek léten és túl címmel. Ezt közös olvasásra szántuk, mert szülői segítséggel a legjobb megküzdeni a félelmekkel” – mutatott rá Harmath Artemisz. „Akinek nem adatik meg, hogy szülővel vagy nagyszülővel olvasson együtt, és külön kihívás, hogy magára maradt, azon például segít-
Berg Judit
Harmath Artemisz
het a veszteség feldolgozásában a Rowling-féle pokoljárás megközelítése is.”
Vannak könyvek, amelyek szándékoltan a mai kiskamaszokat szorongató problémákról szólnak. „Rengeteg negatívum árad rájuk a hírekből, médiából, és látják, hogy a világban visszaszorult a részvét. A kamaszok már szeretnének válaszokat kapni a problémáikra, ezt aknázzák ki az úgynevezett tabukönyvek. Van köztük olyan is, amely összetett módon ábrázolja az olyan témákat, mint például a bántalmazás kérdésköre, és nagyon noman, a karaktereket jól kidolgozva segíti az olvasót abban, hogy felismerje a helyzetet, és detektálja a gonoszságot.” Ilyen például Lipták Ildikó Csak neked akartunk jót című műve. Az irodalomtörténész szerint mai világunkban nagy az igény a gyerekek részéről arra, hogy a megfoghatatlan rossz megfogható legyen, hogy megküzdhessenek vele. „A jó gyerekirodalom olyan szereplőket vonultat föl, akiknek a helyzetébe a gyerekek bele tudják élni magunkat, és ezáltal kínál megoldást a feszültségre. Ez akkor működik jól, ha bizonyos következtetéseket a gyerek tud levonni, és azokat nem a szöveg rágja a szájába. Nyilván életkoronként változik, hogy mi az, amit fel tudnak dolgozni, és a szülő felelőssége, hogy a gyerek lelkét mikor mivel emeliterheli. Ezt nem mindig könnyű jól eltalálni.”
Berg Judit szerint egyre kevésbé tudjuk megóvni a gyerekeket az őket érő negatív hatásoktól. „Rengeteg kegyetlenség történik a világban, és sokszor észre sem vesszük, hogy minderről jóval nagyobb mértékben értesülnek a gyerekek, mint, mondjuk, húsz éve. A gyermekirodalom egyre kevésbé tud ennek ellentartani, mert nem tudunk annyi pozitív üzenetű, erőt adó történetet írni, ami ellensúlyozná mindezt” – fogalmazott az író.
Elmenni a falig
Berg Judit érdekes tapasztalata az elmúlt tíz évből, hogy meglepően sokszor kérdezik tőle a gyerekek – egészen kicsik is –, hogy miért nem ír olyan mesét, ami rosszul végződik. „Más kollégáktól is hallottam, hogy tőlük is megkérdezték, miért nem írnak a gonosz győzelméről. Számomra nagy kérdés, hogy miért vágyik egy kisgyerek olyan történetre, amelynek nincsen feloldása. Jó lenne lemenni ennek a mélyére, hogy ez kiderüljön” – fogalmazott. Harmath Artemisz még nem találkozott ezzel a jelenséggel, de úgy véli, ennek több oka lehet. Az egyik, hogy már a legkisebbeknek szóló meséknél is elmosódnak az éles morális határok. „Akkor lehet árnyalni egy mesehőst, ha a gyerekben már kialakultak jó és rossz külön sémái. A világunk morálisan összetett, de nem véletlen, hogy sokan szeretik J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Uráját és a hasonló fantasyket, ahol egyértelmű, hogy ki a rossz, és ki a jó”
„…ha bármit felhoznak, akkor arról igenis beszélgetni kell az adott életkornak megfelelően.”
– magyarázta. Szerinte a jelenség másik oka, hogy a gyerekek kíváncsiak az igazságra. „Amikor a gyerekek igénylik a gonosz győzelmét, abban az is benne lehet, hogy szeretnének elmenni a falig, látni, hogy legrosszabb esetben mi történhet, mert így könnyebb rá felkészülni.”
Berg Judit szerint nagyon sokat kell mindezekről beszélgetni a gyerekekkel. „Ne legyenek tabuk! Nem kell semmilyen témát rájuk erőltetni, de ha bármit felhoznak, akkor arról igenis beszélgetni kell az adott életkornak megfelelően” – fejtette ki. „Kielégítő választ kell adnunk ahhoz, hogy ne szorongjanak, hiszen a valódi gonoszsággal való szembesülésnél sokkal nyomasztóbbak a saját kis rémképeik, amelyeket a megfelelő válaszok hiányában növesztgetnek magukban. Hála Istennek nagyon sok jó könyv van, amely segíthet a megfelelő kérdések feltevésében. Olvassuk ezeket együtt!”
Barna Bálint
OLVASTUK – AJÁNLJUK ÚJ KÖNYVEK A KÍNÁLATBAN
A semmi súlya
(Harmat Kiadó, szerző: Véssey Miklós)
Véssey Miklós a korábbi novelláival és verseivel már bebizonyította, hogy olyan könnyedén pörgeti tollhegyén a legsúlyosabb témákat is, mint kosárlabdázó a kosárlabdát az ujján, és ezek a témák nemhogy nem esnek le tollhegyéről, de se súlyosságukból, se lendületükből nem veszítenek semmit a novellák elolvasása közben. Sőt, valamikor még később is továbbpörögnek bennünk. Ilyenek a Semmi súlya című, a Harmat Kiadónál megjelent újabb novellagyűjtemény írásai is. E novellák struktúrája azonos módon épül fel: rövid, tömör cím, alatta egy bibliai igeszakasz forrásmegjelöléssel, majd a novella törzsszövege. Az ige azonban itt nem fogódzó, nem értelmezési segédlet, hanem maga az elsődleges tartalom, a fő üzenet, és sokkal inkább a novella az, amely kibontja a cím- és igeválasztást, semmint fordítva. A történetek egyik fontos kontextusa az a hiányérzet és az a vágy, amely Istenhez kapcsol(hatna), emiatt az istenkapcsolat megléte vagy hiánya mozgatja a szereplőket. „Az a semmi, amit belül érzünk, mégis a legsúlyosabb dolog a világon” – hangzik el ennek kapcsán a címadó novella kulcsmondata. Ez a könyv akkor igazán izgalmas, amikor kellemetlen kérdéseket feszeget, amelyektől kényelmetlenül érezzük magunkat, és mocorogni kezdünk olvasás közben. Szerencsére sok ilyen pillanata van – amikor pedig éppen nincsen, akkor legalább némi lélegzethez jutunk két töprengenivaló között.
Reménytövis
Kortárs keresztény versantológia
(Kálvin Kiadó, szerkesztő: Kisfaludy Zsó a)
Reménytövis címmel jelent meg nemrégiben 130 magyar költő istenes verseinek gyűjteményes kötete a Kálvin Kiadó gondozásában. A versantológia a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjpályázatára készült. A szerkesztő, Kisfaludy Zsó a a Ráday Házban tartott könyvbemutatón elmondta: egy elcsendesedése alkalmával támadt az az ötlete, hogy olvasson kortárs istenes verseket, azt kutatva, a mai kor költői hogyan gondolkodnak Jézus Krisztusról. A pályázatot elnyerve hároméves gyűjtőmunka eredményeként állította össze a kötetet és a hozzá kapcsolódó előadói estet. A versantológia a rendszerváltás óta eltelt évtizedek versterméséből ad áttekintést, leginkább irodalmi és egyházi folyóiratokban, valamint a kortárs költők saját köteteiben megjelent művekből. A válogatás szempontja az volt, hogy a művekben jelenjen meg Isten, és a szerző, illetve a versbeli beszélő valamilyen módon higgye, hogy Ő létezik. Ettől függetlenül sok kételkedő, akár Istennel feleselő vers is került a kötetbe. A gyűjteményt a versekben található hívószavak alapján tizennyolc fejezetre bontotta, ezek együtt is kiadnak egy gondolati ívet. A kiadvány különlegessége, hogy egyes megzenésített versek QR-kódja is helyet kapott benne, így azok okostelefonnal meghallgathatók. A kapcsolódó előadói estet az elmúlt hónapokban szerte az országban és a fővárosban is több helyszínre, köztük templomokba is meghívták.
Illegalisták
(Jelenkor Kiadó, szerző: Visky András)
Visky András Kossuth- és József Attila-díjas erdélyi magyar író, drámaíró, dramaturg legújabb regénye, az Illegalisták egy újabb lehetőség arra, hogy gyógyuljon a közösségi emlékezetünk. A szerzője által „légszomjregénynek” nevezett mű egyszerre folytatása és előzménye a Kitelepítés nek, 2022 egyik irodalmi szenzációjának. Központi szerep jut benne Visky András édesapjának, Visky Ferenc református lelkipásztornak – akinek az alakját elsősorban a börtönévein és rabtársaihoz fűződő viszonyán keresztül vázolja fel –, az erdélyi Bethánia Mozgalomnak és az ötvenes évek mártírjainak, de a mű valójában a tanítványság és tanúságtevés kérdéseit feszegeti, és azt, hogy miért a feltámadás a legjobb védekezés. „Ha úgy tetszik, a Kitelepítés egy lélegzet, az Illegalisták meg a levegő kapkodása” – fogalmazott Visky András a Parókia portálnak adott interjújában, amely az itt látható QR-kód segítségével is elérhető. Az elbeszélésnek ez a „lélegző formája” teszi a szereplők partikuláris történeteit mások számára is otthonossá, univerzálissá, átélhetővé – azaz mindannyiunk közös történetévé.
Isten igéje és az ige szolgája
(Kálvin Kiadó, szerző: Lovas András)
Isten Igéje nem munkaeszköz, nem az igehirdetés tárgya, hanem Isten jelenléte bennünk, azaz olyan dinamikus valóság, amely alapjaiban határozza meg életünket és igeszolgálatunkat – ez a kiindulópontja Lovas András református lelkipásztor, dunamelléki missziói referens három prófétai igetanulmányának, amelyek a lelkipásztor jóllétét és krízisét az Isten Igéjével való viszonyához kötik. Az eredetileg a Parókia portálon, majd átdogozott, újraszerkesztett formában a Kálvin Kiadónál megjelent írások azt vizsgálják, hogy az Ige valóságában melyek azok a mozzanatok vagy lelki mozdulatok, amelyekre újra és újra szükség van ahhoz, hogy a lelkipásztori szolgálat valóban élő lehessen. A három tanulmány három különböző próféta – Ezékiel, Jeremiás és Ézsaiás – könyvére épül, amelyek az elhívás, a megpróbáltatás és a reménység hármas struktúráját mutatják fel nekünk. Ez a hármasság ciklikusan vissza-visszatér a lelkipásztorok életében, de ez egyben az evangélium struktúrája is: a testté lett Ige eljött a világba, megpróbáltatott, és elmerült a halál sötétségében, majd feltámadásával az újjáteremtés reménységévé vált számunkra. A tágabb kontextus, egyházunk aktuális helyzete miatt különösen is fontos, hogy újragondoljuk az Igéhez fűződő viszonyunkat. Az igetanulmányok egyszerre hívnak bűnbánatra és arra, hogy újra és újra elidőzzünk az evangélium szívénél, és újra és újra megkapaszkodjunk az ingyenes kegyelemben.
A példaadó keresztyén életutak nem csupán a nyílt és totális diktatúra idején jelenthetnek megtartó erőt az egyházak és közösségeik számára. Legalább ennyire fontos, hogy akkor is fel tudjunk mutatni hiteles helytállásokat, amikor az elnyomás az enyhülésnek mutatkozó látszat mögött húzódik meg, és burkolt eszközökkel igyekszik megfojtani vagy szigorú ellenőrzése alá vonni a „klerikális reakciót”. Az ilyen időszakokban a „lelkekért folytatott küzdelem” színterei az egyéni életutak mellett az egyházi kereteken belül működő kisközösségek voltak – derül ki a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Életjelek. Egyházi kisközösségek a hosszú hatvanas években című kötetéből, amelyet néhány évvel ezelőtt egy vándorkiállítás, egy tudományos konferencia és rendhagyó történelemórák is felvezettek. A kapcsolódó kutatások azt vizsgálták, hogy a különböző egyházi i úsági mozgalmaknak és kisközösségeknek milyen lehetőségei voltak a kommunizmus idején. Az államhatalmi eszközök az egyházak tetszhalott állapotát igyekeztek elősegíteni, de az „életjelek” azt bizonyítják, hogy ezek a kísérletek nem mindig jártak sikerrel. Sok megrázó történetről olvashatunk a kötetben, amely azért is emeli ki az i úsági közösségeket, hogy találkozási pontokat kínáljon az akkori atalok és a mostani atalok között.
Kihívások és útkeresések a magyar református egyház 20. századi történetében
(Károli Gáspár Református Egyetem, Kálvin Kiadó, szerkesztők: Földváryné Kiss Réka, Lányi Gábor, Bárány Zoltán)
Milyen válaszokat adott egyházunk a krízisekre, dilemmákra, próbatételekre, és mikor lett mindezekből valódi útkeresés?
Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ a Kihívások és útkeresések a magyar református egyház 20. századi történetében című, tizenkét tanulmányt tartalmazó könyv, amelyet a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) és a Kálvin Kiadó közösen adott ki, és amelynek szerkesztői Földváryné Kiss Réka történész, tanszékvezető egyetemi docens (KRE Hittudományi Kar), a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke; Lányi Gábor lelkész, dékánhelyettes, egyetemi docens (KRE HTK), valamint Bárány Zoltán lelkész, egyháztörténész, doktoranduszhallgató (KRE HTK) voltak. A Reformáció Öröksége sorozat 11. részeként megjelenő kötet szerzői négy karról (HTK, ÁJK, BTK, PK) kerültek ki, és ebben a közös gondolkodásban a kutatók legalább három generációja találkozott össze. „Ezek a tanulmányok nem végleg lezárt kutatások; a forrásfeltárások különböző fázisainál tartanak, ezért inkább kérdéseket és dilemmákat fogalmaztunk meg bennük. Ehhez bátorságra volt szükség a szerzők részéről” – fogalmazott a 2025. június 3-án, a budapesti Bibliamúzeumban tartott könyvbemutatón Földváryné Kiss Réka. Hozzátette: ezt a könyvet reményeik szerint további beszélgetések és még kiérleltebb gondolatok követik.
Küzdelem a mentális zavarokkal
Hogyan segíthet a hit és a közösség?
(Harmat Kiadó, szerző: Christopher C. H. Cook, Isabelle Hamley, John Swinton)
A mentális betegségekről való egyházi párbeszédet gyakran jellemzik tévhitek, az elbagatellizálás, a félelem és a megbélyegzés. A Harmat Kiadónál nemrég megjelent Küzdelem a mentális zavarokkal – Hogyan segíthet a hit és a közösség? című könyv könnyen érthetően szálazza szét a témával kapcsolatos félreértéseket és hamis teológiákat, és ad ötleteket ahhoz, hogyan változtassuk meg gyülekezeteink lelki látását. A depreszsziót, a szorongást, a skizofréniát vagy a kényszerbetegséget még mindig stigmatizáció kíséri, a kötet szerzői ezért már az első oldalakon fontosnak tartották tisztázni, hogy mit nevezünk mentális betegségeknek, melyek a leggyakoribb fajtái, azok milyen tünetekkel járnak együtt, egyúttal hangsúlyozzák, hogy a keresztyén spiritualitás az Istennel való együtt küzdésről szól, és a mentális betegségekben szerzett tapasztalatunk is része az életünk szövetének. Mindannyian ki vagyunk szolgáltatva tőlünk nagyobb rendszereknek, amelyek nélkül nem tudunk kompetens felnőttként létezni. Minden fejezet rövid összefoglalóval, bibliai re exióval, imákkal, egyéni vagy csoportos feldolgozáshoz ajánlott kérdésekkel és bibliográ ával zárul. A kötet nyelvezete és felépítése könnyen befogadható bárki számára, ezzel is hozzájárulva a közöttünk lévő falak leomlásához és a krisztusibb lelkületű szolgálatvégzéshez.
Hivatás és elhívás
Hogyan kap értelmet a mindennapi munkánk Isten tervében?
Hívő emberként számtalan módon különbözünk egymástól, valami azonban biztosan közös a legtöbbünkben a Krisztushoz tartozáson túl: dolgozunk vagy dolgoztunk vagy dolgozni fogunk életünk során, és gondolunk valamit a munkáról.
A 2023-ban elhunyt nagy hatású lelkipásztor és író, Timothy Keller magyarul nemrég megjelent, Hivatás és elhívás című könyvében megmutatja, hogyan képzelte el Isten a munka szerepét az Édenben, hogyan romlott meg a munkához való viszonyunk, és milyen út vezet annak helyreállításáig – és számtalan gyakorlati kapaszkodót nyújt számunkra. A könyv legfőbb értéke abban rejlik, hogy nagyívű teológiai tudás nélkül érthető, és az abban foglaltakat szinte azonnal gyakorlatba lehet ültetni, hiszen a dolgozói lét mindannyiunk számára jelent valamit, és arra is kíváncsiak vagyunk, milyen szerepe van a munkának Isten nagy történetében. Nyűgként éljük meg a hétfő reggeleket? Szomorúan vetjük oda a családunknak, hogy ma mi történt „a melóban”? Keressük, de nem találjuk Isten útmutatását a munkában, esetleg azt szeretnénk tudni, hogyan tudunk a társadalom hasznára válni abban, amit végzünk? Lelkipásztorként útmutatóra vágyunk, hogyan lehet a gyülekezeti tagok munkája az evangélium hirdetésének eszköze? A Hivatás és elhívás mindezekre a kérdéseinkre választ fog adni.
Fotók:
A lelkész nem szupermen, ő is ember
Megmaradni és kiteljesedni címmel jelent meg az első átfogó reziliencia-szakirodalom lelkészek számára. A szakmai lektorral, Mikola Borbálával, a Gyökössy Intézet rezilienciaképzéseinek vezetőjével, a KRE egyetemi lelkészével beszélgettünk.
A lelki rugalmasság kérdését sokan lezárják azzal, hogy „akik az Úrban bíznak, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak és nem lankadnak”, valamint „mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” – ebből általában az következik, hogy aki fáradt, vagy nincs jól, az second hand keresztény. Mit is jelent a reziliencia fogalma tulajdonképpen?
A reziliencia gyakorlata egyébként ott van az igében. Azért vagyunk rá vakok, mert kulturálisan az határoz meg bennünket, ami tevékenységhez kapcsolható, ami aktivitást jelent, ami eredményeket mutat és hatékony. Amikor leülünk imádkozni vagy Bibliát olvasni, vagy Istennel való időtöltésről beszélünk, máris ellenkultúrát
formálunk azzal, hogy a lelki életünket gondozzuk. De ez a reziliencia része, és szintén benne van a Bibliában. Az is a reziliencia része, hogy oda gyelünk arra, mit eszünk, hogyan bánunk a testünkkel, alszunk-e eleget.
A reziliencia egy divatos, furcsa szó, de lényegében azt szolgálja, hogy világos legyen, mi az elhívásunk célja, és azt be tudjuk tölteni.
A kifejezés lelki rugalmasságot jelent. Óriási stresszben élünk. Képzeljünk el egy széthúzott befőttes gumit, ami pattanásig feszül. Ha megvan még az a tulajdonsága, hogy visszanyeri az eredeti formáját, az a reziliencia. Tehát nem deformálódunk el lelkipásztorként a szolgálattal járó stressz és kihívások hatására.
Jézusról azt olvassuk, nemcsak ő maga pihent, de elvitte a tanítványokat is pihenni.
Azért arról is olvasunk éppen e „pihenés” kapcsán, hogy feketéllik a Genezáreti-tó partja a várakozóktól…
Így van, és akkor felméri Jézus, hogy aktuálisan arra van szükség, hogy tanítson és gyógyítson. De az ötezer ember megvendégeléséről nem olvasunk minden fejezet-
„…máris ellenkultúrát formálunk azzal, hogy a lelki életünket gondozzuk…”
ben. A szándék az volt, hogy menjünk el egy lakatlan helyre, hogy egy kissé megpihenjetek. E helyütt reagál a szükségletekre, de Jézus életét nézve feltűnő kulcsmozzanat, hogy sokszor csalódást okoz , például a rokonainak (Mk. 3,21), de a tanítványainak is csalódást okoz, vagy pedig nem értik : Az nem lehet, Uram… Azt nem kell mondanom, milyen csalódást okozott a farizeusoknak, az írástudóknak, vagy akár a betegeknek.
Mert nem gyógyít meg mindenkit?
Pontosan. De nem alakít ki szociális ellátórendszert sem, pedig egyszer ötezer, aztán négyezer fér t meg tud vendégelni, tehát nem lett volna neki túl nagy feladat.
Van egy nagyon különös rész a Márk evangéliumának elején, amikor Jézus hajnalban kiment imádkozni a falun kívülre, és amikor a tanítványok fölébrednek, már mindenki Őt keresi. (Mk. 1,35–39)
Ez azt jelenti, hogy már akkor annyit gyógyított, hogy pirkadatkor kellett kimennie, ha Istennel csendben szeretett volna lenni, így szelíden elébe ment az emberi elvárások áradatából fakadó kon iktusnak. Megnyilvánul a self-care, az öngondoskodás: az élete célját szem előtt tartva védi magát.
Hogyan téveszti el a célt egy lelkipásztor?
A gyülekezeti életben nagyon erőteljes igények vannak. Ha van egy temetés, nem kérdés, menni kell. Ha történetesen annyi dolgunk van, hogy ugyanazon a napon van temetés és esküvő, pont ebben a sorrendben, azt érzelmileg tudni kell kezelni.
De arra is tudni kell válaszolni, mikor mondhatjuk azt a lelkipásztori szolgálatban, hogy elég. Eleget imádkoztam a rám bízottakért, eleget készültem az istentiszteletre, eleget látogattam, eleget lelkigondoztam, eleget foglalkoztam a gyülekezet tagjaival, hogy Krisztus-követőkké legyenek… Nincs olyan, hogy „elég”, mert állandó a nyomás.
A gyülekezeti berendezkedésünk határozott mederbe tesz bennünket, és ritkán kérdezzük meg magunktól, hogy mi a célja a vasárnapi igehirdetésemnek. Miért csinálom a bibliaórát? Ha elmegy a fókusz arról, hogy mi a személyes vagy a gyülekezeti elhívásunk, akkor belecsúszunk a rutinba. Ez nagyon könnyen elvezet odáig, hogy olyan dolgokat kezdünk el csinálni, amiből hiányzik az élet, ellaposodik, mert belefáradunk.
Ez úgy hangzik, mintha a szolgálat tudatos megélése lenne a cél.
Igen, a rezilienciának fontos része, hogy tudjak re ektálni a saját szolgálatomra, ahogy annak is fontos tudatában lenni, hogy mi zajlik bennem aktuálisan, és akkor még arról nem is beszéltem, hogy miért tud kiürülni az egész, vagy miért fáradunk el? Egyszerűen azért, mert vannak tendenciáink, amibe belecsúszunk. Ha nem ápolom az Istennel való kapcsolatomat, akkor vágyni fogok arra, hogy valaki veregessen már vállon.
Ha én mint egyszerű gyülekezeti tag nem ápolom az Istennel való kapcsolatomat, az megesik. De egy lelkész folyamatosan az igével és az imádsággal foglalkozik. Hogyhogy nem „ápolódik” akkor az Istennel való kapcsolata?
Minden lelkész tud úgy készülni istentiszteletre, hogy csak az agya mozog. És még jó is lesz a prédikáció. A mi munkánk érzelmileg nagyon megterhelő. Együttérzünk a lelkigondozás során, együttérzünk a gyászolóval, a keresztelős családdal, a házasulandókkal és a krízisben lévőkkel. Ez egy segítő foglalkozás, amelyben folyamatosan adunk.
Remélhetőleg nem a magunkét adjuk, de ehhez arra van szükség, hogy kapjunk is.
Ezt jelenti, hogy először báránya vagyok Istennek, csak azután pásztor. Fontos tudatosítani, hogy én Isten munkatársa vagyok. A napok forgatagában elfelejtjük, hogy az a dolgunk, hogy Istenhez vezessük az embereket, nem az, hogy megoldjuk a problémájukat. A hős szerepe nekünk nagyon imponál egyébként, mert fontosnak érezzük magunkat tőle. Ha valaki, Jézus igazán lelki szuperhős volt, mégis visszautasította ezt a szerepet. Amikor egy lelkész
ezt nem utasítja vissza, akkor Istent játszik, és ennek nem szokott jó vége lenni.
Visszalépnék az érzelmi megterheléshez valós példát hozva: reggel eltemeted a legjobb barátodat, délután bibliaórát tartasz, utána lelkigondozol, és éjfélkor még haldoklóhoz mész a kórházba… …reggel nyolckor pedig már hittanórát tartasz az elsősöknek, ahol sugárzod a szeretetet. Igen. A fővárosban és az agglomerációban ez valós életmenet.
Azért a vidéki gyülekezetek helyzete más, és más az az amerikai környezet is, ahol ez a könyv íródott, illetve ez a tengerentúli közeg adja a lelkészi tapasztalatot is. Van közös nevezője a különböző környezetben szolgáló lelkészi tapasztalatnak?
Ami közös, hogy a lelkipásztori szolgálat hétnapos és 24 órás munkakör. Abban a pillanatban, hogy az ajtónkon kilépünk, lelkészek vagyunk. Mindegy, hogy az utcán, a bevásárlóközpontban, a fodrásznál vagy az orvosnál van valaki, ő ott is lelkész. Vidéken még inkább, mert ott tényleg mindenki tudja, de a nagyvárosban is simán összefutok az orvosi váróban valakivel menetrendszerűen, mert ott élünk az emberek között. Ami állandó készenlétet jelent.
Mit gondolnál egy olyan lelkészről, aki elkezd feszülten kiabálni az asszisztensnővel az orvosi váróban?
Hogy hiteltelen.
Így van. A lelkész nem engedheti meg magának, hogy ne legyen jól, hogyha nem akarja Isten ügyét rossz helyzetbe hozni. Viszont ő sem lelki szupermen, aki mindig jól van. Valójában mi is akkor vagyunk rendben, amikor őszinték vagyunk, az emberek mégis nehezen hordozzák az emberségünket. Isten jól hordozza, neki muszáj elmondani, hogy mi van a szívünkben.
Az csak az egyik oldal, hogy a lelkész fordított életvitelt visz, amit nehéz elmagyarázni. Délelőtt hittanórákat tart, készül, lelkigondozást végez, temet, adminisztrál, este bibliaórát és imaórát tart, amihez könnyen hozzáilleszti a munkatársi megbeszélést, ami után nyilván segít takarítani is. Tehát a hat órakor kezdődő bibliaóra végül este 10, fél 11 körül ér véget, ha i ről van szó, arra eleve így is készültünk.
De egyetlen könyv sem tud beletenni plusz tíz órát a lelkészek napjába. Hogyan segít mégis ezen a feszültségen?
Egy atal lelkipásztor azt mondta nekem, hogy nem tudja letenni a könyvet, mert kimondja azt, amit érez. Ez fájdalmas, de közben gyógyító is, mert őszintén szembesít azokkal a nehézségekkel, amelyekkel tele van a lelkészi szolgálat, ezért kultúrafüggetlen.
Ezt az anyagot tizenkét országban tanították. Köztük Japánban is, ahol egészen más az egyházi közeg, mint Koreában, Indiában vagy Új-Zélandon, ahol szintén hasznosnak bizonyult az európai helyszíneken túl.
Ebben a könyvben a jó lelkészi gyakorlatokat gyűjtötték össze. Olyan lelkészek képezték a hétéves kutatás közösségét, akiknek a szolgálata gyümölcsöző volt, akikről többen ezt a visszajelzést adták, a házastársaikat is beleértve. Átfogó szempontrendszer szerint, amikor már két éve rendszeresen összejött ez a csoport, és arról beszélgettek, hogy mit jelent reziliensnek lenni, azt jelezték vissza, hogy a kutatás nélkül már kiégtek volna.
„…Egy atal lelkipásztor azt mondta nekem, hogy nem tudja letenni a könyvet, mert kimondja azt, amit érez…”
Annak kellene először bekerülnie a missziós naptárba: hol van az a két óra, amikor ránézek arra, hogyan működik az életem, a családom, a szolgálatom? És re ektálok erre úgy is, hogy Isten elé viszem.
Mert Isten egyébként meg fogja kérdezni tőlünk azt is, hogy mit csináltunk magunkkal, az időnkkel, a testünkkel – ez mind hozzátartozik a valódi élethez. Istentől kapott feladatunk, hogy jól sáfárkodjunk önmagunkkal. Az egyik kulcsszó, amit mondtál, az a csoportos megbeszélés. Ennek mennyi az esélye a magyarországi gyakorlatban?
Mindannyiunknak van valamiben jó gyakorlata, amit érdemes megosztani. Ha jól élünk a közösség lehetőségével, akkor épül közöttünk a bizalom.
A lelkésztalálkozók nálunk főként ügyrendi kérdésekről szólnak, ezért mindig megmarad egy csendes távolságtartás. A sikertörténetek megosztása vagy a problémák ecsetelése is lehet olyan beszédmód, ami mögött elrejtőzöm emberként.
Az általunk szervezett képzések alkalmával törekszünk időt és teret engedni mélyebb megértéseknek. Persze itt sem az égető vagy szégyenteljes gondokról fogunk beszélni, csak amiben a sorsközösség biztonságosan megélhető.
A könyvben is szó van arról, hogy különféle támogató közegekre van szükségünk lelkészként. Szükségünk van szövetségesekre, ahol közös ügyben tudunk egymást támogatva haladni, sokszor ezt gyülekezeti szolgálókban vagy presbiterekben találjuk meg. De szükségünk van olyanokra, akik bizalmasaink, akik előtt igazán önmagunk lehetünk, akik megkérdezik a kemény és nehéz kérdéseket. Például, hogy: mit szól ehhez Isten?
A könyv anyagát többféle módon tesszük hozzáférhetővé a lelkészek számára, mert egyik szerzője, Tasha D. Chapman tíz éve tart Magyarországon rezilienciaképzéseket, lelkészi elvonulásokat. Az a tapasztalat, hogy amikor ezekről a dolgokról beszélünk, mindig valami csoda folytán szeretetteljes bizalmi légkör alakul ki.
Akkor végre megtaláltuk a bizalom kulcsát Tasha D. Chapman személyében… (Nevet.) Inkább a „közös bajban lét” elismerése ágyaz meg a bizalomnak. Volt olyan képzés, ahol ki is csattant az élesen különböző teológiai látás a lelkészek között, de a végén úgy nyilatkozott az illető, hogy azt tapasztalta, hogy elfogadásra talált, és ő is el tudott fogadni bennünket. Rácsodálkozás volt ez a részéről, hogy önmaga lehet, és mi is önmagunk lehetünk, és ebből nincs baj. Ez lenne az a közösség, amit Isten elgondolt velünk.
A legerőteljesebb visszajelzésünk az volt, amikor egy lelkész, aki több mint tíz évet töltött már szolgálatban, azt mondta, hogy ez volt a második megtérésélménye. Kiderült, hogy ahogyan ő gondolkodott a kegyelem kérdéséről, az nem volt pontos, és ez kihatott a szolgálatára.
Ezt az anyagot az evangéliumi kegyelemtan teológiája járja át, arra segítve bennünket, hogy lelkészként jól tudjunk magunkkal sáfárkodni.
A könyvnek alapját soha nem látott léptékű kutatás képezi, amire kétmillió dollárt, tehát 720 millió forintot költöttek el, és ennek nyomán alakították át az egész lelkészképzésüket. Jómagam 2011 és 2013 között voltam kint a Covenant eological Seminaryn, ahol a kutatás eredményeinek összegzése és publikálása zajlott, itt kerültem jó barátságba Tasha D. Chapmannel is.
Nagyon tetszett az a szemlélet, hogy kint úgy készítik fel a lelkipásztorokat a szolgálatra, hogy egy egész életen keresztül ne égjenek ki.
Itthon azért időbe telik, amíg bizalmat szavaznak bárminek, ami Amerikából érkezik, de három éve, 2022-ben felkarolta a képzést a Gyökössy Intézet, majd 2025 nyarának elején megjelent a képzések anyagát felölelő Megmaradni és kiteljesedni – Reziliencia a lelkipásztori szolgálatban című könyv, amihez fogható rezilienciával foglalkozó szakirodalom, ami teológiai megközelítésből íródott, nincs magyar nyelven. A következő kötet, ami szintén a Kálvin Kiadó gondozásában jelenne meg, a reziliens gyülekezetvezetésről szól.
Gyülekezeti szolgáló is kaphat valamit a könyvön keresztül?
Ha gyülekezeti tag elolvassa, azt fogja látni, hogy teljesen relevánsok azok a kérdéskörök, amelyek re ektálásra hívják az olvasót. Mindenki tud arra válaszolni, hogy az elmúlt időszakban milyen örömök érték a munkában, a szolgálatban, vagy milyen nehézségekkel szembesült.
Ha nem lelkipásztor az olvasó, akkor azt is kezdi majd jobban megérteni, hogy mivel küszködik a lelkésze, és valóságosabban fog tudni imádkozni érte. Ez lehet az első lépés ahhoz a lelki érettséghez vezető úton, amikor a lelkészt nem hősnek tekintjük, hanem a Krisztus-test tagjának, és így szeretetben szolgálhatunk egymásnak.
Parti Judit
A mesélő maga is alkotás
Amikor leülök a nappaliban, amely tele van könyvekkel, albumokkal, és gyermekeinek, unokáinak örömet szerző kincsekkel, még nem tudom, hogy amire választ akarok kapni, azt valójában nem tőle, hanem a vele eltöltött időtől nyerem. Hallgatom, ahogy mesél. A diktafont bejelentés nélkül kapcsolom be. Nem zökken ki. Interjú, de mégsem. A történetét osztja meg velem, az élete, a lelke egy-egy darabját. Michnáné Ablonczy Ágnessel beszélgetek.
Olvasóink közül sokan ismerhetik, hallhatták vagy olvashatták leírt gondolatait. A Kispest-Rózsatéri Református Gyülekezetben nőtt fel, melynek alapító lelkésze édesapja, Ablonczy Dániel, református lelkipásztor volt. „Szerettem ott lenni, ahol éreztem, jelen van az Isten” – mondja gyermekkoráról. Édesapja 1947-ben gyülekezeti otthonnak való házat keresett, kora tavasszal rá is talált. „Visszaszámláltam kilenc hónapot, édesanyám épp azalatt hordozott, míg az a ház a gyülekezet otthonává formálódott. Olyan emberek közé érkeztem, olyan légkör fogadott, amiben jó volt benne lenni. Mindig az volt a vágyam, hogy úgy hordozzon engem Isten a tenyerén, mint az édesapámat.”
Aki nem szorul kegyelemre…
A nagy hitbeli elődök nyomdokain óhatatlanul is magas mércét állíthatunk fel, először magunknak, aztán másoknak is. Fel sem tűnik, ha ez épp a kegyelem elkerülésére tett kísérlet. Ablonczy Ágnes írásaiból, megszólalásaiból azonban sugárzik az emberek iránti tisztelet, ami annak jele, hogy ismeri az irgalmat is az igazsággal együtt. „Ha nem néz az isteni tükörbe az ember, farizeus lesz belőle. Sokszor nem akarunk látni, vagy látunk ugyan, de nem akarunk foglalkozni azzal, ami ellenünk szólhat. Ám aki nem szorul Istenre, nem tud mit kezdeni a kegyelemmel.”
Lehetett nem egyetérteni
A hatgyermekes édesanya bevallja: benne egy kicsit megmaradt a gyerek, játszótársként foglalkozott az övéivel. „Leültem közéjük, babaruha készült, legóztam velük, papírdobozból autót építettünk, amibe bele is ülhettek. Míg kicsik voltak, magától értetődőn velünk jöttek istentiszteletre, táborokba. Emberileg mindent megtettünk azért, hogy kötődjenek Istenhez, de amikor nagyobbak lettek, semmire se kényszerítettük őket. Lehetett nem egyetérteni. Tudták, mit gondolunk, kihez tartozunk. Nem felejtettem el, mi volt gyerekként meg kamaszként bennem. Úgy kon rmáltam, hogy a szívem nem mozdult, csak csodát vártam. Nem volt. Akkor még nem. A hit ajándék. Semmi köze a teljesítéshez, néha még a kereséshez sem. Ezerféle módja van, hogy az Úristen megkeresse és megtartsa az övéit.”
Rá kellett csodálkoznia, hogy bár a és lányai ugyanabban a neveltetésben részesültek, mégis nagyon külön-
„A hatgyermekes édesanya bevallja: kicsit benne is megmaradt a gyerek, játszótársként foglalkozott az övéivel.”
bözők – mosolyodik el. „Meghatározza a lelküket, személyiségüket valami, amit Isten ajándékoz. Valamire kapták az életüket. Volt idő, amikor én is szomorú voltam, hogy
Fotók: Füle Tamás
mindenből kaptam, de keveset. De rájöttem, hogy azt lehet használnom, amit kaptam, s kiderült, mennyi mindenre ad lehetőséget. Annak nagyon nehéz, aki mindig arra vágyik, ami nem lehet.”
Belső iránytű
Már korán követte belső iránytűjét. Közgazdasági technikumba irányították szülei az „átkosban”, majd fogorvosi asszisztensnői foglalkozást javasoltak a férje miatt, de hamar ráébredt, hogy egyik sem neki való. Miután ötödik gyermeke megszületett, óvónő szeretett volna lenni. Ám nyílt templomba járása miatt nem végezhette el a képzést. A tanítóképző elvégzése után sem kaphatott a városban tanítói állást. Sose készült könyvtárosnak, de épp ez a választott szakkollégium segített olyan álláshoz jutni, mely ha tudta, ha nem, neki való volt. Szerette a gyerekeket és a könyveket. Annyi foglalkozást tarthatott, amennyit akart. „Mániám, hogy megszólítsak, átadjak”
Épp a könyvtári körben nyílt lehetőség arra, amire vágyott. Munkája részeként olyan táborokat szervezhetett tizen-huszonéveseknek, ahol senki nem mondta meg, miről mit gondoljanak. „Csak kérdezünk, arra vagyunk kíváncsiak, mit gondolsz arról, amiről épp szó esik – képviseltük. A mottónk Pilinszky János gondolata volt: Meg kell tanulnunk olvasni a világot, mert más élni a világot, és más olvasni benne. Ezekbe a táborokba a gyerekeim is szívesen jöttek.Itt kezdtem el meséket írni tizenéveseknek a nyolcvanas évek második felében. A címet is, feladatot is ajándékba kaptam Ezékiel könyvéből: Adj találós mesét. Belső késztetésem, mániám, hogy megszólítsak, átadjak. Persze nem egyedül, ismert, neves embereket vettem rá arra, hogy eljöjjenek az i ak közé előadni, beszélgetni.”
Levelek Lázár Ervinnek
A neves emberek szívesen jöttek, fontosnak tartották, amit nyaranta, huszonöt éven át szervezett. Jött Kamarás István, Varga Domokos, Kellermayer Miklós, Balczó
András, Reisinger János, Kornis Mihály, Tímár Ágnes, Schä er Erzsébet és Lázár Ervin is többször.
Ezen a ponton Ágnes átnyújt nekem egy iratköteget. Alig hiszem el: Lázár Ervinnel folytatott tízévnyi levelezése sorrendben lefűzve. „Nehezen állt kötélnek, mikor hívtam. Már a legelején leszögezte, hogy olyan ember, akinek kinyitott ajtói becsukhatatlanok, becsukott ajtói kinyithatatlanok. Erre számítsak. Írtam neki arról, hogyan feleltek meséire a gyerekek. Aztán a hitről, hovatartozásról is. Egyszer elküldtem neki Keresztes Szent János verseit. Nem tudtam, hogy épp közben műtötték a szívét, ahova indulva kezébe tették, de ő direkt otthon hagyta. Én meg utánaküldtem. Miféle boszorkányság? – kérdezte.”
Aki ismeri Lázár Ervin Naplóját, olvashatta benne, mit ír hitéről: „Aki távolodik Istentől, az is közeledik hozzá, csak a hosszabbik utat választotta. Félúton lehetek.” Ágnes kincsként őrzi, amit kötetébe dedikálva írt: „Ágnesnek, lelki vezetőmnek, tisztelettel és szeretettel Lázár Ervin, megátalkodott író.”
Esterházy Pétert is hívta „A szív segédigéi” miatt, ami érintette, de ő épp akkor megjelent másik kötetét, az Egy nőt ajánlotta. Kérte, előbb olvassa el, és mondjon róla véleményt. Ám mire elolvasta, már visszakozott volna, ez nem éppen tizenéveseknek való, sőt neki se, azt is megírta, miért nem, és tán jobb, ha nem hívja a gyerekek közé. Azt hitte, ezzel befejezte. Nem sokkal később váratlanul öszszefutottak a reptéren. Kérdezte, haragszik-e a levélért. Esterházy a zakózsebére mutatva, mosolyogva mondta: „Dehogy, itt van a zsebemben. Nekem ilyet még nem írtak!” Ígéret és elengedés
Mindig vállalta hitét, és ha ez olykor jelentett is konfrontációt, mégis hatással volt az emberekre, akikhez kapcsolódott. Ám attól, hogy hitben él, mióta eszét tudja, őt sem kerülték el a próbatételek. – Hogy és miért nem keseredett meg, hogy nem veszítette el a reményt? – kérdezem Ágnest. „Mindez alkalom arra, hogy Istenre támaszkodjak. Ő tudja, ki mit bír el.” Felidézi, hogy sokára született hatodik gyermekével is otthon maradt három évig – neki is
„Mindig vállalta hitét, és ha ez olykor jelentett is konfrontációt, mégis hatással volt az emberekre, akikhez kapcsolódott.”
járt annyi, amennyi a testvéreinek. Ám mire visszament dolgozni, addigra felvettek helyére valakit, őt pedig más feladatkörbe helyezték át. Este a Bibliát olvasva az a rész következett, ahol Lót választja a jobb részt, s Ábrahámnak marad, ami marad. „El kell engednem?” – tette fel a kérdést Ágnes is. Fél évig dolgozott a felnőtt könyvtári részlegen, mikor főnöke nyugdíjba ment. Akkor új ember jött, aki azt kérdezte tőle: mi akarsz lenni? Igazgatóhelyettes vagy gyermekkönyvtár-vezető? Az leszel, amit szeretnél. „Ahogy Isten ígérte Ábrahámnak: nézz körül, mindezt neked és utódainak adom. Nem lettem vezető, én foglalkozásokat szerettem tartani gyerekeknek és felnőtteknek.”
Isten megáldja, amit rábízunk
Nem csupán hivatásában élte meg az áldásokat. Ötvennyolc éve házasok dr. Michna Ottó fogorvossal. „Ő volt az i ben a legjobb képű, legügyesebb, legokosabb, leghumorosabb, szerelmes lettem tizenévesen. Azt mondtam az Úristennek, hogy nem megszerezni akarom. Te add őt nekem. Nekem kell az a tudat, hogy Te adod nekem. Három évet vártam rá. Nem szóltam, semmivel se jeleztem felé szívem titkát. Egy i be tartoztunk, körülvették a lányok, csak én nem. Ő se szólt addig arról, mi van benne. Eljött édesapámhoz, lelkipásztorához, tőle kérte meg a kezem. Előbb beszélt vele, mint velem. Nem tudta, miféle választ kap, hogy rég szerelmes vagyok belé. Tizenhét éves voltam.”
Életük mostani szakaszáról is őszintén beszél Ágnes. „A párom 84 éves, lassan leépül, nem tud tájékozódni, nem emlékszik a múltra, arra se, mit mondtam öt perccel ezelőtt. Fájó látni nap mint nap. De a szeretet, ami az Úrtól van, erős, mint a halál. Legkedvesebbje vagyok most is. És az is elveszíthetetlen bizonyosság benne, hogy Istenhez tartozik, hozzá készül.”
ABLONCZY ÁGNES 1947. december 6-án született Budapesten. A Kispest-Rózsatéren alapított gyülekezetben nőtt fel kilenc testvérével együtt. Édesapja, Ablonczy Dániel lelkipásztor volt. Férje, dr. Michna Ottó nyugalmazott fogorvos. Hat gyermeket neveltek fel. Tizenkét évig Vaskúton éltek, ahol férje a gyülekezet gondnoka volt, ő gyermekistentiszteleteket tartott, és táborokat is szervezett. A hetvenes évek végén Bajára költöztek, a helyi református gyülekezethez tartoztak. Ágnes gyermekmunkásként, férje gondnokként szolgált sok éven át. Elvégezve a helyi főiskolát, pedagóguskönyvtárosként a városi könyvtárban dolgozott a gyerekek között. Foglalkozásokat tartott, a kicsiknek bábozott. Később beszélgető-gondolkodtató táborokat szervezett, 1990 után könyvtári bibliakört és irodalmi kört vezetett. Számos kötete jelent meg: Adj találós mesét, Pillelét, Kőkövön, Ha kicsi leszel, Angyalok ugrókötele. A felnevelő gyülekezet tagjaira emlékezve írta a jeles évfordulóra: Ragyogtak, mint a csillagok.
Veszíteni kell
Hogyan lehet elfogadni az idő múlását, és szépen megöregedni? – kérdezem. Elmeséli, hogy hatvanon túl azt érezte, be kell fejeznie az olvasótáborok szervezését, mert már nem tud éjszakázni, már nem olyan gyors és fürge, az észjárása se. A részt vevő i ak évről évre kérték, legyen még, de döntenie kellett a befejezésről. Utolsó nap fogott egy gyönyörű kerámiatálat, és váratlanul földhöz vágta.
„Elmeséli, hogy hatvanon túl azt érezte, be kell fejeznie az olvasótáborok szervezését, mert már nem tud éjszakázni, már nem olyan gyors és fürge, az észjárása se…”
Ezer darabra tört. „Vége, de mindenki vihet belőle egy darabot” – mondta. „Volt, aki sírt. Nekem is könnyem csordult, mert nagyon szerettem benne lenni.”
És azt hogy lehet elfogadni, amikor az egész élet a végéhez ér? – kérdezem. „Ébredhet az odaátra szóló reménység. Mielőtt édesapám meghalt, aki már csak szeretni és szeretve lenni akart 95 évesen, neki sem az volt a kérdése, hova megy. Csak az: hogyan áll az Isten elé?”
Az áldás
Utolsó története az áldásról szól. Amikor a kétezres évek elején hívták, legyen gazdája egy kisgyerekeseknek tartandó tábornak a Bethánia CE keretein belül, már semmit se akart vállalni, de Isten elé állt. Három jelet kért. Biztos akart lenni abban, hogy vállalnia kell. Közben ismerte meg Visky András édesapját, az Erdélyi CE lelki gazdáját. Megérintették szavai. „Ha ő megáld, akkor csatlakozom! Megírtam neki.” Ez volt a harmadik kívánsága. Csodával határos módon teljesült. Mások vitték autóval, mikor megérkeztek, azzal fogadták, hogy elkéstél, Feri bácsi három napja nem tért már magához. Ám pár pillanat múlva kijött a doktornő, aki mellette volt: Ági, gyere, magához tért, vár téged. „És tudta, miért jöttem, és megáldott. Megállt értem odaátra vezető útján. Félelmetes élmény volt. Tizenkét évig szerveztem utána a kisgyerekesek táborát Piliscsabán.”
Jelenleg Vecsésen élnek, ide jöttek öregkorukra, gyerekeik közelébe. Itt is akadt feladat, házi beszélgető kört vezet havonta egyszer, a gyerekek közt is vállalt szolgálatot.
Itt a vége…
Mire a beszélgetés végére érünk, azon gondolkodom, mennyivel könnyebb kategorizálni, mint a mélyben rejlőt, a megfoghatatlant felismerni és értékelni. Mondhatnám, hogy író, pedagógus, könyvtáros, édesanya, feleség, de ami leginkább szíven üt, hogy ő maga nem csupán szerepeinek összessége, hanem személy, egyéniség, Isten gyermeke. Ez ott áramlik mindenben, amit tesz vagy mond, ahogy jelen van. A mesélő maga is alkotás.
Jakus Ágnes
Az „intelligens fejlesztő”
Templom, istálló, iskola – hogyan kapcsolódnak egymáshoz? Erre kerestük a választ Dunavecsén, ahol lóasszisztált fejlesztés indult idén szeptemberben a Református Kollégiumban. A lehetőséget helyben biztosítják a diákok számára, a fenntartó gyülekezet Templomkert Lovasudvarában. A helyszínen ismerkedtünk meg a különleges foglalkozással, és annak jótékony hatásaival.
Gyönyörű, őszi napsütéses időben érkezem a dunavecsei református templomhoz, amelynek tornya hosszan nyújtózkodik az ég felé. Elsőre nincs semmi különös a látványban. Ahogy elsétálok a templom mellett, jellegzetes prüszkölés üti meg a fülemet, majd karámok tárulnak elém, és egy szép, új istálló épülete. Mindez a templomkertben. Két lovat szerszámoznak épp: Arizóna és Balinka várja a helyi református iskola diákjait. Az idei tanévvel indult el a lóasszisztált fejlesztés az intézményben.
Karám a templomkertben
A karámoknál találkozunk Arany-Michels Richárddal, a gyülekezet lelkipásztorával, aki két éve szolgál feleségével Dunavecsén. Már az ideköltözésükkor lakott itt két póni, akikre gyakran ültek fel a gyerekek. „Jó dolognak
tartottam, de azt szerettem volna, ha ez rendes keretek között működne” – mondta a lelkipásztor, aki maga is lovagol. Elkezdték tervezni az istálló és a karámok kialakítását. A fagymentes önitatókat adományba kapták, de az istállót alapvetően intézményi önerőből építették fel. Tavaly májusban költöztek ide a lovak. Jelenleg hat hátas él a Templomkert Lovasudvarban. A segítőállatok jelenléte egyébként nem idegen a parókián. A lelkipásztor feleségét mindenhova követi segítőkutyája, Kántor. Arany-Michels Tímea epilepsziás, Kántor ugatásával előre jelzi az érkező rohamot. A lelkésznő üdvözöl minket a karámoknál, mielőtt indul a szomszédos településre hittanórát tartani. Ő az intézményi lelkész a Dunavecsei Református Kollégiumban. Az iskola, a templom és a lovasudvar egy egységet alkot, igazi református szigetként itt, Dunavecsén.
Fotók: Ruprech
A lovak a gyülekezeti közösségformálásra is pozitív hatással vannak. „Jó azt látni, hogy istentisztelet előtt és után leszaladnak a lovakhoz a gyerekek. A városban is sokan mondják, hogy milyen szép lett az istálló. Jó érzés, hogy mindezt mások javára tudjuk fordítani. Ez ajándék” – mondja a lelkipásztor.
Közben érkeznek a kis lovasok, akiket testnevelésórán hoznak ki a lovas fejlesztésre. Köztük van a nyolcadik osztályos Győr Klaudia Viola, aki érdeklődésünkre elárulja: nagyon szeret lovagolni. „Szerintem azért jó sport, mert kapcsolatban lehetünk az állattal, aki érzi az érzéseimet. Ha például ideges vagyok, ő ezt pontosan tudja.” Klaudia
azt mondja, egészen máshogy telnek azok a tanítási napok, amikor kijöhet a lovakhoz. „Nagyon jó lehetőség, hogy mi iskolai keretek között lovagolhatunk. Ha ez nem lenne, nem biztos, hogy lenne bátorságom kipróbálni. Kicsit kiszakadok a komfortzónámból” – teszi hozzá.
Logopédia lóháton
A gyerekekkel Bolyóné Szalontai Diána, az iskola gyógypedagógusa foglalkozik a lóasszisztált fejlesztésen. Amikor vége az órának, egy fehér pónit vezet a karámba a Templomkert Lovasudvar szakmai vezetője. „Ő Pihe, vele kezdődik minden” – mutatja be a kis hátast. Vele találkozik minden gyerek, aki először jön a fejlesztésre. Az iskolások az ő segítségével tanulják meg, hogyan kell megközelíteni egy lovat, felvenni a lábát, vezetni. „Ő is van kétszáz kiló, de nem annyira hatalmas és félelmetes, mint egy nagy ló. Azok a gyerekek, akik először nem mernek lóra ülni, őt vezetgetik akadálypályákon, kivisszük legelni” – magyarázza a szakember. A lovasudvarban összesen hat ló van. Az ülhet fel nagy lóra, aki már Pihével magabiztosan bánik.
Diána gyógypedagógusként végzett, majd logopédiát és mozgásfejlesztést tanult. „A komplex fejlesztés a mozgás, a beszéd és a kognitív értelmi képességek fejlesztésének egységén alapszik. Azért választottam ezeket a területeket, mert jó, hogy így egyszerre mindet megtámogathatom” –mondja a szakember. Mivel mindegyik fejlesztés lóhátra
vihető, állatasszisztált terápia keretein belül tud foglalkozni a gyerekekkel. Elsősorban azokat segítik így, akik sajátos nevelési igényűek, vagy beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségekkel küzdenek, és a szüleik is hozzájárultak a fejlesztéshez. „Beszéd- és mozgásfejlesztést, valamint logopédiát tartunk lóháton. Alapvetően minden fejlesztést a mozgással kezdünk, mert abból indul ki min-
den. Ha ezen a területen lemaradás van, akkor annak idegrendszeri tünetei lesznek. Ezért igyekszünk megerősíteni a fejlődéstani nagymozgásokat” – magyarázza a szakember. Mindeközben bővül a szókincs, fejlődik a gyerekek képzelőereje, idegrendszere és kognitív képessége. „Az egyensúlyérzék mellett az irányok di erenciálásán keresztül a szókincsbővítés, a mondatalkotás, a fonológiai tudatosság, rengeteg minden fejlődik a lovon” – fejti ki a különleges fejlesztés pozitív hatásait.
Az első lóra ülésnél a cél, hogy stabil egyensúlyhelyzetet alakítsanak ki a gyermekben. „Ebből tudom kiléptetni a különböző feladatokkal: írunk, olvasunk, számolunk, kirakózunk a lovon” – mondja a szakember, aki szerint az
„Jó azt látni, hogy istentisztelet előtt és után leszaladnak a lovakhoz a gyerekek.”
autizmusban és az ADHD-val érintett gyermekeknél is rendkívül hatékony ez a módszer. „A ló intelligens fejlesztő, mert akit nyugtatni kell, azt nyugtatja, akit inspirálni, azt inspirálja” – magyarázza Diána. Szerinte ezért tud türelmet, csendességet, harmóniát hozni a gyerekek életébe – mindenkinek azt adja, amire a legnagyobb szüksége van. A tervek között szerepel egy fejlesztőközpont kialakítása, ahol a családok elérhetnék az állatasszisztált fejlesztést nemcsak települési, hanem regionális szinten is.
Ahol a szív teljességéből szól a száj
Az istállónál találkozunk Sándor Zsomborral, a Dunavecsei Református Kollégium főigazgatójával. Kis időre magunk mögött hagyva a lovakat, elindulunk az iskola felé. Útközben elhaladunk egy patinás, régi kúria mellett, amely körül állványok tornyosulnak. A főigazgatótól megtudom: épp felújítják az épületet, amelyben az internátus és annak étkezője működik. Az internátust eredetileg azért hozták létre, hogy a középiskolásoknak ne kelljen messziről bejárni, de sok esetben általános iskolás gyerekek is laknak benne. „Volt olyan időszak, amikor óvodás gyerekekre is gondot viseltünk. Azoknak a családoknak biztosítottuk ezt a lehetőséget, akik annyira rossz körülmények között éltek, hogy másként elvették volna tőlük a gyermekeket” – magyarázza.
A patinás épületben a felújítással együtt rekreációs szobákat is kialakítanak, amelyek a tanárok töltődésére szolgálnak majd. „Úgy gondozzátok a gondozóitokat, hogy jól tudják gondozni a betegeiteket” – vallja Sándor Zsombor, aki szerint ahhoz, hogy egy tanár jó szívvel tudjon szólni a gyerekekhez, neki is kiegyensúlyozottnak kell lennie.
Közben látványos tesiórának lehetünk szemtanúi: a diákok az épület mögött húzódó gáton futnak. Ha már szóba került a sport, a főigazgató megosztja: egy másik beruházás is folyamatban van, hamarosan új tornacsarnokot építenek.
Közben megnézzük a szakképző épületét, ahova harminckét diák jár. Jelenleg vendéglátókat és gépészeket képeznek. Felnőttoktatásban mintegy hétszáz fő vesz részt az intézményben, több telephelyen. Kiderül: itt érettségizett Szoboszlai Dominik futballista is. Ahogy belépünk az általános iskolába, a pingponglabda jellegzetes pattogó hangját halljuk. A folyosón található négy pingpongasztalnál játszanak a diákok. Minden szünetben használhatják ezeket a gyerekek. Ennek célja egyrészt a szabadidő hasznos eltöltése, másrészt a mozgás iránti igény kielégítése. „Sokkal nyugodtabbak így az órákon” – mondja Sándor Zsombor, aki amúgy az asztalitenisz-szakkört tartja. Nem-
csak az idejüket ütik el ezzel a atalok, versenyekre is járnak, ahol rendszeresen szép eredményeket érnek el. Erről árulkodnak a folyosón kiállított kupák is.
Az általános iskolába nyolcvannégy gyermek jár. „Leképezzük a társadalom minden szintjét. Vannak gyerekek, akik jól szituáltak, jó körülmények közül jönnek, sokan pedig nagyon nehéz társadalmi helyzetből érkeznek, mind anyagi, mind érzelmi tekintetben” – osztja meg. Igyekez-
„A
családsegítő szolgálat munkatársai jól ismernek minket, gyakran küldik hozzánk az ilyen nehézséggel küzdő diákokat. Mindig azt mondják: ha van olyan iskola, ahol tudnak segíteni a gyereken, akkor ez az.”
nek segíteni a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdőknek, a sajátos nevelési igényű és az autista gyerekeknek is – teszi hozzá. „A családsegítő szolgálat munkatársai jól ismernek minket, gyakran küldik hozzánk az ilyen nehézséggel küzdő diákokat. Mindig azt mondják: ha van olyan iskola, ahol tudnak segíteni a gyereken, akkor ez az.”
Első és második osztályban minden órán gyógypedagógus vagy pedagógiai asszisztens segíti a pedagógus munkáját. Egy osztályba tizenöt főnél nem vesznek fel több gyermeket. „Ez azért is fontos, hogy tényleg tudjunk segíteni azoknak, akiknek szükséges” – magyarázza.
A már említett szakembereken kívül logopédus, fejlesztőpedagógus és pszichológus is dolgozik az iskolában. A felzárkóztatást szolgálja a lóasszisztált foglalkozás és
„Minden gyerek más és más, fontos, hogy megtalálhassák azt, amiben jók” – vallja a főigazgató”
a lovas szakkör is. „Az intézményünkben nagyon sok szakkör közül választhatnak a gyerekek, mert azt gondoljuk, hogy ezekben tudnak kiteljesedni. Minden gyerek más és más, fontos, hogy megtalálhassák azt, amiben jók” – vallja a főigazgató, akitől megtudom, hogy matematika- és angolszakkör, énekkar, tömegsport, íjászat, sakk, színját-
szókör, úszás és néptánc is van az iskolában. Mindez megerősíti a gyerekeket a kiállásban, a megszólalásban és a helytállásban a különböző élethelyzetekben, valamint fejlődik az önértékelésük is.
Minden reggel az áhítat előtt meseolvasással kezdik a napot. „Ez a szövegértés fejlesztését és a szókincs bővítését is szolgálja, de a hangsúlyos olvasásban és a memória fejlesztésében is szerepe van” – avat be Sándor Zsombor, aki azt is elárulja, hogy a rendszerváltás után a dunavecsei kollégium volt az első református iskola, amely újraindult – az evangélium hirdetésének szolgálatát vállalva fel.
„Ha Jézus Krisztus megbocsátotta a bűneinket, akkor mi se rójuk fel a másik ember bűnét, hanem adjunk lehetőséget a változásra minden embernek! Van, aki ezzel él, és olyan is van, aki visszaél vele.” A diákokkal együtt keresik az utat. Sándor Zsombor vallja: minden emberhez külön kulcsra van szükség. A krisztusi hit a mindennapokban a tiszta beszélgetésekben jelenik meg. „Ezek a gyerekek sok esetben olyan családokból jönnek, ahol folyik a szenny. Feladatunk, hogy megtanítsuk: a szív teljességéből szól a száj.”
Az elvégzett munka gyümölcse
Magunk mögött hagyva az iskolát, átsétálunk a nemrég felújított gyülekezeti terembe. Nagyjából nyolcvan székkel rendezték be, de lassan kinövik, pedig a lelkipásztor azt mondja, semmi extrát nem csinálnak. Két év alatt nemcsak a gyülekezeti termet, hanem az iskola épületeit is felújították. Arany-Michels Richárd lelkipásztor szerint jó hatással volt a közös cél és a munka a gyülekezetre: a presbitérium összezárt a felújítások során. Évente kétszer, ősszel és tavasszal kétnapos presbiteri hétvégét szerveznek. „Az első ilyen alkalmon a tizenhat presbiterből ketten imádkoztak hangosan, a másodikon már nyolcan. Ekkor láttam, hogy jó az irány” – árulja el a lelkipásztor. Évente négy családi napot szerveznek kézműves játszóházas alkalommal. Emellett van hétközi alkalom, gyermekistentisztelet, i , most terveznek fér - és női kört indítani. Szeretnének nyitni a település felé egy előadás-sorozattal, melyre különböző témában hívnának meg vendégeket, de lmklubot is terveznek. Az udvaron áll egy kemence, ez is a közösségépítést szolgálja. „Időnként felrakunk egy marhapörköltet, közben éneklünk, felolvasunk egy igét. Jönnek a templomba a családok. Sok olyan új tagunk van, aki először egy ilyen alkalomra jött el” – mondja a lelkipásztor. Sok a nevelőszülős és lakásotthonos gyerek a településen, és az intézményben is. „Ez nem elitiskola, de az a cél, hogy aki idejön, az minőségi oktatást kapjon” – magyarázza a lelkész. 2023 szeptemberében összesen három gyer-
mek jelentkezett az első osztályba. „Ekkor kezdtünk el fejleszteni, újítani, más módszereket használni. Most már annyian jelentkeztek, hogy volt, akit el kellett utasítani.”
Az iskolában nem kötelező a kon rmáció, de idén is többen jelentkeztek. „Fontosnak tartom, hogy a gyerekek tudjanak különbséget tenni az iskola és a gyülekezet között. Vannak közös találkozási pontok, de ez két külön közösség” – magyarázza. Egyébként tervben van egy óvoda és bölcsőde, valamint egy idősotthon indítása is.
„Fontosnak tartom, hogy a gyerekek tudjanak különbséget tenni az iskola és a gyülekezet között.”
„Egy csapat van mindenre: a gyülekezetben van ok tatási és gazdasági gondnok is” – ez fontos a gördülékeny munkához a lelkipásztor szerint. Amikor arról kérdezem, mi adja a lendületet, elgondolkodik. Arany-Michels Richárd volt már falusi, városi és intézményi lelkész is. „Összeállt mindaz, amit eddig megtapasztaltam” – mondja. „A cigánymisszióban azt tanultam meg, hogy az ember végzi a dolgát, és lehet, hogy semmi eredményét nem látja. De nem szabad elkeseredni. A mi dolgunk, hogy végezzük a feladatunkat. Egyszer majd meglesz a gyümölcse.”
Komorné Csernáth Erzsébet
Hitből munkált jövő
Szerelmes lmet néztem órákon keresztül a Bükkalján. Két atal őrülten szerelmes egy életformába, ami a fenntartható jövő záloga. A diplomás gazdálkodók hitből élnek – a Horhos-Völgyi Ökobirtokon jártunk.
Levendulaültetést tanulni a TikTokról. Traktort szerelni. Éjszaka a frissen vásárolt, de elbitangolt marhákat hajkurászni az erdőben. Borjút kihúzni a szülőcsatornából. Egyedül levágni 150 csirkét, mert az ígért segítség hajnali 5.30-kor mégsem érkezett meg – és mindezt harsányan nevetve elmesélni. Talán ennyi a boldog élet titka. A választ persze nem tudom.
Kaczkó Dániel és Kaczkóné Gulyás Anna szeme előtt nem a várható nehézségek vagy a váratlan fordulatok, vég-
képp nem egy nagy zsák pénz lebegett, amikor az első találkozásuk után arra kezdtek gyűjteni, hogy egyszer így élhessenek, ahogy ma.
Persze nem tudhatták, hogy alig öt év gazdálkodás alatt számtalan elismerést begyűjtenek majd. Azt tudták, hogy ez az út lemondásokkal fog járni. Azért vállalták, mert hisznek a visszafordítható folyamatokban.
Azért írok róluk, mert én is. Minden döntésükkel a jövőt és az életet munkálják. Úgy értem: igazából. A gazdál-
Fotók: Vargosz
kodó életében a puszta elmélet elég kevés lenne. Elméleti hitből, elméleti reménységből nem lesz tojás, nem lesz több mint száz négylábú és jó pár szárnyas.
Papolhatnék róla, hogy ökológiai lábnyom szempontjából a kisgazdaságok fenntartható mennyiségű termelése és észszerű környezetformálása összevethetetlenül jobb, egészségesebb és kímélőbb, mint a nagyüzemi állattartás és növénytermesztés, vagy a külföldről importált gyümölcsök és zöldségek szállítása, ha nem ismerném ezt a két embert, aki felállt a számítógép mögül. És még nem adta fel. Velük járjuk körbe most a Horhos-Völgyi Ökobirtokot.
„Végy egy elhanyagolt birtokot”
Így kezdődnek itt, a Bükkalján az életreceptek – mint a szomszéd faluban, Mályinkán megvalósult álomé is, amit Luca és Ádám, az Iszkor tulajdonosai építenek. A piskótatekercs-receptek meg úgy, hogy végy az elképesztően sárga horhos-völgyi tojásból néhányat. Anna ugyanis süteményt süt nekünk. Azt mondja, hogy hat perc alatt készen van, megvárhatjuk, míg lefő a kávé.
Figyelem ennek a vibráló, életrevaló lánynak a gyors mozdulatait, és elhiszem neki a piskótatekercs szintidejét is. Saját tojásból készül, persze, tényleg másodpercek alatt kész lesz a gyönyörű, sárga tészta.
Közben mesél arról a bárpultról is, ami mellett egymáshoz sodródott két frissdiplomás atal a céges karácsonyi bulin, ahol a koccintás után rögtön a jövőképüket
egyeztették. Passzolt. Ez már csak azért is meglepő volt, mert korábban egyikük sem találkozott senkivel a budapesti aszfalton, aki gazdaságról, birkákról, földekről álmodozott volna.
Volt persze mögöttük támogató szülői háttér Daniék részéről, akik bíztak a hegyoldalban legelő tehenek vízióját kergető atalokban, és együtt találtak rá erre a területre. A ház, aminek most a konyhájában Anna a frissen főzött eperlekvárral keni a piskótát, egykor büfé volt: ipari konyhával, kiszolgálótérrel, halsütővel, vendégkörrel. Meg egy halastóval. Aztán belefáradtak a tulajdonosok, és felverte a gaz. Nem csak a romos épülethez kellett fantázia, hogy belelássák a jövőt, amikor 2020-ban ideköltözött a atal házaspár.
„Elképesztő mennyiségű szemetet szedtünk össze a területről” – meséli Anna a birtokbavétel lépéseit, majd egy kiszáradt mederre mutat: „Ez volt a tó, de látjátok, mostanra teljesen kiapadt. Ebben az évben 120 mm esett – annyi, mint korábban egy hónapban. 2022 óta folyamatosan apad a vize, mára elfogyott” – mutatja be az ökobirtok jelenét Anna, ami egy dolgot biztosan megerősít: hegyeket mozgató hit kell, hogy valaki elköteleződjön az életforma mellett.
„Anna egyébként negyedóra alatt feji meg a tehenet, akivel olyan szoros kapcsolatban van, hogy nem is kell megkötnie a művelethez.”
Közel 80 hektáron gazdálkodnak, és Anna bevallja, hogy idén nagyon nehéz kihozni az évet úgy, hogy az állatok is jóllakjanak, és a téli takarmányuk is meglegyen.
Anna gépészmérnökként végzett, a gazdaság mellett a mai napig az értékesítés területén dolgozik, de úgy nőtt föl, hogy a háztáji gazdaság az élete részévé vált.
„A malacok elletésénél vésődött be az életforma szeretete. Nagyon kicsik voltunk, amikor édesapánk felkeltett az éjszaka közepén, és kivitt az ólba. Ötévesen végignézhettem, ahogy megszülettek a malackák. A melegség, béke és az apró állatok röfögése életre szóló élményként maradt velem” – meséli Anna gyerekkora mély elköteleződéseinek lenyomatát, amelyek nem csak a hitről beszélnek.
Anna egyébként negyedóra alatt feji meg a tehenet, akivel olyan szoros kapcsolatban van, hogy nem is kell megkötnie a művelethez. Túrót, tejfölt, sajtot, vajat is készít ugyan, amikor ideje és ereje engedi, de csak saját maguknak.
Csak a gyepgazdálkodást és traktort ne!
Közben megérkezik Kaczkó Dániel, aki számára már általános iskolában fontossá vált a természetvédelem, ami a mai napig döntései fő mozgatórugója. Olyan részén vagyunk a Bükknek, ahol még van mit védeni.
Dani egyébként állattenyésztő mérnök, de az egyetemi évek alatt kizárólag a halak érdekelték.
„Az idelátogató egyetemistáknak szoktam mondani, hogy ne üljenek fel az első megérzéseiknek, mert nem lehet tudni, hogy mit hoz az élet” – mondja. „Most már sokkal jobban érdekel, hogy miként formálódik a gyep, hogy milyen a jó talajösszetétel, és a legeltetésnek milyen hatása lesz” – mondja a atal gazda, aki erre a területre koncentrálva ötven évre visszamenően feltérképezte, hogy mi történt a talajjal.
„Adott volt, hogy jövőt kell teremteni, muszáj volt visszamenni az időben, hogy megértsem, mit csináltak, és mit rontottak el esetleg az elődök. Amikor ideérkeztünk, a vízzel küzdöttünk – most pedig a vízért könyörgünk” –beszél Dániel az idejövetelüket megelőző tudatos döntésekről, és a klímaváltozás megkerülhetetlen hatásairól. Közben elkészült a sütemény. „Nálunk ezt csak így lehet csinálni: gyorsan és hatékonyan, hogy mindenre jusson idő” – tölti ki a saját készítésű bodzaszörpöt Anna a poharakba.
„Azért a tudatosság mellett elképesztően atalos lendülettel ugrottunk bele a gazdálkodásba, nem tudtam még felmérni akkor, hogy mit jelent a gazdaságból fenntartani egy családot” – mutat rá a tervezés hiányosságaira is őszintén Dani, és elmeséli azt a pillanatot, amikor nagyjából egymillió forintot hajkurászott a környező erdőkben.
„Elképzeltem a marhatartást is egészen romantikusan: megjönnek az állatok, még világosban szépen leterelem őket a kamionról, ők pedig nyájas bőgéssel beballagnak a legelőre. Reggel kimegyek, gyönyörködöm bennük, miközben elmorzsolom a boldog meghatottság könnycseppjeit… Ehhez képest egész éjszaka túráztam a marháim után az erdőben, teljesen elkeseredve, végül beletörődve abba, hogy komoly mínusszal kezdjük a marhatartást.
Tudatosan választottuk a kárpáti borzderes fajtát, hét marha büszke tulajdonosaiként. Ezek az állatok nagyon jól tájékozódnak, és okosak, de tízórás kamionos út után, éjszaka érkeztek hozzánk, nem a legjobb idegállapotban. A sötétben a szélrózsa minden irányába elindult egy-egy marha, hiába volt villanypásztor, kerítés, bármi, és ezek az állatok, ha lendületet vesznek, a Bükk másik oldalán állnak csak meg.”
De a nem éppen türelmes Dani számára is kiderült akkor: a kegyelem néha olyan, hogy csak elfekszik egy bokor alján, és várja a reggelt.
Közben elindulunk bejárni a birtok egy részét. Gyeeeertek! – hívja a marhákat Anna, akik egyébként válaszolnak
is neki, de engem kifejezetten megnyugtat, hogy mégsem indulnak el felénk mind az ötvenen. Bár van köztük egyhetes és néhány napos borjú is.
Itt a hetvenhetes például, akit tegnap délben ketten húztak ki az anyja méhéből, és komoly munka volt életre masszírozniuk az elakadt borjat.
Húsmarhás szeminárium, kistermelői kurzus, csirkekopasztó workshop és mindenekfelett a szeretet
„Számomra az is komoly kihívás, hogy 11-től online meetingem van, de ha délben életet kell menteni, akkor nincs mese, rohanok” – mondja Anna. A hetvenheteske pedig kedvesen néz rám az anyja tőgye alól.
Nem vagyok kifejezetten bátor a többtonnányi fölénynyel szemben, de látva, hogy milyen szeretettel fordul Anna és Dani az állatok felé, meggyőződöm róla, hogy létezik bensőséges kapcsolat ember és állat között akkor is, ha az utóbbi több mázsát nyom.
„Látod, azért is szeretek ott lenni minden ellésnél, hogy később ne féltse tőlem egyik tehén se a borját” – mondja Anna. Megmutatják, hogy melyikük fog elleni hamaro-
san. Közben a Bodza nevű tehén elkészíti élete első fotóját kollégám gépével.
A barom k felé vesszük az irányt, az ő helyüket is folyton változtatják, ahogy a marhák hatalmas legelőterülete is évszakonként máshova kerül. Most csak kétszázhetven csirke és néhány liba kapirgál az árnyékban, de rögtön reagálnak Anna hangjára.
„Amikor elvitte a róka az összes csirkénket, azért megkérdezték a falubeliek, hogy ugye ennyi volt a csirketartás?! Nem, nem annyi volt. Akkor megépítettük az új kerítést, de most egy időre tényleg szüneteltetni fogom azt az ágazatot, pedig külön misszióm kapcsolódik hozzá” – mondja Anna, aki a babavárás miatt engedi el egy időre ezt a számára igen fontos területet.
„Volt olyan jószág, akit különösen szerettem, de nyilván mindenkit levágok. Ennek az egésznek van egy gyönyörű íve: szeretem, hogy ott vagyok a születésüknél, szeretem őket felnevelni, és aztán nagyon szeretem őket megenni is. Tudom, hogy mindegyik állatunknak jó élete volt, tudom, hogy mit ettek, és így azt is tudom, hogy én mit eszem, és mit adok tovább. Ezért találtuk ki és szerveztük meg a Kislépték Egyesülettel az élménykopasztás workshopot is, hogy erre az életformára meghívjam újra az embereket, akik javarészt teljesen elidegenedtek az állattartás valóságától. Azok a nők nagyon nyitottak erre,
„Volt olyan jószág, akit különösen szerettem, de nyilván mindenkit levágok.”
akik a gyereküknek is szeretnének valamit megmutatni a saját gyerekkorukból, a nagymama húsleveséből. Azt is látom, hogy a születés és halál tabusított témájához így is közelebb lehet kerülni.”
Az ismeretterjesztés, az életforma népszerűsítése, a fontosságának és élhetőségének, a megküzdött „ hogyan”-oknak átadása mindkettejük számára fontos. Ezért szerveznek tematikus hétvégéket, egynapos programot is, bár Anna kifejezetten barom mozgalmár, arra szeretné megtanítani újra az embereket: merjenek saját csirkét tartani.
„Jobban boldogul kettő, mint egy”
Azt gondoltam, hogy Anna azért nagyjából tudta, mit vállal a kiköltözéssel. Nevetve mondja, hogy közel sem. „Amikor rajtad múlik az állat élete, az egészen más. Gyakorlottabb leszel az évek alatt, de könnyű sosem lesz, rengeteg áldozattal jár ez az életforma, de mi ezt az utat tudatosan választottuk.
Azt gondolom, hogy csak az értelmiségi emberek fogják tudni megtölteni élettel a vidéket.
„A atalokat azért sem érdekli a mezőgazdaság, mert ha ebben az országban gazdálkodsz, akkor kisbetűvel írják a neved. Ausztriában, Angliában vagy Skóciában gazdálkodóként kiváltságaid lesznek. Nem mindegy, hogy a gyereked vagy egy külső szemlélő azt látja-e, hogy a kemény munka dacára te csak másodhegedűs lehetsz a társadalomban” – ecseteli Dani a belső küzdelmeit.
Anna számára az jelent inkább sokat, hogy azok, akik hisztaminproblémáik vagy autoimmun betegségük miatt évek óta nem ettek például májat, az ő termékeiktől végre jól vannak.
„Hálásak vagyunk minden díjért, de egy átlag vásárló nem fogja tudni, hogy mit tett le az asztalra, akinek Sakura-díja vagy nemzeti park védjegye van. A vásárlót az érdekli, hogy jó-e a termék. Sokan óvatosak, persze, mert csalódtak, ha, mondjuk, összemosták számukra a szabadtartást a háztájival, pedig a kettő nagyon nem ugyanaz. Egyébként azt is elismerésnek gondolom, hogy a Bocuse d’Or magyar döntőjében is a mi tojásunkat használták
Pohner Ádám jóvoltából, aki szenvedélyes elkötelezettje” – mondja Dani, aki majdnem elhiteti velem, hogy nem tudja, mitől ilyen jó a tojásuk. Persze számára is nagyon fontos, hogy folyamatosan mozog az állat, ellentétben az ipari tartással.
Azért Dani is bevallja, hogy az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézettel közös projektben való részvétel lehetősége számára is elismerés, de akad ennél nagyobb is. És nem az, hogy 2024-ben az év termelőjévé választották.
„Tavaly általános iskolás diákokat hozott ide az egykori tanárom, aki engem is beoltott a természet szeretetével. Az volt a valódi elismerés számomra” – mondja a gazda, akiről kiderült, hogy ha az veregeti vállon, aki az ő életének is irányt és töltést adott, méghozzá úgy, hogy idehozza a következő nemzedék madarászait, geológusait, mezőgazdászait, az többet jelent neki minden oklevélnél. „Jó volt látni, hogy vannak még érdeklődő atalok. Akkor lesz jövő.”
A atal pár hite is földközelbe került a gazdaság mindennapi küzdelmeiben.
„Bár keresztyén családban nőttem fel, de a hitünket mindegyikünknek egyenként kellett megharcolni” –mondja Anna. „A házasságommal kapcsolatban is óriási elvárásaim voltak, amelyek folyamatosan formálódtak át. Számunkra ez az életforma a kapcsolat próbája is volt, hiszen meg kellett tanulni, hogy az élet minden területén ketten kell helytállnunk” – mondja Anna.
„Számunkra ez az életforma a kapcsolat próbája is volt, hiszen meg kellett tanulni, hogy az élet minden területén ketten kell helytállnunk.”
„És meg kellett tanulnunk, hogy itt mindenhez érteni kell valamennyire, mert legtöbbször magunkra vagyunk utalva az elletés elakadásától kezdve a traktorszerelésig” –veszi át a szót Dani, aki mostanra a legtöbb gazdasági és háztartási problémára megtanult válaszolni.
A biztos nemeknél is nagyobb van itt
Dani csak néhány dologról gondolta eddig, hogy biztosan nem lesz hozzá köze: a gyepgazdálkodás, a takarmánynövény-termesztés és a mezőgazdaságigép-szerelés – de Isten jónak látta, hogy most szügyig gázoljon mindebben.
Anna csak azt tudta biztosan, hogy nem lehet babája, vagy legalábbis csak rendkívül nehezen. Gömbölyödő pocakját látva világos: mást gondolt az Isten.
„Itt azért megtapasztaljuk, hogy hiába teszek bele valamibe rengeteg energiát és minden erőmet, nem tudhatom, hogy mire lesz elég pontosan. A gazdaságban sokkal világosabban érezhető: Istennél vannak a végső döntések” – mondja Anna.
Közösen készülnek a szülővé válás ismeretlen útjára is.
Azért játék tehenet már vettek a babának.
Parti Judit
— Parajdi dédi zserbója —
Szabóné László Lilla családi receptje
A karácsonyi asztalról nálunk nem hiányozhat Édesanyám töltött káposztája, amit erdélyi szokás szerint szenteste fogyasztunk el. Jutka mama bejglije a férjem gyermekkorának karácsonyát idézi meg. Évekig édesanyja sütötte, de amióta elvesztettük, magunk veselkedünk neki, hogy legalább így köztünk lehessen. Éva mama, édesapám második felesége a házi ropiról híres. A dédik közül Tuci mamának, férjem nagymamájának a majomkenyérreceptjét készítjük el, de a legautentikusabb családi recept a parajdi dédi zserbója. Saját kézírásával írta bele még atal édesanya koromban a receptes füzetembe.
Gyerekként is többször sütöttem vele. Úgy kezdtük, hogy felmentünk a bátyámmal a padlásra dióért, majd kerestünk egy marokra álló követ, és a téli konyha lépcsőjén megpucoltuk gyorsan. Míg mamám begyúr ta a tésztát, mi lemeccseltük a bátyámmal, hogy ki tekeri a diódarálót. Ripsz-ropsz elkészült a töltelék, és már csak egymásra kellett a rétegeket rakni.
De lássuk részletesen, hogyan is készül nálunk ez a jellegzetes karácsonyi sütemény!
A tésztához:
• 50 dkg liszt
• 25 dkg margarin
• 2 db tojás
• 3 dkg élesztő
• 1 dl tej
• 5 dkg cukor
• késhegynyi só
A töltelékhez:
• 25 dkg darált dió
• 20 dkg cukor
• 1 citrom héja reszelve
• 1 narancs héja reszelve
• kb. 600 g baracklekvár
ELKÉSZÍTÉS
A csokimázhoz:
• 20 dkg porcukor
• 2 ek. kakaópor
• 1 ek. olaj
• 4 ek. forrásban lévő víz
Az élesztőt a cukorral édesített langyos tejben felfuttatjuk. A liszttel szétmorzsoljuk a margarint, majd a felfuttatott élesztőt és a többi hozzávalót beledolgozzuk. Meleg helyen kétszeresére kelesztjük. Eközben elkészítjük a tölteléket. A darált diót összevegyítjük a cukorral, a reszelt citrom és narancs héjával.
A megkelt tésztát három részre osztjuk. Az első részt kb. 30×40 cmes téglalappá nyújtjuk, sütőpapírral kibélelt tepsibe simítjuk. Megkenjük a lekvár felével, majd rászórjuk a diós töltelék felét. Ugyanezt megismételjük a második kinyújtott lappal is, majd a harmadik lappal befedjük. Addig hagyjuk kelni, amíg a sütő hőlégkeverésen bemelegszik. 35 perc alatt 180 fokon készre sütjük. A tepsire deszkát borítunk, majd gyors mozdulattal feje tetejére állítjuk, és a deszkán a süteményt hűlni hagyjuk.
Amikor kihűlt, elkészítjük a csokimázt. A kakaóport a porcukorral alaposan elkeverjük, ráöntjük a négy evőkanál forrásban lévő vizet, és az egy evőkanál olajat. Gyors mozdulatokkal simára keverjük, majd azon melegében egy vizes nagy késsel a zserbó tetejére simítjuk.
Jó étvágyat! Áldott karácsonyt!
HOZZÁVALÓK
Plüssökkel kirakott úton Betlehemig
Amióta megszületett a keresztlányom, majd a kisöccse, új irányt vett a családunk élete. Ahogyan cseperednek, úgy válnak egyre gazdagabbá karácsonyaink, én pedig úgy kerülök egyre közelebb Istenhez.
A gondosan feldíszített karácsonyfa mellett négyen ültünk a kanapén: szüleim, nővérem és én. Már túl voltunk az ajándékozáson, ölemben pár összefűzött papírlap pihent. Szeretem kreatív ajándékokkal meglepni a szeretteimet, ez is egyike volt az ilyen szellemes meglepetéseknek, amivel sikerült megnevettetnem őket. A családi legendárium epizódjait, a karácsonyi készülődés derűs perceit, az ismétlődő szófordulatokat, a fenyőállítás izzasztó pilla-
natait vetettem papírra, azzal zárva a színműként megírt jeleneteket: egy angyal gyel minket mosolyogva. Édesanyám, aki vállalkozott rá, hogy felolvassa a pár oldalas szöveget, meghatottan adta vissza a lapokat, és egy pillanatra elcsendesedtünk. Még nem sejtettük, hogy az utolsó sor is valóság, és tényleg öten vagyunk a szobában.
Egy évvel később már vele, vagy talán inkább őt ünnepeltük. A kerek arcú, rózsaszín pulóverbe bugyolált baba
csodálkozó szemekkel nézett ránk a karácsonyi félhomályban. „Nehogy megfázzon!” – aggodalmaskodott a nagymama. Valóban hideg volt, de ha a bőrömön mínuszokat is éreztem, belül kis időre melegség járt át: egy négy hónapos kislány, a nővérem gyermekének első karácsonya volt ez, akit nem sokkal később én tarthattam a keresztvíz alá.
Amikor járni kezdett, némi fejtörést okozott, hová is állítsuk abban az évben a karácsonyfát. De feleslegesnek bizonyult az aggodalom, a göndör fürtös emberkét jobban lekötötték a szőnyegen sorakozó ajándékok. Amikor édesapja felemelte, azért ő is az egyik ágra illesztett egy textilből varrt szaloncukrot, én pedig gyorsan kattintottam egyet a telefonom kamerájával, hogy megörökítsem a pillanatot. Akkoriban, az utamat keresve, úgy éreztem, nem tudok rá annyi gyelmet fordítani, mint szeretnék, lénye azonban így is formált. Tudtam, hogy keresztanyaként feladatom a hitre nevelése, de mindenekelőtt a sajátomat kellett megerősítenem.
Na és persze túl kicsi is volt még hozzá, hogy Jézus születéséről, tanításairól beszéljek neki. Előbb a családi hagyományokkal ismertettük meg. Az egyik ilyen a saját gyermekkoromra nyúlik vissza: míg mi a nővéremmel a gyerekszobában játszottunk, az angyalok (azaz a szüleink) a nappaliban díszítették fel a fát, és miután elkészültek, csengőszóval jelezték ottjártukat. A hangot követve izgatottan léptünk a sötét szobába, ahol aztán kezdtek kirajzolódni a karácsonyfa körvonalai. Mostanra én is angyalszerepbe léptem, ami hasonlóan izgalmas – bár talán leginkább a lebukás veszélye miatt.
Főleg, hogy közben újabb gyermek született, egy kis ú – épp olyan szőke és kék szemű, mint a nővére, tekintetében huncut csillogással.
A következő években kezdtem másképp megélni az ünnepet. Felszerelkeztem keresztény könyvekkel, decemberben a reggeleket egy-egy adventi gondolattal indítottam, és égtem a vágytól, hogy átadjak mindebből valamit a keresztlányomnak is. Egy kisgyereket viszont a játékon keresztül lehet a legjobban megszólítani. Hirtelen villant be az ötlet: csináljunk színdarabot! Nővérem korábban már elmesélte neki a betlehemi történetet, ezt adtuk elő azon a karácsonyon a családnak. A szekrényből kék és szürke köntös került elő. Előbbibe ő bújt bele, egy nagyobb plüssel bélelve ki a jelmezt, a másikat én öltöttem magamra, arcomra egy szemceruzával szakállat pingálva. Így indult útra a mindenórás Mária és az őt kísérő József. A hosszú úton egy kis csacsival utaztunk – akit annak idején pont karácsonyra kaptam –, majd végre megérkeztünk Betlehembe, ahol sokáig hiába kopogtattunk szállásért. Amikor végre lepihenhettünk, elérkezett a csoda: megszületett a Gyermek, akit aztán Mária kedvesen kezdett ringatni.
Miközben egy játék babát nyújtottam oda színésztársamnak, kisöccse fészkelődni kezdett a kanapén, majd a porondra sietett. Kivette a másik kezemből a díszlethez tar-
tozó papírcsillagot, és a magasba emelte. Így végül ő is a történet részévé vált, betöltve egy igen fontos szerepet. Bár még nem értette, de azt hirdette: megszületett a Megváltó! Ahogy a gyerekek cseperednek, egyre gazdagabbá válik advent időszaka. A családi koszorút tavaly már közösen alkottuk: én voltam az anyagbeszerző, a hatéves illesztgette rá az apró díszeket, a nagymama pedig szép szalaggal tekerte körbe. Vasárnap esténként együtt ültük körbe, és énekeltünk, a legi abb családtag a leglelkesebben. Pár nappal szenteste előtt karácsonyfadíszeket is készítettünk, amik aztán fel is kerültek a fára – az aprólékosan megfestett házikó és a kékre pingált angyal is.
Aznap délután immár két óvodással készültünk előadásra. Mivel hárman voltunk, adta magát az ötlet, hogy legyünk a napkeleti bölcsek. Ezúttal keresztlányom is arcfestést kapott, míg ruházatunk az előző évben jól bevált köntös lett. Még egy papírkoronát is találtunk, én pedig turbán gyanánt szőrmesapkát illesztettem a fejemre, majd felnyitottam Máté evangéliumát, hogy kikeressem a kapcsolódó igerészt. Kezdés előtt kétszer is elpróbáltuk a darabot. Büszkén konstatáltam, hogy a nagylány pontosan emlékszik az átbeszélt mondatokra. Játék ládikájába apró mütyüröket, papír gurákat tett, elvégre nem érkezhetünk üres kézzel a kisdedhez. A betlehemi istálló lakóit szőrmókokból castingoltuk, Máriát és Józsefet pedig egy-egy báb keltette életre.
Amikor megkezdtük a darabot, Öcsi váratlanul úgy döntött, inkább édesanyja öléből nézi végig a történetet. Ketten adtuk hát elő, én pedig kicsit izgultam, hogy minden pontosan hangozzék el, ne tévesszünk el egyetlen mondatot sem. Sikerült, a tervek szerint érkeztünk meg Betlehembe, a közönség tapssal köszönte meg produkciónkat. Meghajláskor aztán rádöbbentem: hiszen ezt a történetet nem is lehet elrontani. Ha kacskaringós, plüssökkel kirakott úton, egy papírcsillagot követve is, de úgyis célba érünk.
Fekete Fanni
az Ormánságba Kirándulási lehetőség
Akár többnapos osztálykirándulásoknak, gyülekezeti hétvégéknek is kiváló úti célja lehet Kákics, ahol néprajzi kiállítás és kerékpárokkal felszerelt, korszerű i úsági szállás várja az érdeklődőket.
Miért érdemes Kákicsra látogatni?
Megújult a kákicsi templom és környezete: Kiss Géza (1891–1947) lelkipásztor, néprajzkutató egykori szolgálati és lakhelyén Kiss Géza Ormánysága címmel nyílt kiállítás, a parókiához tartozó csűrt pedig i úsági szállássá alakították. Elsősorban a dunamelléki i úság, de gyülekezeteink, intézményeink számára ősszel is kiindulópontul szolgálhat az emlékhely az Ormánság történeti, hitbeli, természeti értékeinek felfedezésére.
A kákicsi I úsági Ház egész évben fogadja az i úsági és gyülekezeti csoportokat, kerékpárt is biztosítva számukra.
Szállást foglalni a fenntartó Sellyei Református Egyházközség kapcsolattartójánál, Patakné Máthé Anikónál lehet a +36 30 349 73 28 -as telefonszámon vagy a sellyeirefegyhazszallasok@gmail.com e-mail címen.
A Kákicsi I úsági Ház címe: 7958 Kákics, Pető Sándor utca 25.
