Az első és az egyetlen Állítása szerint az udvarlásban gyerekes és
naiv volt, leendő
határozottnak és
felesége
mégis
megbízhatónak látta.
A nő viszont saját magát nem tartotta alkalmasnak
arra,
hogy
lelkészfeleség
legyen. Férje rácáfol, azt mondja, nem is kaphatott volna nála jobb társat. Egy lelkészházaspár
egymásra
találásának
története. Több mint húsz éve házasok, gyülekezetben szolgálnak, öt gyermeket nevelnek, és még mindig szeretettel és megbecsüléssel fordulnak egymás felé – de vajon mi a titkuk? Nem a romantikus vacsorák, nem is a wellnesshétvégék – hiszen kettesben nyaralni is utoljára a nászútjukon voltak –, hanem valami egészen más, ami a dolgos mindennapokban is összefűzi két különböző és egyébként sok feladattal terhelt ember életét. Ismerjék meg Vladár István, a Monor-Kistemplomi Református Egyházközség lelkipásztora és felesége, Éva történetét! „Nem ilyen, hanem ő” Néhány évig a monori téeszben dolgozott mezőgazdászként, amikor megkapta elhívását a lelkészi szolgálatra. Legátusként az alapi gyülekezetbe került, itt tartotta élete első igazi szószéki prédikációját. Vladár István így emlékszik vissza arra a napra, amikor először szállt le a vonatról a dunántúli kisvárosban: „Mivel az éneklés nem a talentumom, az egyik első kérdésem az volt a lelkésznő
40 • Karakter • parokia.hu
férjéhez, aki elém jött az állomásra, hogy van-e kántor. Mondta, hogy egy lányka fog énekelni, útközben őt is fölvesszük. Szimbolikusan ekkor kezdődött a közös utunk Évikével. Sok mindenre rácsodálkoztam azon a napon: ahogy Évike forgolódott az asztal körül, ahogy a lelkészgyerekeket pátyolgatta, etetgette. Én akkor csak azt éreztem, hogy nekem valami ilyen lány kellene. Aztán elteltek hónapok, nem találkoztunk, és egyre inkább azt éreztem, hogy nem ilyen, hanem ő.” Az egyetlen teológus Szíve hölgyét akkor láthatta újra, amikor Alapon bibliaismereti sorozat indult, amelynek a kezdő áhítatát ő tartotta. „Már úgy mentem, hogy jó lenne kicsit mélyebb ismeretséget is kialakítani Évikével. Erre a lelkésznő is fölfigyelt, mert erre készített is alkalmat.” – „És a gyülekezet is, mert onnantól csak István jött legátusként. Már azt hihettük, hogy a teológián más nem is tanul, csak a Vladár” – teszi hozzá nevetve felesége.
A képeslap István a maga szerény eszközeivel próbálta kifejezni szimpátiáját a fiatal lány iránt. „Húsvétkor küldtem egy üdvözlőlapot a lelkészcsaládnak, és a borítékba beletettem egy kisebb borítékot, amire ráírtam: Évikének. Akkor még a vezetéknevét sem tudtam. Egy bibliai Ige állt a lapon, amelyre annyit írtam, hogy áldott ünnepet kívánok. Annyira gyerekes és naiv volt ez, mégis azt reméltem, hogy ebből Évike majd kiérzi, hogy itt valami szándék megnyilvánul iránta.” Éva azt mondja, ő erre nem is mert gondolni. „István részéről majdnem úgy volt, hogy meglátni és megszeretni. Nyolc évvel idősebb nálam, az ő fejében már ott volt, hogy jó lenne társra lelni. Én tizenkilenc éves voltam, és nekem azelőtt sem volt udvarlóm. Ám az Úristen embereket is föl tud használni, így a nagytiszteletű asszonyt, Juditot is, aki próbált egész véletlenül alkalmakat találni arra, hogy tudjunk találkozni. Istvánnal is próbált beszélgetni, enyhe célzásokat tenni, meg velem is, aztán az Úristen tovább terelgette az utunkat.”