PAROKIA.HU VÁLOGATOTT ÍRÁSOK DUNAMELLÉKRŐL

Látom bennük az oroszlánt

Milyen karaktere lesz a jövő teológusainak?

Nincs más megoldás

A válasz: az evangélium

Gyógyító macik

Meglepetés kórházban fekvő gyerekeknek

A kékfestő imája

Átörökíteni a tradíciót

2018. DECEMBER

PARÓKIA SAJTÓSZOLGÁLAT

DUNAMELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET

TARTALOM 38 Korszerűtlen hang 04 A Mindent – mindig Függőség-e a szeretet, Isten mindig közelebb van hozzád, és szabadság-e a függetlenség? mint te önmagadhoz 06 Életre keltek a csontok Misszió az Ormánságban

40 Az első és az egyetlen Egy lelkészházaspár a hűségről

09 Tápláló kenyérré válni Isten nem ismer sablonokat

43 Szabadon választott függőség Szabadság párkapcsolatban és családban – női és férfiszemmel

12 Menthetetlenül egyek vagyunk Közösségről és szakralitásról Vecsei H. Miklóssal 15 Az erőre mondtunk igent 1956 egy külföldi szemével 18 Korszakoktól független üzenet A huszonöt éve újraindult Lónyay története

Az embernél nincs csodálatosabb? Egy kiállításról az idei Művészetek Völgyében

49 Olvastuk – ajánljuk Könyvkínálat karácsonyra 51 A scifitől az úrasztaláig Látogatóban Görgey Etelkánál

20 István, a harmincöt éves Szörényi Leventével és Bródy Jánossal beszélgettünk

55 A kékfestő imája Átörökíteni a tradíciót

24 Saját szavak, közös nyelv Ami a legmélyebben sajáttá lesz, az tud igazán közös lenni

58 Gyógyító macik Meglepetés kórházban fekvő gyerekeknek

26 Pásztorok pásztorai Esperesek az egyházi valóságról

62 Az Úr hangja Óceániában A Greizer család három éve egy csendes-óceáni külmisszión

28 Látom bennük az oroszlánt Milyen karaktere lesz a jövő teológusainak? 31 Dunamelléken történt Épülő közösségeink 34 Nincs más megoldás A válasz: az evangélium

2 • Karakter • parokia.hu

46

66 Istennel a tűzön át Szubjektív útibeszámoló Észak-Irakból 70 Megtartó ajándék Az ünnep igazi ajándékai

A mi kezünknek munkáját tedd állandóvá…

PAROKIA.HU PAROKIA.HU VÁLOGATOTT VÁLOGATOTT ÍRÁSOK ÍRÁSOK DUNAMELLÉKRŐL DUNAMELLÉKRŐL

Az égő szívű ember A legszenvedélyesebb lelkész,

látom beNNük AzVégh oroszláNt Tamás

Milyen karaktere lesz a jövő teológusainak?

A zsoltárossal együtt valószínűleg mi is nap mint nap sóvárgunk arra, hogy a hivatásunkban, a munkánkban végzett erőfeszítéseink valahogy nyomot hagyjanak. Hogy ne menjen veszendőbe mindaz, amin fáradozunk. Ha az örökkévalóság perspektívájából tekintünk a mindennapi erőfeszítésekre, küzdelmekre, akkor a helyzet nem túl kecsegtető. Mert mindaz merő hiábavalóság, biztosan elenyésző, amit arra fordítunk, ami anyagi. Az anyag bizony menthetetlenül elpusztul. És mi az, ami maradandó lehet? Csak annyi, amennyi a lélekben maradandóvá válik. Azaz, minden munkából, fáradozásból, erőfeszítésből annyit tehetünk maradandóvá, amennyit a saját vagy a másik ember lelkébe beleépítünk. Ez a munka lehet az, hogy a felnőtt fejjel konfirmálók számára az Úr igéjét tápláló kenyérré változtatjuk. Vagy dolgozhatunk azon, hogy egy ormánsági terület lakói ismét megtapasztalhassák Isten közelségét. De a múlt értékeinek feltárása, a fiatalok megszólítása, tanítása vagy az életbölcsességek továbbadása is bizony mind-mind maradandó munka. Az emberi kapcsolataink építése, a biztonság és a szeretet, a kötelékben rejlő szabadság vagy az önzetlen szeretet kimunkálása, megmutatása, vállalása is ilyen. A Karakter magazin ünnepi száma és a benne található válogatott írások ilyenféle maradandó alkotó munkákból kívánnak ízelítőt adni. S természetesen adódik a feladat is: a karácsonyi készülődés, az ünnepvárás, a temérdek tennivaló közepette legyen gondunk és időnk arra, hogy ki-ki gondolja át a maga munkáját is. Vajon mi milyen nyomot hagyunk a másik ember lelkében? Az Isten dicsőségének nyomát? Annak az Istennek a nyomát, aki értünk testet vett fel magára, aki a világ világossága lett? Vagy valami mást? Hívő emberként feladatunk nap mint nap törekedni arra, hogy a ránk bízottakban, a mellettünk, a velünk élőkben nyomot hagyjunk. Hogy munkánk másokban – és magunkban – gyújtsa fel a szépre, a jóra, az Isten-keresésre való vágyat. Kérjük a Fiút, az isteni Gyermeket, a testté lett Igét, hogy az új évben és életünk minden napján adjon mindannyiunknak erőt és kitartást ahhoz, hogy munkánkat felismerjük, s ha megtaláltuk, akkor azt újult erővel az ő dicsőségére végezhessük! „És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jókedve mirajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!” (90. zsoltár, 17. vers)

A zene szárnyAin Hitről és tehetségről Devich Gergely NiNcs más megoldás csellista szemével A válasz: az evangélium

sok vAgy kevés? Kinőtte a gyerekcipőt a hetvenéves rózsatéri gyülekezet

gyógyító mAcik

Meglepetés kórházban fekvő gyerekeknek

egy mAgyAr-Angol úr

Diplomácia magyar szívvel, brit mértékkel

A kékfestő imájA

Átörökíteni a tradíciót

A demokráciA árA

Mit számít egyetlen szavazat? Filozofálás Lánczi Andrással

2018. 2014.DECEMBER DECEMBER

PARÓKIA SAJTÓSZOLGÁLAT

DUNAMELLÉKIREFORMÁTUS REFORMÁTUSEGYHÁZKERÜLET EGYHÁZKERÜLET DUNAMELLÉKI

Felelős kiadó Bogárdi Szabó István Dunamelléki Református Egyházkerület ph@raday28.hu

Újságírók Jakus Ágnes jakus.agnes@gmail.com Barna Bálint barna.balint.l@gmail.com Cseke Hajnalka csekeh@gmail.com Somogyi Csaba somogyipilis@gmail.com

Szerkesztőségvezető Füle Tamás fuletamas@gmail.com

Parókia Sajtószolgálat 1092 Budapest, Ráday u. 28.

www.parokia.hu

Papp Anette egyházzenész, karvezető, egyetemi oktató

Karakter • parokia.hu • 3

A Mindent – mindig Isten mindig közelebb van hozzád, mint te önmagadhoz.

Nemrégiben szép gondolatokkal készültem egy gyülekezeti taghoz, aki mély gyászban kereste a vigasztalást, ám nehéz kérdéseivel folyton elzárta maga elől az utat. Erős szavakat és szép érveket gondoltam ki, szinte fel voltam villanyozva, sőt, igen, úgy indultam hozzá, hogy Gyökössy Endre hasonlatával szólva „bemosakodtam”, mint a sebész a műtét előtt, azaz imádságban Isten elé vittem mindent. Aztán útközben megcsörrent a telefonom, és máris megzavart valaki valami fránya üggyel, nyomban odalett a jól elgondolt és megimádkozott terv. Hirtelen közbejött valami, és visszahozhatatlanul kiverte a fejemből is, a szívemből is azt a jót, amit elgondoltam. Azt hiszem, mindannyian ismerjük ezt a mindennapos tapasztalatot, de még inkább a sorsdöntő kérdésekben. Élünk-e ilyenkor Jézus ígéretével? Amikor Jézus a halálára és feltámadására készült és készítette a tanítványait, a Szentlélekről beszélt nekik, ezt mondta róla: „Ama vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek.” (János 14,26) Sokan ezt úgy magyarázzák, jogosan, hogy Jézus ezzel az ígérettel és majd pünkösdi teljesítésével nyitott a tanítvá-

4 • Karakter • parokia.hu

nyai és követői számára utat a rettenetes kereszthalál drámájából az emlékezés és a reménykedés egybefüggő valóságába. Az emlékezés ugyanis remény is, a remény pedig mindig emlékezés is. Azért tehát, hogy a kereszt botránya ne takarja el Isten halálból szabadító kegyelmének föltárulkozását, egyáltalán, magát Jézust az ő csodálatos istenemberségében, és hogy a feltámadás diadala ne oltsa ki a Krisztus tökéletes megváltásának páratlanságát, amelyet halálig való engedelmességével szerzett meg, a Szentlélek lesz a mi tanítónk, vigasztalónk és szószólónk. Az életünk úgy van megszerkesztve, hogy amikor távolodunk Istentől, egyre nagyobb istenfeledésbe süllyedünk. Ezt éppenséggel akkor is megtapasztaljuk, amikor a bajaink sűrűsödvén végső soron Őt okoljuk és akarjuk számadásra vonni, vagy amikor türelmetlenül sürgetjük Őt amúgy megfontolatlan kéréseink teljesítésére, vagy amikor roppant testi-lelki súlyokat hordozva fokozzuk a rosszat azzal, hogy minderre rátetézzük az istenhiány mérhetetlen terhét is. A Szentlélek tanít meg a bajok közepette is Isten kegyelmére támaszkodni, ahogy Pál apostol mondja Ábrahámról: reménység ellenére reménykedni (Róma 4,18). A Szentlélek vigasztal meg, mert erőt és józanságot ad a próbatételek-

ben. És a Szentlélek a mi szószólónk, aki kimondhatatlan fohászkodásokkal esedezik érettünk, és bátorságot ad a lélek-roppantó pillanatokban, leginkább amikor Isten elé kell állnunk alázattal. És a Szentlélek tesz hálássá minden áldásért, mert csak sokféle kegyelmének bőséges kiáradásában élhetjük át, hogy a hit, amellyel elfogadjuk az áldásokat, igen, maga a hit is kegyelemből van – ahogy János apostol mondja mély értelemmel: a kegyelmet is kegyelemért kapjuk (János 1,16). A Szentlélek bizalmas közelséggel ajándékoz meg minket. A régiek közül Eckhart mester fogalmazta ezt meg a legszebben: Isten közelebb van hozzád, mint te önmagadhoz. Még inkább, tegyük hozzá, a Lélek reánk áradása, az isteni áldások gazdagsága, a csodák tanúsító ereje, a krisztusi erők sodrása és a gyülekezet ember-közössége, egész isten-gyermekségünk nem is egyéb, mint buzdítás arra, hogy közeledjünk a mindig-közel-lévőhöz. Ez a „mindig” a Lélek mindent átható isteni munkája. Igen, a régi mondást így kell kiegészíteni: Isten mindig közelebb van hozzád, mint te önmagadhoz. Ahogy Krisztus mondja: én kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek, hogy veletek maradjon mindörökké (János 14,16). Ha távolodunk Istentől, a magunk vagy mások okán, bármilyen indokkal, az ürügyeink félresöprik az üdvösség-ügyet, és istenfeledésbe süllyedünk. Akkor a gond nemhogy kiűzi fejünkből és szívünkből a legjobbat is, hanem feledésre ítéli. Ha közeledünk Istenhez, egyre jobban tapasztaljuk a hit megújuló erejében, a józan reménykedésben és a készséges szeretetben, hogy Isten nem valamit (sokat, többet) ajándékoz nekünk Szentlelkével, hanem Önmagát. A Mindent – mindig. Jövel, Szentlélek Úristen! Bogárdi Szabó István

Karakter • parokia.hu • 5

Életre keltek a csontok Ugye, maga városból jött? – kérdezte az úrvacsoraosztást követően Székely Zsolt lelkésztől az egyik templomból kijövő ember. Igen – felelte. – Akkor maga itt fog hagyni minket tavaszig!

6 • Karakter • parokia.hu

Ez a párbeszéd 2015 karácsonyán hangzott el az ormánsági Ipacsfa református templomának ajtajában. Székely Zsoltot eredetileg az újpetrei egyházközségbe hívták meg, s a szolgálat részleteiről beszélgetett épp, amikor az esperes megemlítette neki, hogy Kovácshidára és környékére senki nem akar jönni, ugyanis a Kovácshidai Református Társegyházközséget kilenc falu alkotja: Ipacsfa, Kovácshida, Drávacsepely, Drávaszerdahely, Kémes, Drávapiski, Cún, Szaporca, Tésenfa, és egyikben sem élnek többen 500 főnél. Ugyanakkor megtudta, hogy Újpetrén viszonylag aktív gyülekezet működik, Bóka András, a korábbi espereslelkipásztor nyugdíjasként továbbra is hűséggel és szeretettel végzi a szolgálatot.

Száraz csontok Székely Zsolt fülét megütötte az elejtett félmondat, nem hagyta nyugodni. Azt kérte, nézzék meg azt a kilenc falut, amelyekbe három éve nem találnak állandó lelkipásztort. Ahogy a kocsiból nézte a tájat és az embereket, egy Ige szólt a szívében, Ezékiel próféciája: „Az Úr megragadott engem; elvitt engem az Úr lélek által, és letett egy völgyben. Tele volt az csontokkal. Végigvezetett köztük körös-körül, és láttam, hogy nagyon sok csont volt a völgyben, és már nagyon szárazak voltak. Megkérdezte tőlem: Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok? Én így feleltem: Ó, Uram, Uram, te tudod! Akkor ezt mondta nekem: Prófétálj e csontokról! Mondd nekik: Ti, száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Így szól az én Uram, az Úr ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre keltek.” (Ez 37, 1–9.) Ne hagyjuk magukra! Miután hazament, feleségével együtt gondolkoztak, melyik szolgálati helyet vállalja el. Újpetrének számos előnye van, kislányuk járhatna a helyi iskolába, nem kellene ingáznia. Kovácshidán se rendes fűtés, se iskola, se orvosi rendelő. A gyülekezet maroknyi, omladozik a templom két faluban, a fizetés is kevesebb, ros�-

szabb a parókia. A helyiek számára az egyedüli megélhetést a közmunkaprogramok jelentik, mert a környező városokba, Pécsre tömegközlekedéssel bejárni nehézkes, szinte lehetetlen, ezért a fiatalok zöme külföldön próbál szerencsét. Ezékiel Igéje azonban mindent túlharsogott. „Ne hagyjuk magukra az itt élő embereket, Kovácshidát választom!” – mondta az esperesnek. Életre keltek Cúnban két évvel ezelőtt mindös�sze egyetlen református, Kató néni járt templomba a katolikus Ancival. Akkoriban így fohászkodott a lelkész: „Uram, Te, Aki világot teremtő Úr vagy, kérlek, adj itt, Cúnban is új megtéréseket, gyarapítsd üdvözülőkkel a Te nyájadat, mert ha Kató néni elmegy, itt is be lehet zárni a templomot.” Kató nénit idén temették, de megtörtént a csoda. Cúnban hat új igehallgató van minden alkalommal! A társegyházközségben két és fél évvel ezelőtt 55 embert tartottak nyilván református hívőként, 2018-ban már 104-et. A lelkész első hét-nyolc hónapja azzal telt, hogy megismerte a helyi viszonyokat. „Hallottam az itteniektől és máshonnan is, hogy innen el fogok menekülni, de újra és újra Ezékiel

szólt a szívemben” – mondta a lelkipásztor, mi jelentett számára erőt. „Nem igaz az, hogy itt nincs jövő. A próféta is azt hirdette: ha nem hisztek, nem maradtok meg, a hit hallásból van, az Ige a jövő garanciája!” Háromnegyed évvel később, 2016 őszén vette át a hitoktatást az egyik iskolában. Imádságban is kereste a lehetőséget, hogyan tud elérni embereket. Tudta, hogy ők nem fognak bejönni hozzá a templomba, neki kell valahogyan felvenni velük a kapcsolatot. A feleségem időpontot kér hozzám Az új missziós eszközt a lelkész a közmunkaprogramokban látta meg. Olyan embereket alkalmaztak ezekben a társegyházközségekben karbantartói és egyéb munkákra, akik azelőtt nem jártak templomba, nem tudták, mi a gyülekezeti élet. Először három, majd kilenc fővel dolgoztak, akiket elsősorban nem azért hívott, hogy a munka el legyen végezve, hanem hogy ezáltal is elérje valahogy az embereket. És el is ért olyanokat is, akik messzire elkerülték a templomot korábban, ezek az emberek pedig hozták a családjukat. A lelki élet annyira megújult, hogy ma már minden faluban kéthetente van istentisztelet, visszaállt a régi rend. Minden hétfőn ökumenikus bibliaóra, csütörtökönként iszákosmentő (Kékkereszt) bibliaóra, utána felnőttek tematikus bibliaórája, péntekenként kis ifi, heti három délelőtt hitoktatás Kémesen. „A feleségem időpontot kér hozzám, ha valami családi ügyet szeretne megbeszélni” – érzékelteti a lelkész, milyen sűrű időbeosztást követel tőle a hitélet szervezése. És még ott van két falu, akikkel már nincs idő és erő foglalkozni – mondja szomorúan. Ők még Ige nélkül vannak! „Az emberek azért szeretik a bibliaórákat, mert van lehetőségük az Igéről kérdezni, és visszajelzéseket adhatnak a hallottakról” – magyarázza.

Karakter • parokia.hu • 7

Isten gondoskodott segítségről is: Szabó Ágnes, a Budapest-Fasori Református Egyházközség volt tagja ugyancsak Budapestről költözött a térségbe. Szolgálata új lendületet adott a helyi hitéletnek. A lelkésszel együtt két bibliaismereti sorozatot indítottak, működik alkoholbetegmentő misszió, s nyaranta önkéntes szolgálókkal táborokat szervez gyermekeknek. Tavaly negyven gyereket táboroztattak több héten keresztül. Nőtt a református hitoktatásban résztvevő fiatalok száma, pedig ez a vidék jellemzően katolikus régió. Két év alatt huszonöt keresztelő volt. Az egyházmegye minden támogatást megad nekik, örül az itt folyó munkának. Itt képzeli el a jövőt Székely Zsolttól 2016-ban újra megkérdezték a helyiek, meddig marad. Azt felelte, hogy egyelőre itt képzeli el a jövőjét. S ahogy korábban a közmunkaprogramokban látta meg a

missziós eszközt a felnőttek irányába, most a Magyarországi Református Egyház keretei között zajló, Kémes településen megvalósuló Jó kis hely elnevezésű projektben. „Isten meghallgatta imádságomat, s eszközt adott a gyerekek és szüleik eléréséhez” – fogalmazott. Kisgyermekes anyukáknak indul fejlesztőprogram, amelyen részt vehetnek már óvodás kor alatti, óvodás- és iskoláskorú gyermekek is szüleikkel. Ennek keretében korrepetálni tudják őket, s az alkalmakon hallhatnak Isten országáról, a Bibliáról, Jézus Krisztus váltságművéről is. A lelkipásztor örömmel számolt be arról, hogy a helyi értelmiség is megmozdult. Közülük került ki a társegyházközség gondnoka, presbitereinek egy része, akik anyagilag és személyes áldozatvállalással is részt vesznek a szolgálatban. Nem megszokásból Új hang jelent meg a környéken élők számára az igehirdetésben. Egy gyülekezeti tag, Balogh Zoltán így beszélt erről: „Cúnban lakom és a kovácshidai gyülekezetbe tartozom immár lassan egy éve. Hatalmas fordulat következett be ezzel az életemben, belecsöppentem a csütörtöki bibliaóra kellős

közepébe. Nem is értettem, mit keresek ott, de tetszett. Elsőre is már azt vettem észre, hogy várom a következő alkalmat, és örültem, hogy tartozom valahová. Nekem a gyülekezet fontos előrelépés Isten felé. Kezdem érteni az Igét, szeretem a bibliaórákat, és lassan felfogtam, hogy értem is meghalt Jézus.” A helyiek csodálkoznak, nem azt látják és tapasztalják, mint szüleik idején az úgynevezett népegyházi keretek között. Nem megszokásból járnak templomba, valódi lelki éhség vezeti őket.

„Én is úgy látom, ahogyan Ezékiel látta a csontokat. Isten tud életet teremteni, ám rengeteg munka, imádság és hűség kell ahhoz az Úrhoz, aki szolgálatba állított engem. Még az elején vagyunk” – hangsúlyozta Székely Zsolt. Hűség, mert sokszor nehéz, hiszen van úgy, hogy egy-két hónapos késéssel tudja felvenni a fizetését. „Ha valaki azt kérdezné, van-e az ormánsági gyülekezeteknek jövője, alázattal azt tudjuk válaszolni, amit Ezékiel válaszolt az Úrnak: Uram, Te tudod!”– tette egyértelművé, mi, pontosabban ki jelöli ki számára az utat. Hozzátette: „Hisszük, amit Jézus mondott, és ezzel a hittel könyörgünk: „Valamit kértek az én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban” (János 14). Cseke Hajnalka

8 • Karakter • parokia.hu

Tápláló kenyérré válni Egyre többen felnőtt fejjel tesznek vallást hitükről és elköteleződésükről a református egyház tanításai mellett. De vajon miért akar az ember felnőtt fejjel református lenni? Összeállításunkból kiderül, Isten nem ismer sablont.

A gyülekezet ütőere „Ezeket a történeteket sokaknak kellene hallaniuk! Egy kicsit kívülről nézzük a felnőttkonfirmációt, pedig ezek a hívások, elhívások tulajdonképpen a gyülekezet lelki ütőerét is jelentik. Itt mutatkozik meg Isten szabadító, mentő szeretete” – fogalmazott Somogyi Péter fasori lelkipásztor. Elmesélt egy történetet, miszerint van egy fasori testvér, akinek a szíve az Úrban és az Úrért dobog, s azon imádkozott egy ideje, hogyan tudná őt az Úr most használni. Egy lelki testvérével együtt Isten arra vezette őket, hogy beszélgetéssorozatot indítsanak a Fasorban, amelynek célja, hogy minél többen halljanak azokról a csodákról, amelyeket Isten a szívekben elvégzett. Egy-egy meghívott vendéggel beszélgetnek

Karakter • parokia.hu • 9

majd egy kávé vagy tea mellett arról, hogy az ő életükben hogyan mutatta meg az Úr Jézus Krisztus önmagát. A beszélgetés bizonyságtevő alkalom egyben. „Mennyire kell, hogy frissen, újra és újra hangozzék: az Úr csodásan működik a te életedben, meg az enyémben is, és még hány ember életében. Mondjuk el, ezzel dicsőítsük Őt!

Portálunk megszólaltatott néhány embert, akik felnőttként konfirmáltak. Történeteik különös módon összecsengnek. Gyermekkorukban alig vagy csak kevéssé érintette meg őket a hit. Az Úr barátságok, szerelmek, családi kapcsolataik vagy épp gyermekeik révén készített utat számukra. Félkész tészta vagyok! „Vidéken nőttem fel, gyermekkoromban nem kereszteltek meg, de mindig vágyakozva tekintettem a hitvalló emberekre” – mesélte lapunknak Nagy Ágota. A példa és a minta is megvolt a közvetlen közelében: „Drága barátném és nagymamája – az első templomi emlékeim is velük közösek” – mondta. Amikor barátnője felkérte második gyermeke keresztanyjának, tudta, hogy megnyílt az út előtte, és ezzel a feladattal igazi ajándékot adott neki. Azért konfirmált, hogy kiteljesedhessen a hite,

10 • Karakter • parokia.hu

és mindennapjaiban megélhesse. „Ezt az ajándékot adta nekem az Úr, hogy követhessem testestől-lelkestől” – fogalmazott. Arra a kérdésre, mit jelent számára Krisztus követőjének lenni, azt felelte: mérhetetlen boldogság és nagy felelősség. „Mivel nagyon szeretek sütni, főként kenyeret, egy képpel szeretném szemléltetni kapcsolatomat Jézussal. Félkész tészta vagyok a kezei között, mindennap formál és megpróbál, újrateremt, megerősít és késszé tesz. Ha készen leszek rá, akkor táplálhatok másokat is a hitben, erősíthetem őket és enyhíthetem a kétségeiket, csillapíthatom hitbeli éhségüket.” Feleségem hite nagy hatással volt rám „Kevésbé voltam vallásos, a családom nem volt templomba járó, édesapám katolikus, édesanyám református felekezetű. Engem katolikusnak kereszteltek, de nem gyakoroltam a hitemet, nem voltam elsőáldozó és a bérmálkozás is elmaradt” – osztotta meg velünk történetét Lázár Tamás. „Akkor kezdtem el járni a Fasorba, amikor megismertem a feleségemet, Rochy Júliát. A Fasor közössége megtetszett, mindenki szeretettel vett és vesz körül, ilyet még sehol sem tapasztaltam. Mindemellett feleségem hite is nagy hatással volt rám” – mondta. Korábbi élete során nem ismert közelebbről hívő embereket, itt azonban Isten ráébresztette, hogy

ő is ezt az életet szeretné élni, ide szeretne tartozni. Bár nem volt személyes kapcsolata Jézus Krisztussal, de hitt a létezésében. „Nem imádkoztam hozzá, egyedül próbáltam megoldani mindent” – emlékezett. Tamás sokáig álmatlanságban szenvedett, nyomasztották a problémái. „De amikor imádkoztam Jézushoz és megosztottam Vele az érzéseimet, Ő megajándékozott azzal, hogy kigyógyított ebből. Megváltozott az életem, örömömben, bánatomban hozzá fordulok” – tett bizonyságot.

Tamás parkolási ellenőrként dolgozik. Munkája során az vezérli, hogy minél több embernek segítsen, legyen az külföldi vagy magyar. „Leírhatatlan érzés, ha tudok segíteni valakinek egy kicsit is, az, hogy mindenkihez szeretettel tudok fordulni, aki segítséget kér tőlem. Korábban nem gondoltam volna, hogy így együtt tudok érezni idegen emberekkel, sőt, hogy meg tudom találni a megfelelő hangot velük. Elfogadóbb lettem, nem a harag vagy a saját lelkiállapotom vezérli a tetteimet” – foglalta össze, milyen változást hozott számára a Jézus Krisztussal való közösség. Minden napot imával kezdenek és zárnak családjában. „Gyakran beszélgetek Jézussal a munkám során is. Ő erősít a nehezebb napokon, neki köszönhetem mindenemet, a családomat, a feleségemet, a munkahelyemet.”

Életem legjobb döntése Gyerekkorában megkeresztelték, de nem hívő családból származik Juhász Gergely. Tizenegy-tizenkét éves korában kezdte el foglalkoztatni a kérdés, hogyan működik a világ. Innen jutott el oda: létezik-e Isten vagy valamiféle felsőbb hatalom.

A BME villamosmérnöki szakát végezte el, jelenleg a Nokiánál dolgozik szoftverfejlesztőként. Tavaly nyáron vette feleségül párját, Zsófit, akivel Zuglóban élnek. „Isten segítségével valahogy sikerült eljutnom odáig, hogy ha már itt élek Európában, a kereszténység bölcsőjében, miért is ne próbálnám megkeresni Őt” – ismertette, mi volt a kezdő lépés. Ahogy teltek az évek, egyre inkább kezdte hinni, hogy létezik Isten, aki meghallgatja az imáit, de ennél tovább nem jutott. „Ezután sorra bukkantak fel az életemben a hívő ismerősök, mint például egy korábbi osztálytársam, akinek az édesapja lelkész a Szabad Evangéliumi Gyülekezetben. Vagy a feleségem, Zsófi, aki az első bibliaolvasó kalauzt adta a kezembe. Egyetemi éveim alatt először Keresztkérdésekre, majd vasárnap az istentiszteletekre is elkezdtem rendszeresen járni a Szabad Evangéliumi Gyülekezetbe, ahol főként az ifiközösségnek köszönhetően megtaláltam első lelki otthonom” – vette sorra hitben való fejlődése lépcsőit. A Fasorba felesége révén került, aki korábban itt konfirmált, és sokáig az ifiközösség tagja

is volt. „Miután feleségemmel megtaláltuk itt a helyünket, és tovább mélyült az Isten-ismeretem, úgy éreztem, eljött az ideje, hogy azt a konfirmációval is megpecsételjem” – indokolta döntését. „Bevallom, volt bennem némi ellenérzés, hogy ez csak formaság. Nem ettől függ a kapcsolatom Istennel, de azt kell mondanom, az egyik legjobb döntés volt az életemben”– vallotta meg Gergely. Tudtam, nem vagyok egyedül Negyedik riportalanyunk, Szegedi Violetta Lengyelországban született, édesapja magyar, édesanyja katolikus lengyel. Hároméves korában költöztek Magyarországra, ám szülei hamar elváltak. Igazi kötődése édesanyjával és lengyel nagyszüleivel alakult ki, a nyarakat is náluk töltötte. Violetta az ő hitüket követve elsőáldozó lett. Gyermekként megismerte Istent, ám nem sokat értett abból, amit a templomban látott, hallott. Inkább kötelességből járt misékre, ugyanakkor erős, személyes istenhite volt. Huszonegy évesen Violetta pedagógusasszisztensi képesítést szerzett, ám nem ezen a területen helyezkedett el. Egy utazási irodában dolgozva ismerte meg leendő gyermekei apját, akivel azonban soha nem házasodott össze. Zsófia nagylánya már 18 éves, jövőre érettségizik, Bálint fia 13 éves, Kristóf, a legkisebb 10 éves. Violetta életének legsúlyosabb terhe,

hogy gyermekei apját tragikus körülmények között elveszítette a 2000-es évek végén. „Örök nyomot hagyott bennem, mégis tudtam, velünk van Isten, s a gyerekeim rengeteg erőt adtak” – sorolta, mi tartotta meg őt a válságos időszakban. Abban is Isten segítő kezét látja, hogy az utolsó pillanatban sikerült a kedvezményes végtörlesztés lehetőségével élnie, s a család megszabadult a lakáshiteltől. Különös és csodálatos számára, hogy Zsófi lánya még óvodásként a Fasorban sétálgatva azt mondogatta, ő a Julianna Református Iskolába fog járni. Amikor a leendő első osztályosok számára bemutató órát tartottak, és hallotta, hogy itt naponta hangzik az Ige, s keresztény értékelvű nevelést nyújtanak, megnyugodott. Érezte, hogy a gyerekek is mások, jó itt. A Fasor vonzását a Csipkebokor óvoda vezetőin, pedagógusain keresztül a gyász idején is érezte, Bálint fia akkoriban oda járt, s az óvoda munkatársai körülölelték őket szeretetükkel. „Rendkívüli gondoskodást és segítőkészséget kaptam tőlük” – emlékezett. Violetta négy évvel ezelőtt új társat talált, akivel idén júniusban összeházasodnak. Református szertartás szerint szeretnék az igent kimondani. Eldöntötte, hogy végre konfirmál. „Féltem, milyen lesz újra tanulni, mivel a konfirmációelőkészítő komoly dolog” – magyarázta. Ám a foglalkozások, személyes beszélgetések nemhogy elvették volna az energiáját, ellenkezőleg, minden egyes alkalom feltöltötte. „Csodaként éltem meg, ahogy Somogyi Péter lelkipásztor kimeríthetetlenül tudott beszélni Istenről” – jegyezte meg. S hogy hol tart a hit útján? „Tudok imádkozni azokért is, akik bántanak. Ilyenkor arra gondolok: ők még nem tudják, milyen csodálatos az élet, miután valaki megismeri Istent!” Cseke Hajnalka

Karakter • parokia.hu • 11

Menthetetlenül egyek vagyunk Tudatos jelenlétre, egymás felé fordulásra és elérhetetlen vágyálmok hajszolása helyett tevékeny részvételre buzdít Vecsei H. Miklós. A Nemecsek Ernőt és József Attilát megformáló színész a Károli-egyetem hallgatósága előtt beszélt hitéről és hivatásáról. A hívő színművészt a Protestáns Téka című időszaki folyóirat szerkesztői, Zoltán Tímea Anna és Varga Fanni teológushallgatók kérdezték.

12 • Karakter • parokia.hu

Hasi baba Négy szó kíséri el az életét – kezdte a válaszadást Vecsei H. Miklós: Hénoch, egy apokrif karakter, Isten kamasza, akire több titkot bíz, mint az angyalokra; Arlequin, a bohóc, aki úgy humorizál, hogy megtörtént vele a tragédia, ami miatt föladta önmagát, és hajlandó másokért élni; Silentium, azaz a csend, és végül, de nem utolsósorban: Isten. Véletlen, de a szavak kezdőbetűi épp kiadják gyermekkori becenevét, a H. betű rejtette Hasit. „Mielőtt saját gyermekeik megszülettek volna, a szüleim örökbe fogadtak egy értelmi fogyatékos, mozgássérült cigány fiút. Amikor anyukám várandós volt velem, akkor hasi babának hívtak, hogy ő is megértse, hogy egy kisbaba fejlődik ott, a pocakban. Ez a név azóta is elkísér, és fontos is nekem, mert emlékeztet a gyermekko-

romra, és mert folyamatos célom a gyermeki léthez visszatalálni.” Fordult a kocka Öt testvérével jó barátokként cseperedtek fel, a csapatot összetartotta, hogy együtt lázadtak minden ellen, ami kötelező, például nem szerettek misére járni – árulta el. Saját bevallása szerint kifejezetten rossz gyerek volt, nem olvasta el a kötelezőket, és közepesnél is alig volt jobb tanuló. Ehhez képest ma már fiatal kora ellenére is érett gondolkodású és szilárd értékeket valló színművészként drámasulit vezet, automatából megvásárolható zsebkönyvekkel népszerűsíti az olvasást, és szeret misére járni, példaképei között több katolikus pap nevét is megemlíti. Mielőtt a színészi pályára lépett volna, ő maga is elgondolkodott a papi hivatáson, ám annak, hogy végül egy másik szakrális teret választott az emberéleteket megváltoztatni képes történetek felelevenítéséhez, valószínűleg sokan örülnek. Istennel a színpadon Hogy jól választott, arról ő maga is hamar meggyőződhetett. Amikor élete első nagy szerepét, Shakespeare Rómeóját játszotta, a mérgesfiolával a kezében egy reflektor felé fordulva mondta el utolsó, rövid monológját. Úgy képzelte, Istent szólítja meg. Ahogy elhangzott az utolsó szó, a lámpa kidurrant. A színész elárulta, számára ez volt a jele annak, hogy Isten megerősíti: vele lesz hivatásában. József Attilát vagy Dosztojevszkij félkegyelműjét játszva egyaránt átéli, hogy mennyire intenzív a jelenléte a Láthatatlannak – tette hozzá. Hogy mit jelent számára Isten, arról azt mondta: Jézus Krisztuson keresztül látja Őt. Kérdésünkre kifejtette: „Jézus nagyon emberi és egyszerűen követhető. Úgy beszél, hogy azt mindenki érti. Nyelve nem más, mint a szeretet nyelve, és nekünk is ezen

az egyszerű és közvetlen módon kell beszélnünk ahhoz, hogy egységet tudjunk teremteni.” A színész hangsúlyozta: Istenről nem lehet anélkül beszélni, hogy ne vennénk tudomást egymásról. „Menthetetlenül egyek vagyunk, ezért nem szabad másért élnünk, mint az emberekért, és azokért, akik Istent nem találják. Isten az emberek többsége számára ijesztően távoli, de nekünk nem az a feladatunk, hogy Istent hangoztassuk, hanem hogy továbbadjuk azt a hangulatot, amit tőle kaptunk. És ha megkérdezik tőlünk, te miért vagy ilyen derűs vagy miért tudsz rám figyelni, akkor elmondhatjuk: mert van valaki, akit ugyan nem látsz, de most is jelen van.” Ízlelni a valódi életet A jelenlét lehet a 21. század kulcsszava – tette hozzá, ekkor már arra az emberi képességre utalva, hogy valaki nem a múlton rágódik, nem is a jövőben él, hanem itt és most képes megélni saját érzéseit, észrevenni a környezetét és embertársait. „A kereszténység feladata, hogy lazulnia kell, hogy újra le kell térdelnie az elesettekhez, ezen túl pedig még egy dolog: lassítania kell az élet folyásán” – fogalmazott. Szerinte ahogy gyorsul a világ, egyre több dolog történik velünk, de egyre kevesebb olyan, amiért érdemes volt megszületni. Erre próbálja felhívni a

figyelmet ifjú kollégáival és barátaival együtt a 10 és 23 év közötti fiatalok számára indított Sztalker Suliban. Mint mondta, generációjának nincsenek csendjei, az okostelefonok és a multitasking miatt a fiatalok nem tudják megismerni önmagukat, ezért nem találják az útjukat sem. „Mi arra próbáljuk őket rávenni, hogy minél többet éljenek a szívükben, a hasukban, hogy minden pillanat élmény, kaland legyen.” Elárulta, az első órán a gyerekek elmondják, miért jöttek a drámasuliba: vannak köztük, akik színészek akarnak lenni és vannak, akik színházat akarnak csinálni. Hasi szerint az utóbbi a jobb. „Egy részük szerepelni akar, de egy másik részük ráérzett már arra a szakrális térre, amit a jó színház létre tud hozni. Első dolgunk erre rávezetni őket.” Módszerük a tudatos jelenlét, de nem valamifajta individualizmusról van szó, hanem az egymáshoz fordulást megelőző, őszinte, valóságos élet megtapasztalásáról. Könyvekkel a zsebében Ezt segíti a Poket-projekt is, amelyet már évekkel ezelőtt kiötlött a színművész. Mint mondta, gyermekkorában gyakran elcsent édesapja könyvtárából egy-egy zsebkönyvet, amelyet szívesen olvasgatott utazás közben. Szerette volna ezzel az élménnyel megajándékozni kortársait, ezért kezdeményezte azoknak a zsebkönyv-automatáknak az elhelyezését Budapest-szerte, amelyekből okostelefon méretű, minőségi kortárs és klasszikus irodalmat vásárolhat a főváros főbb közlekedési csomópontjain megforduló utazóközönség. Mint mondta, a Sztalker Csoport projekt-

Karakter • parokia.hu • 13

jének csak kisebb részben célja az olvasásnépszerűsítés, reményük sokkal inkább a közösségteremtés. „Mi itt, a fővárosban ki vagyunk éhezve a közösségre, hiszen csak elrohanunk egymás mellett. Ha látunk egymás kezében ilyen könyvet, akkor talán egy pillanatra összenézünk, és megéljük annak az örömét, hogy mi ketten hasonló értékeket tudunk képviselni.” A projekt folytatása a magyar irodalom angol nyelvű népszerűsítése lenne a fesztiválok külföldi vendégei körében – vázolta fel. „A törésekkel együtt vagyok egész” Ha már a kapcsolódásról esett szó, a fiatal színművész beszélt arról is, hogy milyen jó családban élni, ám annak előfeltétele, a jól működő párkapcsolat egyre nehezebben valósul meg. Úgy látja, sokáig úgy tekintettünk a párkapcsolatra, mint lehetőségre: egyik fél kiegészíti a másikat, hogy egymás segítségével olyan dolgokat is elérjenek, amelyeket egyedül nem tudnak. „Most talán azt kell megkapnunk a párunktól, hogy mellette lehessünk igazán önmagunk, mert egyedül szinte lehetetlen eljutni oda, hogy ki vagyok igazán én.” Majd hozzátette azt is: nem a problémamentes kapcsolat az időtálló, hiszen „a bajokon át kell menni, de együtt kell átmenni.” Idézte Pilinszky Jánost, aki óva int attól a hamis elvárástól, miszerint minden lelki probléma orvosolható lenne, szerinte

ugyanis az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség. „Nincs mindenre feltétlenül megoldás, én viszont ezzel együtt vagyok boldog. Fel kell hogy fogjam: a sebeim kiegészítenek, a törésekkel együtt vagyok egész.” Abból pedig éppen annyi jutott élete első húsz évében, hogy a derű állapotára hamar ráérezhetett, ami számára kegyelem – fűzte hozzá. Hamvas Bélát idézte, aki akkor jött rá, mi a derű, amikor a szenvedő és a ragyogó Krisztusban felfedezte ugyanazt a személyt. „Sok rossz dolog van az életben, és úgy tűnik, az a folyamat, ami az ember ellen elindult, nem fordítható vissza, de ha valaki erre szomorúan vagy pesszimistán reagál, akkor megette a fene.” Kérdésünkre elmondta: ezt a szemléletet szeretné a nála fiatalabbaknak is átadni. „A kultúra most nagyon azt sugallja, hogy nem vagy még jó helyen, nem érkeztél még meg – mi ezt a szemléletet próbáljuk átformálni a Sztalker Suliban is.” Újra ki a grundra! Szemléletformáló, sőt, egyenesen példaadó a rendkívül sikeres Pál utcai fiúk című darab is, amelyben Vecsei H. Miklós Nemecsek Ernő szerepét játssza. Gyermekkori emlékei idéződnek fel játék közben – foci a salakos pályán, bandaháború, csínytevések. „Azok a gyerekek, akik nézik

az előadást, már nem kapták meg ezt az élettől. Pedig van az emberben egy ösztönös grundélmény, amit csak a valóságban lehet jól megélni. Talán ezeknek az értékeknek a felmutatásával segítséget is kapnak hozzá, hogyan tegyék” – mondta. Arra a felvetésre, hogy vajon tudnak-e úgy küzdeni a fiatalok, mint Molnár Ferenc regényének világában, Hasi azt felelte: nem a küzdeni tudás veszett ki, hanem a közös célok szűntek meg. Szerinte a demokráciában nehéz magától értetődő célokat megfogalmazni. „A rendszerváltás előtt volt egy közös ellenség, ezért a változás szükségessége sokakban megfogalmazódott. Megtörtént, és itt vagyunk egy demokráciában, ahol azóta is nehéz megmondani, hogy mi a következő lépés. Sok szép, közös cél van, csakhogy ezek nem annyira konkrétak, és a kultúránk is az individuumra mutat: az a fő, hogy én valaki legyek, nem pedig az, hogy mi valaki legyünk. Például ha integrációról beszélünk, akkor többnyire arról esik szó, hogyan tudnánk többek között a cigányokat integrálni a mi kultúránkba. Pedig az integráció természeténél fogva kétirányú kell hogy legyen. Ha két-három ember együtt alkot egy mi-t, ott fellobbanhat a szikra és elindul valami.” Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás, sihuhu.com

14 • Karakter • parokia.hu

Az erőre mondtunk igent Huszonkilenc éve már, hogy minden október 23-a teljes természetességgel ünnep számomra. Ünnepeltek mások, és én is ünnepeltem.

Ilyenkor mindig egy lélegzetvételnyi csend következik, és persze a meglepetés a hivatalban, az okmányirodán vagy az egyetemen: „Tényleg a nemzeti ünnepen született?” Tényleg. Ezért nagyon különleges a kapcsolatom ezzel a nappal. És leginkább mindazzal, ahonnan az egész történet ered, az ünnep forrásával: ‘56-al. Mintha mindig is együtt éltem és nőttem volna vele – az ő ritmusában. Huszonkilenc éve már, hogy minden október 23-a teljes természetességgel ünnep számomra. Ünnepeltek mások, és én is ünnepeltem. Születést, tortát, és ellobbanó gyertyákat a csendben megfogalmazott titkos kívánsággal, hogy a szívem legmélyén mit is szeretnék. Ha bármilyen okból kifolyólag születésem tényét bárki tagadná, értetlenséggel venném: ugyan miről beszél? Hiszen itt vagyok.

Karakter • parokia.hu • 15

Ungria – Sí! Hosszú évekig tanultam történelmet. Zavarom egyre csak nőtt, mindahányszor arról a felvetésről olvastam, hogy „volt-e egyáltalán ‘56”. És ha volt, akkor mi volt? Az értelmezéseknek és fejtegetéseknek se szeri, se száma. Hosszú évtizedekig tagadták, át is nevezték. Kimondhatatlan, elfojtott tartalomként létezett. Még bajba is lehetett kerülni miatta. Képzelhetik, hogy ez engem – már csak a születésnapom okán is – mindig rendkívül érdekelt. Mi történt ‘56-ban? Mígnem ezen a nyáron, úgy érzem, gyönyörű választ kaptam. Ott, ahol nem is számítottam rá. Éppen Spanyolországban jártam, egy hosszú utazás kellős közepén. És azóta bátran mondhatom, hogy ‘56-nak még nagyobb lelki fajsúlya lett számomra. ‘56 olyan seb, amely gyógyító metaforává válhat a közösségünk számára. A térről nyíló hangulatos kis kávézóban lepett meg bennünket a vihar. A

16 • Karakter • parokia.hu

katedrális csipkekővel díszített fiatornyai között ezüstös fénnyel cikázott át egy villám. Számolni kezdtem, ahogyan azt tanultam: „egy...kettő... három…” A mennydörgés hangja helyett azonban a mellettünk levő asztalnál tolnak zörögve arrébb egy széket. Egy idős spanyol házaspár telepszik le mellénk. Burgos az egyik legszeszélyesebb város Spanyolországban. Mind a négy alkalommal, amikor itt jártunk, egy hirtelen kipattant vihar elől kényszerültünk menedéket keresni. Épp mondom a külföldi jóbarátomnak, hogy nálunk, Magyarországon is milyen gyakoriak a nyári viharok. „Ön magyar?” – fordul erre oda hozzám az idős spanyol hölgy. Olyan közel ülünk, hogy elkerülhetetlenül hallhatjuk egymást. Barátságos arcáról megilletődöttséget lehet leolvasni. Majd közelebb húzza a székét, és szinte meglepődve saját meglepettségétől, sorolni kezdi:

„1956 igen különleges év volt, emlékszem arra az őszre. Minden iskolából, még a környéki falvakból is bejöttünk ide, a térre…” – és mind a ketten kinézünk a kávézó kirakatüvegén. „Persze még nagyon fiatal voltam – folytatja a hölgy –, és sokan voltak ott, a téren kicsi gyerekek. És képzelje, az egész téren ezt lehetett hallani: Ungria – Sí!”. Spanyolul mondja, ezt az eszemmel még követem; mégis nagyon mélyen megérint ez a név. Még így is, hogy idegen nyelven mondják ki: Magyarország. „Ungria”. Hiszen ez a név, sőt, inkább az a valami, amire ez a név utal szerepel az okmányaimban, a bordó pas�szusomban is, amellyel néhány hete ideutaztam. Más ország nevét minden további nélkül ki lehet mondani; erre azonban erősen, mind közül felismerhetően, mással össze nem téveszthetően rezdülök. És ez a valami szívbe markoló.

Az erőre mondtunk igent Meglepődök a spanyol hölgy jártasságán. Már néha majdnem magam is igaznak gondoltam azt az önsorsrontó hiedelmet, hogy minket, magyarokat talán senki nem ismer; sőt, mindaz, ami velünk történt, nem fontos, mert nem a fősodor része. Lám, teljesen váratlanul itt van most valaki, aki örömmel emlékezik vissza valami nagyon fontosra, ami velünk kapcsolatos. Olyan izgalmat érzek, mint amikor a gyermekkori történeteimet hallom újramesélni. Ezerszer is ismerem, mégis kérem, hogy mondják el megint. „Sí” – ezt énekelte a katedrális előtt összegyűlt tömeg. Igent mondtak ránk. A külföldi barátom is feszülten figyel. Érzem, hogy érzi, ez a beszélgetés milyen fontos. Végül teljesen az idős hölgy szemébe mélyedek. Csendesen fürkész. Olyan csendben, amelyben a lehetősége sem létezik többé annak, hogy különböznénk. Mert az emberség közös élménye összekapcsol. Messze kint a vihar. A fülem is zúg. Csak fülelek tovább arra, hogy mit hallok. Az égi elemek játékát, a feszültségét, amely a boltozatot élesen szeli át? Hideg és meleg légörvényének zúgását? Időjárást, vagy inkább történelmet? Olyan súlyos fogalmak és megsemmisítő ellentétek zakatolását, mint elkövető és áldozat, támadás és ártatlanság? Páncélos harckocsit és őszi kabátos fiatalokat, nevetséges arányokat, erőfölényt – és a bukást, melyről azt hisszük, hogy eleve elrendelt? Talán egy ér pattanását, amely után döbbent csend áll be. Számomra ezek a legerősebb pillanatok. Mert mélyen megérint az a valami. Egy gondolatok nélküli eleven folyó. Mélyebb, mint bármilyen lelkesedés vagy hazaérzület. Semmi

szentimentalitás, nincs érzelme. Nem tartozik hozzá hőmérséklet, felháborodás és fájdalom sem. Csak Valósága van. Ez pedig az odatartozás joga. Tartozásom a születésem helyéhez. A helyhez, ahol az élet áramába kerültem. És a sorsközösség az emberekkel, akik szintén idetartoznak. Különös az idős spanyol hölgy jelenléte, és az, hogy ez a találkozás mi mindent vált ki belőlem. Egy pillanatra talán illetlenségnek is vélem a magától értetődő, közvetlen részvétét. Mit tudhat ő ilyenekről? Mi köze van hozzá? Ő azonban továbbra is csendesen fürkészi a tekintetemet, majd mély nyugalommal megszólal: „Mondok magának valamit. Ott erőszak és erő álltak szemben egymással. És mi az erőre mondtunk igent.” És valóban. Mert a történelem színpadán az erőszaktevő szerepét sokan eljátszották már. És az erőszakot mindig igazolni kell. Akkor azt mondta a politika, hogy ezt a forradalmat le kell verni. Az üzenet egyértelmű volt: a döntés szabadságáról és méltóságáról a magyar embereknek le kell mondani. Mert aki dönt és felelősséget vállal önmagáért, és ebben a szabad akaratában folyamatosan megújul és fejlődni képes, az tele van erővel. Azonban az erőnk és az önállóságunk az akkori politikai leosztásban nem volt érték. Megtorlás járt érte és bosszú. És megszégyenítettek bennünket miatta. Ez az, amiben gyógyulásra szorulunk.

A külföldi barátom mindeddig csendesen szemléli azt a néhány percet, míg mi beszélgetünk, majd tűnődve hallgatunk. Érdeklődve fordul oda hozzám: „Mondd, mi történt ott ‘56ban?” „Valami hatalmas dolog ment végbe” – néztem ki a katedrálisra. „És hogy mi mégis itt vagyunk. Mi maradtunk.” A választ azóta is fogalmazom, és ebben a keresgélésben érzem, hogy magam is sokat gyógyulok. Talán az történt, mondanám most, hogy létezik több az erőszaknál. Hogy csak a valódi erőnek van folytatása, abból születhet bármi. A vihar lassan elül. Megköszönöm a beszélgetést, jóindulattal megszorítja a kezem. Nézek utánuk, ahogyan csendesen kisétálnak az ajtón. Kint, a katedrális előtti kövezeten néhány súlyos esőcsepp koppanását lehet látni. Látom, amint szépen keresztülsétálnak a téren. És látom az utat, amelyet megmutatott: „Mi az erőre mondtunk igent.” Szabó Dóra Képek: Nagy Gyula, fortepan.hu

Talán úgy voltak ott sokan ‘56-ban az utcán, mint én, aki ki akartam számolni a vihart. Átvillant a fejük fölött – majd izgatottan számolni kezdték a mennydörgésig eltelt másodperceket. Talán ha nagyon sok idő telik el, akkor nincs is olyan közel, akkor nem fenyegetheti őket. Akkor lehet remélni.

Karakter • parokia.hu • 17

Korszakoktól független üzenet A Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium újraindulásának negyedszázados fordulóját ünnepelte. A többnapos programsorozat keretein belül Földváryné Kiss Réka történész az iskola történetéről tartott előadást. Amikor a Lónyay történetéről és újraalakulásáról beszélünk, akkor a hátterében mindig többről van szó – kezdett előadásába a professzoras�szony. „Ravasz László – aki a két világháború közötti emblematikus püspöke volt a reformátusságnak – egy előadásában azt mondta, hogy a Kálvin téri gyülekezet története magába sűríti a magyar reformátusság történetét, a magyar reformátusság története pedig magába sűríti a magyar történelmet. Ez igaz, de azt is mondhatjuk, hogy a Lónyay története magába sűríti a magyar társadalmi elit, a református középosztály történetét is. Ha ilyen szemmel nézzük az újraindításért vívott küzdelmeket, akkor bizony ez több száz éves történet.” Néhány pillért érdemes kiemelni – folytatta. Az 1790-es évek elején

18 • Karakter • parokia.hu

indult a történet, amikor még nem létezett Budapest, csak egy sokkal kisebb Pest és Buda. Nem volt még Kálvin tér, nem volt református templom. Akkoriban csak pár száz református volt Pest-Budán összesen, mivel a türelmi rendelet után telepedhettek csak meg a városban. A visszaemlékezések szerint amikor 1796-ban létrejött az első pesti református gyülekezet, a hívek többsége nem beszélt magyarul. Ahogy iparosodott a város, úgy jöttek fel ide egyre többen, de először főleg németek és skótok, akik bérházak emeleti lakásain gyűltek össze, és németül hallgatták a prédikációt. Ganz Ábrahám is a gyülekezetalapítók egyike volt. Azután elkezdtek a vidéki szegények is felköltözni, és egyre bővült a gyülekezet. 1830-ban már áll egy új református templom a Kálvin téren,

és sikerül egy parókiát is felépíteni. „Így kezdődött. Mindez azonban csak óriási közadakozásból valósulhatott meg.” 1839-ben a kiskunhalasi Török Pál lett itt lelkész. „A biztosból jött a bizonytalanba” – fogalmazott Kiss Réka. A parókiát azonban elmosta az árvíz, és a templomot is újjá kellett építeni. Török Pál ezalatt egy vendégfogadóban lakott. A reformkorban és később a forradalom alatt a reformátusok többsége a Habsburgokkal szemben helyezkedett el. A szabadságharc leverése után látott neki Török Pál iskolákat szervezni. Pont a legnagyobb elnyomás idején, 1855-ben jött létre a Pesti Theológiai Akadémia, és 1859ben a Lónyay elődje. „Ráadásul ekkor ez még mindig többségében németajkú város volt, és csak egyetlen magyar nyelvű gimnázium műkö-

példa. Például a diákok saját maguk gyűjtötték a szertárakba való anyagokat. Saját maguk csináltak szemléltető anyagokat. A klasszika-filológia órákra római versenykocsit készítettek, amivel aztán eljutottak egészen a párizsi meg a londoni világkiállításig. „Nagy tanulság, hogy találékonysággal, közösségszervezéssel sok mindent lehet, amit a körülmények általában nem adnak meg.” dött Pesten: a piaristáké” – hívta fel a figyelmünket a professzorasszony. Gönczi Pál a saját magániskoláját ajánlotta fel hozzá. „Néhány ember elképesztő elkötelezettségével kezdődött meg az az oktatás, ami világhírűvé vált. Az elnyomás és teher idején az oktatásban és kultúrában hihetetlen értékek halmozódtak fel. Akik itt tanítottak akkor, a protestáns szellemi elit krémjéhez tartoztak.” A kiegyezés után a legjobb elméket elszívták az országos feladatok. Ezalatt egyre többen érkeztek vidékről, ezért a folyamatosan bővülő létszám mellett növelni kellett az iskola befogadóképességét is. Ehhez új épület kellett. Ez visszatérő elem lett ezután a Lónyay történetében. „Ez az iskola egyfolytában építkezik. Mindig kicsi, ami van.” A világháború és Trianon jelentette kataklizmák után újabb újjáépítés kezdődött. Ez lett a Lónyay második nagy virágkora Ravasz Árpád igazgatóval, Szabó Imre esperessel. Megkezdődött az építkezés, amely az akkori kor legmodernebb iskolaépületét eredményezte. „Szerencsére még vannak olyanok, akik e korszakra személyesen is tudnak emlékezni, például Ritoók Zsigmond. De Benda Kálmán visszaemlékezéseit is fontos itt megemlíteni. Engem az ragadott meg, hogy hihetetlenül modern szellemiségű iskola volt. Egyszerre volt nagyon elkötelezetten hitvallásos, kálvinista, de közben vállalkozó.” Már a századfordulón volt erre

A diákság tagjai – javarészt a protestáns középosztály gyermekei – elmentek az Auguszta-telepre a náluk rászorultabbaknak segíteni. Arra a nyomortelepre, ahová Trianon után százezrek jöttek vagonokból kialakított kényszerépületekben lakni. Ezen felül hihetetlen sportélet zajlott ekkoriban. Tizenöt különböző sportklub volt az iskolában. „Bátran vállalkozva, a test és a lélek egységét figyelembe véve fejlődtek és érezték jól magukat.” Érdemes mindezt összevetni az egész korszak reformátusságával! Ravasz László például remekül tudta kezelni a médiát. Akkor a rádió volt a legmodernebb tömegtájékoztatási eszköz, és az akkori református püspök ezt használta. „Van küldetésünk, missziónk, és nem félünk a világtól. Nekem ez a Lónyay. Bátran vagyunk jelen a világban, ez a korszakoktól független üzenet.” 1943-ban ez az egyházmegye nem félt építkezni. Szabó Imre esperes naplójából is kiderül, hogy ez óriási adósságokba került. Ennek kapcsán meg kell említeni egy érdekes történetet. A Baross téri gyülekezetnek ekkoriban nem volt kőtemploma. Fabarakkban gyűltek össze isten-

tiszteletre, és pénzt gyűjtöttek egy új templom építésére. Amikor eljutott hozzájuk a felhívás, hogy a Lónyay épületére kellene a támogatás, akkor fogták mindazt, amit a gyülekezet összegyűjtött a tervezett templomra, és odaadták az iskolára. „Közös ügy volt az iskola.” Ez az, aminek a kommunista diktatúra véget vetett. 1948-ban államosították az általános iskolákat, ez a Lónyayt is érintette, mivel az alsó osztályait le kellett adnia. 1952-ben puccsszerűen oda kellett adni az épületet és az egész iskolát. Mindazt, amit addig száz éven át építettek. Az öregdiákok tudták, hogy ezt nem szabad csak úgy elengedni, igyekeztek életben tartani a szellemiséget. A nyolcvanas években már tartottak összejöveteleket, és az évtized végén el is kezdték az újraindítás ügyét forszírozni. A rendszerváltás környékén sok vita volt arról, kell-e ez az iskola. Végül huszonöt évvel ezelőtt, sokak kitartó munkájának hála, újra elindulhatott a Lónyay. „Köszönetet kell mondani ezekért az erőfeszítésekért, akár lónyaysok voltunk, akár nem, mert ez közös ügyünk. Én abban bízom, hogy nektek nem lesznek ilyen nehéz élethelyzetek, de ha lennének, akkor ezt a fajta világos, kálvinista életküldetést érezzétek majd át! Bízom benne, hogy nem volt felesleges a közös emlékezés. Hajrá, lónyaysok!” – fejezte be előadását Kiss Réka. Barna Bálint Képek: Vargosz (reformatus.hu)

Karakter • parokia.hu • 19

István, a harmincöt éves Az idén harmincöt éves István, a király című rockopera apropójából ültünk le Szörényi Levente zeneszerzővel és Bródy János szövegíróval beszélgetni a Körszálló presszójában, amely számos szakmai megbeszélésük helyszínéül szolgált, így remek teret nyújtott egy közös időutazásra.

20 • Karakter • parokia.hu

Bródy János visszarepített minket abba a korba, amikor a mikrobarázdás nagylemezek megjelenése forradalmasította az előadóművészetet: „Ezt a formátumot komolyzenei művek terjesztésére fejlesztették ki, de miután kiterjesztették a könnyűzenére, lehetett tematikus albumokat készíteni. A tehetségesebbek ezt kihasználva hosszabb ívű műveket hoztak létre, összefüggéseket a számok között. Egyfajta zenei novelláskötetet. Új lehetőséget adott, hogy a számoknak nem kell hárompercesnek lennie. Sőt, nem is fontos, hogy mindegyik sláger legyen!” „Volt A és B oldal, és az utóbbira jók voltak a gyengébb dalok is” – vette át a szót Szörényi Levente. „A számok sorrendje sem mindegy: hogy mivel kezdünk, mivel zárunk, és a kettő között hogyan próbálunk harmóniát és megfelelő arányokat kialakítani. Ez nagyon izgalmas volt annak idején.” Szörényi inspirációkat is köszön-

het ennek. „Nekem hihetetlen lökést adott zeneszerzőként a Deep Purple Royal Albert Hallban adott szimfonikus zenekari koncertje. Gyakorlatilag innen indult el a szimfonikus rock.” Emberi jogok Az István, a királyhoz vezető úton fontos lépés volt az Illésegyüttes Human Rights albuma. „1971-ben született egy oratórium az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának a tiszteletére. A fél nagylemeznyi anyag egy összefüggő zenemű. Leventének ez volt az első komolyabb próbálkozása arra, hogy kilépjen a háromperces slágerek világából” – idézte fel Bródy a „fehér album” születésének a történetét. Ezen a lemezen jelent meg először a Te kit választanál? című szám is, amely később az István, a király részévé vált. De hogyan jelenhetett meg egy ilyen album 1971-ben Magyarországon? – adódik a kérdés. „Érdekelte a hanglemezgyárat, de féltek tőle. Erdős Péter popcézár akkor azt találta ki, hogy bele kell rakni egy képet a letartóztatott Angela Davisről, és akkor az amerikai jogsértésekre irányítaná a figyelmet” – emlékezett vissza a különös esetre Szörényi. Erdős eredetileg a borítót akarta erre felhasználni, de ez ellen az Illés-együttes tiltakozott, így végül egy képeslap került az albumba. A borító meg maradt fehér.

a másik az ezredforduló és a kereszténység felvétele volt. A Jézus Krisztus Szupersztár adott is egy lökést a lelkesedésüknek, hogy lám, lehet ilyet írni. Koncz Zsuzsa férje, Boldizsár Miklós drámaíró is részt vett ezeken az ötleteléseken. „Gyakran voltunk együtt, és sokat beszélgettünk” – mesélte Bródy. „Miután sokáig nem jött létre a darab, Miki azt gondolta, hogy megírja, ahol tartunk.” Ez lett az Ezredforduló című dráma, amelyet nem mutattak be, de megjelent egy színházi lapban. „Amikor nagyjából tíz évvel később lehetőség nyílt az István, a király megvalósításra, ez a dráma alkalmas volt arra, hogy Nemeskürty István tanár úrnak, a Budapest Filmstúdió akkori vezetőjének valami alapot mutassunk. Az Ezredforduló sok tekintetben más vonásokat hordoz magában, mint a rockopera. De ez természetes, mert Miklós bőbeszédű drámaíró volt” – mondta Bródy. Szörényi felidézte, hogy amikor elolvasta a drámát, először elhajította azzal, hogy ebből ő nem tud darabot írni. És akkor jött az ötlet, hogy mivel két lemeznek négy oldala van, legyen négy felvonásra bontva a cselekmény. Ez komoly dramaturgiai segítségnek bizonyult. „Alkotni születtünk” – hangzik el a szerzőpáros mottója a Kőműves Kelemen című rockballadában, amely az első színpadra írt művük volt. Ez a projekt

egyébként váratlanul jött, miközben az István, a királyra készültek. Ivánka Csaba színész-rendező kereste meg őket a témával. „Féltünk a feladattól, de izgatott minket, mivel jó lehetőség volt kipróbálni a színpadot. És a Kőműves Kelemen akkorát durrant, hogy csak na!” – idézte fel Szörényi. A számok ebben a műben már alá voltak rendelve a dramaturgiának stílusban és tempóban. Komoly előzménye volt a későbbi daraboknak, de semmiképpen sem előtanulmánynak szánták, hiszen önmagában is fontos alkotás született. Ezután visszatértek az István, a királyhoz. Bródynak egy kockás papírja volt, Szörényinek meg egy kis zenei tükre, ezeken dolgoztak. Komolyan kellett venni a dramaturgiát, és mindent felvázolni. Ezzel párhuzamosan Boldizsár Miklóssal, Nemeskürty Istvánnal és Koltay Gábor rendezővel is folytak az egyeztetések. Ezeknek köszönhetően került a darab elejére a Beethoven-nyitány és a Te kit választanál?, a végére pedig a Himnusz. A rockopera eredetileg lemeznek készült, és ennek a hanganyaga szólt a városligeti ősbemutatón. „Szalagról ment, és ha az elszakadt volna, az előadás félbeszakad” – idézte fel Szörényi. Bródy szerint a sikerhez az is hozzájárulhatott, hogy már a helyszíni próbák során is egész nap szólt a felvétel: „Az emberek gyűltek rá, és mire a bemutató időpontja elérke-

Ezredforduló „Én mindig hittem, hogy a beatés rockzene többre képes a szórakoztatásnál. Csak fantázia kérdése, hogyan használható fel az az elementáris zenei erő, ami megjelent benne” – mondta Szörényi. Mire a Jézus Krisztus Szupersztár eljutott hozzájuk, már egy ideje gondolkodtak azon, hogyan tudnának valami hasonlót alkotni. Két történelmi téma merült fel beszélgetéseik során: az egyik Attila és a hunok,

Karakter • parokia.hu • 21

zett, addigra már szétfutott a városban a hír, hogy itt valami izgalmas dolog készül.” Magát a bemutatót nem önálló előadásnak szánták, csupán alapanyagnak Koltay Gábor későbbi filmjéhez. Mégis az előadás vált legendává. Utóhatás „Mondják, hogy a rendszerváltozás egyik szellemi megalapozása volt, de ez túlzás” – véli Bródy. Szörényi szerint csak annyi történt, hogy szimbolikus értelemben véve kinyitottak egy óriási ajtót, és mindenki beszívhatott egy kis friss levegőt. Ahogy Bródy fogalmazott: „Tudjuk, hogy nem azért hajnalodik, mert kukorékol a kakas. De van olyan kakas, amelyik korábban észreveszi, hogy hajnalodni fog.” „Maróthy elvtárs engedélye nélkül nem kerülhetett volna a darab a Városligetbe. Ahogyan a Nemzeti Színházba se Kerényi Imre rendezésében, ha Aczél elvtárs nem kezdeményezi” – szögezte le Szörényi. Ebben is megmutatkozott a lazulófélben levő korhangulat. Állítólag az MSZMP-központban az az értelmezés terjedhetett el, hogy István valójában Kádár János, Koppány pedig Nagy Imre, ezért nézhették jó szemmel a darab sikerét. „Erre szoktam

mondani, hogy művészeti produkció legfeljebb érzelmeket kavarhat, a történelem és a politika nem erről szól” – mondta Szörényi. A szerzőpáros úgy véli, nem írtak történelmet – csak áttételesen –, de sikerült olyan jellegzetes magyar konfliktushelyzetet közérthetően és érzékletesen színpadra állítani, amely az ország történetében újra és újra megjelenik. „Nagyon leegyszerűsítve ez a tradíciók, az ősi hagyományok identitásőrzésének; valamint a progressziónak, a továbblépésnek, a nemzetközi közösségekbe való belépéseknek a konfliktusa. A Haza és a Haladás eszméje viszonylag ritkán járt kéz a kézben, és azok voltak a legsikeresebb történelmi korszakok, amikor e kettő együttműködött” – fejtette ki Bródy. Hozzátette: ez a magyar történelemtől függetlenül is általános és sokszor egyének közötti konfliktus, gyakran a nemzedékek szembenállása mögött is ez áll. Az új ezredév folyama Az István, a király után a szerzőpáros még három alkalommal alkotott közös színpadi művet. A Fehér Anna című rockballada a rendszerváltozás előtt született. A kiátkozott című zenés történelmi drá-

mára ezután 1997-ig kellett várni. Előtte ugyanis a korábbi tervekkel ellentétben Szörényi nem Bródyval, hanem Lezsák Sándorral alkotta meg az Atilla – Isten kardja című színpadi művet 1993-ban. Ami A kiátkozottat illeti, ebben felbukkan István szelleme egy dal erejéig, amely nem csak zenei motívumokban, de szövegelemeiben is megidézi az István, a királyt. Az első magyar király alakja láthatóan továbbra is foglalkoztatta az alkotókat, és az ezredfordulón megjelent Veled, Uram!-ban ismét őt tették meg főszereplőnek. Ebben a műben az idős István utolsó éveit idézték meg, a trónutódlás problematikáját a középpontba állítva. A többi Szörényi-művel ellentétben az István, a király radikális átdolgozására nem kell számítani. „Érdemben nem veszünk el belőle és nem rakunk hozzá” – magyarázza Bródy. Apróbb módosítások persze előfordultak az eltérő rendezői koncepciók miatt. A Te kit választanál? kapcsán lehetett variálni, ki mit énekeljen belőle; a Veni lumen cordium elé bekerülhetett egy hangulatkeltő pogány kisjelenet, és a regösök éneke olykor rövidebb, olykor hosszabb volt. Koltay a filmváltozatból kivágta az Unom a politikát című számot is. Az elmúlt harmincöt év során sokszor, sokféleképpen és sok helyen adták elő a darabot, a legemlékezetesebbek azonban mindig a jubileumi alkalmak voltak – gondoljunk csak a 2003-as csíksomlyói előadásra, vagy a Társulat című tévés vetélkedő nyerteseinek ünnepi produkciójára. Jubileum Az idei jubileum hivatalos előadássorozata egy oratorikus koncertváltozat, amelyet az ország több pontján is bemutatnak. A premierje tavas�szal volt Miskolcon, az ünnepi díszelőadása pedig december 17-én lesz a Budapest Arénában. Szimfonikus zenekar, rockzenekar és dupla kórus is részt vesz rajta a szólistákon kívül.

22 • Karakter • parokia.hu

Ez a változat csak az alapzeneműből áll. Szörényi ennek kapcsán felidézte azokat az időket, amikor az emberek csak hallgatták a művet, de nem láttak mellé előadást. „Felrakták a lemezt, és úgy is szerették. Nem volt hozzá színpad, színészek, koreográfia. Elképzelték hozzá a maguk változatát. A mostani koncertváltozat is hasonló élmény.”

a főszereplője a darabnak. „Annak ellenére, hogy a két pólus harmóniában van, hiszen nagyon odafigyeltünk annak idején a szemben álló felek kiegyensúlyozására.”

Bródy szerint az előadássorozat arra is jó alkalom, hogy kiderüljön, az eddigi rendezések mennyi mindennel egészítették ki a művet. „Ezért veszélyes minden rendezés. A kedvenc könyvedből készült filmnél is érzel egy kis csalódást, mert nem úgy képzelted el. Az a fantasztikus a művészetben, hogy nemcsak az alkotó fantáziáját mozgatja meg, hanem a befogadóét is. Közös gondolkodásra ingerel. Ez a legfontosabb közösségteremtő folyamat.” Az Operettszínház is műsorára tűzte a rockoperát Székely Kriszta rendezésében. Bródy a legjobban annak örül, hogy ebben a változatban egy fiatal István szerepel: „A darab tulajdonképpen az ő jellemfejlődéséről szól. Amíg ő eljut odáig, hogy – mai kifejezéssel élve – bevállalja.” Szörényi szerint ettől a jellemfejlődéstől ő

rül, hogy kellene egy jó minőségű, látványos film a rockoperából, amely képes az országhatáron túl is jelentős közönséghez eljutni. Lehet, hogy végül rajzfilm lesz belőle, mert már felmerült ötletként Jankovics Marcell neve” – mondta Bródy. Szörényi, aki annak idején Jankovics Ének a csodaszarvasról című művének a zeneszerzője volt, szintén jó lehetőséget lát ebben: „Az a film Esztergommal és Géza fejedelemmel zárul. Ha megszületne egy rajzfilm az István, a királyból, az gyakorlatilag ennek lehetne a második része.” Emellett olyan program alakul, amelyben iskolák versenyeznek egymással országhatáron belül és túl az István, a király egy-egy felvonásának az előadásáért. A végén a négy győztes intézmény egy közös díszelőadásban adhatja majd elő a teljes darabot.

Generáció- és korszakhatárok Fontos fenntartani az István, a király iránti érdeklődést, hogy újabb generációk ismerjék meg. „Folyton felme-

Mindettől függetlenül sem fenyeget a veszély, hogy a mű feledésbe merülne. „Van bizonyos körforgás a világ állapotában. Újra érdekessé válnak azok a művek, amelyek túlélték a korszakukat, és érvényes mondanivalóval, üzenettel rendelkeznek” – véli Bródy. Szörényi is megerősíti az optimizmusát: „Számtalan emberrel beszélek, aki meséli, hogy a kisunokája kívülről fújja. Ez azt feltételezi, hogy elviszi a szülő az előadásra, vagy felteszi otthon a felvételt.” Bródy szerint az új generációkat a hagyományos módszerekkel már nehéz megközelíteni. „Amikor karácsonykor feltettem egy hanglemezt, a tizenhárom éves fiam úgy nézett rám, mint valami csodára.” Amikor bejött a digitális korszak, a zenehallgatási szokások is megváltoztak. „A tetszőleges lejátszási sorrend volt a mélyütés a szerkesztett albumoknak. Az interneten ezek a hosszabb lélegzetvételű dolgok nem működnek, csak a háromperces dalok.” „Az előadásaim végén fel szoktam tenni a kérdést, hogy néhány száz év múlva milyen civilizáció lesz a Földön – vette át a szót Szörényi. „Ha kis szerencsénk van, akkor még néhány ember élni fog. Ha esetleg egyikük találna egy fényes korongot, mihez kezdene vele? Még ha egy angyal álmában megsúgná is neki, hogy ezen van valami, akkor sem tudná előhívni azt a tudást. Letépne egy hosszú liánt, és a nyakában hordaná, mert szépen csillog.” Hogyan lehetne a generációs szakadékokat áthidalni? – adódik a kérdés. „A legfontosabb az emberi közösségek szempontjából, hogy hogyan tudjuk a személyes létünket a többi emberrel együtt megélni, hogyan tudjuk magunkat megmutatni másoknak, és hogyan tudunk másokat megérteni” – válaszolta Bródy. Barna Bálint Képek: Füle Tamás, mult-kor.hu

Karakter • parokia.hu • 23

Saját szavak, közös nyelv „különféle nyelveken kezdtek beszélni” ApCsel 2,4 „Mondd el saját szavaiddal!” – hallottam sokszor iskolásként, ha a tanár meg akart győződni arról, elsajátítottam-e, magamévá tettem-e a tananyagot. Ugyanezt kérte tőlem egy kollégám, amikor egy munka utáni beszélgetés alkalmával a hitemre terelődött a szó, és én – első körben – biztonsági játékot játszottam, igyekeztem a lényegre, a közösre, a hitvallásra koncentrálni, de őt inkább az érdekelte: nekem mi közöm mindehhez. Mert akkor van igazán közöm valamihez, ha saját szavaimmal tudok beszélni róla. A nyelv csakis akkor az, ami, ha közös – ha az azt használó közösség érti.

24 • Karakter • parokia.hu

Mindeközben minden szakmának, minden korosztálynak, minden szubkultúrának, sőt, minden családnak megvan a saját nyelve: gondoljunk csak a belső használatú becenevekre, a családi legendáriumba kerülő gyereknyelvi leleményekre. Így aztán a fenti tényezőkből összeálló egyénnek is saját nyelve van: vidékéből, neveltetéséből, szakmájából, társadalmi státusából, ízléséből, saját történetéből kikeverve. A nyelv tehát elidegeníthetetlenül saját, miközben épp az a lényege, attól működik, hogy közös. Valahogy így látom a hitet is. A Lélek ugyanaz, de a történet egyedi és megismételhetetlen.

Isten személy. Nem gondolatrendszer, nem értékrend, nem absztrakció. Mostanában sokszor hallom, olvasom ezt, mégis, fontos, hogy ezt leírjam, mert úgy harmincéves koromig, ha egyáltalán gondoltam is bármit Istenről, akkor egyfajta létmetaforaként, fogalomként vagy tudatállapotként tekintettem rá. Pascal szavaival „a filozófusok Isteneként”, nem pedig Ábrahám, Izsák és Jákób Isteneként. Aztán valami megváltozott, amit nem pontosan értek, de a Biblia a tékozló fiú történetében így írja le: „elébe futott” (Máté 15,20). Isten nem várja meg, hogy hazaérjünk hozzá, elénk fut, ott találkozik velünk,

ahol éppen vagyunk. A találkozás élménye pedig hosszú távon meghatározza hitünk ízét, színét, állagát. Ebből pedig az következik, hogy felekezeten, de még gyülekezeten belül is mindannyiunkban kicsit más kép él Istenről. Ahogy egy nagyobb családban is minden egyes gyerekben kicsit más kép él ugyanarról az anyáról. Ez nem baj, de nem is problémamentes ügy. A Lélek elküldetésének története nekem arról is szól, hogy ahhoz, hogy szót értsünk egymással, csodára, isteni közbeavatkozásra van szükség. „valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük” (ApCsel 2,3) A nyelv nem veszélytelen: amit néven nevez, az lángra kap. Az Igazság nem csak szabaddá tesz, de az Igazság Lelke ki is égeti belőlünk mindazt, ami hazugság, ami felesleg, ami kacat. Ez pedig félelmetes, hiszen annyira összenőttünk saját szennyesünkkel, hogy alkalomadtán össze is tévesztenénk magunkat vele. Isten jelenléte, az Igazság közvetlen megmutatkozása veszélyes. A Szentírásban rendre visszatérő elem: Isten megjelenik, az embert pedig velőig ható félelem hatja át (Bír 13,22; Ézs 6,5; Ez 1,28; 3,14), talán mert ilyenkor döbben rá saját hiábavalóságára. Az az első pünkösd mégsem a féle-

lem, hanem a (részegséggel is összetéveszthető) mámor pillanata. Mert a gyülekezet várakozásban volt. Azt nem tudták mire, de azt igen, hogy „az Atya ígéretét” (ApCsel 1,4) várják. Félelem nélkül vártak, semmit sem tartva vissza. Így pedig a tűzben gyönyörködhetünk is: ahogy kiégeti a korhadt, elhalt anyagot, és csak azt hagyja meg, ami tűzálló. Még ha az elenyészően kevés is. Ahogy az Igazság Lelke kiárad, kiégeti a hazugságot – ezért jöhet létre megértés olyanok között, akik mind a saját nyelvükön beszélnek, de amint átjárja őket az Igazság, saját nyelvükön hallják a másikat is szólni. A saját szavak viszont nem jönnek könnyedén. Ha nem a saját szavainkat használjuk, valaki vagy valami más beszéltet minket: szüleinktől örökölt minták, máskor filozófia vagy ideológia. Vagy a magunk előtt is titkolt gondolataink, vágyaink? Bármi legyen is, mindenképpen hamis tanúvá leszünk, amint megszólalunk. Aki rendszeresen ír, beszél nyilvánosság előtt, jól tudja ezt. Én akkor szembesültem ezzel, amikor szerettem volna megfogalmazni saját hitemet. Nem úgy, ahogy Pál mondja, nem úgy, ahogy Ágoston írja, nem a káté vagy az Institutio szavaival,

hanem az enyéimmel. Azt, ahogy Isten megtörtént velem. Verseket írtam, a lázálom, az okoskodás és az olvashatatlanság határán billegő szövegek születtek. Kortárs költőkről is írtam, olyanokról, akik a keresztény hitükre saját szavakat találtak és olyanokról, akik egyszerűen csak komolyan veszik az írást, és szavaik mögött megnyílik valami nyelvnél tágasabb. Az írás rutinja (és az ezt megkönnyítő technológia) azonban el tudja feledtetni a szavak súlyát, amire a papírkötegek még emlékeztettek. Géppel írni kicsit olyan, mint kártyával fizetni: gördülékenyebb, praktikusabb és egyszerűbb, ezért könnyen megfeledkezünk arról, hogy ugyanolyan valóságos, mintha kézbe fognánk a bankjegyeket vagy papírlapokat. A pünkösdi tömegben mindenki a saját nyelvén, a saját szavaival szólt, mert valódi hittapasztalata lett. Ezért értették meg egymást, hiszen nyelvük a találkozásban lett közössé a Lélek jelenlétének megszentelt terében és idejében. A Lélek egyik legnagyobb titka nekem talán ez: ami a legmélyebben sajáttá lesz, az tud igazán közös lenni. Molnár Illés Képek: Füle Tamás

Karakter • parokia.hu • 25

Pásztorok pásztorai espereseink dunamelléken

Inkább a szolgátok leszek

Nyilas Zoltán fontosnak tartja, hogy az egyházban a vezetők elhívást kapjanak, és nyitottá váljanak az önképzésre. Az északpesti esperes ott tapasztalja a lelki növekedést, ahol a hagyomány és a lelki megújulás találkozik egymással. Esperesként úgy látja, a lelkészek pásztorolása a lelkészcsaládok látogatásánál kezdődik, ez nagyon jó hatással van rájuk. Isten magasztalását tartja a legfontosabbnak minden feladat közül, ez nem kerülhet háttérbe a hivatali, adminisztratív teendők mögött.

Közösségben a közönnyel szemben

Csak hitben, lélekben és emberekben erős közösségek kerekedhetnek felül az emberek közömbösségén – vallja Szloboda József. Az esperes úgy látja, a főváros északi gyülekezeteiben sok kegyességi irányzat figyelhető meg, ezért fontos, hogy ezek a felfogások kiegészítsék egymást. A hittanos gyermekek családját is meg kell szólítani, ez nagy lehetőség az egyház számára. A megye vezetőjeként evangélizációs közösséget szervez a lelkészeknek, akik közösségben készülhetnek a szolgálatokra. Szloboda József szerint luxus, ha a reformátusok nem jelennek meg aktívan a fővárosban, ahol lelki közöny érződik.

Hogy másokat bátorítsak

Illés Dávid úgy látja, az emberek közömbösségéért az egyház is okolható. Lehet, hogy a gyülekezeti tagok zárkóznak el a szomszédjuktól, éppen ezért a nyitottság elengedhetetlen. A Budapest-déli esperes szerint ma egy lelkésznek sokkal többet kell vállalnia emberileg, mint százötven évvel ezelőtt, ezért sok lelkész leterhelt. Az ő lelkigondozásuk nem fér össze az esperesi feladatokkal, ezért Illés Dávid a lelkészek pásztorolását külső szakértők bevonásával, hálózati formában látja hatékonynak. Vezetőként, aktív zenészként elengedhetetlennek tartja, hogy a vezető szeresse a rábízottakat, ezért nem főnök, hanem „katalizátor” szeretne lenni.

Megvédem az enyéimet

A család az a minta, amelynek az egyházmegye vezetésében is meg kell jelennie – gondolja Takaró András. Az önmagát „palástpártinak” tartó esperes szerint a családban megvédik a tagokat a külső támadásokkal szemben, így a palástos lelkészek érdekeit is határozottan kell képviselni. A délpesti egyházmegye vezetője bizalmi kapcsolatok kialakítását tartaná jónak, amelyek már a teológia évei alatt kialakulnának a lelkészjelöltek között – a rendszerváltás előtt megsérült bizalom csak így tudna gyógyulni a kapcsolatokban. Az esperes nem látja eredményét a kötelező hittanoktatásnak sem, és vallja, hogy a népegyház hívői hamarosan elfogynak a gyülekezetekből.

26 • Karakter • parokia.hu

Békességem van az állandóságban, a változásban

A legfiatalabb esperes az egyház hatékony működését a lelkész-presbitérium-gyülekezet hármasságában látja, erre a jó mintát a Vértesaljai Egyházmegyében is széles körben ismertté tenné. Szabó Ferenc szerint bár a lelkészek vannak a gyülekezetekért, ezzel senki sem élhet vissza. Akkor tartja stabilnak a pásztorok helyzetét, ha az istenkapcsolatuk ápolt és szilárd. Ezzel együtt ki kell mondani kendőzetlenül a problémákat testi és lelki értelemben egyaránt. Vezetőként, emberként ez előbbit is megtette, és komolyan változtatott életmódján. Szerinte az egészséges életmód minden vezető életében pozitív változásokat hozhat, és könnyebbé teheti a lelkészek terheit.

Hogy hiteles, készséges legyek

Rácz József Tolna megyében, fiatal szolgálóként tapasztalta meg, hogy a készségnek és a kedvességnek fontos szerepe van az emberek megszólításában, a kapcsolatok ápolásában. A missziót mindenek fölé helyezi, és a lelkészeket egzisztenciálisan szeretné segíteni. Az esperes szerint a megyei vezetőknek nincs pallosjoguk, ezért minden lelkészt őszintén meg kell hallgatniuk. Ezzel együtt nélkülözhetetlennek tartja, hogy a pásztorok „profi lelki emberekké” váljanak, akik Isten Igéjét mindenkor előtérbe helyezik, igehirdetéseikre komolyan készülnek.

Rendezettségben, hagyományok közt megújulni

Református tömbgyülekezetekről beszélt Bán Béla a Bács-Kiskunsági Református Egyházmegyében. Az egyház helyzete stabilnak mondható, azonban a lelki ébredést sokszor akadályozza a szent hagyomány, amely a gyülekezeti tagok és lelkészek felfogásában mutatkozik meg. Bár a megyében felújítások, építkezések zajlanak, nem tartja jónak, hogy az egyház erős függésben van az államtól. Az esperes felhívja a figyelmet arra, hogy nem lehet fenntartani azzal az áldozatvállalással a mai gyülekezeteket, amely húsz-harminc évvel ezelőtt még elégnek bizonyult.

Nem a meghátrálás embere vagyok

Győrfi Bálint szent kötelességének tartja, hogy a lelkészeket, gyülekezeti tagokat Krisztuson keresztül lássa. Ez a hozzáállás nélkülözhetetlen Baranyában, ahol csak odaszánással, valódi kitartással lehet növekedést elérni a településeken. Az esperes szerint a lelkészeknek érezniük kell, hogy az egyház számon tartja őket, ennek lehet jele a parókia felújítása, az egzisztenciális segítségnyújtás. Ennél még fontosabb, hogy érezzék, nem egyedül kell megbirkózniuk a feladatokkal. Győrfi Bálint úgy látja, a falusi szolgálatban az egész egyház gondjait és lehetőségeit egyszerre kell látnunk. Ezért is fontos, hogy a mindenkori esperesek ne csak hivatalnokok, hanem a pásztorok pásztoraivá váljanak. Kedves Olvasónk! Amennyiben felkeltette érdeklődését ez a néhány kiragadott gondolat, kérjük, olvassa el espereseinkkel folytatott beszélgetéseinket a parokia.hu oldalon, egyházkerületünk hivatalos portálján!

Karakter • parokia.hu • 27

Látom bennük az oroszlánt Mindene a tanítás, azt mondja, ez készteti arra, hogy újra és újra képes legyen artikulálni, amit értéknek tart, és másokat is inspiráljon. Diákjainak segít rátalálni saját hangjukra, arra a karakterre, amely meg tudja szólítani a ma emberét.

28 • Karakter • parokia.hu

Papp Anette egyházzenész, kutató, karvezető, egyetemi docens, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának oktatója volt a vendégünk. Úgy hírlik, nincs két egymást követő félév, amelyben egyformán adná le a tananyagot. Ennek mi az oka? Nagyon komolyan veszem a tanítást, mert az számomra alkotói folyamat, amit az hoz elő, aki ott ül, akit meg kell szólítani, akinek szeretnék átadni valamit az egyházzene kincseiből. Engem ez inspirál. Szeretem elgondolni, hogy azok, akik ott lesznek, milyen témában kívánnak nagyobb gondosságot a részemről, vagy miben kevésbé. Mi az, ami őket jobban érdekelheti, vagy megszólíthatja egyáltalán. Így indul el az az interakció, amely során valamit közösen alkotunk.

Ez talán a diákokat is segít meggyőzni arról, hogy amit tanulnak, hasznos és fontos, hiszen nem mindenkinek van kiemelkedő zenei érzéke vagy énekes tehetsége. Azt az első órák egyikén tisztázzuk, hogy nem előadóművészekké szeretném őket kiképezni. Ami fontos viszont, hogy az életnek a zene szerves része, ahogy az istentiszteletnek is az egyházi éneklés. Tevékeny része, mert a gyülekezet bele tud kapcsolódni az éneklésbe. Ami nem más, mint az Isten dicsőítése, illetve megszólítása. Mindez a zenén keresztül kap olyan plusz hordozó erőt, amivel a kommunikáció Isten és ember között magasabb szintre kerül. Én első soron azt várom el az itt tanuló növendékektől, hogy meg tudják különböztetni, melyik éneket érdemes beemelni a liturgiába és melyiket nem. Értékítéletet kapnak, és mellé képviselőerőt, mert egy lelkésznek tudnia kell képviselnie, mi alapján választ. Erre szeretném őket felvértezni. Mentorként hogyan tud segíteni a lelkészi pályára lépő fiataloknak? Főleg az utóbbi tíz évben látom, hogy akik bejönnek, más nemzedék, ezért én is tipródom, hogy mire van szükségük. Elsősoron arra, hogy önmagukról ismereteket szerezzenek. Nagyon fiatalon érkeznek a teológiára, ami önmagában nem baj. Sok szempontból már érettek, de sok szempontból még nem. Az érési folyamat rendkívül fontos, és az a kérdés, hogy mire lehet szükségük hozzá. Szeretném segíteni őket az önismeretben, abban, hogy el tudják magukat helyezni valahol. És ami rendkívül fontos, hogy barátkozzanak meg önmagukkal. Ebben szerepe van az éneklésnek is. A legtöbb ifjú úgy érkezik hozzám, hogy gyakorlatilag nem tudja, mi a saját hangja – átvitt és gyakorlati értelemben sem. A zenei oktatás sajnos teljesen leépült, jó esetben általános iskolá-

ban énekelt utoljára az, aki ide kerül. Aztán a gimnázium teljesen kimaradt, otthon, a családban sem énekelnek már. Ebben az elektronikus világban az éneklés azt jelenti, hogy feltölt, letölt, bekapcsol, kikapcsol. A zene állandóan szól, de nem tőlük, és ezért a saját hangján megszólalni sokaknak megrázó élmény. Hogy nekem ezt most, itt el kell énekelni valamilyen módon. És látom, hogy nem tudja, milyen a saját hangja. Ám aki rátalál a saját énekhangjára, majdnem a saját belső hangjára is rátalál. Én ezt a pszichológiából hallottam, ismerem, de soha nem láttam annyira aprópénzre váltva, mint itt az utóbbi években. A szemem láttára erősödnek meg ezek a fiatalok. Nem azért, mert nagyon szépen énekelnek, hanem azért, mert ez egy belső út végigjárása is, amelynek során eljutnak odáig, hogy van bennük valami, és azt képesek formába önteni, artikulálni is. A személyiség belső fejlődése, érése sem más, mint artikuláció. Sőt, az értelmiségi lét és a keresztyén lét is az: egy felismerés formába öntése.

Tulajdonképpen az emberré válásról beszél. Abszolút. És ez itt történik, a szemünk előtt. Bejön valaki 18 évesen, jó esetben még a kamaszkora vége felé jár. Igen, itt történik meg vele, hogy artikulált lény lesz belőle. És ennek megvan a szépsége és a nehézsége is. Rettenetesen nehéz kérdés, hogy hol kezdjem el őt nyesegetni. Egyáltalán, kell-e? Vagy megvárom, amíg lesz belőle valami. Évről évre rá kell csodálkoznom: idejön, és még egy kis amorf pacni, vala-

mikor jól nevelt, valamikor nem – ezt is le kell vetkőzni, hogy jól nevelt pacni legyen, mert akkor az marad egész életére. Valami karaktert kap az élete, és fontos, hogy ezeket a körvonalakat ne kezdje el az ember idejekorán letörni. És lázadjon! Én nagy felbujtója vagyok ám, hogy lázadjon, mert az életjel, amit én sokszor hiányolok belőlük. A tanítványai említették, hogy Önnel vitázni is lehet. Ahol nem vitáznak, csak beállnak a sorba, azzal nem lehet mit kezdeni. Nem az a közösségi lét, hogy együtt bégetek a másikkal. Ezért hangoztatom a diákoknak, hogy át kell élni ezeknek az éveknek a küzdelmeit, emberré kell válni. Akkor fogom a saját hangomat megtalálni és az önkifejezésemet is, ha nem a többivel trappolok. Ezt ki kell alakítani valamilyen módon. Ez van akinek könnyebben megy, van akinek nehezebben. De olyan szép, hogy ötödévben már lehet látni, hogy mi lesz az ő kis útja, amin jó reménységgel el lehet őt indítani. Ekkor már ott a tettvágy az ő szemében is, már viszi a lába, már indul… Egyre több fiatal nő kerül a teológiára. Őket hogy szeretné útnak indítani? Valóban egyre több a lány. Ezt nem érdemes szépíteni: felvettük őket, mert alkalmasak. Igen, de utána ők fokozottan hátrányos helyzetben vannak, mert az egyházszemléletünk elég erősen férfiirányultságú, aminek megvannak a történelmi hagyományai. Nyilván nem az az elvárás, hogy a nőből legyen férfi. Egy nő sosem lesz férfi, és ne is legyen! Ahogy fordítva sem. Inkább azt vegyük észre, hogy a mai kor különösen kedvez a női hangnak! Egy női hang pont abban jó, hogy betöltheti a hídverő és gyógyító szerepet a gyülekezetekben. A teológák között van sok erre igen alkalmas, aki a saját

Karakter • parokia.hu • 29

hangját megtalálva, mégis integratív, építő módon tud egy közösséget formálni, hiszen problémaérzékeny. Kifejezetten jó prédikációk születnek lányoktól, mert képesek megszólítani az embereket. A felnövekvő generációkat épp úgy, mint a távozókat, ami egyensúlyt hozhat az egyházi életbe. Mindemellett elképesztően fontos egy jó férfiminta, amit egy nő nem tud és nem is feladata megadni. Egy nő akkor tud jól nőként működni, ha van mellette egy ütőképes férfigeneráció. És van? Hát persze! Mindig sírunk, zokogunk, de ha hiányérzetünk van, az a mi munkánk gyümölcse vagy gyümölcstelensége is. Az a baj, hogy talán túl korán tesszük a vállukra azt a terhet, hogy na, ti lesztek az új nemzedék, tessék virítani! Ki kellene várnunk nekünk is, amíg megérnek erre. Talán korán kezdünk aratni. És talán korán is jönnek be a teológiára 18 évesen. Persze nem azon kellene gondolkodnunk, hogyan tartsuk vis�sza őket, de azon igen, hogyan nyújtsunk lehetőséget erre az érési folyamatra. Szülőként én is tudom, hogy államilag finanszírozott félévek vannak, pedig jó lenne, ha egy fiatal úgy jönne ide, hogy előtte tanult valami mást. De azt ki finanszírozza, ugye? Nem elég, hogy ő vállalta, hogy a család- és egzisztencialapítással vár 27 vagy 30 éves koráig – ami épp elég hátrány –, de akkor még ő vagy a szülei fizessenek is. Az is szép dolog, ha belekóstolnak a fiatalok a munkába, de elsősorban a tanulás ideje lenne ez a 22–27 év közötti időszak. Azt kellene valahogy nekünk minden erővel előmozdítani, hogy ők megkapják ezt a lehetőséget. Tanulhassanak, kutathassanak, érhessenek, külföldre mehessenek. A 16. századig szponzorokat kaptak ehhez, elmentek, tanultak, hazajöttek, befektettek, arattunk. Ezt sajnos nem lehet megspórolni. Adjunk

30 • Karakter • parokia.hu

nekik időt. Szerintem ez volna a legjobb befektetés. Mi a legfőbb tanács azoknak a fiataloknak, akik így vagy úgy, de a lelkipásztori hivatást választják? A legfontosabb tanácsom, hogy legyenek közösségben egymással, ne magányosodjanak el. Hogy amikor megkezdődik a gyülekezeti szolgálatuk, ne azt érezzék, hogy itt állok a vártán egyedül, magam mögé nézek, és nincs ott senki. Ez rettenetes. Ennek nem szabad előfordulnia. Ezt tanácsolom nekik, miközben pontosan tudom, hogy nem vagyunk egyformák. Lehet, hogy másképp gondolkodunk, de az nem merülhet fel a fejemben, hogy ő nekem nem harcostársam a végcél tekintetében.

Ezt tudnom kell, és azt, hogy ebben soha nem maradok egyedül, mert ha bármilyen problémám vagy kérdésem van, akkor lesz, aki ott áll mellettem. Ráadásul generációk hos�szú láncolatához csatlakozom. És ez biztonságot ad, mert van háló fölöttem, alattam és mellettem. Nekik ezt a mellettem-dimenziót már a teológián meg kellene élni. Mert az, hogy majd az örök élet meg a megelőző generációk adnak vértezetet, rendben van, de meg kell, hogy legyen a bizalmi háló egymás iránt a nagyjá-

ból azonos korúak között. Ezzel tud valaki úgy kilépni az életbe, hogy ide nekem az oroszlánt is! Amikor ez nincs meg, biztonsági játékosok lesznek. Pont abból vesznek vissza, amiben ők nagyon saját maguk tudnának lenni. A megfelelés útját keresik, úgy viszont nem tudják megfutni azt a pályát, amire elhívattak. Persze nem arra biztatom a leendő református lelkészeket, hogy szablyával menjenek és kaszaboljanak, de bizonyos helyzetekben álljanak ki. Formátumokra van szükség, nem a szürke eminenciára. Nem abban az értelemben, hogy valaki extravagáns legyen, de igenis, karakterekre van szükség. Ezt a valamilyenséget meg kell mutatni. Nem lehetnek langyosak. Ennek az egyháznak hallatlan értékei és jövőbe mutató perspektívái vannak. Milyen értelemben? Nagyon tehetséges fiatalokat látok itt, akiknek vannak vízióik, és elég egy kis gyújtószikra, hogy lángra lobbanjon, ami ott van bennük, és be lehessen állni mögéjük. Nem ámokfutókról van szó, hanem nagyon komoly, ügyes fiatalokról. Egyáltalán nem temetnék semmit, mert amilyen könnyen leépítjük magunkat – mert látom persze a leépülés jeleit, hogyne látnám, siránkozom is felettük –, azt is látom, hogy itt elég egy ember, aki mindent megfordít, és elég utána néhány év, és minden megfordul. Megvannak erre a nagyon is reális lehetőségek. A széles embertömegek pedig őket várják. Az emberek igenis megszólíthatók, és ebben az iszonyú bizonytalan világban arra vágynak, hogy végre beállhassanak valaki mögé. Ezekben a fiatalokban ott van az a harci virtus, amit csak ők tudnak. Kényelmes, kispolgári élet helyett keresik a kitörési pontokat. Látom bennük az oroszlánt. Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

dunamelléken történt Épülő közösségeink

Növelni kell a gyülekezetek közötti szolidaritást Veres Sándor világi főjegyzőt választották a Dunamelléki Református Egyházkerület új főgondnokának. A választást a korábbi főgondnok, Tőkéczki László halála miatt kellett kiírni. Munkájával többek között a gyülekezetek egymás iránti szolidaritását szeretné elősegíteni – nyilatkozta Veres Sándor. „Ha figyelünk egymásra, hitelesebbek leszünk a világ előtt, és erősödik az egymás közötti bizalom is. A megújuló egyházi épületek pedig külsejükben is vonzók, tiszta, fűthető helyiségeik megfelelnek a mai ember igényeinek, és lehetőséget adnak a környezetünkben élők megszólítására is. A megoldások keresésében, a személyi, tárgyi feltételek biztosításában kiemelt feladata van a közegyháznak.” Dunamelléken tíz-tizenöt olyan település van, ahol már formálódik gyülekezet szervező lelkipásztorral – itt építenek templomokat és gyülekezeti házakat.

Virrasztók a falaknál Istenhegyen Huszonhárom évnyi szolgálat után iktatták be Berta Zsolt lelkipásztort a Svábhegyi Református Gyülekezetben. A svábhegyi reformátusoknak száz évet kellett várni a templom felépülésére, a beiktatás részeként a parókiát is felszentelték. „Svábhegyen minden külsőség ellenére sokszor koldusszegény lelkekkel találkozhatunk, ezért ott éppúgy szükség van Isten megújító erejére, mint máshol” – fogalmazott Berta Zsolt. A lelkész a „megkésett esküvő” képével írta le, miért csak ennyi év elteltével került sor a beiktatására. Időre volt szükség ugyanis ahhoz, hogy a közösség megerősödjön, a gyülekezet templomot, parókiát kapjon, az egyházközség önálló útra lépjen. „Az együtt átélt örömök és nehézségek még nyilvánvalóbbá tették számunkra, hogy az Úr áldása gazdagít meg, és ahhoz semmi sem fogható. Abban bízom, ezt a tudatos, kiérlelt elköteleződést Isten áldása fogja kísérni” – fogalmazott.

Karakter • parokia.hu • 31

Világító fáklya Hős Csaba lelkipásztor több mint öt éve szolgál Felcsúton. Szolgálata alatt a gyülekezet missziói egyházközségből újból anyaegyházközség lett, így elnyerte a jogot a lelkészválasztásra. Hős Csaba lelkészi székfoglalójában hangsúlyozta: a lelkész és a gyülekezeti tagok együtt tesznek bizonyságot az élő Istenbe vetett hitükről. „Hitünk szerint minden keresztyén ember pap, hiszen mindegyikünk arra hívatott el, hogy Isten dicsőségére éljen, és így mutasson be kedves áldozatot Istennek. Lelkipásztorként és gyülekezetként arra vagyunk hivatva, hogy a jólét istenítésének világában egyedül Krisztust imádjuk, az érdekvezérelt döntések világában az életünket etikus döntések mentén éljük. A közösségek fellazulásának világában pedig hirdessük, hogy Isten családjában mindenki számára van hely.”

A jövőnek épített templom Templommá bővítették a korábbi imaházat Nyárlőrincen. Az épület megújult és megszépült – tornyot, harangokat és új belsőt is kapott. A templom Kókai Géza, a Lakitelek-Nyárlőrinc Református Társegyházközség lelkésze szerint kettős hangulatot áraszt: egyszerre hagyományos és modern. „Ez a gyülekezetünk egészét fejezi ki – van múltunk, amiben gyökerezünk, és látjuk a jövőt, amibe nézünk.” A gyülekezet azt vallja, elsősorban a fiatal generáció számára építkeztek. A lelkész elmeséli: az első gyermek-istentiszteleten nem lehetett a helyükre ültetni a gyerekeket, a templom minden zegét-zugát bejárták. „Ez így van jól. Ez a templom nekik épült, hogy tíz év múlva itt konfirmáljanak, tizenöt év múlva itt kössenek házasságot, és húsz év múlva itt kereszteljük meg a gyermekeiket. Ez a templom az övék!”

Útban egy lelki otthon felé Újabb állomáshoz érkezett a kicsiny, de egyre növekvő református közösség Jánoshalmán. A Bácsalmási Egyházközséghez tartozó szórvány parókiát kapott, ez jelentős lépés a formálódó gyülekezet életében. Néhány évvel ezelőtt egyetlen cigány református sem élt a húszezer fős városban, ma már harmincnegyven fővel számolhat a közösség vezetője. Balogh Róbert bácsalmási beosztott lelkész Isten csodálatos munkájának látja a parókiának szánt családi ház és melléképület megvásárlását, ami lehetőséget ad a közösség lelki otthonának kialakításához. „Sok csalódás, kishitűség, bizalmatlanság útján formál Krisztus a gyülekezetplántálás legfontosabb képességének megtanulására: minél nagyobb a plántáló lelkész hite és Krisztushoz menekülése, annál inkább megy előre az ügy is. Hálásak vagyunk Istennek és az egyházvezetésnek, hogy mi is részesültünk az egyházkerületi ingatlanvásárlásokból, a kapott összegből meg tudtuk venni az ingatlant, amit parókiának és gyülekezeti teremnek szeretnénk kialakítani.” 32 • Karakter • parokia.hu

Egy adósság maradt Felépült az újpalotai református gyülekezet korszerű és esztétikus temploma, a hozzá tartozó parókiával, kiszolgáló helyiségekkel és gyülekezeti teremmel. A református közösség mégsem akarja az úri középosztály zárt világát építeni. Egyetlen adósságuk maradt: szeretni. „Nem győzünk rácsodálkozni a templom és a hozzá tartozó kert szépségére, de nem akarunk úrias gyülekezet lenni. Könnyű lenne most bezárkózni, de nem ezért ajándékozott meg Isten ilyen szép templommal és lelki gazdagsággal minket. Ez a lakótelep várja az evangéliumot, a vigasztaló és megerősítő szót. Azért nem készült kerítés a templom előtt, mert elérhetőek kívánunk lenni mindenki számára, aki az Örökkévalót keresi. Ez a gyülekezet azért van, hogy a szegényeknek az evangélium hirdettessék” – mondta Fogarasi Gábor lelkipásztor a templomszentelő hálaadó istentiszteleten.

Ahol a templomfalból élet fakad Új református templom és közösségi ház épül Taksonyban. Megvalósulását számos csoda és nem várt fordulat tette lehetővé. „Nekünk egy feladatunk van az életünk során: hogy felfedezzük, Isten min munkálkodik, mert nekünk abba kell beleállnunk. Igyekeztünk megérteni ezt, és azért imádkozunk, hogy sikerüljön Isten tervét szolgálni ahelyett, hogy mi találnánk ki helyette mindent” – mondta Stefán Attila lelkipásztor. A templomépítés gondolatát az is táplálta, hogy a missziói egyházközség az elmúlt években kinőtte a hatvanfős imaházat. Az arra alkalmas telket imameghallgatásként kapta ajándékba a gyülekezet egy önként jelentkező felajánlótól, az építkezést az egyházkerület jelentős összeggel támogatta.

Karakter • parokia.hu • 33

Nincs más megoldás Hogyan tud egy gyülekezet a körülötte élők javára lenni? Mikor jó az igehirdetés? Miért és meddig érdemes a lelkészi szolgálatba beépíteni a lélektan eredményeit? Thoma Lászlóval, a Gazdagréti Református Gyülekezet lelkészével beszélgettünk.

34 • Karakter • parokia.hu

Bármikor kérdeztük a gazdagréti gyülekezet lelkészeit a közösség céljairól, mindig az első között említették, hogy szeretnének áldás lenni a körülöttük élők számára. Idén a fővárosi 11. kerület Pro Urbe díjjal tüntette ki Thoma Lászlót, a gyülekezet vezető lelkipásztorát. A lelkész szerint az elismerés a református közösség jelenlegi és korábbi lelkészeinek, presbitereinek és gyülekezeti tagjainak szól, akik évek óta elkötelezetten szolgálnak a környezetükben élőknek. Tizenkét éve indult például a baba-mama kör, amelynek tagjai a gyermekneveléssel kapcsolatos témák megvitatása mellett a Szentírást is tanulmányozzák együtt. A gyülekezetbe járó és nem járó édesanyák között mély barátságok szövődnek, a gyermekágyas időszak alatt komatálat is készítenek egymásnak. Az iskolai hittanórák szintén jó alkalmat nyújtanak arra, hogy a hitoktatók kapcsolatot építsenek a családokkal és az oktatási intéz-

ményekkel, előfordul, hogy egy-egy helyzetre közösen keresnek megoldást. Kibontakozóban van a női szolgálat is. Havonta egyszer az érdeklődők előadásokat hallgathatnak meg nőket érintő témákban, az ingyenes alkalmakon akár ötven-nyolcvan nő is találkozik, és csupán minden második résztvevő gyülekezeti tag. Jelentős szerepet tölt be a kerület ifjúsági életében a gyülekezet kávézója, a Start Café is, amely a szomszédos Mechatronikai Szakközépiskola kedvelt találkozóhelye. A zsilipelés helye Thoma László lelkipásztor azt mondja, a gazdagréti gyülekezet mindig kiemelt figyelmet szentelt a fiataloknak, hiszen a lakótelep szociológiai adottságai miatt kitermeli azt a réteget, akiknek szüksége lehet a törődésre, mert nem tartoznak szorosabb közösségbe, vagy nem rendelkeznek olyan szociális hálóval, mint a vidéki fiatalok. Ám a középiskolás korosztálynak nem újabb és újabb programokra van szüksége, hiszen azokból adódik elég, sokkal inkább a valaho-

vá tartozás tapasztalatára – hangsúlyozza. A Start Café ezeknek a helyeknek, alkalmaknak és programoknak a sorában Thoma László szerint a „zsilipelés” helye, ahová az iskola előtt és után is be lehet térni, hátrahagyni az otthoni gondokat és kicsit lazítani a tanítás után. És hogy mindez miért éri meg, amikor a legtöbb bejáró diák nem is a lakótelepen él? „Az irgalmas samaritánus példázatának egyik nagy tanulsága, hogy azzal van dolgod, aki az utadon szembejön veled. Ezek a fiatalok feltehetően máshová fognak költözni, nem csatlakoznak a gyülekezetünkhöz, de attól még szeretnénk hatással lenni az életükre. Szeretnénk átadni nekik az evangéliumot, még ha ez nem jelent is majd a gyülekezeti létszámban kimutatható hatást” – fogalmaz.

Az élet forrása Gazdagréten a rendszerváltás óta van református közösség, amely elsősorban ma is a 22 ezer lelket számláló lakótelepet szeretné elérni az evangéliummal. A közösség mégsem

lakótelepi, hanem nagyvárosi gyülekezetként definiálja magát, hiszen az érdeklődők 5-10 kilométeres vonzáskörzetből is látogatják az istentiszteleteket. A gyülekezet indulása után néhány évvel anyagyülekezetté vált, és ma már sokféle szolgálatot és képzést magára vállal az egyházon belül. Thoma László hangsúlyozza: nagy Isten előtti alázattal kell beszélnünk a közösségről, mert Ő a gazdája és az építője. „Aki távolról nézi a gyülekezet, jól működő rendszert és szép épületeket lát, de hogy emögött milyen küzdelmek vannak, milyen hosszú út és mennyi gondviselés, azt csak az tudja, aki részt vett az építkezésben. Ez a gyülekezet Isten kegyelméből növekedhetett eddig is, és addig fog növekedni, amíg Isten így gondolja. És olyan mértékben is, nem pedig az emberi elvárások szerint. Amint egy közösség ezt elfelejti, vagy amint elkezd magáról többet gondolni, mint kellene, ott elindul a pusztulás és leépülés. A Jelenések könyvében olvasható levelek egyikében Jézus arra figyelmezteti a szárdiszi gyülekezetet: azt

Karakter • parokia.hu • 35

mondod, hogy élsz, pedig halott vagy. Ez mindig intő példaként kell hogy szolgáljon számunkra.” Szolgálókat képeznek Az elvégzett munkának azonban megvan a gyümölcse. A választói névjegyzékben 320 név szerepel, a vasárnapi istentiszteleteket is nagyjából ugyanennyien látogatják. Minden harmadik gyülekezeti tag szolgál valamilyen területen. „Ha valaki megérkezik a gyülekezetbe, azt kérjük tőle, hogy csak legyen jelen, kapcsolódjon, járjon az istentiszteletekre, ismerje meg a gyülekezet rendszerét, hangulatát, a közösséget. Ha valaki más gyülekezetből jön, és ott szolgált, vagy esetleg túl sokat szolgált, és ebben sérült, akkor legalább egy évig biztatjuk, hogy pihenjen, és ne szolgáljon. Ha pedig valaki elköteleződik, arra hívjuk, hogy keresse, mire hívja őt Isten, és nyilatkozzon is erről.” Gazdagréten sokféle szolgálatba be lehet kapcsolódni a háttérszolgálattól a fizikai munkán keresztül a vezetésig, és más, komoly felelősségvállalással járó szolgálatokig. „Ahhoz, hogy valaki vezető lehessen vagy felelősségteljesebb szolgálatot láthasson el, előbb képezzük őt. Az is mindig világos, hogy mennyi időre köteleződünk el az adott szolgálatra – általában egy évre vagy egy tanévre. Minden év végén megkö-

36 • Karakter • parokia.hu

szönjük a szolgálatot, és adunk időt, hogy mindenki átgondolja, a következő évben is elvállalja-e azt, és nem sértődünk meg, ha nemet mond. Ez, persze, óriási felelősség és nagyon sok energia. Sokkal egyszerűbb lenne azt mondani, hogy terheljük azokat, akik terhelhetők, így viszont újra és újra vezetőket kell keresnünk és képeznünk. A szolgálók a megbeszéléseken, a munkatársi találkozókon vagy akár személyesen is kapnak mentori támogatást.” Isten gazdag országa Thoma László elmondta, lelkészként felelősségének érzi, hogy segítsen a gyülekezeti tagoknak megtalálni és a közösség javára kibontakoztatni ajándékaikat. „Az egyik legfontosabb lelkipásztori feladatomnak érzem – az Isten Igéjének a hirdetése és képviselése után, ami prioritás, szavakkal és tettekkel –, hogy bátorítsam az embereket. Szeretném, ha mellettem szárnyalnának. Ha azt éreznék, hogy szabadok és kiteljesedhetnek. Aki tanul, aki a mentoráltam, az váljon többé, mint amennyire én valaha képes lennék, és szeretnék gyönyörködni abban, hogy túlnőnek, túlszárnyalnak engem. Szerintem ennél nagyobb gyönyörűség nincs, mert ebben megmutatkozik, hogy Isten országa milyen gazdag.”

Az igazság tükre „Ami az igehirdetést illeti, azzal kapcsolatban a legfontosabb, amit itt tanultam még a szolgálatom elején, hogy ugyanaz az evangélium kell hogy eljusson hívőhöz és nem hívőhöz, keresőhöz és megtalálthoz” – fejtegeti. „A legfontosabb, hogy érthető legyen az üzenet. A másik, ami hangsúlyos, hogy az Ige alapján megszólaljon az az üzenet, amit Isten aktuálisan rám bíz. Az Ige tükör, és a tükörben nem nagyon válogathatjuk meg, hogy mit látunk. Azt látjuk benne, ami a valóságban van. Isten Igéje is úgy tárja fel előttünk a valóságot, hogy az néha egészen zavarba ejtő, máskor felszabadító, félelmetes vagy éppen fájdalmas. Főleg olyan világban fontos a valóság feltárása, amelyben a fiatalabb generáció nagyobb része nem szeret és nem is akar a valóságban lenni, hanem a virtuális valóságban kezdte el az életét élni, és valószínűleg ott is folytatja majd. Persze a felnőttek is menekülnek a valóságból az ő sajátos eszközeikkel. A legnagyobb ereje Isten Igéjének van, amibe beletartozik Isten jelenléte.” Előbb Isten gyermeke Megalakulása óta Isten vezetését kéri a gyülekezet arra nézve is, hogy mi a küldetése, melyek a prioritásai a következő időszakra nézve, miként sáfárkodjon értékeivel, hogyan legyen környezete javára. A presbiterek és a lelkészek a kapott látást egységesen képviselik a gyülekezeti tagok előtt. Thoma László azt mondja, azzal együtt is, hogy a református egyházban történelmi okokból máig fennáll egyfajta hierarchia, egy lelkésznek támogatnia kell, hogy a presbiterek felelősséget vállalhassanak a gyülekezet életében. Vezető lelkészként övé a végső felelősség és elszámolás, ebbe pedig beletartozik, hogy delegálhat és számon kérhet feladatokat. „Nem gondolom, hogy ha egy vezetői feladatot megkapok, akkor az onnantól rutin, hanem ebben nekem

Isten előtt folyamatosan meg kell állnom. Ám az is fontos, hogy engem nem a vezetői szerepem tart egyben. Vannak emberek, akiket ha megfosztanak a hivatásuktól, a szerepkörüktől, széthull az életük. Az identitásom legmélyén ugyan lelkipásztor vagyok, de elsősorban Isten gyermeke, aki az Ő vezetésétől függ.” Embernek maradni Thoma László szerint fontos, hogy egy lelkész a hivatásához méltó módon éljen, ám a keresztyén közegben is embernek kell maradnia. „Jó vállalni, hogy néha fáradt vagyok, néha határokat kell húznom. Nem valamiféle keresztyén viselkedésre vagyok elhívva, hanem az vagyok, akinek Isten teremtett, és Ő formál engem mint embert. Nem az alapján kell jól éreznem magamat, hogy a környezetem elfogad-e vagy sem. A kulcs az, hogy önazonos legyek, és folyamatosan keressem, hogy miben akarja az én Mennyei Atyám, hogy még fejlődjek, növekedjek vagy erősödjek. Mi az, amit szeretné, hogy elhagyjak, és mi az, amiben tisztulnom kell. És még így sem leszek tökéletes. Ezt a legnehezebb elfogadni a keresztény világban, hogy a Földön nem leszünk tökéletesek. Sokszor találkozom azzal, hogy oké, nem leszek tökéletes, de majd a házasságom tökéletes lesz. Jó, nem tökéletes a házasságom, de majd a gyülekezetem tökéletes lesz. Nem tökéletes a gyülekezetem, de majd a szolgálatom tökéletes lesz. Ezt a sort, persze, a végtelenségig lehet folytatni, és az ember mindegyikben csalódik. Végső soron pedig Istenben csalódik, miközben nem kellene.”

kelésük fejlődésével foglalkozik. De évek óta képzi magát és vezet önismereti csoportokat is, amelyekben a bibliodráma és a pszichodráma módszereit alkalmazza. „Miközben néhány évtizede még teljesen hiányzott a közgondolkodásból, hogy a pszichológia eredményeit felhasználjuk, ma már terapeutikus kultúrában élünk, vagyis széles körben a terápiát tartják a lelki problémák megoldásának. Ez ismét egyfajta kilengés, ráadásul rendkívül énközpontú felfogás, amelyben bárki összerakhatja magának a saját útját, hogy aztán élete végéig el legyen foglalva saját magával, és mindig találjon olyan sebet, amin kesereghet. Ezzel együtt viszont

az is igaz, hogy szabadon és felelősen használhatjuk minden társadalomtudomány eredményeit. El lehet vezetni egy gyülekezeti csoportot anélkül is, hogy ismernénk, hogyan működik egy csoport. De Isten azt akarja, hogy jól vezessük a csoportjainkat, mert az segíti a lényegre figyelést – és ennek érdekében képezhetjük magunkat. A probléma az, ha a pszichológia eszközei állnak a középpontban. Az életünk lényegére, legfontosabb kérdésére ugyanis nincs más válasz és nincs más megoldás, mint az evangélium.” Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

Az egyetlen megoldás Meggyőződésesen vallja azt a reformátori alapvetést, miszerint az istenismeret és az önismeret kéz a kézben járnak. Thoma László lelkipásztori doktori dolgozatában a fiatalok Istenről alkotott képével és önérté-

Karakter • parokia.hu • 37

Korszerűtlen hang Függőség-e a szeretet, és szabadság-e a függetlenség? Harmathy András Isten ünnepe a családban című előadása a 2018-as Balaton-NET nyitónapján.

Ez korszerűtlen előadás lesz – kezdte beszédét Harmathy András református lelkész. „A családról ugyanis főleg korszerűen zajlik a párbeszéd mostanság, itt azonban más fog elhangzani. Bár olykor a politikában is hasonló szavakkal beszélnek a családról, mint mi az egyházban, ez részükről sokszor csak olyan, mint az augusztus huszadikai tűzijáték, és általában nincs mögötte több. Az igazi változásoknak azonban Isten népében kell lezajlania.” Hogyan lehetne korszerűen beszélni a családról manapság? – tette fel a kérdést, majd meg is válaszolta: „Ha arról beszélünk, hogy konkrétan az én családi életem mitől lesz jobb. Az ezzel foglalkozó írások általában olyasmiket sorolnak fel, mint boldogság, tisztelet, szeretet, őszinteség. De mintha a lényeg nem itt lenne. Sokszor mindezek megléte ellené-

38 • Karakter • parokia.hu

re a tehetetlenség és az aggodalom annyira erős bennünk, hogy ez rányomja bélyegét a családra. Mások szerint a statisztikai többség véleménye a meghatározó, az ehhez való igazodás a korszerű. Van olyan ember is, aki a házasságát is statisztikák alapján kötötte. De vajon ettől automatikusan boldog lesz a család? Kevésbé érzed magadat benne egyedül?” Az ószövetségi gondolkodásban a család állt az Izráel-Isten-föld viszonyrendszerének a közepében – magyarázta. „Csak egy családon keresztül lehetett valaki Izráel népének a tagja – gondoljunk csak Ruth történetére! Az Ige ugyanis közösségben gondolkodik, Istenhez is közösségen keresztül, közösségben lehet kapcsolódni. Az életet jelentő étel pedig a földből származott, ezért a közösség a földtől is függött. Izráeli család nem lehetett föld nélküli.”

De hogy fest ez a viszonyrendszer napjainkban? „2001 és 2011 között, azaz csupán tíz év alatt harminc százalékkal nőtt az egyszemélyes háztartások száma. Félelmetes sebességgel alakul át a társadalom. De miért terjed ilyen mértékben a szingli életforma? Elsősorban a keserű tapasztalatok miatt. Hiszen sokkal macerásabb családban élni, nagy a tétje. Ráadásul egyedül élve sokkal több lehetőség áll nyitva számunkra, nem csak az anyagiak miatt, de a magunkra fordítható idő szempontjából is. Már ha a szabadságon a függetlenséget értjük. A szeretet ugyanis függőséggel jár.” Gondok vannak az intimitással is – folytatta. Egyre több fiatal házasságban jelenik meg problémaként a pornó. Egyre több filmben jelenik meg az a motívum, hogy a mesterséges intelligencia és az ember

közötti határok elmosódásával már mesterséges intelligenciákkal flörtölünk. A nyugdíjrendszerek megrendülnek a családok visszaszorulása miatt, miközben néhány országban a nemi identitás már csak személyes döntés kérdése.” A templomok ezalatt kiürülnek, egyre többük lesz könyvtár, étterem vagy egyéb funkciót ellátó épület – sorolta. „Tétje van annak, hogy Isten ünnepét meg tudjuk-e élni a családban. De Isten népe, a különböző felekezetek fel tudják-e mutatni, hogy van saját hangjuk? Lesz-e hangja annak, amit Isten gondol a családról és a házasságról? A család önmagában ünnep. De nem olyasmi, amit be kell vezetni vagy meg kell tartani.” A házasságban Isten és ember kapcsolata összefonódik, mert az Isten szeretet – jelentette ki. „Miközben a társammal vagyok, közelebb kerülhetek Istenhez. Ez a legnagyobb titkok egyike. Keresztyénként minden más. Nem a boldogság miatt, hanem ennek a szeretetnek a megjelenítése miatt. Isten ereje tesz képessé arra, hogy magunkat háttérbe szorítva a másikat felemelhessük. Bárcsak minden házaspár látná ezt! Ki kell lépnünk szüleink árnyékából ahhoz,

hogy olyan mélységeket élhessünk meg házastársunkkal, mint senki mással! Ha a társad szeret és tisztel, szilárdabban állsz minden körülmény ellenére, ha viszont ez nincs meg, meginoghat minden siker és eredmény.” Társadalmi értelemben véve a gyermekkornak vége van – tért át a család és a gyermekek viszonyára. „Amikor még az olvasás domináns volt, könnyebb volt szelektálni, mikor milyen könyvet adjunk a gyerek kezébe. Az internettel ez a szűrő megszűnt, mindennel egyszerre találkozhat az ember. Egyre többen tehetik meg, hogy szakállas csecsemők lesznek, és nem kell teljesen felnőniük,

ha van, aki gondjukat viseli.” A család alapvetően nemcsak a nevelés, hanem a biztonság helye is – hangsúlyozta az előadó. „Szeresd az Urat, és tanítsd meg erre a családodat is! Ez nem bízható másra, ez a felelősség nem ruházható át. Beszélnünk kell a családban arról, hogy létezik jó és rossz, hogy van tekintély. A családban nemzedékek kapcsolódnak egymáshoz, ez kötődés is. Oda kell fordulnunk a társadalom peremére szorult özvegyek és árvák felé is, akiknek ez a kötődés nem adatik meg. Isten megtanít minket szeretni, ez elegendő ok rá.” Amikor Isten megjelenik a családban, az az ünnep – foglalta össze mondandóját. „A tékozló fiú történetéből tudjuk, mekkora örömünnep az, ha valaki megtér. Éppen ezért nem törvénytől, nem elvárásoktól lesz jó a család, hanem Isten ünnepétől, amikor Isten utánunk nyúl és helyreállít. Azt üzeni: térj meg és kezdd újra! Benne mindent megkaphatunk: anyát, apát, gyermeket. Belép a családba és helyreállít. Ha ez megtörténik, utána ne álljunk meg a mi családunknál, figyeljünk a másik családjára, a közösségre, hogy kovászok legyünk és formáljuk a világot!” Barna Bálint

Karakter • parokia.hu • 39

Az első és az egyetlen Állítása szerint az udvarlásban gyerekes és

naiv volt, leendő

határozottnak és

felesége

mégis

megbízhatónak látta.

A nő viszont saját magát nem tartotta alkalmasnak

arra,

hogy

lelkészfeleség

legyen. Férje rácáfol, azt mondja, nem is kaphatott volna nála jobb társat. Egy lelkészházaspár

egymásra

találásának

története. Több mint húsz éve házasok, gyülekezetben szolgálnak, öt gyermeket nevelnek, és még mindig szeretettel és megbecsüléssel fordulnak egymás felé – de vajon mi a titkuk? Nem a romantikus vacsorák, nem is a wellnesshétvégék – hiszen kettesben nyaralni is utoljára a nászútjukon voltak –, hanem valami egészen más, ami a dolgos mindennapokban is összefűzi két különböző és egyébként sok feladattal terhelt ember életét. Ismerjék meg Vladár István, a Monor-Kistemplomi Református Egyházközség lelkipásztora és felesége, Éva történetét! „Nem ilyen, hanem ő” Néhány évig a monori téeszben dolgozott mezőgazdászként, amikor megkapta elhívását a lelkészi szolgálatra. Legátusként az alapi gyülekezetbe került, itt tartotta élete első igazi szószéki prédikációját. Vladár István így emlékszik vissza arra a napra, amikor először szállt le a vonatról a dunántúli kisvárosban: „Mivel az éneklés nem a talentumom, az egyik első kérdésem az volt a lelkésznő

40 • Karakter • parokia.hu

férjéhez, aki elém jött az állomásra, hogy van-e kántor. Mondta, hogy egy lányka fog énekelni, útközben őt is fölvesszük. Szimbolikusan ekkor kezdődött a közös utunk Évikével. Sok mindenre rácsodálkoztam azon a napon: ahogy Évike forgolódott az asztal körül, ahogy a lelkészgyerekeket pátyolgatta, etetgette. Én akkor csak azt éreztem, hogy nekem valami ilyen lány kellene. Aztán elteltek hónapok, nem találkoztunk, és egyre inkább azt éreztem, hogy nem ilyen, hanem ő.” Az egyetlen teológus Szíve hölgyét akkor láthatta újra, amikor Alapon bibliaismereti sorozat indult, amelynek a kezdő áhítatát ő tartotta. „Már úgy mentem, hogy jó lenne kicsit mélyebb ismeretséget is kialakítani Évikével. Erre a lelkésznő is fölfigyelt, mert erre készített is alkalmat.” – „És a gyülekezet is, mert onnantól csak István jött legátusként. Már azt hihettük, hogy a teológián más nem is tanul, csak a Vladár” – teszi hozzá nevetve felesége.

A képeslap István a maga szerény eszközeivel próbálta kifejezni szimpátiáját a fiatal lány iránt. „Húsvétkor küldtem egy üdvözlőlapot a lelkészcsaládnak, és a borítékba beletettem egy kisebb borítékot, amire ráírtam: Évikének. Akkor még a vezetéknevét sem tudtam. Egy bibliai Ige állt a lapon, amelyre annyit írtam, hogy áldott ünnepet kívánok. Annyira gyerekes és naiv volt ez, mégis azt reméltem, hogy ebből Évike majd kiérzi, hogy itt valami szándék megnyilvánul iránta.” Éva azt mondja, ő erre nem is mert gondolni. „István részéről majdnem úgy volt, hogy meglátni és megszeretni. Nyolc évvel idősebb nálam, az ő fejében már ott volt, hogy jó lenne társra lelni. Én tizenkilenc éves voltam, és nekem azelőtt sem volt udvarlóm. Ám az Úristen embereket is föl tud használni, így a nagytiszteletű asszonyt, Juditot is, aki próbált egész véletlenül alkalmakat találni arra, hogy tudjunk találkozni. Istvánnal is próbált beszélgetni, enyhe célzásokat tenni, meg velem is, aztán az Úristen tovább terelgette az utunkat.”

A Trabant Szó szerint, hiszen az alapi lelkésznő várandóssága alatt István gyakran helyettesítette őt vasárnaponként. Az ifjú lelkészjelölt és Éva, a kántor ilyenkor együtt ültek Trabantba, hogy elvigyék az aznapi igei üzenetet az alsószentiváni szórványba is. Szó szerint összerázódtak, összecsiszolódtak a szolgálatban, és később is együtt tolták a misszió ügyét időnként saját kis autójukkal együtt. Később az alapi gyülekezetbe kerültek már házaspárként, ahol a gyülekezeti tagok elárulták: már akkor látszott, hogy összetartoznak, amikor ők maguk sem voltak egészen biztosak szándékaikat illetően. „Ők már akkor többet láttak bennünk, mint mi. Talán ezért lehetett, hogy elengedtek velünk tizenöt-húsz gyereket, komoly, ötszöri átszállással a kölkedi konfirmandustáborokba” – idézi fel István. Segítőtársat formál A fiatalok Istentől kértek megerősítést a döntésükhöz. „Amikor a Margitszigeten voltam kántorképzőben, István eljött engem meglátogatni. Ekkoriban már komolyabbra fordult a kapcsolatunk, és megkérdeztem tőle, hogy biztosan én kellek-e neki, mert én nem vagyok biztos abban, hogy lelkészfeleségnek való vagyok” – emlékszik vis�sza Éva. Ezután néhány hetes böjtöt tartottak, imádkoztak, igei útmutatást kerestek. István pontosan emlékszik az első korinthusi levélből való Igére, ami szíven találta: ha bizonyos ideig megtartóztatjátok magatokat közös akarattal, utána együvé térjetek, hogy a sátán meg ne kísértsen titeket. „Azon a napon, amikor ez volt az újszövetségi ige – talán 1995 novembere lehetett –, már tudtam, hogy Évike hamarosan hívni fog. Addig ugyanis se levelet, se telefont nem váltottunk, és nem is találkoztunk.” István is megerősíti, keresve sem talált volna jobb segítőtársat, felesége pedig arról beszél: Isten

formálta őt. „Az Úristen tényleg alkalmassá tesz bennünket, hogy helyt tudjunk állni ebben a szolgálatban, ami nem mindig egyszerű.” Az otthon melege A házaspár szívügyének tekinti a gyülekezeti szolgálatot, de segédkeztek a közeli monorierdői missziói gyülekezet elindításában, és természetesen küldetésüknek tekintik öt saját gyermekük felnevelését is.

Éva azt mondja, a gyerekek érzik és igénylik az otthon melegét, és tudják, hogy szüleikre mindig számíthatnak. István szerint a harmonikus családi élet a hétköznapok apró figyelmességein múlik. „A gyerekekkel indul a nap, arra ébrednek, hogy a feleségem készíti a szendvicseket, én rakom oda a teát, vagy indítom az autót, hogy az esőben, hóban elvigyem őket vagy az állomásra, vagy az iskoláig. Este,

ha megjönnek, akkor velük együtt örülünk annak, ami jól sikerült, vagy esetleg együtt kiköszörüljük a csorbát. Ott vagyunk a lányok koncertjein, de a fiúknak is egyre több megméretés adódik, Istvánka elsőéves kiskátés, nagyon jól érti az összefüggéseket, pedig nem tölcsérrel töltöm bele a bibliaismeretet.” A szeretet apró jelei „Az tart minket össze, hogy nagyon szeretjük egymást, és fontos a másik, akkor is, ha éppen valami bánt” – teszi hozzá a lelkész. „Szó nélkül besegítünk egymásnak. Ha Évike gyalog van, akkor úgy jövök haza, hogy megvárom az iskola előtt, ahol dolgozik, ha bevásárolni van, akkor arra kanyarodok, hogy ne kelljen cipekednie. A mindennapok apró dolgaival fejezzük ki a szeretetünket, mert olyan óriási dolgokra nem jut. Abban csiszolódunk és abban próbáljuk a teljességet meglátni, ahogy neveljük ezeket a gyerekeket, vagy ahogy a szolgálatot együtt végezzük. Remélhetőleg sokaknak megelégedésére lehet egy-egy gyülekezeti karácsony, anyák napja vagy gyerekhét, ami ugyan teljes fizikális-lelki kifáradást eredményez, de nagyon jó.”

Karakter • parokia.hu • 41

Értékelni az ajándékot A házasság, a családi élet és a gyülekezeti szolgálat számukra küldetés, amely az ajándék felismerésén alapszik – fejtegette Éva. Szerinte fontos, hogy aki felismerte a másikban az Istentől kapott értékes kincset, az utána ragaszkodjon is hozzá bármilyen körülmények között. A monori gyülekezet egyik fontos szolgálatában, a jegyesoktatáson is ezt igyekszik átadni férje a házasságkötés előtt álló pároknak. Vladár István hangsúlyozza: nem a külsőségek a fontosak, hanem az az érték, ami évtizedek múlva is megmarad. „Valaki egyszer találóan mondta egy esküvői prédikációban, hogy ha te akarsz boldog lenni, akkor azt ne a házasságban keresd – akkor házasodj, ha a másikat szeretnéd egy életen át boldoggá tenni! Hatalmas küldetés a másikat egészségben, betegségben, boldog-boldogtalan állapotában vállalni. Szoktam erre jó példákat hozni a jegyeseknek, mert mások élettörténetei célt mutatnak és olyan értéket, ami mellé ők is felsorakozhatnak.” Elfogadóbb az új pár? A legfrissebb adatok szerint Magyarországon a házasságok csaknem fele válással végződik. „Megdöbbentő, hogy milyen rövid ideig tartanak házasságok. Még az is lehet, hogy megszületik az a kisba-

42 • Karakter • parokia.hu

ba, aki miatt esetleg összeházasodtak, de még ki sem tudja mondani, hogy apa vagy anya, már nincs együtt a család. Sokak előtt az a példa, hogy nem baj, majd a másikkal jobb lesz” – mondja Éva. „Pedig hiú ábránd, hogy mással, máshol, más helyzetben jobb lesz” – teszi hozzá István. „Annak a másiknak is lesznek hibái, sőt, lehet, hogy az a valaki, akivel eddig együtt éltem, sokkal jobban tudná tolerálni a szokásaimat, amelyeket egy új kapcsolatban már nem tudnának annyira elfogadni.” – „Ahogy idősödik az ember, kialakulnak rigolyák, ezt meg kell tanulni szeretettel elfogadni. A másikban, persze, könnyebb meglátni ezeket” – egészíti ki felesége. Intimitás ruhában A házaspár hangsúlyozta: egy jó kapcsolat megalapozásához nélkülözhetetlen megismerni a másikat. „A házasságkötésünk előtt mi nagyon jól megismertük egymást Évikével, de nem ruhátlanul. Kiderült, hogy mindkettőnk számára fontosak a gyerekek. Évikének nem kellett attól tartania, hogy esetleg belőlem milyen szörnyeteg apa lesz. Én pedig láthattam, hogy ő nemcsak mondja, hogy nagy családot szeretne, hanem ért is a gyerekekhez, és örömmel végzi a hivatását – ahogy most is, a családban, a gyülekezetben vagy az iskolában pedagógiai

asszisztensként. Ebben hasonlítunk, amiben pedig különbözünk, abban kiegészítjük egymást. A lesznek ketten egy testté nemcsak a szexualitásra utal, hanem arra is, hogy kettőnket egy kerek egész életté összegyúr az Úristen. Sokan megelégszenek a fizikai értelemben vett intimitással, és el sem tudják képzelni, hogy a másikban még mennyi minden rejlik, mi mindennel lehetnének még egymás javára. Pedig ki más tudna betegségben és boldogtalanságban is mellettem lenni, ha nem az, akivel az Úristen kiegészítette az életemet, és az övét is velem?” Az első és az egyetlen Arra a kérdésre, mit köszönnének meg egymásnak két évtized távlatából, mindketten elérzékenyülnek. István azt köszöni meg feleségének, hogy vállalta őt és mindazt, ami a lelkészi szolgálattal jár. „Amikor gyülekezetet váltottam, Évike eljött velem messzire az ő anyukája közelségéből az én anyukám közelébe” – említ egy példát. Éva pedig elismeri: „Amióta őt megismertem, az én fejemben sosem fordult meg az a gondolat, hogy mi lett volna, ha mással kötöm össze az életemet. Ő számomra az első és az egyetlen. El sem tudnám képzelni, hogy más legyen mellettem.” Jakus Ágnes

Szabadon választott függőség Másként gondolkodik a párkapcsolaton belüli szabadságról egy nő és egy férfi. De akkor hogyan és mitől működhet ez a családokban? A Mérnökmisszió őszi találkozóján két előadás hangzott el ebben a témában: az első női szemmel, a második férfiszemmel közelítette meg ezt a kérdést.

A szépség evangelizációja Szamothrakéi Niké szobra számomra nagyon szépen körülírja mindazt, ami a nő – kezdte előadását Ötvös Ágnes mentálhigiénés szakember és coach. „Van benne erő, dinamika, lendület, lágyság, szelídség, gyengédség, szépség, szabadság.” De hogyan

viszonyuljon egy nő saját magához, szabadságához, teremtettségéhez? „Útkeresésem során a világ azt üzente, hogy bármit megtehetnék, amit egy férfi. Ösztönösen éreztem, hogy ez a lelkemmel nem harmonizál. Keresztyénné válásom után az egyház a nőiességről azt üzente, hogy legyek jó szolgálója Krisztusnak, akkor vagyok igazán nő. De csak szolgáljak? A derék asszonynak van dicsérete a Bibliában, de sok mindenről nem ír. Például a derék asszony mikor olvas? Mikor barátkozik? A házasságban mikor szeretkezik? Megint úgy éreztem, hogy ez így nem teljes, ki van sarkítva.” Mit üzen nekünk Isten a nőről? A teremtéstörténetből kiderül, hogy már a tökéletes paradicsomi állapotok idején hiány jelenik meg Ádámban: a nőiség hiánya. Éva megteremtésével létrejön a nagy találkozás: „Ez most már csontom-

ból való csont, testemből való test”. Nevezhetnénk ezt a történelem első szerelmes dalának is – véli Ágnes. A nő szép. Ez külső és belső értékekre egyaránt vonatkozik, holott sokszor csak az egyikre helyezik a hangsúlyt, ettől billen el a mérleg. „Kicsit óvatosan beszélek a szépségről, mert veszélyes téma. Mennyit szenvedünk nőként az elfogadásért! A fontosságunk mércéje sokszor a külsőségek által diktált. Próbálunk megfelelni szépségideáloknak, ahelyett, hogy rátalálnánk a belső szabadságunkra.” A női szépségben valójában Isten szépsége mutatkozik meg. „Istenre nem szokták azt mondani, hogy szép, pedig a teremtett világban is ott van a szépsége. A természetet járva a női szív egyből ráérezhet erre. A séta, kirándulás gyógyító jellege is a szépséggel való találkozásban rejlik. A jól funkcionáló női szépség azt üzeni: nyugodj meg. A szépség persze nem

Karakter • parokia.hu • 43

csak nyugtató lehet, hanem tápláló, éltető, életet adó – ezektől szép a női mell is.” A szépségnek is úgy kell ragyognia, mint a hegyen épített városnak, így válik a szépség ragyogása egyfajta evangélizációvá.

A kiteljesedett nő tudja igazán közvetíteni ezt a szépséget. Ebben segít, ha megtaláljuk a kapcsolódást és az egészséges egyensúlyt a nőben élő jungi archetípusok között. Ezek a meghatározó ős-minták a tudattalanban vannak jelen: az Anya, a Madonna, az Amazon és a Nimfa. Hogy kiben melyik a legerősebb, az sok mindentől függ. Hajlamosak vagyunk a személyiségünkkel leginkább összhangban lévővel együttműködni, és kompenzálni vele bármelyik másik hiányát. Az Anya nemcsak a gyermeket nevelő nőben él, hanem sok vonatkozásban megélhető. Gondoskodó, törődő, védelmező, szerető, működése kapcsolatokban teljesedik ki, feltétel nélkül elfogad. Vágyik arra, hogy felemelje, kiteljesítse a férfit. Képes megfelelően kezelni a férfiúi sebezhetőséget. A Madonna a mediális, a közvetítő, a bölcs asszony, a spirituális, intuitív oldal, a nyitottság és a misztérium

44 • Karakter • parokia.hu

hordozója. Kicsit titokzatos, jelenléte csendes. Az Amazon céltudatos, magabiztos, dinamikus, erős; vannak céljai, amiért küzdeni tud. Képes harcolni, és a férfiakhoz egyenrangúan kapcsolódik, ilyenkor támogatóként és vetélytársként is megjelenhet mellettük. A Nimfa a nők erotikus oldala. Meghívja, csábítja, érzékien ösztönzi a férfit, lelkes, reakciókész és nyitott. A teljességhez és a kiteljesedéshez ez is szükséges. Élete során a nőnek fontos, hogy a nőiség ezen vonatkozásait integrálni tudja önmagába, és teljes emberként lehessen önmaga. A nőknek az önértékelés sokkal mélyebb, egyetemesebb harcot jelent, mint a férfiaknak. Valószínűleg azért, mert elfogadottságukat gyakran kapcsolatokban mérik. „Abból vetítjük vissza az értékességünket, hogy mennyire és hogyan szeretnek minket. Pedig a legalapvetőbb kérdés az, hogy én magamat mennyire tudom szeretni.” A megbillenő önértékelés alárendelő kapcsolatot eredményezhet. Sokan küzdenek önmagukkal, az alapkészségekhez sokszor hiányzik a minta, az önbizalom, a gyakorlás. Szerencsére az önértékelés tanulható és újratanulható. A fiatalok vágynak arra, hogy tudják önmagunkat szeretni, és képesek legyenek kapcsolódni. Megvan bennük az igény az értékekre. Sarokkő a szabadság is, ezért először azt kell megvizsgálnunk, hogy önálló személyiségként hogyan állunk önmagunkkal és teremtettségünkkel. Éva – Ádámmal szemben – már olyan világba érkezett, ahol nem egyedül van, hanem kapcsolati hálóban. „Szabad kapcsolódásról beszélek. Akkor vagyok ugyanis szabad, ha szabadon dönthetem el, hogy kitől függjek. Ha igazán szeretek valakit, akkor természetes, hogy befolyással vagyunk egymásra érzelmileg.”

Mitől működhet jól egy párkapcsolat? Ágnes ennek kapcsán Virginia Satir gondolatait szedte össze. „Autonóm személyiségek akkor leszünk, ha jóban vagyunk magunkkal. Az érett személy meg tudja különböztetni a függetlenségi vágyát a függési vágyától; és mindezt össze tudja egyeztetni a párjáéval. Ez folyamatos párbeszéd.” Emellett fontos, hogy legyenek őszinték az igenek és a nemek. „Ki kell tudni mondani azt, amire vágyunk. Kommunikálni kell az érzelmeket. Egy iráni közmondás szerint az mer egyértelmű kérdést föltenni, aki kész a válaszra.” Lényeges, hogy ne kelljen titkolnunk, ha szégyellünk valamit, merjük a gyengébb oldalunkat is vállalni! Fontos még a közös felelősségvállalás, egymás támogatása versengés helyett. „A kapcsolatban segítenünk kell egymás kibontakozását és magának a kapcsolatnak a kibontakozását is.” A teljességhez mindemellett Istenre is szükség van. Csomagokkal érkezünk Dányi Zoltán református lelkipásztor, pár- és családterapeuta ezután férfiszemszögből járta körül a témát. Manapság sok teherrel és sérüléssel érkeznek az emberek egy kapcsolatba, de onnantól együtt kell fejlődni, ez adja a párkapcsolati dinamika alapját. „Ebben a fejlődésben úgy közeledünk egymáshoz, hogy hol egy kicsit távolabb megyünk, hol újra közelebb. Ha eltávolodunk, az nem jelenti azt, hogy ne közeledhetnék újra. Van úgy, hogy kell a magánidő, a másfelé figyelés, de utána újra jön a vonzalom egymás iránt. És azt, amit

kívülről hoztam, utána együtt átbeszéljük, és meglátjuk, mire tudunk vele jutni.” „Férfi és nő másként működik teremtettségétől fogva, ezt el kell fogadni” – folytatta Zoltán. A férfiak általában egyféle dologgal foglalkoznak egyszerre, utána érzelmileg nem olyan bonyolult számukra váltani valami másra. A nőknek nem ilyen egyszerű ez, nekik párhuzamosan sokfelé kuszálódnak az érzelmi szálak. Ha ezt férfiként meg akarjuk érteni, akkor be kell lépnünk a női érzelmi gubancba, és ott megkérdezni: Drágám, merre vagy? „Ha beszélgetek, érzelmileg nagyon rá kell hangolódni arra, mi van ott.” A különbségek részben abban is rejlenek, hogy a férfiaknál átlagban huszonöt-harminc százalékkal kevesebb idegrost köti össze a két agyféltekét, mint a nők esetében. Ezt a tesztoszteronrobbanás okozza a fiú magzati fejlődésének nyolcadik hónapjában, ekkor sérülnek meg az összekötő idegpályák. Ennek a mértéke nem mindenkinél egyforma, egyénenként változhat. Az egy testté létel amellett, hogy misztérium, nagyon fontos, éltető erőforrás is. Ha egy házasságban nem működik megfelelően a szexualitás, az hosszú távon tönkreteheti a kapcsolatot, akár idősebb korban is. E téren szintén sok a különbség a nemek között: a nőknek tízszer olyan érzékeny a bőre, mint a férfiaknak, ezért inkább az érintés a fontos számukra, míg a férfiaknak a vizualizáció. „A romantika és a szexualitás ideális esetben nem külön él, hanem együttesen. Ennek során mindenki azért a részért felelős, amiről úgy gondolja, hogy rábízta az Isten.” A férfinak mély vágya a szabadság, autonómiájáért cserébe biztonságot nyújt a nőnek – idézte Booth kutatásait Zoltán. Ugyanakkor

szabadságunk korlátozott: mindig rendszereken belül van. Nem csak külső – családi, kulturális, társadalmi, politikai – rendszerek értendők ide; a saját, belső biológiai-pszichológiai rendszereink működésétől is függ szabadságunk. A magasabb tesztoszteronszint miatt a férfiban nagyobb az irányítási vágy is. Keresi a küldetését, és azt, hogy mi dolga az életben. Agyi beidegződések évezredes lenyomatai vannak bennük.

„Ezekkel a csomagokkal érkezünk a párkapcsolatainkba.” Ha a közös kapcsolati terünk – ahová megérkezünk – szeretetbe van ágyazva, tehát szorongásmentes mederbe van terelve, akkor ez az édeni állapotokat idézheti fel bennünk. A szeretetben ugyanis nincs se félelem, se a szabadság és irányítás utáni vágy. A stresszt a nők tovább bírják hordozni. A férfi vagy elmenekül, vagy lefagy, vagy teljes erővel nekimegy a forrásának, és nem szívesen kér segítséget. A gyásza sem ugyanolyan. „Tudunk-e a szégyeneinkről beszélni? Ha nem, az neurózist okoz. Szembe kell néznünk olyan gondolatainkkal is, amelyeket magunk előtt is szégyellünk. Valahogy integrálni kell őket, különben üvöltve törnek ki a tudatalattinkból.” De az sem jó,

ha egyszerre túl sok mindent engedünk rá az egónkra. „A tudatunknak is megvannak a korlátai. Aki gyorsan vág át a problémákon, az nem dolgoz fel semmit.” A férfi elvan a világgal maga körül. Fontos számára a felkutatás élménye, a meghódítás, az új ingerek, a versengés, az alkotás, a termékenyítő törekvések. „Válságot okoz a férfinak, ha olyan munkát kell végeznie, amelyben nincs alkotás.” Ha az otthon megalapításának és védelmének az ösztöne nincs meg a férfiban, sérülhet a nő kötődése is. Az érzelmi otthonteremtés a nőknek megy jobban, mert általában türelmesebbek, kitárulkozóbbak és befogadóbbak. A férfiak legfontosabb archetípusai: a Király, a Harcos, a Pap és a Szerelmes. A Király az, aki a józan döntéseket meghozza. Lehet jó vagy rossz Király is, az utóbbi sokszor már egy bukási folyamat eredménye (lásd például Darth Vadert a Csillagok háborújából). A Harcos feladata a küzdelem. A Pap a bölcs férfi-én, aki az Istennel való kapcsolatra képes. A Szerelmesnek pedig az a funkciója, hogy tudjon odaadóan, trubadúrként létezni. Ahogy erre Bagdy Emőke rámutatott, a férfiértékek túl vannak hangsúlyozva a mai társadalomban. A női munkavállalók is túlterhelődhetnek emiatt. Gyakran előfordul, hogy munkaidőn kívül, este, szabadság közben, hétvégén is kötelesek válaszolni a levelekre. „Az élet nem csak a teljesítményről szól” – figyelmeztetett Zoltán. Ezzel párhuzamosan a férfiak kasztrációja is elindult a férfias, teljesítmény-orientált nők részéről. A társadalom túl férfias lett, a férfiak pedig egyre kevésbé azok. Ilyen közegben nehéz egyenrangú félként funkcionálni. A helyzet azonban szerencsére nem teljesen reménytelen. Barna Bálint

Karakter • parokia.hu • 45

Az embernél nincs csodálatosabb? Megdöbbentő kiállításon voltam, összetörtem és gyógyultam. Választ kaptam, és reménnyel telve léptem tovább. A taliándörögdi református udvarban újra és újra a romos kántortanítói lakás épületén akadt meg a szemem. Félelmetes volt látni az épület falait tartó faszerkezeteket. Ez az épület is megélt szebb napokat, és jó hír, hogy a helyi reformátusok támogatást kaptak a ház felújítására. Ugyanakkor jogos volt a döbbenetem, amit csak fokozott a bejáratnál kitett tábla: Ember háza.

lanok voltak ebben. Aztán rájöttem, miért nem volt kötelező a betekintés: az ajtó mögött összetört tükör nézett vissza rám. Pontosabban az összetört énem tükörképét láttam magam előtt. A tükrön ezt olvastam: sérült vagyok és sérülést okozok. Ez volt a szobákban kialakított kiállítás címe, amelyet július 20-29. között láthatott a Művészetek Völgyébe érkező sokaság. Kétkedve, mégis kíváncsian léptem be a házba, hiszen arra gondoltam, valami nagyon nincsen rendben ezzel a szóval: ember. Kinyissam az ajtót? Az első állomás érdekes módon a padlásfeljáró volt, amit ajtó takart el a kicsiny ház folyosóján. Nem volt egyértelmű számomra, hogy ezt az ajtót ki lehet, „ki kell” nyitni. Láttam, akik betévedtek, maguk is bizonyta-

46 • Karakter • parokia.hu

Először azt gondoltam, túl kemény bírálat ez kezdő állomásként! Nem elég, hogy minden bátorságomat összeszedve belépek egy házba, ami az összedőlés szélén áll, még a sérültségemet is rögtön megkapom az arcomba! „Odakint”, a nyuga-

ti civilizációban, amelyben élek, minden arról szól, hogy megérdemeljük a tökéletest, a legjobbat, hiszen mindenki hibátlan, egyedi, boldog, és erről szelfit is készít. Ekkor felkiáltottam magamban, és ez volt, ami sokáig a tükör előtt tartott: „Istenem, törd össze e hazug látszatot!” Hazug lángok! Továbblépve a harmadik állomás döbbentett meg. A komor, sötét konyhában régi sparheltet láttam, rajta szép, piros fazékkal, amelyből nem igazi gőz jött ki. A fazék alatt a sparhelt tűzhelyére lettem figyelmes: csak egy digitális képernyő volt ott, amin „lobogott a tűz”. Mind a gőz, mind a tűz hamis volt, odaképzelt, odaálmodott. Sok magyar család nem létező, kitalált és be nem vallott hazug családi tüzét, intimitását láttam a digitális lángokban. Úgy gondoltam, nincs értelme továbbmenni. Számomra ez volt a mélypont, itt, a kiállítás felénél. Már nem is figyeltem a sziluettekre a tűzhely mögött, ahol láttam

a kivetített mélységeket és magasságokat a „családtagok” lelkében. Arra gondoltam, minden fájdalom kiindulópontja ez a nem valós, életet nem adó tűz. Tényleg sérültek vagyunk és háborúságot okozunk. Eszembe jutott az Antigoné híres mondata, ami az ember csodálatosságáról szól. A görög deinósz szót fordítják „csodálatosnak”. Pedig a szó félelmetest, elrettentőt, megdöbbentőt jelent. Az épületet és a kiállítást látva az

embert inkább elrettentőnek, ijesztőnek találtam. Nincs benne semmi csodálatos, mert elmenekül a tükrök, érzések, a valós problémák elől. Sérült és pusztít. Én döntöm el, mit akarok látni A következő szobába átlépve érdekes kísérletről olvastam az egyik saroknál. Hat fényképészt kértek föl arra, hogy egy férfiről készítsenek képeket. Az alanyról azt mondták, hogy halász,

Karakter • parokia.hu • 47

médium, milliomos, börtönviselt elitélt, életmentő, szabadult alkoholista – azaz, mind a hat fényképésznek mást mondtak erről a férfiről. A feladatuk annyi volt, hogy az elmondott élettörténet alapján készítsenek portrét róla. Félelmetes volt számomra látni, mennyire találó volt az adott beállítás. A halásznak mondott alanyt vidámnak, életszeretőnek láttam, míg az exsittes mintha meg akart volna verni. Pedig ugyanazt az embert ábrázolták a képek, csak hat megközelítésben. Kiderült: egymás megítélésében mekkora szerepet játszik a mi lencsénk, beállításunk. E lencsével, látásmóddal életet védhetünk és pusztíthatunk. Isten a csodálatos A megoldást az elfogadás szobája jelentette számomra. A reményt, célt, az ember meggyógyulását láttam itt: a szoba falait fehér lepedőkkel fedték be, így a mennyei fehérséget láthattam magam körül. Ott csak Isten volt és én. Nem voltak összetört tükrök, torzult családi intimitás, emberi ítélkezés és korlátoltság. Éreztem, csak itt gyógyulhatok. Ide vágyom. Itt értettem meg az első parancsolat mondatát, amikor Isten úgy mutatkozik be, Ő az, aki kihozta népét Egyiptomból, a szolgaság házából. Mennyire szeretet van ebben a mondatban! Felkiáltottam magamban: „Istenem, kihoztál, ki akarsz hozni a virtuális valóságból, függőségekből, nem akarod, hogy sebeim elfertőződjenek! Te vagy a csodálatos, engem is annak teremtettél, de nem kellett a védelmed. Most fogadj vissza engem, minket!” Végül a visszajelzések falához érkeztem. Már nem volt szabad felület, tel-

48 • Karakter • parokia.hu

jesen teleírták. Arra gondoltam, Isten is teleírja a lelkünket, ha megengedjük neki. Kiléptem a házból, és a csodálatos dunántúli táj terült a szemem elé. Most mi legyen? Hogyan tovább? Leültem az irodalmi kávéháznál, és Raszkolnyikov bitangerős feketeteáját kértem. Próbáltam feldolgozni az élményeket. Arra gondoltam, aki – az orosz regényhőssel

szemben – nem volt bűnös, de megbűnhődött érte. A szabadító Krisztus jutott az eszembe, aki által Isten beleírta magát az életembe. Sok van, ami csodálatos, de nála nincs csodálatosabb. Ez reményt adott, és ad ma is, nekem, embernek. Somogyi Csaba Képek: Füle Tamás, Benkő Imola

OLVASTUK – AJÁNLJUK KÖNYVKÍNÁLAT KARÁCSONYRA Megújult külsővel és belső tartalommal jelentette meg a Kálvin Kiadó a Magyar Bibliatársulattal közös Biblia magyarázó jegyzetekkel című kiadványát. A német nyelvű Stuttgarti Magyarázatos Biblia magyar adaptációjának újbóli kiadását az tette indokolttá, hogy időközben többször is revideálták a magyar bibliafordítást, legutóbb 2014-ben. Az új bibliakiadásban az egyes bibliai könyvekhez tartozó történeti és tartalmi bevezetések, szövegközi magyarázatok, bibliai kislexikon, térképek és rövid konkordancia is találhatók. A nyelvi szempontból és a számos segédtudományt felvonultató volta miatt is igényes kiadvány legalább három nemzedék bámulatosan körültekintő és őszinte munkája – mondta Nádas Péter író a legújabb revideált bibliaszöveget alapul vevő egykötetes kommentár bemutatóján a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.

Hit és értelem – Iskola- és egyházközeli írások címmel jelent meg ifj. Bibó István művészettörténész, nyugalmazott gimnáziumigazgató könyve. „Egy vesztett szabadságharc nemzedékéhez tartozik, felnőttkora legjobb alkotóéveit a demoralizáló szocializmus idején élte keresztény értelmiségként. De magányos partizán volt egyházában épp úgy, mint a világban” – mondta a szerzőről a kötet bemutatóján Velkey György, a Bethesda Gyermekkórház főigazgatója. A kiadvány két tanulmányszerű és néhány publicisztikai írás, valamint előadásszöveg mellett főleg alkalmi írásokat tartalmaz; mindezek azonban időrendben a „kétlépcsős” iskola(újra)alapítás szellemi vállalkozásának történetét is kirajzolják. A Baár–Madas református gimnázium újraindításában, valamint a Sylvester János Protestáns Gimnázium megalapításában tevékenyen részt vállaló ifj. Bibó István könyve tanároknak, családapáknak is hasznos olvasmány, ahogy mindenkinek, aki gyerekekkel foglalkozik.

Bár a technológiai fejlődés egyre inkább a mesterséges intelligencia irányába mutat, az embert, az etikát és az erkölcsöt nem lehet kihagyni a folyamatból. A Harmat Kiadó gondozásában jelent meg Tomka János és Bőgel György A Biblia és a menedzsment című könyvsorozatának harmadik kötete Mit hagyunk magunk után? címmel, melyet a szerzőpáros a mesterséges intelligencia aktuális kérdései mellett a vezetői döntéshozatal mai, talán legnagyobb kihívásainak szentel. Témáik között a digitális technológiák fejlődéséből adódó radikális változások, az információs társadalomban gyakori meggyőzés és manipuláció, a családi vállalkozások sikerei és buktatói, valamint az etikus programozás kérdései is fellelhetők. A téma keresztyén kutatói a modern kori vezetői dilemmák bemutatása mellett bibliai történetek tanulságaival kívánnak segítséget nyújtani a döntési helyzetekben.

Karakter • parokia.hu • 49

Érdemes még valaki mással gyorsan újat kezdeni, vagy van esély egy halódófélben lévő házasság újjáélesztésére? Meddig érdemes menteni a menthetőt, és egyáltalán miért? Mihalec Gábor Házasság 2.0 című könyvében pár- és családterapeutaként szerzett tapasztalatait tárja az olvasó elé. A kiadványban a szerző meglátásai mellett helyet kapott hat, házassági krízisén sikeresen túljutott házaspár története is. Ők átélték, amire a könyv címe utal: eltemették házasságukat abban a formában, ahogy az addig élt – pontosabban, élhetetlenségével együtt. Lefektették viszont az élhető házasság alapjait, vagyis nem új társat kerestek – régi, rossz sémáikat átörökítve egy második kapcsolatba –, hanem jelenlegi társukkal együttműködve formálták újra kapcsolatukat.

„A szeretetet én nem viszonyszónak látom, és nem is szónak, hanem beteljesülésnek, megtörténésnek” – nyilatkozta Visky András nemrégiben megjelent verseskötete kapcsán. A Nevezd csak szeretetnek című szabadvers-gyűjtemény egyfajta naplóírás, a versek párbeszédbe lépnek a Bibliával és annak hagyománytörténetével. A szerző a Szentírásban gyakran felismerte saját családja történetét, a mai napig a legfontosabb könyv számára. A leginkább szabad verseket szerző költő szerint a „szabadság formája” azért nehezebb, mint a kötött műformák, mert alkotás közben el kell indulni a nem létező felé. A vers elviszi a nyelvet a saját határaiig, így olvasó és író egyaránt önszemléleti határhelyzetbe kényszerül.

Az egykori ifjúsági csoport tagjai különleges hétvégére gyűlnek össze sok év után. A harmincas éveik vége felé járó barátok ma már közel sem azok a hamvas ifjak, akik annyi derűvel és optimizmussal néztek a jövőbe. Kit a társa hagyott el, ki a hitét vesztette el, és van, aki évek alatt fölgyülemlett haragot és keserűséget hordoz magában. Mivel kevesebb, mint negyvennyolc óra áll rendelkezésükre, elhatározzák, hogy őszintén megnyílnak egymás előtt, és sebezhetőségüket vállalva feltárják legmélyebb félelmeiket. Az elsősorban szatirikus műveiről ismert Adrian Plass Ezüst nyírfák című regényében a hit, a szeretet, a veszteség, a félelmek és a remény nagy kérdéseit vizsgálja, a szerzőtől megszokott mély emberismerettel, együttérzéssel és humorral.

Kutyából is lehet szalonna – vallják a ráckeresztúri Drogterápiás Otthon munkatársai. Félrecsúszott életéről, a drogokkal való küzdelméről, gyógyulásáról és Istenre való rátalálásáról vall a Flashback – Visszatértem a függőségből című könyvében Orsolics Zénó is, aki az otthon bentlakójából lett szociális szakember, ifjúsági tanácsadó, drogterápiás munkatárs. Ott tanulta meg, mennyire nem igaz az, hogy a fiúk nem sírhatnak, és Jézus Krisztust is a drogterápiás otthonban volt lehetősége megismerni. Őszinte hangvételű önéletírása bizonyítéka annak, hogy bár hosszú az út a drog fogságából Isten szolgálatáig, mindig van választás.

50 • Karakter • parokia.hu

A sci-fitől az úrasztaláig „Nem vagy egyedül” – hirdeti a felirat a pálfai református parókia rikító színű homlokzatán. Akik nincsenek képben, azt gondolhatják, milyen jól eltalált egyházi szlogen ez az egyre inkább elmagányosodó világban. Őket bizonyára megdöbbentené, hogy ez egy sci-fiből vett idézet. Pláne, ha tudnák, hogy a sci-fi írója a pálfai református lelkész – Görgey Etelka, aki teológus doktor, hebraista és műfordító is.

A négykötetes Csodaidők inkább a jövőben játszódó, vallásos-filozofikus családregény, mintsem klasszikus értelemben vett sci-fi. Készülőben van egy alternatív változata is, az Időcsodák, amelynek az idővonala egy ponton azért válik el a Csodaidők történetétől, mert egy főszereplője másként dönt egy fontos pillanatban. Az Időcsodák utolsó kötete még nem jelent meg, de Eta már tervezi a Csodaidők folytatását, a Zöld csillagokat is. Fontos számára, hogy főszereplői vallásosak legyenek – azért, hogy hús-vér emberekkel mutassa be a hitet, és az ne távoli, merev dolog maradjon. Írta: Raana Raas „Sokáig nem is jutott eszembe, hogy író legyek” – kezdett bele saját történetébe, amikor meglátogattuk Pálfán. Az egész akkor kezdődött, amikor a Harry Potter ötödik kötetére kellett várni. Az interneten számos rajongói folytatás, úgynevezett fanfiction íródott a hivatalos változat megjelenése előtt. Eta is írt egyet; ezt nyolc nyelvre lefordították, és máig ismert rajongói körben. „Először fölépítettem a történetet, hogy honnan hová akarok eljutni, mely szereplőket akarom mozgatni, így lett egy vázlatom. Utána kezdtem fejezetenként megírni és közzétenni. Figyelni kellett arra, hogy az olvasó várja a következő fejezetet és azt is olvassa el. Megtanultam

Karakter • parokia.hu • 51

a húzd meg, ereszd meg technikáját, de ez csak úgy működik, ha tudod, mit akarsz később behozni” – magyarázta Eta. Szerinte sok írónak azért fullad ki az ötlete, mert nem tudja, hová tart a folytatás. A Csodaidők megírása Belfastban kezdődött, amikor Eta egyházi ösztöndíjat kapott a doktori disszertációja kapcsán, és mire hazajött, az első kötet nagyjából kész volt. A bibliai Jeremiás siralmairól szóló dis�szertációja háborús téma volt, és ez meghatározta a Csodaidők alaphangját. „Van, aki szerint a Csodaidők jövőben játszódó holokauszt-regény. Mindenesetre sokat foglalkoztam akkoriban azzal, hogyan néz ki a háború. Hová tud elvinni az, hogy kiszolgáltatott vagy? Meddig határoznak meg az alapvető szükségleteid? Mennyire változtatja meg az embert a háború? Ezek mind ott motoszkáltak bennem írás közben.” Kicsit talán dafke hozzáállásból, de nem hagyta, hogy szereplőit teljesen kiforgassa önmagukból a háború. „Ismerek sok olyan embert, aki nyomás alatt sem veszítené el egészen az emberségét. Így születtek a főszereplőim, a három szempontkarakter. Eleinte csak az egyikük tékozlófiú-történetét terveztem, de később felbukkant két másik szereplő, és új megközelítéseket hoztak be.” A könyveiben így minden fejezetet más szemszögből látunk, kicsit hasonlóan,

52 • Karakter • parokia.hu

mint a Trónok harcában. A borítókon nem Görgey Etelka szerepel íróként, hanem egy bizonyos Raana Raas, akit szintén ő talált ki. „Rájöttem, hogy úgy írok, mintha keresné magát valaki ezekben a szereplőkben” – magyarázta Eta. Ezért helyezett el a három szempontkarakter „fölé” egy fiktív írót is, akinek a történetét a folytatásból, a Zöld csillagokból fogjuk megismerni. Jövőkép Vajon utópia vagy disztópia inkább a Csodaidők? Pozitív vagy negatív a jövőképe? „Abból a szempontból utópia, hogy van emberiség kétezer évvel később. A jelen állapotainak a tükrében már az is csoda, ha azelőtt sikerül kiszabadulnunk a Földről, mielőtt végleg megölnénk magunkat. El akarunk menni, és a Marsot lakhatóvá tenni? Miért nem a Földet akarjuk inkább helyrehozni? Óriási problémákat okozunk, amiknek a jövőben komoly következményei lesznek. Isteni csoda, ha az utolsó pillanatban felfedezzük az űrutazásnak azt a módját, amivel el tudunk menekülni a szemétdombbá alakított Földről.” A magyar sci-fi írók nem kedvelték a Csodaidőket. „Azzal kritizáltak, hogy a konyhaablak perspektívájából írtam. Nem vagyok szélsőségesen naturalista, nálam a csók után elsötétül a képernyő. A véres-darabolós jelenetek sem jellemzőek rám” – mosolygott Eta. „Azt is megkaptam, hogyan

lehet, hogy kétezer évvel később még nincsenek mesterséges intelligenciák, robotok, nanotechnológia, számítógépbe feltöltött emberi tudatok. De nagyon más jövőképem van. Ha lemásoljuk a tudatunkat, az attól még nem én leszek. Amikor virtuális valóságban barangolok, a tudatom akkor is a helyén marad. A testem is a tudatom része. Az nagyon fontos teológia, hogy hiszem a test feltámadását. A keresztyén gondolkodásban nem választjuk szét a lelket és a testet. Kell, hogy legyen valami körülhatárolása annak, ami vagyok! Ha egy gép nem tudja magát pontosan körülhatárolni, nem tud igazi énkép kialakulni benne. A reflexióhoz kell a test.” Eta szerint a sci-fi írók néha túltolják a technológiát, de végtelenségig nem lehet a fejlődést fokozni, mert ez öngyilkos pálya a társadalom számára. „Szerintem a jövőben ez visszaesik. Meg fogjuk tanulni úgy használni a technológiát, hogy ne függjünk ennyire tőle, mert ez a fennmaradásunk szempontjából elengedhetet-

len. Kétezer év alatt kialakítjuk a korlátokat, és így nem lesz akkora probléma, mint most.” A közösségteremtő történetmondás A Csodaidők a jövőnk mellett a múltunkról és a jelenünkről is szól. „Minden beszéd teremtés, és minden történetmondás újrateremtés” – olvasható benne. Ezt Eta bibliai párhuzammal magyarázta meg: „A Jeremiás siralmai akkor keletkezett, amikor elvitték a babiloni fogságba a nép vezetőit és írástudóit. Nem az egész népet, csak azokat, akik a nép történetét birtokolták. És be is vált! A visszatelepülés idején a megmaradtakat a próféták nem érezték saját népüknek. Nem volt ugyanaz a közös történetük, megváltozott a nagy népi narratíva. Ez a jelenség szerepel a Csodaidőkben is: mit csinálsz, ha a közösség alapértéke megváltozik? Ennek súlyos következményei vannak.” A háború utáni újrakezdés problematikáját feszegető Zöld csillagokban is elő fog kerülni mindez. „Nagy kérdés ez. Az Időcsodák kicsit menekülés is, hogy ezzel még ne kelljen foglalkozni” – vallotta be Eta. A közösségen túl az egyént is meghatározza, hogyan mesél magáról. „Amikor gond van velünk, elmegyünk pszichológushoz, és valójában csak dumálunk: kérdéseket teszünk fel, elkezdünk más szempontból látni, végül megváltozik a régi narratívánk. Megváltozunk mi is.” Az írás maga hasonló hatással volt Etára. „Nem tudatosult bennem, hogy én most kiírok magamból dolgokat, de egy csomó érdekesség jött elő. Erre utólag jöttem rá.” Mivel Eta most mentálhigiénét tanul, ez az Időcsodák írása során sokkal tudatosabbá vált. Az sem mindegy, milyen nyelvezettel mondja el a történetet. Eta ebben látja sikerének a kulcsát. „Én szórakoztató irodalmat akartam írni. Lehet, hogy a témák nehezek, de a megfogalmazás nem. Olyasmit akartam írni,

amit én is elolvasnék. Sikerült megmaradnom szórakoztató irodalomnak, nem lett belőlem magasirodalom, és ez jó. Nem akartam finomkodó megfogalmazást, direkt aktuális áthallásokat. Ha az olvasónak nem kell küzdenie az alannyal és az állítmán�nyal, akkor a bonyolult történetet is végigolvassák.” Nem csak írásnál ügyel arra, hogy érthetően szólaljon meg. „Amikor igehirdetésen imádkozni akarok, átgondolom, hogyan szólnék Istenhez, ha nem lenne előttem a gyülekezet. Az ő nevükben is szólítom meg, de nem nekik. Fontos, hogy hétköznapi szavakat használjak. Amikor azt mondom, hogy a Csodaidők irodalmi nyelvezete lektűr, akkor ez pozitívumként értendő. Szerintem ezért tud annyi embert megszólítani.”

Reflexiók 2006 óta folyamatosan fogy a Csodaidők, és nem is rosszul. Eta könyveiről is születnek fanfictionírások, és ezek hasznos reflexiók. A rajongói nemcsak az interneten, de személyesen is megtalálják. „Volt egy esküvőm, ahol a fiú református volt, a lány nem hívő, de Csodaidőkrajongó. Bennem megtalálták a közös keresztmetszetet. Másvalaki a könyveimnek is köszönhetően indult el a keresztyénség felé. Azt gondolta,

ha én is református vagyok, akkor a vallás talán mégsem lehet annyira gáz. A lelkész barátaim, akik olvasták, a finom humorral megfogalmazott egyházkritikus részeket is értékelték. Néha ugyanis nem árt feltennünk magunknak a kérdést, hová tart az egyházunk.” Pálfa életét mindenesetre nem kavarta fel az irodalmi siker. „Páran olvasták, ennyi. Sokan a parókiánkon lévő feliratról sem tudják, mi az. Szép, vallásos szövegnek tűnik. A presbitérium véleményét azért kikértem róla, és tetszett nekik az ötlet. A postás néni elárulta, hogy a parókia falának az új színe sokkolta, de amikor felkerült rá a felirat, az jutott az eszébe: azért került oda ez a szín, hogy jól lehessen látni az idézetet.”

Eta angolul is szeretné kiadni a Csodaidőket, de egy amerikai kiadó visszautasította azzal, hogy túl nagy súlyt kap benne a politikai szál. „Ha lesz egy kis időm, végigmegyek még egyszer az angol szövegen és fölteszem az Amazonra, aztán meglátjuk. De nem teszek több erőfeszítést, inkább a gyülekezetembe fektetem az energiát. Alapvetően lelkész vagyok, nagyon sok mindent csinálok Pálfán, anyuka is vagyok, és mindez

Karakter • parokia.hu • 53

nekem fontosabb az írásnál. Én nem íróként definiálom magam, hanem lelkészként.” Mit takar a lelkészi palást? Ez utóbbi identitással sem mindig könnyű zöldágra vergődni, mert nagy a külső nyomás arra vonatkozóan, milyen egy református lelkipásztor. „Több lelkész kollégámra hallok gyülekezeti tagoktól panaszokat, hogy ilyen meg olyan. Azt válaszolom nekik, hogy ez nagyon nehéz dolog: elvárjátok tőlünk, hogy amikor a szószéken állunk, Isten szavát mondjuk. De amikor lejövünk onnét, meddig maradjunk ebben a szerepben? Amikor elkezelek kifele jövet, még Isten szavát közvetítem? Ha négyszemközt szólok, hogy nem szép megcsalni a másikat, akkor túl merev vagyok, de ugyanezt elvárnéni, akit nagyon szerettem, és amikor temetnem kellett, a hantolásnál már nagyon rosszul voltam. Ilyenkor a szerep sokat segít. Meg a kórházban is, amikor haldoklóval vagyok.” Prédikálni az úrasztala mellől szeret, a szószékre nem szívesen megy föl – otthonosabban érzi magát a gyülekezet közelségében. nátok tőlem a szószéken.” Nem mindenki számára olyan könnyű a lelkészi szerep le- és felvétele, mintha csak a palásttal tenné. „Nehéz mit kezdeni az átmenettel. Nagyon kevés kollégám találta meg az egészséges egyensúlyt. Nehezen megközelíthetők lettünk. Sokszor hozzám se mernek bemenni. Eleve, miféle dolog, hogy be kell jönni hozzánk?” Vannak helyzetek, amikor nagyon is jól jön a tiszteletes asszony szerepe, például amikor elmegy temetni. Főleg, ha olyasvalakit temet, akit nagyon szeret. „Sokat imádkozom előtte, hogy Isten végig velem legyen. Az ember ilyenkor kilép magából és eltávolít, ezzel védjük magunkat. Nem mindig sikerül. Volt egy

54 • Karakter • parokia.hu

Búcsúzóul Pálfa református templomát is megmutatta nekünk, mesélt a helyi reformátusok mindennapjairól

– múltról, jelenről, jövőről. Ezekből a történetekből épül fel a gyülekezet saját narratív identitása, ahogyan sok másik egyházközségben is. De kik és hogyan tudnák a reformátusság közös történetét újrateremtő módon elbeszélni? Mert szükség lenne rá, hogy együtt, mindenki számára érthető szavakkal hirdessük a világnak: „Nem vagy egyedül”. Barna Bálint Képek: Füle Tamás

A kékfestő imája Még mindig tudja, mit lehetne tenni, csak már nincs annyi ereje hozzá – mondja a kilencvenegy éves Kovács Miklós. Ennek ellenére fiatalokat megszégyenítően lát munkához, hiszen dolga van: a műhely kulcsával együtt a szakma fortélyait is át szeretné adni unokájának.

A Népművészet Mestere címmel kitüntetett kékfestő kilencvenegy évesen áll oda a mintázógép mellé, hogy beállítsa a megfelelő arányokat, és megkezdődhessen az a néhány hétig tartó folyamat, amelynek végén tradicionális kékfestőkelmék kerülnek ki a vasalógépből azoknak a varrónőknek az asztalára, akik abroszt, női ruhát, kötényt vagy edényfogót varrnak majd belőlük. Kereslet van a kelmékre, hiszen ma már mindössze három-négy kékfestő műhely van az egész országban. Közülük Kovács Miklós kékfestő mester tiszakécskei műhelye azért is különleges, mert a család 1878 óta foglalkozik kékfestéssel. Az 1896-ból származó perrotin mintázó gép faléces szárítóhengereivel, a földbe süllyesztett festőküpa a csillagráfokkal, a múlt század eleji vasalógép, az ország minden tájegységét jellemző több száz mintafa ipartörténeti ritkaságnak számít nemcsak a Kárpát-medencében, de szerte Európában is.

Karakter • parokia.hu • 55

sorra érkezett a többi menekült család, egyre kevésbé tudtak fennmaradni. Egy tízezer lelkes település el tud tartani egy kékfestő családot, de ötöt már nem. Ennél fogva a leggyengébb fogta magát, és a nyugati határszélről, valamely településről elindult néhány tíz kilométerrel keletebbre. Tiszántúlra négy-öt kékfestő jutott, azok is a tótok által lakott Szarvas és Békéscsaba környékére.”

A mesterség még ma is apáról fiúra, pontosabban apáról lányára száll. A Kovács család valamennyi tagja kitanulta a kékfestő mesterséget, Miklós bácsi pedig azért fohászkodik, hogy még legyen ideje átadni a szakma csínját-bínját annak a leányunokájának, aki szívesen folytatná a családi hagyományt. Panák Annamária azt mondja, ez az, ami a szakma szeretetén túl őt is motiválja. „Sokat engedi a papa, hogy gyakoroljak, szeretek vele együtt dolgozni kint, a műhelyben. Az unokák közül én voltam itt a legtöbbet, és amikor édesapám meghalt, természetesnek tűnt, hogy beállok a helyére. Ahogy be tudom állítani a gépet, már én is tudom mintázni, festeni vagy hajtogatni az anyagot, de önállóan még nem.” Csakhamar kezdetét veszi az idei első adag pamutvászon megmintázása Miklós bácsi irányításával, aki már a zakatoló géptől távolabb, a szárító mellett mesél a mesterség kialakulásáról. „Mielőtt a kékfestő megjelent volna a piacokon, a juta, a kender és a len volt a ruházkodási alapanyag. Miután a gyapotot véletlenül felfedezték, és az ebből szőtt anyag hazánkba is eljutott, még rendkívül hosszú idő telt el addig, míg előbb a jómódú emberek, később a köznép is elkezdte ruházkodási alapanyagként használni. A pamutvászonból készült

56 • Karakter • parokia.hu

ruházat előbb ünnepi, majd hétköznapi viselet lett. Az elmúlt századokban a tótok és a kiskunok lakta vidékeken különösen is közkedvelt volt a kék alapon fehéren megmintázott kékfestőkelme használata nem csak a népviseletben, de lakástextíliaként is.” A mesterség fénykorában Magyarországon mintegy 400 kékfestő tevékenykedett, többségük a Dunántúlon – meséli. „A vallásüldözések idején a határon átlépő kékfestő családok mentességet élveztek, és amíg egy városban egyetlen ilyen menekült kékfestő család élt, addig a mesterség jó megélhetést biztosított számukra. De ahogy

A kommunista pártállam aztán hiába tűzte zászlajára, hogy hazánk nem csak a vas és az acél, de a gyapot országa is lesz, az itteni éghajlat nem kedvezett a gyapotcserjének. A társadalmi átalakulással együtt átalakult a ruhaipar is, a kékfestőkelmének nem volt akkora felvevőpiaca, mint korábban. A legjobbak azonban megőrizték és továbbfejlesztették tudásukat, ahogy Kovács Miklós is, aki technológiai újításaival tökéletesítette a családi műhelyt. Míg a manufaktúrában kézzel mintáztak meg rendkívüli esetben napi háromszáz méter hosszú anyagot, addig a mintázógéppel napi ezer métert is elkészíthetnek. A hideg indigófürdőben megfestett napi hatvan méter anyag helyett most meleg fürdőben a tízszeresét festik meg egy óra alatt egy lényegesen színtartóbb, indantrin nevű anyaggal.

Évente pedig tízezer méter anyagot készítenek el. Először a gyári szen�nyeződésektől tisztítják meg a kiváló minőségű pamutot, amelyet gépen mintáznak meg halványzöld színnel. Több száz minta közül választhatnak, mégis a legkeresettebbeket részesítik előnyben. A csipkeminta, az orgonás, a monori és félegyházi káposztás, a pöttyös, a petúniás, a napraforgós és a gyöngyvirágos minták a leggyakoribbak – erről már Kovács Miklósné Margit néni mesél, aki maga is népi iparművész, a mesterséget férje mellett sajátította el. Mint mondja, a mintázáshoz két ember kell, a festéshez azonban már hatanheten is segédkezet nyújtanak.

A Kovács család tagjai egy évben kétszer jönnek össze a műhelyben, a tavaszi-kora nyári időszakban is festenek, majd ősszel is, hogy karácsonyra is feltöltsék a készleteket. Nagy melegben nem lehetne elvégezni a munkálatokat, hiszen a vasaláskor akár ötven fokra is felhevülhet a hőmérséklet a műhelyben. Miután egy kénsavas fürdőben kioldották a zöld festéket, hogy helyén az eredeti fehér anyag ábrázolja ki a mintát, tiszta vízben kimossák a festett textíliát, majd szárítókötelekre teregetik. Egyszerre ezerötszáz métert tudnak felaggatni, a vizes anyag mozgatása nem kis erőfeszítést igényel. Ezután a keményítés és a vasalás következik a csaknem húsztonnás mángorló segítségével, végül pedig ezred-

milliméter pontossággal összehajtogatják az anyagot, amelyet harmincméteres darabokra vágva szállítanak a vásárba vagy a varrónők asztalára. Miklós bácsi azt mondja: a műhelyből csak kifogástalan minőségű, ép áru kerülhet ki. Óvodás csoportok, tánckarok, nyugdíjas énekkarok számára készülnek belőle fellépőruhák, de a napálló anyag keresett a vendéglátóiparban is, hiszen ezekből készülnek hosszú terítők a kerthelyiségek ebédlőasztalaira. Margit néni edényfogókat és kötényeket is mutat, de a kékfestő teljes kínálata valamennyi tradicionális termékkel a család szentendrei üzletében lelhető fel.

Az, hogy három generáció együtt dolgozik, már csak azért is példaértékű, mert megmutat valamit abból, hogy egy családi vállalkozás létrehívását nem egyedül az üzleti haszon motiválja, hanem legfőképpen az, hogy egy szűkebb vagy tágabb lakóközösséget szolgáljon generációról generációra. És ma már az is, hogy egy kiveszőfélben lévő, egész nemzeti kultúránkhoz hozzátartozó mesterségbeli tudást örökítsen tovább. Ez pedig még az indigókéknél is tartósabb színezetet ad a Tisza-menti református család műhelyéből kikerülő daraboknak. Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

Karakter • parokia.hu • 57

Gyógyító macik Nem sok anyuka ébred úgy Budapesten, de egész Magyarországon sem, hogy én mától macikészítő leszek. Játékmackókat fogok gyártani, és beteg gyerekeknek ajándékozom, hogy egy kis mosolyt csaljak az arcukra. Somlainé Kiss Viktóriával ez történt.

58 • Karakter • parokia.hu

A fotóügynökségnél profi képszerkesztőként dolgozó fiatal hölgyről amúgy el sem hinni, hogy van egy huszonegy éves nagy fia. Lánya is kamaszkorba ért, tizenhárom éves, és mint mondja, gyermekei önállósodásával egyre több a szabadideje. Gondolkozott azon, miként hasznosíthatná magát, így született az ötlet, hogy olyasmibe fog, ami másoknak örömet szerez. A Bethesda Gyermekkórházzal vette fel a kapcsolatot, és áprilisban – immár harmadszor – vitt egy doboz játékmackót, amelyet szétosztott az éppen ott fekvő kisebb és nagyobb gyerekek között. Születésnapi ajándék A játékmackók készítőjével a kórház kertjében ültünk le beszélgetni. Táskájából elővett két új macit, amelyek, ki tudja, talán épp tegnap készültek. Kézbe fogva rögtön feltűnik, hogy pehelykönnyűek. Puha, selymes a szőrük, fehér vagy okkersárga, világosbarna színűek. Kis fekete gombszemük van, barna orruk, baloldalt, a mellükön piros szívecske. Mindegyik nyakában csinos masni. Valóban kedves látványt nyújtanak. A legutóbbi ajándékozáskor Viktória hatvan mackót vitt be az intézménybe, ennyi kis betegnek szerzett örömet. A Bethesda orvosait, ápolóit is lebilincseli az, hogy van valaki, aki önzetlenül, szabadidejét, pénzét, energiáját erre áldozva saját

készítésű ajándékokkal próbál hozzájárulni a gyerekek gyógyulásához. Hogy miért csinálja és hogy meddig, erről kérdeztük. Mi a kapcsolódási pontja a Bethesdához? A szó jó értelmében egyszerű anyuka, aki járt már itt a gyermekeivel, ezért úgy érezte, hálából viszonozza a kapott jót? Esetleg extra kötődés sarkallta arra, hogy valamilyen karitatív, jótékonysági tevékenységet végezzen? Amikor kész lettem az első adag macival, ami harminc darabot jelentett, több helyre írtam e-mailt, hogy érdekelné-e őket. Köztük volt a Bethesda is. Három hét elteltével már éppen kezdtem keseregni, mert senki nem válaszolt. És akkor írtak a Bethesdából, hogy egészen mostanáig keringett az intézményen belül a levelem, de végre célba ért Tímár Juliannánál. Ő jelezte, hogy nagyon örülnek, hálásak, szeretettel fogadják a macikat. Így vettem fel vele a kapcsolatot. Nagy szerencsémnek tartom azt, hogy a gyermekeimnek nem kellett hosszabb ideig kórházban feküdniük. Tényleg csak apróbb sérülések, könnyebb betegségek miatt jártunk itt. Julikával körbejártuk az épületet többször is, azóta tartjuk a kapcsolatot, s amikor elkészülök egy újabb adag mackóval, jövök.

ezért elmegyek egy ilyen tanfolyamra. Jó, menj – mondták. A Szent István körúton tanultam egy profi hölgynél, aki húsz éve üzemeltet macikészítő műhelyt. Mindenféle mackót készít, rengeteg kisállatot varr kézzel. Versenyeket is nyert. Említsük meg tiszteletből a nevét! Simon Krisztának hívják, azóta is levelezünk, jóban vagyunk. Tartom vele a kapcsolatot. Honnan jött a gondolat, hogy Ön is ilyesmiben szeretne részt venni? Imádom a gyerekeket. Nekem is van kettő, egy 21 éves fiam és egy 13 éves lányom, akik természetesen elsőként kaptak mackót. Áldás, hogy ők egészségesek, de együtt tudok érezni azokkal az anyákkal, akiknek látom a fájdalmát, a kétségbeesését, fáradtságát vagy a tehetetlenségét a beteg gyermekük miatt. Amikor elkezdtem készíteni a macikat, kikristályosodott bennem, hogy gyerekeknek szeretném ajándékozni őket. Ha elviszem egy óvodába, ahol nagyon sok a játék, fel sem tűnik, hogy három vagy öt macival több van, s a fő cél, hogy gyógyítson, nem valósul meg. A kórházban viszont olyan szolgálatot tehet, amellyel valóban felvidítja a beteg gyermekeket.

Ad nevet a mackóknak? Nem. A kis szívre viszont, amely rá van ragasztva, a gyerekek odaírhatják a saját nevüket vagy az általuk adományozott nevet. Ha megfogom, olyan, mintha egy pihepuha kismadarat tartanék. Nagyon kellemes a tapintása. Hol szerzi be az alapanyagokat? Mindig ugyanott, egy rövidáru- és textilboltban, amelyet azonban egyszer átrendeztek. Kétségbeesve néztem körbe, hogy ezt a finom szőrmeanyagot nem találom a polcon. Odajött hozzám egy eladó, s megtudta, hogy játékmackókat készítek. Azt kérte, várjak egy kicsit. Amikor vis�szajött, azt mondta, a bolt ajándéka, hogy nagykereskedelmi áron adják nekem. Milyen érzés volt az első játékokat személyesen átadni? Először is meglepett, hogy én magam hozhattam be a kórházba, nem kellett közvetítőnek odaadni. Azért volt öröm, mert hiszek abban, hogy amit kézzel készítünk, az sokkal több szeretetet hordoz, mintha csak pénzt adunk vagy csekket utalunk át. Ha valaki maga készít ajándékot, akkor ennek a megkoronázása az, ha ő

Hogyan születik meg valakinek a fejében az, hogy macikat készítsen? Ez tényleg egy pillanat alatt született meg bennem. A 40. születésnapomra kaptam egy ajándékot, amely többféle szabadidő-eltöltési és képzési lehetőséget tartalmazott. Egyből kiesett a bungee jumping és a búvárkodás. Tetszett viszont a csokipraliné-készítés, de azt én is tudok otthon a konyhában. A macikészítő tanfolyam viszont megfogott. A családban mindenkinek tetszett, bár azt kérdezgették: miért. Azt feleltem, azért, mert nekem tetszik. Imádom a macikat, nagyon szeretek kézzel varrni,

Karakter • parokia.hu • 59

maga adhatja át. Hálás vagyok és örülök, hogy beengednek a kórházba, és én adhatom oda a gyerekeknek úgy, hogy Julianna előtte szól nekik. Előtte kicsit izgultam, hogy vajon mit fognak szólni a szülők és a gyermekek: idejön egy teljesen idegen nő és hoz valamit. Azt tapasztaltam, hogy meglepődnek, de mindig mosolyognak. Egyből elfogadják? Én szoktam odanyújtani nekik. Egy dobozban viszem körbe, s mindenki választhat. Eddig minden gyerek örült, felderült az arcuk. Az a sok maci együtt eleve vidám látvány. Válogatnak. Van, aki rögtön egy bizonyos maciért nyúl. Megörülnek, hogy kétféle van, a fiúk számára kék, a lányok számára piros masnival, és többféle színűek. A nagyobbak, a kamaszok is örülnek. Ezeket a mackókat itt kell hagyni a kórházban vagy hazavihetik? Azé lesz, akinek odaadom. Ez személyes maci. Az a lényege, hogy ez gyógyító mackó. Azért érkezik hozzá, hogy ő meggyógyuljon. Tehát amikor ez a kis ajándék landol valakinél, ez az ő személyes ajándéka. Igen sokat tud jelenteni, ha érzi általa a szeretetet, s azt a plusz energiát és jó szándékot, amellyel készült.

Csak a szeretettel lehet szerintem gyorsan és jól gyógyulni. Különben biztos, hogy küzdelmesebb. Amikor átadom a mackókat, látom, hogy boldog a szülő is. Az apukák és anyukák is mosolyognak. Persze sokszor hangzik el a kérdés, mennyit kell fizetni. Ilyenkor megdöbbenek, és mondom, hogy semmit. Ajándék. Annyit szeretnék így ismeretlenül is, hogy mihamarabb gyógyuljon meg a gyermek. Azt gondolom, ha kézből kézbe megy egy ajándék, az szeretetenergiát ad, s mosolyt csal az arcukra. A gyerekek megtapasztalják, hogy ajándékot

kapnak csak azért, mert valakik ismeretlenül is gondolnak rájuk. Mit gondol, valóban hozzájárul a gyógyuláshoz? Nagyon szeretném. Egyszerre hány macit szokott behozni? Először harmincat, utána készítettem húszat, majd megint húszat. Amikor olyan gyorsan elfogyott ez a két húszas csomag, ürességérzés fogott el, hogy mindössze két kórteremben jártunk, és elfogyott. Most megpróbáltam sokat készíteni. Hatvanat sikerült. Mennyi idő egy maci megvarrása? Másfél óra. Akkor az összes szabadidejét erre áldozza? Igen, de szeretem csinálni. Négykor kelek. Elvégzem a munkámat délelőtt, elindítom a gyereket iskolába, főzök, majd déltől délutánig megint a saját munkámmal foglalkozom. A lányomat hordom teniszre, én magam is tornázom, és amikor van egy kis időm, várok a lányomra az edzésen, előveszem a kis doboz-

60 • Karakter • parokia.hu

mekem. A férjem intézi az anyagbeszerző körutat is, ő vágja ki a macik orrát, a gyerekeim pedig a kis piros szíveket készítik. Tényleg mindenben támogat a családom. A gyermekeim úgy álltak hozzá, hogy anyunak újabb hobbija van, amivel elfoglalja magát. Anyukám nagyon büszke rám. Apukám pedig bólintott, hogy jól van. Örül, hogy olyasmit csinálok, amivel másnak örömet szerzek. Amikor bemegyünk egy kórterembe, ahol a legkülönfélébb betegségekkel fekszenek, azt látom, hogy felderül az arcuk. Még a legnagyobbak, a kamaszfiúk is rögtön kézbe veszik és nyomkodják, ahogy a kisgyerekek. A tervem, hogy ezeket a gyógyító kismackókat addig készítsem, ameddig csak tudom. Vagyis, remélem, örökké. Cseke Hajnalka Képek: Füle Tamás, Somlainé Kiss Viktória, Bethesda Gyermekkórház ból az alapanyagokat, és csinálom. Ott van mindig a kocsiban, viszem mindenhova. Mivel foglalkozik egyébként? Képszerkesztő vagyok egy professzionális fotós cégnél. Különféle médiumokat látunk el fotókkal, hírekkel. Korábban is jelen volt az életében a jótékonykodás? Süteményeket sütöttem jótékony célra, és a befolyt pénzt valamilyen alapítványhoz fizettem be. Most érkeztem el oda, hogy kamasz lett a lányom is. A fiam felnőtt, a rájuk fordított rengeteg idő pedig felszabadult. Családon belül és a környezetemben mindig is segítettük egymást, de korábban nem nyitottam kifelé. Mit szóltak ahhoz, hogy hirtelen macikat kezdett el készíteni? Nem nevették ki? Nem. Semmiképp. A legnagyobb támogatóm a férjem és a két gyer-

Karakter • parokia.hu • 61

Az Úr hangja Óceániában Vanuatun könyveket alig használnak, az olvasást haszontalannak tartják, mivel a szóbeliség él és virul a közösségekben. Hogyan lehet eljuttatni hozzájuk az Igét? Főleg hangfelvételekkel – meséli a Greizer család három év külmisszió után.

62 • Karakter • parokia.hu

Nem kis bátorság és elhivatottság kell ahhoz, hogy valaki kényelmes életének hátat fordítva a csendes-óceáni Vanuatura menjen három évre. Pláne családostul, másféléves gyerekekkel! Greizer Zsófiával és Miklóssal hazaérkezésük után, Magyarországon beszélgettünk erről. Elhívás Zsófia egy pasaréti istentisztelet hatására ment el a Wycliffe Bibliafordítók Egyesületének táborába. Ott úgy érezte, mintha Isten ezt az utat szánná neki. Amikor leendő férjével megismerkedett, Miklós még nem kapott elhívást erre. Évekig imádkoztak a döntés előtt. „Mikinek azért is volt nehezebb, mert volt itthon saját szolgálata, a Gedeon Társasággal jártak iskolákba, kórházakba,

börtönökbe, fegyveres testületekhez Bibliát elhelyezni, és ő ebben nagyon jól érezte magát” – mesélte Zsófia. Miután mindketten megkapták az elhívást Istentől, egy hároméves külmisszió mellett kötelezték el magukat. Átnézték a húsz országnak a listáját, ahol a leginkább szükség van bibliafordításra, és közülük tizenhattal leveleztek. Volt, ahol fizikai, volt ahol lelki okok miatt döntöttek úgy, hogy mégsem arra indulnak. Végül sok imádság után Vanuatut választották. Zsófia erről így mesélt: „Fontos volt, hogy ne legyen se túl meleg, se túl hideg, hogy ne az éghajlati körülményekre menjen el az energiánk, és tudjunk koncentrálni a munkánkra. A legfontosabb lelki tényező mégis az ottani igazgató levele volt, aki azt mondta, hogy ő nem mondhatja meg, jöjjünk-e vagy sem, ezt egyedül Isten tudja eldönteni. Ez adta meg a végső lökést.” Felkészülés A Wycliffe általános tájékoztatása után négy hónapos angliai tanfolyamra küldték őket. Elsajátították,

hogyan lehet megtanulni egy nyelvet könyv és tanárok nélkül, és hogyan lehet egy idegen kultúrába beilleszkedni. Miklós szentíráshasználatot, Zsófia nyelvészetet tanult, később még egy bibliafordító tanfolyamot is elvégeztek. „A fehér misszionáriusokról sok olyan előítélet él, hogy odamennek egy másik kultúrába, és megpróbálják az ottaniakat saját képükre átformálni. A tanfolyamon és bennünk is az volt, hogy ez nem helyes, mert mi vendégként, szolgálni megyünk oda. Nem az a feladatunk, hogy megmondjuk, mit tesznek rosszul, hanem segítsük őket abban, hogy Isten Igéje átformálhassa életüket. Eszközt adunk a kezükbe, hogy felismerjék, min lehet változtatni, és engedjék, hogy Isten változtasson rajtuk” – fogalmazott Zsófia. Három hónapos felkészítésre is kellett menniük Pápua Új-Guineára, ide már ikergyerekeikkel érkeztek 2015 januárjában. Ennek során négy hetet nomád körülmények között töltöttek, se víz, se áram nem volt a házukban. Márciusban Vanuatun hurrikán söpört végig, a csendes-óceá-

ni térségben talán az addigi legerősebb. „Itthonról kaptunk e-maileket, hogy biztosan akarunk-e odamenni, és jogos volt a kérdés. De hittük azt, hogy Istennek terve van ezzel is, és nem véletlen, hogy minket pont most, ebben az időszakban küld oda” – vallotta Miklós. Amikor megérkeztek Vanuatura, már levonult a hurrikán, de a pusztítás hatását még most, három évvel később is lehetett látni. Beilleszkedés A sokszigetű és soknyelvű Vanuatun a legfontosabb dolog a faluközösség. Épp ezért volt óriási szó, hogy Greizeréket Tanna szigetén befogadták egy helyi családba. A velük egykorúak testvéreknek, a nagyszülők gyermekeiknek tekintették őket, élvezhették a család előnyeit és védelmét. Bárhová mentek a környéken, tudták róluk, hová tartoznak. „Az egész falu nyitott, nincsenek kerítések, és a gyerekeknek szabad bejárásuk van bármelyik házba, ha vannak otthon. Külön van hálóház meg konyhaház, a gyerekek főleg az utóbbiba mentek be. Hozzánk is gyakran

Karakter • parokia.hu • 63

átjöttek, mert nálunk voltak játékok” – meséli Zsófia. Volt, hogy így tízzel több embernek kellett ebédet adni. „Ez is a rugalmasság része: megtanultuk a mi gyerekeinket szabadabban engedni, és hozzánk is bejöhettek bármikor.” A biszlamát, az ország egyik hivatalos nyelvét csak iskolában kezdik el tanítani, így minden gyerek helyi nyelven beszélt. A Greizer ikrek a hangsúlyt és a hanglejtést előbb elsajátították, mint magukat a szavakat. Ha mentek valahová, általában a faluból is jöttek néhányan, és akkor a gyerekek az ismerősökkel szabadon elvoltak. Vanuatun minden sokkal lassabban folyt és tovább tartott, mint nálunk. A napi rutin fix pontja a főzés volt, minden másban rugalmasnak kellett lenni. Az ottani élet fontos része volt a beszélgetés, a hosszú utazások és maga a nyelvtanulás.

64 • Karakter • parokia.hu

Misszióban „Nem mi voltunk az első fehérek, akik ezen a szigeten éltek, volt már ott korábban egy ausztrál lelkész a családjával. Ő fordította az Újszövetséget. Ilyen szempontból kitaposott ösvényen mentünk” – mesélte Zsófia. Vanuatun a száznyolc nyelvből eddig tizenötre fordították le az Újszövetséget, további négy fordítás pedig a Wylcliffe közreműködésével folyamatban van. A Greizer család munkájának középpontjában a szentíráshasználat állt: segítették a helyieket abban, hogy a lefordított Bibliákat használják, és abból épüljenek. Az énekeskönyvön és az Újszövetségen kívül nincs más nyomtatott könyv a helyi nyelven. Ez teljesen szóbeli kultúra, ahol rengeteget beszélgetnek egymással, az idősek pedig sokat mesélnek a fiatalabbaknak. „Az egyik presbiter mondta,

hogy ha valakit olvasni látnak, megkérdezik, mit csinál, hiszen könyvből nem lesz termés. Az olvasást felesleges tevékenységnek tekintik, amiből nem fognak tudni élelmiszert szerezni maguknak” – magyarázta Miklós. Ezért fontos, hogy az Ige elérhető legyen hangfelvétel formájában. Korábban csak Máté evangéliumáról létezett ilyen, az is egy régi fordítás alapján. Az Újszövetség szövegének a felvétele nagyjából két évig tartott. Amióta sokan átjárnak szezonális munkákat végezni Ausztráliába és Új-Zélandra, a többség tud magának mobilt venni. Ezek nagy része már

érintőképernyős okostelefon, még ha az olcsóbb fajtából is. Ezért készültek olyan alkalmazások, amelyeken az énekeskönyvet vagy a Bibliát lehetett nyomon követni, egyszerre olvasva és hallva a szöveget. Miklós megmutatott egy Megavoice nevű aprócska készüléket is, amelyen tetszőleges szakaszt kiválasztva hallhatjuk az Igét. Greizerék abban is részt vettek, hogy a Lukács evangéliumán alapuló Jézus-film, amit az amerikai Timóteus Társaság készített még jó régen, korrekt szinkront kapjon nyolcféle helyi nyelven. Felekezetben Az ország legnagyobb felekezetei a presbiteriánus és az anglikán, de vannak egyéb irányzatok is. A felekezeti hovatartozás a helyiek számára sokadlagos. A családok ugyanabba a felekezetbe járnak, de természetesnek veszik, hogy ha egyik lányuk egy másik faluba házasodik, akkor a férje felekezetébe kerüljön át. A papok és lelkészek a helyi közösségek tagjai, a velük való beszélgetések mindig csa-

ládiasak és baráti jellegűek. Ateistával nem lehet találkozni Vanuatun, mindenki hisz valamiben. „Ha sétálunk az utcán, és megkérdezünk egy embert, hisz-e Istenben, azt mondaná, hogy hisz. Az már más kérdés, hogy mit ért ezen” – magyarázta Miklós. Vannak, akik a régi hiedelmeket követik, mások igyekeznek mellőzni az okkult dolgokat, de a legnagyobb többség vegyíti a vallásokat. Egyrészt ezt tanították neki, másrészt a közösség nagy része így csinálja, harmadrészt „biztos, ami biztos” alapon is. „Volt lelkész, akit régen kifejezetten üldöztek, amiért kitartott a teljesen tiszta hit mellett. Őrá és a családjára egyszer majdnem rágyújtották a házat. Ennek már azonban húsz éve, azóta sokat finomodott a helyzet. Isten megtartotta őket biztonságban, és manapság már elfogadott, hogy így élnek és ezt tanítják” – nyugtatott meg Miklós. Egy-egy lelkészhez több gyülekezet tartozik. Egy vasárnap csak egy helyen tart istentiszteletet, a többi helyen presbiterek prédikálnak. A lelkész egy-két havonta tart nagyobb, összevont istentiszteletet, ilyenkor a hozzá tartozó összes gyülekezet elsétál egy központi templomba. Mindenki ott van, sokan a templomon kívül ülnek le. Jellemzően ilyenkor szokott lenni úrvacsora is. Ennek során kenyeret használnak, de bor helyett szörpöt fogyasztanak – az alkohol nagyon drága, és nem is lenne számukra elfogadható. A tannai falu lelkésze másik szigetről érkezett, nem beszéli az ottani nyelvet, az istentisztelet ezért biszlamául folyik. A helyiek viszont saját nyelvükön beszélhetnek. Az éneklés több szólamon, teli torokból, legtöbbször hangszeres kíséret nélkül folyik. Jelentkezhetnek spontán szerveződő kórusok is, ha elő szeretnék adni valamelyik éneküket, a gyülekezet pedig ritmikus tapssal bátorítja őket és fejezi ki tetszését egyszerre.

Visszatérés A Greizer család odakint sem szakadt el Magyarországtól. Online tartottak kapcsolatot a rokonokkal, vittek magukkal magyar mesekönyveket, a falakat hazai képeslapok és fényképek díszítették, és három év alatt kétszer látogatták meg őket itthonról. Részben ennek is köszönhető, hogy visszailleszkedésük könnyen ment. Jelenleg külmissziós élményekről tartanak előadásokat. A gyerekek ősszel Budapesten kezdték az óvodát, Miklós pedig egy angoltanári állást kapott. A többi majd kialakul. „Ha Isten is úgy akarja, jövőre visszamennénk Vanuatura folytatni a munkát” – árulta el Miklós. Még sok tennivaló van. Ahogy nálunk is néha porosodik a Biblia a polcon, ugyanúgy ott is segíteni kell, hogy hallgassák felvételről az Igét. És bátorítás kell, hogy merjenek kérdezni a lelkészektől és misszionáriusoktól. Búcsúzóul megkérdeztem, mi mit tanulhatnánk az ottaniaktól. Zsófia a családtagok egymás iránti mély tiszteletet és az összetartóbb közösségeket említette. Miklós számára pedig az példaértékű, ahogy a vanuatuiak minden hétköznapi apróságért hálásak Istennek, és ezt teljes természetességgel mondják el egymásnak. Barna Bálint Képek: Greizer család, Barna Bálint

Karakter • parokia.hu • 65

Istennel a tűzön át „Nem az számít, hogy meddig élek, hanem az, hogyan.” Szubjektív úti beszámolónk Iraki Kurdisztánból.

66 • Karakter • parokia.hu

Amikor szerkesztőségünk két tagja egy kisebb csoporttal nemrégiben vállalkozott arra, hogy ellátogasson Észak-Irakba, hogy ott élő keresztyénekkel találkozzon, sokan megkérdezték, nem félünk-e útnak indulni. Bevallom, féltem, de mivel a meghívást én is felülről valónak éreztem, szívesen vállalkoztam az útra, amelynek szemléletformáló ereje felől nem volt kétségem. Ahogy arról sem, ha Isten küld, akkor annak oka és célja van – még akkor is, ha olyan vidékre indulunk, amelyről az utóbbi években az Iszlám Állam rémtettei miatt szóltak a hírek itthon. És hogy mi lehet az az ok és a cél? Erről írtam útinaplómban.

Remény a reménytelenségben? Amióta itt vagyunk, megtanultam, hogy a hőség és a szomj ellen a forró tea a legjobb védekezés. Miután hellyel és teával kínálnak, diszkréten szemügyre veszem a számomra egzotikus környezetet.

A falakon a még hivatalosan el nem ismert Kurdisztán vezető politikusai, Mustafa és Masoud Barzani fényképe, emlék az iraki üldözött keresztények ügyét szerte a világban képviselő Bashar Warda érsek látogatásáról, Martin Luther King portréja és egy egykor fáraókat leigázó asszír királyról készült rajz. Az iraki keresztény politikus irodájában épp megbeszélés zajlik, a beszélgetőpartnerek imafüzért morzsolgatnak.

Segít koncentrálni, mondja valaki, és feszültségelvezetőnek sem utolsó. Ebben az elképesztő arcképcsarnokban lassan feldereng, mi a közös a történelmi alakokban. Mind vezetők, mind kockázattak, és egy nehéz korban mind sikerre vitték küldetésüket. Szükség van itt a példájukra. Látogatásunk alatt ugyanis egyetlen kérdés van, amire végig nem kapunk megnyugtató választ: hogy az Irakban élő kurdok és keresztények számára van-e remény egy jobb életre – legalább gyermekeik számára.

Hamu vagy törmelék Az elarabosítástól és az üldöztetéstől szenvedő vagy a terroristák elleni áldozatos harcaik ellenére függetlenségi törekvéseikben már magukra maradó kurdok és keresztények úgy érzik: csak Istenben bízhatnak. A történelmi arcképcsarnok két legkevésbé odaillő alakja, a kisgyermekükkel üldözőik elől Egyiptomba menekülő József és Mária rájuk emlékeztet. És arra, hogy az embernek nemcsak hitre, hanem a megtestesült szeretetre is szüksége van. Ugyanerre a következtetésre jutok pár nappal később egy péntek esti misén. Amíg az egyik erbíli káld katolikus templomban úrvacsorát vesznek a hívek, azon gondolkodom, hogy ha a liturgia, a nyelv, a gyülekezet etnikai összetétele nem is, de Krisztus teste és vére a világon mindenhol ugyanaz. Akik a szemem láttára esznek és isznak belőle, szó szerint a testvéreim. Krisztus testében valamennyien összekapcsolódunk. Szükségünk van egymásra, és ha törődünk egymással, akkor lesz valóban egy testté az egyház minden tagja.

A mise után szír asszonyokkal imádkozom életükért és országuk békéjéért. Van, akinek már itt a földön is csak lelki otthona van. Igaz, ebben a szenvedésben is előttük járt Krisztus. De hogy ne adják fel a belé vetett reményt, melléjük kell állnunk, szemükbe kell néznünk, meg kell fognunk a kezüket, és hallatnunk kell a hangunkat. Amikor a reményről gondolkodom, ugyanolyan kettős érzés fog el, mint akkor, amikor egy épülő erbíli

templom közepén megpillantok egy halom hamut. Ebben a képben ott van minden, ami az elmúlt években Irakban történt. Ez a kép mindannak a szimbóluma, amit felégettek.

Aztán közelebb lépve derengeni kezd, hogy a hamu, amit látok, talán csak építési törmelék. Talán Isten országa épül ott is, ahol ördögi erők pusztítottak. Ártatlanok és bűnösök Élet és halál mezsgyéjén, amikor ennyi bizonytalanság vesz körül minket, bármiről könnyű meggyőzni és meggyőzni hagyni magunkat, ami kapaszkodót jelent. Míg nem egyértelmű, mi történik, észlelésünk csak az aktuálisan felülkerekedő narratíva kérdése. Mintha Európa szimbolikus tér lenne, ahol a különféle narratívák csapnak össze, majd azok hívnak létre történéseket. A Közel-Kelet viszont a hatalmi harcok nyílt hadszíntere, ahol az árat az ártatlanok fizetik meg. Legvégül akkor, amikor ők kerülnek be úgy a

Karakter • parokia.hu • 67

mi narratíváinkba, mint bűnösök. Érthető, hogy amikor egy érkező tömegben megbújik néhány „hatékony” pusztítást végző terrorista, a félelem is megnő, hiszen arctalan az ellenség. Ám saját érdekünkben azt is látnunk kell, hogy megfélemlítettből hogyan lesz megfélemlítő. Érdemes egy pillantást vetnünk például arra, miből lett az Iszlám Állam magja. A terroristák nagy része azért rendelkezik harci tapasztalattal, mert az iraki háborúban demoralizálódott hadsereg egykori katonáiról van szó. Előretörésük okait vizsgálva látnunk kell, hogyan segítette őket a hivatalos állami hadsereg fegyverek átadásával. Vagy hogyan játszottak a helyiek a terroristák kezére ártatlan embereket sértettségből, haszonlesésből és még ki tudja, miért. A gonosznak itt ugyan nincs arca, de valaha volt arca ezeknek az embereknek is. Más emberek, de emberek Ha mindez nem vigasz is számunkra, talán mégis segít félelmeink leküzdésében a tény, hogy muszlimok és keresztények nem csak ellenségei lehetnek egymásnak. Amikor az említett politikus arról beszélt, milyen fenyegetések között élnek a bagdadi keresztények, rápillantott muszlim barátaira, azokra az önkéntesekre, akikkel közös ügyért fogtak össze. Jelenlétükben élesen bírálta a radikalizmust, ők pedig egyetértően bólintottak. Hogy nem csak baráti gesztusról van szó, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ezek az emberek nemrég még fegyvert is ragadtak az Iszlám Állam ellen. Muszlimok álltak azok mellé a keresztények mellé is, akik egy vidéki településen létrehoztak egy kulturális és oktatási központot, míg egy katolikus egyházi iskolában muszlim gyerekeket is oktatnak annak szellemében, hogy a felnövekvő generáció megtanulja tisztelni azokat a más vallásúakat, akikkel eleve egy lakóközössé-

68 • Karakter • parokia.hu

get alkotnak. Láttunk példát barátságokra, sőt, Iraki Kurdisztánban találkoztunk egy frissen házasodott fiatalemberrel is. Muszlim család fiaként ortodox katolikus család lányát vette el feleségül. A szakadék, melyet áthidaltak ezzel, számukra elsősorban nem vallási jellegű volt, hiszen ők maguk nem voltak hitvallók, tettük sokkal inkább szólt a családi hagyományokkal való szakításról. Megharcoltak szüleikkel, és közvetlen környezetükben – akármilyen furcsa lehet is ez nekünk – a szeretetre épülő elköteleződés példájává váltak. Ilyen szakadékot kell átlépnie azoknak a muszlimoknak is, akik keresztény hitre térnek – tudtuk meg. Azt, hogy keresztények és muszlimok könnyen egy platformra kerülhetünk, egy tragikus helyzetben mi magunk is átéltük. Egy vidéki utunk során rakétatámadás érte azt a települést, ahová ellátogattunk. Koyában – ugyanabban a városban, ahol az idei Nobel-békedíjas Nadia Murad született – egy helyi kurd férfi futott oda hozzánk a hírrel, hogy bombát dobtak le a közeli menekülttáborra, amikor vélhetően egy eltévedt rakéta a közelünkben felrobbant. Ám mindezt akkor még nem lehetett biztosan tudni, és a fogalmunk sem lehetett róla, mi történik körülöttünk. Ebben a pillanatban átéltük, mit jelent kiszolgáltatott civilnek lenni egy tömeg-

pusztító fegyver ellen. Ekkor tényleg csak Istenre hagyatkozhattunk, aki az utunk előtt azzal az Igével biztatott: ha „tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg”. Keresztény vagyok Ahogy a sebesültek és a hozzátartozók sorra érkeztek a közeli kórházhoz, egyre nagyobb tömeg gyűlt össze. Fájdalmuk és aggodalmuk nyilvánvaló volt, mégsem hallottunk egyetlen olyan hangos szót sem, ami erőszakosságról árulkodott volna. Vettem a bátorságot, és odamentem egy gyászoló idős asszonyhoz. Egy kislány tolmácsolta szavainkat, az asszonynak csak egyetlen szavát értettem, amikor végül megkérdezte, keresztény vagyok-e. Ugyanazzal a szóval tette fel és ugyanazt a kérdést, amit a terroristák is nekiszegeztek nem sokkal ezelőtt a környéken élő keresztényeknek. Bólintottam, mire ő köszönetet mondott. Azt már csak később tudtam meg, hogy nem

is olyan magától értetődő, ahogy a helyi muszlim asszonyok közeledésemre reagáltak. Talán mert érezték, osztozom fájdalmukban. Néhány órával később kis csoportunkkal a támadást elszenvedő családokért imádkoztunk. Muszlimok is voltak köztünk, természetesnek vették, hogy így teszünk. Négyszögletes világ? Egy négyszögletes keretből nem lehet megismerni egy kerek világot – ismeri el egyik útitársam, aki mindössze egyhetes kint tartózkodásunk ideje alatt belátta, a muszlimokról és a Közel-Keletről eddig a filmek, a hírek és a számítógépes játékok alapján alkotott képet. Most azonban emberközelből szerzett tapasztalatokat egy rendkívül összetett világról, amelyből továbbra is keveset értünk. De ott jártunk. Ha csak kis időre is, de éreztük a földet a talpunk alatt, találkoztunk néhány ott élő muszlimmal és kereszténnyel, emberekkel, akik hol a hétköznapok rendes kerékvágásában, hol embert próbáló helyzetekben segítik egymást.

Ahogy egy másik útitársunk fogalmazott: ez a számunkra ismeretlen világ olyan, mint egy vaskos könyv, amelybe még nem olvastunk bele, de legalább az oldalakat végigpörgettük, és már sejtjük, mennyi színes fejezet gazdagítja. Ez már több, mint csak a könyv címét elolvasni, amelyet akár önkényesen is adhatnak neki azok, akik kezünkbe adnak értelmezéseket egy másik világról, ahol mi magunk még sohasem jártunk.

A legnehezebb út De hogyan is mernénk elindulni, ha nem küldetésben járunk? Ez az út nem csak arra tanított meg, hogy a kockázatot is érdemes vállalni, mert Isten, aki elküldött, mindennél nagyobb és megvéd minden hatalmasság és fegyver ellenében. De arra is, hogy ugyanez igaz az egész életünkre. Észak-Irakban találkoztunk olyan emberrel, aki önként lemondott megszokott életéről azért, hogy Isten rajta és szolgálatán keresztül másoknak megmutathassa az Ő szeretetét, igazságát és azt az életet, ami tőle származik. Az ő példája értette meg velem azt is: nem az számít, hány évvel élek tovább, mint azok, akik meghaltak a rakétatámadásban, hanem az, hogyan, mi célból. Ennek a világnak egyes helyei nagyon is egyértelműen feltárják, hogy emberi életek még szemmel láthatóan is elvesznek, ha valaki nem segít nekik önként. Valakinek áldozatot kell hoznia, hogy eljusson hozzájuk a szeretet, a szabadság, a vigasz és a remény erre és az örök életre szóló jó híre. A szeretetteljes közösségvállalás ugyanis ajtót nyit az evangéliumnak. Aki pedig odaadja az életét Istennek, az megkapja az erőt is küldetéséhez. Isten valamennyiünket meghív arra,

hogy adjuk oda neki az egész életünket. Ezzel a legnagyobb kincset nyerjük meg, akkor is, ha valóban ára van az engedelmességnek. Hiszen ahhoz az Istenhez ragaszkodunk, és annak a küldetésében járunk, aki maga a szeretet, maga az élet. Nekünk, úton járóknak szüntelenül meg kell válaszolnunk a kérdést, hogy melyik történet részei vagyunk. Emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy ez a világ nem végső otthonunk, és arra is, hogy amit itt megnyerhetünk, abban a lelkünk kön�nyen kárt vallhat. Miközben próbáljuk megkímélni magunkat a szenvedés legkisebb mértékétől is, elmulaszthatjuk a valódi növekedést, amit Isten megismerése által tapasztalhatunk meg. Hogy miért is kellett elhagynom a komfortzónámat? Mindezt átélni és továbbadni. De Istennek és az embertársainknak elsősorban nem szónokokra van szüksége, hanem olyan emberekre, akik Krisztusra hasonlítanak. Akik az Ő szeretetével szeretnek másokat is feltétel nélkül, és ezzel képviselik az evangéliumot. Hetek óta itthon vagyok, de azt hiszem, most léptem rá a legnehezebb útra: a szeretetére. Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

Karakter • parokia.hu • 69

Megtartó ajándék Ültem az ünnep idején a karosszékünkben, és élveztem a megkülönböztetett idő meghitt pillanatát, a csendet, a hangulatot, a valóságot, miközben átéltem Isten és a környezetem szeretetét.

Azt a pillanatot próbáltam elképzelni, amikor Jézus valóban otthagyja a mennyet, és eljön a földre, amikor megtestesül, amikor gyermekként megszületik, amikor „az Ige testté lett”. Még az a kérdés is felmerült bennem, hogy Jézus testet öltésének nagy misztériumában azáltal, hogy ő „megüresítette magát”, nem keletkezett-e hiány a mennyben? Nem üresedett-e meg a menny, ha csak egy pillanatra is? Aztán rájöttem, hogy Jézus földre jöttével éppen hogy gazdagodott a föld is és a menny is! Hiszen bekapcsolódott egy újabb dimenzió az isteni örökkévalóságba, a történelem számunkra hosszú és mérhető, de Isten számára ugyanúgy végtelenségbe temetkező ideje. S mire emlékeztetne jobban a minket elborító ajándékok halmaza, mint Isten szeretetének ilyen valóságos megtapasztalására? A testet öltés kifejeződése a fizikailag is érinthető tárgyakban nyilvánul meg. Azért is jutott eszembe a hiány és vele szemben a gazdagság, mert

70 • Karakter • parokia.hu

ez a két fogalom sokszor találkozik a hitünkben, és éppen karácsony ünnepében is. Mert azt vehetjük észre így, ünnepek táján, hogy vannak, akik mérhetetlen hiányokat élnek át, miközben mások nyugodtan és békésen ünnepelhetnek. És nem is csak a megfogható, térben elhelyezhető dolgokra gondolunk. A kettő együtt van, mint a karácsonyi történetben is. A szent család számára nem volt hely, átélték a megfelelő körülmények és sok minden egyéb teljes hiányát, miközben gazdagodtak egy gyermekkel, sok-sok ajándékkal, és az egész világ is gazdagodott ez által az esemény által. Isten gazdagító szeretetét éljük át ebben az ünnepben, vagy a hiányainkkal szembesülünk? Gyülekezetünkben rendszeresen vannak missziói hirdetések, amelyekkel a világban történő missziói mozgásokra reflektálunk, s legutóbb egy pakisztáni keresztyén testvérünk életébe és családjába kaphattunk bepillantást egy találkozásélmény-

ről szóló beszámolóban. Ennek kapcsán az egyik gyülekezeti tag közzétette felajánlásukat, amely szerint családi körben (négy gyerek) úgy döntöttek, hogy idén az ajándékokra szánt pénzt inkább a szóban forgó pakisztáni család fejének műtétjére ajánlják fel. Ez azután továbbgyűrűzött, és az egyéb adományok mellett sokan tettek így. Szegényebb lett a karácsonyuk? Hiányt éltek át? Nem. Gazdagabbak lettek, és hiszem, hogy Isten még az ünnepet is betöltötte számukra. Mert a megfogható is fontos, de ami mögötte van, még fontosabb. A gesztusok is fontosak, de mögöttük ott a szeretet. Az ajándék is fontos, de még fontosabb a legfőbb ajándék. Régi megállapítás, hogy sokak számára az ünnep a kíméletlen szembesülés ideje az elmúlással (kik nincsenek már a fa körül), a magánnyal (egyedül ünnepelni, milyen abszurd), a megoldatlanságokkal (nem feledhetők el), a szétesett életekkel. Leginkább csak a szeretet óhajtását

lehet megfogalmazni és tetten érni annak megélése és átélése helyett. A szent éjszaka képekre varázsolt idillje (pásztorok, királyok, népek veszik körül a Józsefet, Máriát és a csecsemő Jézust a betlehemi istálló melegében) hamarosan ijesztő meneküléssé lesz, s a betlehemi gyerekgyilkosságokban már fölsejlik a kíméletlen vég is. Hiszen sokaknak már ünnepelni is nehéz, elvesztek a tradícióik, a nagymama talán még imádkozott, az ünnepnek nincs liturgiája, rendje sem, még „varázslatos rendhagyása” sem, ahogyan Márai fogalmazza. És akkor még nem is írtunk az ünnep utáni fásultságról, levertségről, kifáradásról, a túl-levésről és a túl-evésről, s a meg nem élt, de eltelt ünnepről. Pedig az ünnep nem a hiányokról szól. Minthogy Jézus sem hiányzott a mennyből, hanem közénk hozta. Benne elközelített a men�nyek országa. Az ünnepben benne van az örök sabbath, a hetedik nap, amelyre nézve Isten teremtette a világot. Ebbe a nyugalomba mehetünk be Jézus Krisztus által, aki kinyitotta az ajtót, meghívott minket és velünk szeretne ünnepelni. Mert ez a teremtés és az újjáteremtés lényege. Hiszen sokaknál az ünnep hiánya éppen az ünneplés hiánya is. Ha megvan az ünneplésünk tárgya, eszközei, ideje – akkor már csak a belehelyezkedés, a logisztika, és az idő megélése van hátra. És nem késő még ma sem!

átélt karácsonyom annál, mint amit laktanyában töltöttem, s közvetlen az ünnep előtt kaptam egy kis csomagot, benne egy fenyőág, pár dísz, gyertya és szaloncukor jelentették a külsőséget, s szenteste délutánján a laktanyát szép lassan betemető hó mindent tisztára varázsolt, és egy fegyverraktárban, egy lőszeres ládán(!) gyújtott gyertya jelentette az ünnep fényét nekünk, pár ott maradt teológusnak. Szembenézhetünk, persze, a hiányainkkal, mást sem teszünk, szinte csak azokkal nézünk szembe nap mint nap: milyen töredékes a létünk, mennyi mindent elvesztünk, men�nyit eltékozolunk, fogy az erőnk; de ha abba a tükörbe nézünk bele, amit Jézus elénk ad, akkor a szabadság tökéletes törvényébe tekintünk bele, s hiába látjuk magunkat elmosódottnak, csúnyának vagy szennyesnek, Isten a Fián keresztül szépnek, tisztának és tökéletesnek lát. Nehéz ezt megérteni, felfogni és elfogadni. Kereshetünk képeket, mozdulatokat, érzéseket, de soha nem közelítjük meg azt a gazdagságot, amit Isten jelenléte nekünk ad. Amikor Isten szeretete betölt minket,

azt nem tudjuk szinte felfogni sem. Hogyan lesz átélhető Isten szeretetének ünnepe? Vannak megközelítések, képek, amelyek segítenek ebben, mint mikor a menyasszony a hófehér ruhájában elsírja magát az úrasztala előtt, mert azt érzi, hogy sokkal több az a szeretettség, amit ott átél, mint bármi más az életben. Az Egyház is ilyen, s annak tagjai valami ilyesmit élhetnek át az ünnepben: szeretve vagyok, nem vagyok rá méltó, mégis szeretnek. És a hála eltölti az életünket és betölti a szívünket. Azt a hiányt, ami nagyon mélyen bennünk van, s amit senki nem tud megelégíteni, egyedül Isten tudja betölteni. Ahogyan az angyalok által karácsony ünnepén kinyílik a menny, ők harsogják bele az éjszakába – nem csak a betlehemibe – , hogy „Született néktek ma a Megtartó!” Ennek az örömében élhetjük meg az ünnepet, élhetünk túl is rajta. Ahogyan egy hittanos fiú fogalmazta meg az ünnepre készítő csendesnapon: „Ha nem lenne szeretet, mi sem lennénk.” Mert a Megtartó tart meg bennünket, és ő tartja meg az ünnepünket is. Bölcsföldi András Képek: Füle Tamás

Amikor úgy érezzük, hogy nagyon is hiányzott valami az ünnepből, akkor látjuk meg betelítődni. A hiányban ismerjük fel a gazdagságot. Hányan számoltak már be arról, hogy az egészség, a társaság, a biztonság, a szülők, a gyermek vagy a közösség, a gyülekezet hiányában ismerték fel azt, amit korábban, amikor mindezek megvoltak, egyáltalán nem értékeltek. Nem tudom, hogy volt-e jobban

Karakter • parokia.hu • 71

1092 Budapest, Ráday u. 28. H-P: 10:00–18:00 Sz: 10:00–17:00 Vasárnap: zárva Tel.: +36 1 218 0266/161 mellék +36 30 560 29 34/161 mellék bibliamuzeum@bibliamuzeum.com