Magunk Között by Magunk Között

Magunk Között 2020

Magunk között Szerkesztő: Czár László Munkatársak: Egyesület vezetőségi tagjai Email: czar.laszlo@yahoo.com Szerkesztőségünknek küldött leveleket, fotókat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza, megértésüket köszönjük. Klubház cime: 651. Port Road, Woodville Park, Adelaide, SA 5011 Klub email: hungarianaged@gmail.com Telefon:0410 541 126, (08) 8268 2171 Elnök:Breglec Viktor Nyitva:A KLUB JELENLEG ZÁRVA TART Autóbusz járat:City és Port Adelaide útvonalon Cityből 17-es, citybe 16-os megálló Vasútállomás:Kilkenny megálló

Köszöntöm a kedves olvasókat! A májusi hónap szinte úgy telt el, mintha nem is lett volna, köszönhető ez talán annak, hogy kevés közösségi esemény van ezekben a hetekben, gyakorlatilag semmi. Talán a baráti társaságok már újra eljárnak egymáshoz, a szabályokat elég lassan oldják fel. Ennek viszont meg lesz a gyümölcse. Egyetlen magyar vonatkozású eseményről tudunk beszámolni ehavi újságunkban, ez pedig a hősök napi és trianoni megemlékezés, amely május utolsó vasárnapján volt. Többen kérdezték, amikor a fotókat megjelentettem a Magyar Közösségi Rádió facebook oldalán, hogy miért nem hirdettük. Sajnos azért nem,

mert nem lehetett a megemlékezés nyilvános a vírushelyzet miatt. Tudom, hogy sokkal többen lettünk volna, ám ez idén így alakult. A videó megtekinthető az interneten. Az eseményről készült írást az újságban találják. Lassan elindulhatnak a közösségi események, ami annyit jelent, hogy hamarosan megnyithat a klubház is. Egyelőre pontos dátumot nem tudunk közölni önökkel, a templomok ötvenes létszámmal üzemelhetnek a megfelelő higiénés szabályok betartásával. Bevallom, nekem már nagyon hiányoznak a baráti ölelések és kézfogások. Most lehet érezni csak igazán, mennyire fontos egy közösség életben tartása. Ezért is dolgozunk azon, hogy megmentsük a Para Hills-i Magyar Kulturális és Jótékonysági Klubot is a jövő számára. Mint arról korábban beszámoltunk, a gyűjtés elindult, a teljes épület a hozzá tartozó parkolóval és parkkal 120 ezer dollárba kerül, melyre az egyesületnek elővásárlási joga van. Hamarosan adománygyűjtő esteket is szervezünk, és a cél az, hogy karácsonyig összegyűjtsük a hiányzó összeget, majd utána egy megfelelő menedzsment alatt folytatódjék a közösségi élet korosztálytól és vallási, politikai nézetektől függetlenül. Aki már most szeretne adományt küldeni, az erre a címre utalhat: Hungarian Cultural Welfare club Inc. Bank SA: BSB Number 105-056 Account Number 2522 20240 Fontos: az utaláskor írják oda, hogy adomány. Az adományozók nevét dokumentálják, ha véletlenül mégsem sikerülne az év végéig összegyűjteni a megfelelő összeget, akkor azt visszaküldik.

Ehavi címlapunkon egy közel 100 éves fotót láthatnak. Hogy mi a fotó története, azt megtalálják az újságban. A főszereplő fia összefoglalta a teljes történetet és elküldte a szerkesztőségnek. Ezúton is köszönjük. Ha a jövőben bárki kedvet kapna hasonlóhoz, ne tartsa magában, küldje el nekünk, mi pedig leközöljük. Czár László

Magunk Között 2020 A Hazajáró Ausztráliában – Melbourne, Victoria fővárosa – V. rész Valamikor a 80-as években láttam először a „Mint oldott kéve” című televíziós sorozatot, amelyben a 48/49-es forradalom hőse, Mednyánszky Cézár Ausztráliába utazik a meggazdagodás reményében. Sokáig azt hittem, a film csak fikció, de ahogyan utána olvastam Ausztráliának, kiderült, hogy Mednyánszky Cézár tényleg járt itt, és tényleg elveszítette a bal karját abban a támadásban, amelyben útonállók kifosztották. Mindez Melbourne-ben, a St. Kilda Road-on történt, amely akkor még egy kietlen hely volt, ma már azonban egy forgalmas út a város közepén. A St. Kilda forgatagában sétálgatva ez a régi történet is eszünkbe jutott, illetve azoké a magyar emigránsoké is, kiket Haynauék üldöztek idáig. Akkoriban Victoria állam már önálló úton járt, 1851-ben vált ki Új-Dél-Wales államból. Fővárosát, Melbourne-t 1835-ben alapították meg a szeszélyes tazmániai időjárást megunó angolok. (A helyzet azért itt sem sokkal jobb, a helyi mondás szerint Melbourne-ben egy napon belül akár 6 évszak is előfordulhat.) A XIX. században még könnyebb volt a kontinensre bevándorolni, hisz alig pár millióan éldegéltek az ausztrál államokban, özönlöttek is a tömegek az aranylázak idején.

A legnépesebb melbourne-i diaszpóra az olasz és a görög lett. (Úgy tartják, Athén után Melbourne a második legnagyobb görög város.) De nem csak európaiak érkeztek ezekben az évtizedekben: kínaiak, afgán tevehajcsárok, a keleti part cukornádültetvényein dolgoztatott óceániai

őslakosok, a nyugati part délkelet-ázsiai származású gyöngyhalászai is ekkor kezdték multikultivá tenni Ausztráliát. Később az angol gyarmatokról, Indiából és Ceylonból is sokan jöttek, majd a II. világháborút követően a kelet-európai menekültek tízezrei találtak itt új hazára. A bevándorláspolitika alapelve sokáig a „Fehér Ausztrália” volt (ma a lakosság 80 százaléka brit származású), az ázsiaiaknak igen csak meg volt nehezítve a letelepedés. A 70-es évektől már kénytelenek voltak lazítani a szigorú szabályokon, ma a bevándorlás a társadalom és a gazdaság szükségleteihez van igazítva. Magyarul, akire szüksége van Ausztráliának, az könnyen megkapja az állampolgárságot, akire nincs, annak egy bizonyos türelmi időszakban be kell bizonyítania, hogy Ausztráliának igenis szüksége van rá Aki túljut a rostán, annak szinte a legalsó polcról, a nulláról kell kezdenie az életét. Számokban kifejezve: évente körülbelül 200000 ember kap letelepedési engedélyt, elsősorban a képzett munkaerő. Itt is létezik illegális bevándorlás, de egy szigetországba azért nem olyan könnyű bejutni. Az egyedüli migrációs útvonalon, az indonéz szigetvilág felől sokan érkeznek lélekvesztőkön Ausztrália partjaihoz, de fülön csípésük után ők általában Nauru szigetére, a migránsok gyűjtőpontjára kerülnek. Ennek ellenére Ausztrália a humanitárius katasztrófa sújtotta Mianmarból, Burmából, Irakból, Szíriából sok menekültet befogad, nyilván némi szűrés után.

Magunk Között 2020 Legfontosabb intézményeiket, a Bocskai Centrumot, a Református templomot, a Szent István katolikus templomot, az Árpád Idősek Otthonát, a délvidékiek magyar klubját, a wantirnai Magyar Központot, benne a Korona Csárdát mind-mind végiglátogattuk, sőt ott voltunk az 56-os megemlékezésen is, amely után nagy sikerű közönségtalálkozót tartottunk.

Remek, vidám, öntudatos magyar emberekkel találkoztunk, akik bemutatták nekünk Victoria állam további magyar emlékeit is, például Ballarat és Bendigo aranyvárosait.

Említsük meg név szerint Marót Mártát, a helyi magyarság motorját, aki szervezője a két évente megrendezendő Hungarofest-nek, amely mindig több ezer embert vonz, miközben öregbíti a magyar kultúra hírnevét. Mártával jártuk végig az Great Ocean Road 243 kilométeres szakaszát, amely Victoria állam délnyugati végén, az óceán partján fut. Az utat az I. világháborúból visszatért katonák építették a partra leszakadó hegyoldalban, 1919 és 1932 között. A nehéz körülmények sok ember halálát követelték, de sokszor a szerencse is rámosolygott az útépítőkre. 1924ben például egy zátonyra futó gőzhajó

kénytelen volt megszabadulni rakományától, 500 hordó sörtől, amire az útépítők rögtön lecsaptak. Az üdülővárosokat, szörfparadicsomokat, esőerdőket érintő útvonal leghíresebb látványossága a 12 Apostol sziklacsoport, amely már csak 7 apostol, a többi ugyanis leomlott.

A London Bridge egyik íve is leszakadt már, de hát így működik ez a hullámverte tengerpartokon: sziklaalakzatok halnak és születnek. Ki tudja 10000 éve hány apostol volt itt látható, vagy 10000 év múlva mennyi lesz itt? A partszakaszon büszkén mutatták meg nekünk Ausztrália egyik legidősebb világítótornyát, amelyet 1848-ban építettek – ez itt már történelmi távlat. Azt mondják, Victoria állam olyan, mint Ausztrália, csak kicsiben. Vannak benne esőerdők, sivatagok, hegyek, pompás tengerpartok; néhányat meg is látogattunk közülük. A Wilson Promontory Nemzeti Park okozta a legkellemesebb csalódást; itt a gazdag állatvilág miatt egy szafarin érezheti magát az ember. A park egy félszigeten van, így zsákutca, a végén fehér homokos tengerpartok várják az utazót. Meglepő volt a Mungo Nemzeti Park holdbéli tája, illetve a Pink Lake valószínűtlen színe is. A Grampians-hegységben nemcsak a merészen a semmibe nyúló sziklacsúcsok, hanem a szenzációs vízesések és a barátságos kenguruk is örök élményben részesítettek bennünket. Melbourne-be visszatérve, egy kicsit magunkba szippantottuk a város hangulatát is. Előbb lenéztünk a város legmagasabb épületének tetejéről, az Eureka Toronyból, majd jött a Szent Pál katedrális, a Királyi Botanikus Kert a háborús emlékművel, a graffitis negyed, a brighton-i faházak és a többi nevezetesség. Melbourne a legélhetőbb

Magunk Között 2020 városok listáján gyakran szerzi meg az első helyet, de ez a lista valószínűleg az alapján lett összeállítva, hogy hol nem kell elbújnia az embernek a devianciájával, vagy hol hirdetheti azt nyíltan. Kénytelen-kelletlen a városnak ezt az arcát is megismertük, így nem esett nehezünkre tovább állni, és két ikonikus helyszínt felkeresve zárni melbourne-i látogatásunkat. Az egyik Puskás Öcsi bácsi szobra az Olimpiai stadion mellett, a másik a Carltoni-temető volt, ahol a Magyar Hősök emlékműve és Farkas Márton 48-as honvéd sírja is van.

Itt jutott újra eszembe Mednyánszky Cézár és a „Mint oldott kéve” című televíziós sorozat.

Abban hősünk – igaz egyik karja bánja, – de túléli a „bushranger” útonállók támadását. Egy 48-as magyar huszárezredeshez, Prihoda Jánoshoz kerül, akivel átbeszélik a gyógyulás és az Európába való hazatérés lehetőségeit. De innen adjuk át nekik a szót: Mednyánszky Cézár (Kovács Titusz): „Tanultam én Párizsban egy verset, pontosabban egy vers három sorát. Így szól: a bujdosókkal, ha találkozol, mond meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk. Mint oldott kéve, széthull nemzetünk.” Prihoda János (Juhász Jácint): „Óh, nem… ahol magyar sírok lesznek a temetőkben, DélAmerikában, Észak-Amerikában, Itáliában vagy Ausztráliában, mindig emlékezni fognak a forradalomra és a szabadságharcunkra. Nemhogy fogyatkoznánk, de szaporodunk. Mint a földbe hullott búzaszem, amely elpusztul ugyan, de csak azért, hogy helyette tízezer új sarjadjon.” Így legyen! Kenyeres Oszkár

Magunk Között 2020 Egyesületi hírek (összeállította: Traudel Palmer) I was recently contacted by Mr. Joe Szakacs , MP, to advise us that we were eligible to apply for a computer via the ‘ State Government’s Digital Donation Program’. I am very happy to be able to inform you that we were successful with our application and our club now has a new computer. On behalf of our club we wish to thank Mr. Szakacs for advising us of the scheme and look forward to welcoming him to the club when we reopen. Unfortunately we still don’t know when we can open our doors again to welcome you all back. At the moment the government allows clubs to admit 80 people, but only 20 per room with a 1.5 metre distancing rule. As our attendance record is close to 60 people it would be impossible to open under these guidelines. We are hoping that the government will soon announce what they call “stage three” which will mean that more people can attend without the 1.5 metre rule. As soon as we receive notification that the next stage is allowed we will call you all to let you know the date of our first lunch. About three months ago I received an email from a Mr. Peter Eden in which he wrote that he was researching his father’s history and was hoping that maybe someone at our club, where his father was a member, would remember him and help him put together some of the missing pieces. Peter’s father’s original name was TOPCAGICS Asir which he later changed to Alexander Eden, and I found his story so interesting I asked Peter for his permission to tell his story in our newspaper. In the article, which Peter put together for us, you will find that his father contributed a lot to the Hungarian community by providing job opportunities for many who had come to this country looking for a better future. There are many in our community who have contributed equally as much and if you, or

someone you know, has an interesting story which you feel should be told, we would love to hear from you. In the hope that we will see each other soon, we wish you all the best. Viktor and Traudel On May the 3rd we lost our dear friend and valued member of our club, Julius Schaffer. On behalf of the Port Road Hungarian Club we wish to extend our sincere condolences to his family and his partner Joyce Drazil who's love and devotion brightened his life immensely and, most of all, helped Julius through the long battle of his illness. We were among 30 people allowed to attend the funeral which was held graveside due to the Corona virus restrictions. Joyce advised us that a memorial service to celebrate Julius's life will be held as soon as possible to give his many friends and acquaintances , who couldn't attend his funeral, a chance to say a final farewell. May his soul Rest In Peace

Magunk Között 2020

Congratulations to Arpad Eiserle birthday was on the 11th of April.

who's

Viktor and I visited our dear friend Rosalia once the corona virus restrictions, were lifted. We enjoyed some delicious cakes and coffee together but most of all our conversations. Rosalia was a volunteer at our club for many years and we love to listen to her stories of days gone by and she's always happy to give advice when needed. On the 19th of may we visited Julia Nyiro to wish her all the very best for her birthday. Many happy returns Julia.

Viktor congratulated Erika Bachmayer on her birthday which she celebrated on the 21st of May

KÖZÉRDEKŰ

Magunk Között 2020 The Life and Background of Alex Eden, Born TOPCAGICS, Asir We are asking for help of ANYONE who knew this man, or any of his family, or if you know someone who can help research his life in Hungary. Anything at all, no matter how small or immaterial it may seem. Mr Alexander Eden – born TOPCAGICS, Asir Born in Budapest on 5th February 1925, according to his Hungarian Birth Certificate, however, we believe his actual birth was 1919, and not sure if born in Budapest or Sarajevo.

Parents: TOPCAGICS, Mujaga and Svastovic Francika (or Franciska) Father was originally from Sarajevo, Bosnia/Herzogovina. We believe his Father, TOPCAGICS, Mujaga was in Turkish and then Bosnian Military. He was moved to Budapest we believe sometime around 1919.

He ran a restaurant/coffee shop called “Csocso Bacsi”. We believe it was a meeting place for intellectuals and underground anti Communist movement. It was raided a number of times for false reasons. HUNGARIAN LIFE We understand he was brought up mainly by his Father and a nanny, we don’t know what happened to his Mother. The Nanny and her husband were VERY close to the family and knew about all the activities going on. Her husband’s name was OSZMANBASICS, Avdo. Asir’s Father had a home on the banks of the Danube and a Summer house in Szodliget. The main home was taken by the Communists. He went to School in Budapest, his father wanted him to go to University but he decided to work and get a trade working in a Hungarian airframe factory. We think he flew aircraft from Italy to Budapest where they were modified. He decided then that work was too hard and went to University and got degrees in Philosophy and Medicine. He also went to Isam school and became an IMAM. His Father donated large sums for the building of a mosque in Budapest which apparently became known as the Mujaga Mosque. He raced motorcycles in Budapest for DKW. We believe he was extremely athletic and active in sports. Apparently had been selected for Hungarian Olympic Team for 1939 in decathlon, amongst of few sports were Canoeing, Diving, Cycling, Running, Boxing and others. He boxed against, and with Laszlo Papp. He ran against Czech long distance runner, Emil

Magunk Között 2020 Zatopek, and beat him, not sure when or where. Asir was an Officer in the Hungarian Army, we believe a Major, but he was also involved in a great deal more in working to keep Russians and Communism out of Hungary. He may have been part of the Military Elite, possibly Secret Police, and even potentially part of Arrow Cross, but we just do not know for sure. He operated on a code name of “Hadzi Lojo” We do know that apparently he acted as a spy and in fact was potentially a double agent, acting with Germans and British to stop Russians. We know he as arrested by Marshall Rodian Malinovsky around 1946 but as he spoke seven languages, including Russian, he formed a friendship with Malinovsky and was released either late 1946 or early 1947, but was told if he was caught again he would be hanged. The Russians came for him again around 1949 and he escaped through a live minefield and escaped to Austria where he then was approved as a displaced person by the Red Cross and was emigrated to Australia in 1949. AUSTRALIA Asir arrived in Australia in 1949. He came on by ship on the USS General Heitzmann. From there was taken to Silver City at Bonegilla and then to Pennington Hostel in Adelaide.

His first work was at Wadlow Timber Yards in Pt Adelaide but an old knee injury from motorcycle racing days made it difficult, so he then moved to Actil Cotton factory in Woodville. Then he managed to take a better job at Philips Hendon, I believe it was a methods engineer, whilst at the same time getting a job at GMH Woodville. This meant he would finish work at Philip at just around 4pm and jump on his motorcycle, ride to GMH to clock on by 4pm. He had met our Mother whilst in Graz and wrote to her to come out to Australia, she had to sell her 3 storey house in the centre of Graz and flew to Adelaide. She arrived on 1st November 1950 and they married on 3rd November 1950. They purchased land on Cormack Rd Wingfield and very soon bought a wooden box, a crate used to bring a Mercedes to Australia, put a roof on it, placed it on besser blocks and this became their home. They had two sons, Alex (1951) and Peter (1954). Margarette’s (our Mother) personal possessions, what she could bring, arrived by ship in a small crate which Asir converted to a workshop, so after his two shifts at Philips and Holden, he ran a motorcycle repair business. He tried to make the “home” improved, they placed military plastic sheets inside to stop the wind getting through, built an “outhouse” and an outside shower, cold water only. It was a very tiny box and at some stage he, with some friends, added another box to the side which became bedroom/living room. The stove was a 4 burner kerosene stove with an oven you put ontop of the burners to heat up, I still remember the smell of cakes coming from that oven. In the mean time Asir built a small workshop and left his jobs to run full time a new company, South Star Engineering Company,

Magunk Között 2020 commenced in 1955. He became known for precision tooling and engineering, also repairs and modifications to measuring equipment. He then also formed South Star Export Import Company and became the sole Australian agent for Mauser measuring equipment, micrometers, vernier calipers, depth gauges etc. These were sold direct to major

1991 where he found his lost son from his first marriage. Alex passed away at the Hungarian Aged and Invalid Pensioners Association premises on 21st February 1992 of a massive heart attack. He had been a member and regular at the club since his wife passed away in 1988.

KÖZÉRDEKŰ

manufacturers as well as through resellers like Harris Scarfe. The Engineering business thrived and one of the first employees was a Hungarian, Mr Lorincz who was with the business for over 20 years. A few more Hungarians came on board, NAGY, Istvan did all the electrical work, and more. In 1959 he was offered a huge ongoing contract with GMH and to meet the requirements he designed and had build a very large factory which incorporated the small workshop inside. The small workshop became our home. He ordered machines from around the world. The contract did not go ahead though and left him in huge debt which he worked nearly 24/7 for 3 or 4 years to get through. But the business became very successful with up to 40 employees in its major times. Most of his employees were Hungarian, Croatian, Bosnian, Serbian, Italian. They bought a home at 108 Woodville Road where the family lived. Margarette passed away in 1988. Asir was finally given permission to visit Hungary and Bosnia in

Magunk Között 2020 Hősök napi és Trianoni megemlékezés Adelaideben Május 31-én vasárnap délelőtt fél 10-kor tartotta megemlékező műsorát a Damesz és az MHBK a norwoodi Hősi emlékműnél. A rendezvény ezúttal nem volt nyilvános a korona vírus miatt. Ezúton itt közöljük Dobozy István MHBK vezető és Szabó Attila Damesz elnök beszédét. Dobozy István beszéde a Hősi emlékműnél Kedves Magyar honfitársaim. Mai rövid megemlékezésünket az emlékmű előtt tartjuk. A mai nap, május utolsó vasárnapján a korona vírus pusztító ereje miatt csak kevesen tudunk egyszerre megjelenni. Azonban, aki teheti, a hét folyamán egy virágszálat helyezhet az emlékműhöz tiszteletadásként. Mi most együtt képviseljük az adelaidei magyar közösségeket. Az évek telnek és mindig több tapasztalattal tudunk emlékezni hőseinkre. Hőseinkre, akik a legtöbbet az életüket adták a szabadságért, a családért, a Magyar nemzetért. Voltak, akik fegyverrel a kezükben szolgáltak vagy a családi konyha körül dolgoztak, és olyanok, akik tollal a kézben szakadatlanul az igazságra emlékeztettek minket. Életünket Istentől kaptuk, Jézushoz tartozunk, hogy jó gyümölcsöt hozzunk Isten dicsőségére. Ez a mi feladatunk. A hőseinkre való emlékezés fontos szerepet játszik számunkra, hogy erőt merítsünk a példaadó életükből. Már nem is annyira az ő nevüket soroljuk fel, hanem Istennek adunk hálát életükért és Jézus ígérete hangzik fel szívünkben: „Atyám házába megyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” Ameddig ez az ígéret bekövetkezik, nekünk munkálkodnunk kell, fel kell ruházzuk magunkat jó cselekedetekkel, hogy Jézus megismerjen és az Atya előtt magának tudjon vallani minket. Emlékezzünk Hőseinkre,

mártírjainkra és az általuk képviselt eszmékre. Ha ehhez tartjuk magunkat, megtart bennünket a Magyarok Istene, aki annyi ezer éven át védte, őrizte nemzetünket. Az MHBK közösségünk ebben az évben is 500 dollár adománnyal támogatja ifjúságunkat, a Kaláris tánccsoportot. Ma, Pünkösd napján imáinkban kérjük a Szent Lelket, hogy legyen velünk, erősítsen, vezessen és védjen minket, hogy a Magyar Keresztény Nemzetünk virágozzék, Isten dicsőségére. (Dobozy István – VRNT, MHBK Központi vezető ausztráliai helyettes és a Szent László Társaság és Rend ausztráliai törzsszéktartó)

Nt.Szabó Attila beszéde Tisztelettel köszöntjük a megjelent ünneplő közönséget, s mindenkit, aki most a képernyő előtt emlékezik az immár kereken 100 évvel ezelőtt történt tragédiáról, ami nekünk, magyaroknak 1000 éves európai történelmünk legsúlyosabb veszteségét jelenti. Az első világháborút lezáró rendkívül igazságtalan békediktátum legnagyobb kárvallottja Magyarország volt. 100 év kereszthordozására emlékezünk ma itt Adelaideben, hiszen 100 évvel ezelőtt bizony kegyetlenül elbánt velünk a történelem, illetve azok, akik akkor történelemcsinálók voltak. Magyarország területének 71 %-át és lakosságának 58%-át veszítette el. Kimondani is szörnyű s lelkileg ma is megpróbáló.

Magunk Között 2020 És ma mégis itt vagyunk és meggyújtjuk az emlékezés gyertyáit, mert úgy érezzük, hogy az emlékezéssel tartozunk önmagunknak, tartozunk az Anyaországnak, az elszakított területeken még mindig reménykedő magyarjainknak, tartozunk a világ népeinek, akik vajmi keveset tudnak a mi fájdalmunkról. És most hogyan tovább, tehetjük fel a kérdést önmagunknak, egymásnak? Beletörődve együtt élni a veszteség fájdalmával? Vagy nem gondolni rá, elengedni, felejteni? Ez volna a legkönnyebb talán. Íróink, költőink véleménye azonban ma is útmutató. Többen megfogalmazták a trianoni sorstragédiánkhoz való viszonyulást, s elsősorban nem a feledést ültették el hallgatóságuk fülébe. József Attilával valljuk, hogy nem, nem soha. Nem mondunk le, nem törődünk bele. Nem engedjük el azt, amit mi 1000 éves magyar államiságnak tudunk. Nem alkudhatunk meg az igazságtalan döntéssel, mert ha ezt tennénk, akkor elfogadnánk és megerősítenénk mindazt, amit idegen hatalmak ránk erőszakoltak. Ezt nem tehetjük. De nem is keseredünk bele az országvesztés évszázados tragédiájába, hanem lelki erőt merítünk a szenvedésből, s valljuk, hogy romon is terem virág. A nem felejtés köveiből a nemzeti összetartozás alapját alkotjuk meg. Mi itt maroknyian magyarok, s otthon azok, akik tovább viszik a nemzet megtartásának zászlaját. Emellett valljuk, hogy tovább kell élni, álmodni, remélni, dolgozni azért, hogy Trianon sebeiből meggyógyuljunk, ha kell, erőt merítsünk s a mindig rendelkezésre álló lehetőségekhez mérten építsük újjá akár határokon átívelve magyar közösségeinket. Az összefogás, egymás szeretete, megértése, számon tartása, segítése, – ez tud kiemelni minket a beletörődés reménytelenségéből. Juhász Gyula: Trianon című verse kezdő és záró soraival zárom rövid beszédemet. “Nem kell beszélni róla sohasem?

De mindig, mindig gondoljunk reá.” Szabó Attila lelkipásztor Dél-Ausztráliai Szövetsége

Magyar

Egyesületek

Ugyancsak itt olvashatják az Ausztráliai Magyar Szövetség elnökének, Sipos Ilonának a beszédét, amely Brisbane-ben hangzott el: „Kedves emlékező magyar testvéreim, kedves sorstársaim itt Ausztráliában és mindenhol a nagyvilágban! Igen bárhol is élnek a nagyvilágban, mindenkihez szólok, hiszen tudom azt, hogy épp ennek a tragédiának, a trianoni tragédiának köszönhetően is sokan vagyunk, akik szétszóródtunk a nagyvilágban. 100 év szomorú , kerek évforduló amely még mindig olyan nagyon fáj, amihez hasonlót nem is találni a történelmünkben. Feldarabolták Magyarországot, miatta az egész nemzet szenved, de leginkább azok, akik saját akaratukon kívül, anélkül, hogy egy lépést is tettek volna, kívül rekedtek a jelenlegi országhatáron. Úgy nőttek fel generációk, hogy nem tudták, hogy a hátár tulsó oldalán is miért beszélnek magyarul? Mert nem szabadott róla beszélni. A trianoni tragédia évtizedekig tabu volt… mert azt akartak , hogy mindezt elfelejtsük.S közben szenvedett a magyar... s közben fogyott a magyar...Volt, aki megfutamodott, mert nagyot mert álmodni, de volt aki, hála Istennek maradt, és állja a rá mért igazságtalanságot. 10 év,20 év 50 év , 100 év.. mindegy mennyi év telt el, a fájdalom megmaradt. Amikor 1976-ban ballagásunkkor elénekeltük székelykeresztúri öreg alma materben azt hogy *szét szór a sors, mint szél a port*, akkor még nem tudhattam, hogy én leszek az a diák, akit legmesszebb sodor el az élet. Egy emberi sors a sok közül. És most itt állok Önök előtt, az összetartozás napján, az összetartozás templomából a csillagos égre felnézve, én is

Magunk Között 2020 úgy keresem a haza mutató csillagot, mint annak idején Mikes tette. Mert, hogy továbbra is Mikes szavaival éljek, aki úgy szerette Rodostót, hogy nem felejthette el Zágont...én is úgy szeretem Brisbane városát, hogy nem felejthetem el Székelykeresztúrt. Trianon 100ik évfordulóján elgondolkodhatunk azon, hogy vajon hány ember élete pecsételődött meg ezzel a döntéssel, mennyi tragédia, mennyi félrecsúszott emberi sors! Mindenkinek megvan a maga keresztje, a maga története... A gyásza... Most elérkezett az emlékezés ideje mert helye van az emlékezésnek , az elcsendesedésnek és a gyásznak is . Igy van ez rendjén! Trianon bizony sorscsapás, tragédia, gyász, éberségre és bölcsességre figyelmeztető veszteség, Nem ünnep,hanem gyászkeretes évforduló! Hitet erősítő emlékezés. A 100. évforduló pedig sokszorosan az. Minden más napunkat tegyük ünneppé az összetartozás óhajával és érzésével! De június 4-e gyásznap. Sorsatársaim, honftársaim az Anyaországban, milyen szép is ez a szó! Anya-Ország . ..a Kárpát hazában, diaszpórában! Legyünk olyan egyek mint valamikor a még szét nem szakitott kerek hazánkban. Legyünk egyek, gondolatban, imadságban és szeretetben egymás felé ezen a szomorú , kerek évfordulón . Isten áldjon meg minden magyart bárhol is él a nagyvilagban. Isten adja úgy legyen.” Sipos Ilona elnök, Ausztráliai Magyar

Szövetség

Juhász Gyula: Trianon Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá. Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet, Jog és igazság, becsület, remény, Hogy volt nekünk egy országunk e földön, Melyet magyar erő szerzett vitézül, S magyar szív és ész tartott meg bizony. Egy ezer évnek vére, könnye és Verejtékes munkája adta meg Szent jussunkat e drága hagyatékhoz. És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, Hol királyokat koronáztak egykor, S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, És mienk volt a legszebb kék szalag, Az Adriának gyöngyös pártadísze! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol Ferenczy festett, mestereknek álma Napfényes műveken föltündökölt, S egész világra árasztott derűt. És nem lehet feledni, nem soha, Hogy Váradon egy Ady énekelt, És holnapot hirdettek magyarok. És nem lehet feledni, nem, soha A bölcsőket és sírokat nekünk, Magyar bölcsőket, magyar sírokat, Dicsőség és gyász örök fészkeit.

Magunk Között 2020 Ismerős hang Adelaideben Talán többen még emlékezhetnek rá. Sebestyén András a 80-as évek végén járt Ausztráliában egy fellépés körúton, aztán ide költözött Adelaide-be és közel 10 évet élt itt. Hazament majd újra vissza jött, de mostmár a családjával. Azt mondja, itt érzi magát igazán itthon. Melyik magyar költő áll legközelebb hozzád? Az eredeti foglalkozásom színész volt. Megadatott, hogy Latinovits Zoltán emlőin nevelkedtem, az ő stílusán tanultam verset mondani. Ő mindig megpróbált a költőbe bújni, hogy azt az adott verset milyen lelkiállápotban írhatta. Nem igazán értelmezte, inkább úgy mondom, érzelmezte. Tehát ő az érzelmeket tolmácsolta, mert a szavak úgy is ugyanazt jelentik mindenkinek, aki valamennyire tud magyarul. Hozzám nagyon sok költő közel állt, természetesen most nem a felszabadított költőkről beszélek ’89 utánról, hanem azokról, akik a ’60-’70-es években alkottak, de nekem a költészet napjáról egyértelműen József Attila jut eszembe.

Nekem az a szerencsés helyzetem volt, a 80-as években voltam Magyarországon színész 7 egész évig, -utána letettem a lantot, mert elegem lett belőle-, kettő darab szerep kivételével csak főszerepeket játszottam a pesti színházakban. Ez nagyon komolyan azt célozta meg bennem, hogy belebújok annak a szerepnek a bőrébe, a korba, a társadalmi közegbe, és ebből próbálom meg kivenni azt, hogy mihez tudom magam hozzáadni, mint

Sebestyén András, és ebből gyúrtam egy gyurmát, majd ebből lett a másfél hónap próbaidőszak alatt a szerep. Említetted, hogy eleged lett a magyar színjátszásból, miért csak hét évig tartott? Ma például nem is lennék otthon színész. Van egy maroknyi színész, aki nagyon jól él, aki nagyon foglalkoztatott, de a farkastörvények annyira erősen dominálnak, hogy még az átkosban sem volt ilyen. Ott csak az igazgatónak nyalták a fenekét meg a főrendezőnek, itt viszont mindenkinek. Régen is benne volt ennyire a politika a színházi életben? Nem, mert akkor nem volt választási lehetőség. Akkor volt a kétfajta irányelv. Vagy kommunista vagy, vagy nem vagy kommunista. Aki meg nem az, az legyen az. Most meg ugye van választási lehetőség. Amikor abbahagytam 87-ben, a bürökrácia már olyan szinten sok volt, hogy betelt a pohár. Nem azért lettem színész, mert csak ezt a kifejezési utat találtam magamnak, hanem azért, mert úgy gondoltam, hogy ez az a közeg, ahol én szabadon ki tudom fejezni magam, azokon a korlátokon belül, amelyekben éltünk akkor a 80-as években. De mielőtt kiszálltam volna, kaptam két olyan lehetőséget, amelyre nem tudtam nemet mondani. Az egyik az Evita című darab volt, ahonnan az akkori főszereplő Andorai Péter kibukott, és nekem kellett átvenni 16 órán belül a főszerepet, ő volt a Peron ezredes. Életemben akkor játszottam először két és félezer ember előtt az Erkel színházban. Ilyenkor van az, hogy az ember fogy 6 kilót.

Magunk Között 2020 Voltak már akkor terveid, hogy hova tovább? Én ’86-ban eldöntöttem, hogy el akarom hagyni Magyarországot, és egy nagyon kedves kollégámmal voltak önálló estjeink. Előtte előadások ezreit csináltunk meg minden korosztálynak. Mindketten gitároztunk, megzenésítettünk verseket, énekeltünk, szavaltunk, gondolatfüzérre voltak felfűzve a versek. Neki volt egy rokona, aki kint élt Kanadában, Victoriában. Ő egyszer megemlítette, hogy ott kint élnek a kanadai magyarok és milyen fantasztikus lenne, ha összeállítanánk egy műsort és kimennénk hozzájuk. A lavina itt indult el. Kimentünk, voltunk 4 hetet, voltunk Vancouverben, Calgaryban, Torontóban, szinte az összes magyar klubban megfordultunk. Én ott szembesültem igazán azzal, hogy mi a magyar valóság. Amikor a hajnali beszélgetések alatt találkoztam olyan emberekkel, akik halálra voltak ítélve 56-ban. Nekem ez olyan homlokon csapás volt, hogy én utána nem tudtam aludni. Ott szembesültem azzal, hogy van hit a valláson kívül is, van egy olyan könyv, amit úgy hívnak, hogy Biblia. Amikor hazajöttem és elmentem a Ferenciek terére az egyetlen vallásos boltba, és vettem magamnak egy Bibliát. Onnantól hazáig követtek, onnantól nyitották a postaládámat, lehallgatták a telefont. Egészen pontosan ’88 június 22-ig maradtam Magyarországon.

azt mondtam, hogy minél messzebb, annál jobb. Azt említetted, hogy azzal a céllal jöttél, ha 24 óráig itthon érzed magad Ausztráliában, akkor itt maradsz. Ezt érezted, amikor leszálltál Sydneyben 1988 júniusában? Akkoriban csak a British Airwaysszel lehetett jönni 32 órás repülőúton. Ezt soha nem felejtem el, reggel 6 óra 5 perc volt, és életem legszikrázóbb kék egét megláttam, 12 fok télen, kora reggel. Ott akkor eldöntöttem, hogy hazajöttem.

Mi volt a következő cél? Akkor 2 évünk volt arra, hogy szervezzünk egy ausztrál utat. A feleségem, Andrea közetve a kapcsolathoz kijuttatott egy kazettát, amire mi előtte felvettük a műsorunkat. Soós Miklós volt az ausztrál szervező, kapcsolatban volt az összes magyar klubbal itt Ausztráliában, még azzal is, amelyik nagyon pici volt, és megszervezett minden nagyvárosba Perth kivételével egy fellépés sorozatot. A két éves szervezői munka után én úgy jöttem ki 88ban, hogy mondtam, ha tetszeni fog, amit látok, akkor nem fogok hazamenni. Én akkor

Aztán kivittek minket az egyik öbölhöz, körülnézem, valami csodálatos volt. Nem foglalkoztam akkor még igazán a történelmi múltjával az országnak, annyit tudtam, hogy akkor volt Ausztrália 200 éves. Később tudtam meg, hogy mit jelent az Anzac day, annak van világháborús kötődése. Hogy nézett ki az első körutatok? Az első állomás mindjárt Sydney volt, ott rögtön volt kettő. Onnan elmentünk

Magunk Között 2020 Melbourne-be, ahol a nagy Magyar Házban 1300 ember előtt léptünk fel, teljesen meg voltunk hatódva. Szerintem a szervezés a nosztalgiára alapult, hogy régi ismert magyar költők verseit, zenével szavalással adjuk elő. A műsorunk 2 részből állt. Volt egy komolyabb rész, és egy vidámabb, ami tele volt Romhányi verssel, Karinthy novellával, népi csujjogatós, és ezt nagyon szerették. Utána felmentünk Brisbane-be, majd megint vissza Melbourne és Sydney. Ott az egyik éjszakai privát fellépésnél, amikor hajnali kettőre 48 embert hívott össze a házigazda ún pizsama előadásra, adtunk elő azt a Villon összeállítást, ami nekem a szívügyem volt. (Ők voltak egyébként a magyar színháztörténelemben az elsők, akik éjszakai előadást csináltak) Kizárólag a Faludy fordításban adtunk elő, ami ugye akkor még tiltott volt. Elmentünk Canberrába is, ahol egy kisebb közösség van. Az utolsó 3 hétben kicsit pihentünk, mindenhol, ahol voltunk, a legcsodálatosabb helyre elvittek minket az ottani magyarok. Olyan képet kaptunk Ausztráliáról, ami után csak a hülye mondaná azt, hogy nem akar itt maradni. Aztán később világossá vált, hogy nem az az átlagos élet, amely életszínvonalat nekem bemutattak. A kezdetei nehézségek ellenére úgy döntöttem, hogy maradok, Csaba visszament Magyarországra. Aztán elindult az élet először egy építkezésen Sydneyben, 50 kilós cementes zsákokat pakoltam, dolgoztam konyhán, elkerültem kb 1 évre egy Victoria állam melletti helyre egy főút melletti motelbe mindenesnek. A fellépések alatt én összegyűjtöttem kb 2 és fél, 3 ezer aláírást az ottani magyaroktól, hogy a magyar kultúra terjesztéséért szeretnék itt maradni. Akkor én ezt még nem értettem, hogy ez mennyire fontos, hogy ez az állam, ennyire támogatja a multikulturalizmust. Viszont azt javasolták, hogy ne Sydneyben adjam be a vízumkérelmemet, hanem Adelaideben. Így landoltam ebben a városban, mert 3 év után megkaptam a letelepedési engedélyt. Ez idő alatt megint csináltam egy műsort, de ezt már egyedül, mégegyszer

körbejártam ezeket a városokat, ha lehet azt mondanom, még nagyobb sikerrel. Itt Adelaideben is felléptem a Magyar Házban, voltak majdnem kétszázan. Itt ugye Adelaideben nagyon kedves ember, már majdnem azt mondhatom, hogy apám, Varga Balázs, ők nagyon sokat segítettek. Nekik akkor még fent volt a házuk a hegyen. 10 és fél évet éltem itt, aztán visszamentem Magyarországra. Előtte Norwoodban volt egy telekomminukációs kis cégem, amit elvittem Magyarországra is. Akkor még nem voltak ilyenek, hogy weboldalak, a mobiltelefon gyerekcipőben járt nagyon. Én itt telefonkártyákkal foglalkoztam, otthon például a Barangoló Kártyákat mi készítettük. Aztán bejött a magyar valóság és ellehetetlenített minket a Matáv. Most 20 év után újra visszaköltöztetek. Miért döntöttetek így? Lehet, hogy sok magyar embernek ez furcsán hangzik, de én Ausztráliától kaptam annyit azalatt a rövid 10 év alatt, amit Magyarországtól 33 év alatt nem. Amikor tavaly novemberben visszajöttünk, nekem könnybe lábadt a szemem. Én azt érzem, hogy itt vagyok itthon. Mennyire tartjátok a magyar szokásokat? Húsvétkor főzünk sonkát, Karácsonykor 24-én van a Szenteste, tehát tartjuk abszolút ezeket a szokásokat. Az otthoniak hiányát pedig megkönnyíti rettenetesen a kommunikáció, ami elérhető. Nyilván nem ugyanaz, hogy valakit facetimeon vagy messengeren felhívok. De emlékszem, hogy akkoriban én megírtam egy levelet légipostával, eltelt 10-12 nap, mire hazaért. Elolvasták, majd megjött a válasz, 1 hónap múlva. Viszont egy érdekesség, hogy amikor otthon voltunk, én tizedannyit beszégettem anyukámmal, mint amennyit most beszélgetünk.