Page 1

Történelemórák a szabadságról 2 2015


A Történelemórák a szabadságról a Lengyel Köztársaság Budapesti Nagykövetsége és a budapesti Lengyel Intézet 2014-ben indított programsorozata, amely Közép- és Kelet-Európa demokratikus átalakulásával kapcsolatos témákkal foglalkozik.2015-ben tíz találkozóra került sor, amelyeken több száz ember vett részt.

Mitrovits Miklós Moderátor

A Történelemórák a Szabadságról című programsorozatot 2014-ben indítottuk el azzal a céllal, hogy meghívott vendégeinkkel beszélgessünk a lengyel–magyar közelmúltról, a rendszerváltás előzményeiről, a Szabadsághoz vezető útról. 2015-ben folytattuk a rendezvénysorozatot. Nem csupán azért, mert nagy közönségsikert aratott az első évad, hanem azért is, mert úgy éreztük, hogy van még miről beszélgetnünk, vannak még olyan témák, amelyek érdekelnek bennünket. A Szabadság ugyanis nem csak a múltban, hanem a jelenben és a jövőnkben is fontos szerepet tölt be. Ráadásul a rendszerváltás után számos, a Szabadsággal összefüggő kérdés aktuális maradt: Hogyan tudunk szabadon és tudatosan élni az új rendszer körülményei között? Milyen kompromisszumokat kell megkötnünk az életben ahhoz, hogy álmainkat valóra váltsuk? Szabadok maradunk-e, ha sorozatos kompromisszumokat kötünk? Milyen új célokért érdemes küzdenünk az új világban? Beváltotta-e a demokrácia a hozzá fűzött reményeinket?

Partnerek:

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre próbáltak válaszokat keresni idei vendégeink. Terítékre került a színház és az irodalom szerepe, a nők jogai és a nőmozgalmak helyzete, a szabad sajtó és a cenzúra problémái, de szembenéztünk a holokauszt emlékezetével is. Úgy vélem, hogy e beszélgetések sokat segítettek abban, hogy reálisan tekintsünk a rendszerváltásra és annak következményeire, hogy ne bűnbakokat keressünk, hanem kiutat találjunk a még mindig meglévő, vagy visszatérő problémákra. Mitrovits Miklós (1978) történész, polonista. 2014-től a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. Fő kutatási területe Kelet-Közép-Európa XX. századi története, különösen Lengyelország és a lengyel–magyar kapcsolatok története. 2010-ben jelent meg első könyve „A remény hónapjai… A lengyel Szolidaritás és a szovjet politika, 1980–1981” címmel, majd 2014-ben a „Lengyel, magyar „két jó barát” – A magyar-lengyel kapcsolatok dokumentumai, 1957–1987” című kötete.

Impresszum A kiadványt kiadta: Lengyel Intézet, Budapest, www.lengyelintezet.hu Fotók: Paweł Karnowski, Fazekas István, Lengyel Intézet, Lengyel Nagykövetség, Andrássy Universität Budapest Programkoordinátor: Jarosław Bajaczyk A szövegek szerzője: Mitrovits Miklós Design: Tóth Tamás ISBN 978-83-64306-05-1


Katarzyna Sitko

A budapesti Lengyel Intézet igazgatója

Roman Kowalski A Lengyel Köztársaság budapesti nagykövete

Immár második éve, hogy elindítottuk a Történelemórák a szabadságról című programot. Nagy öröm számunkra, hogy a Lengyel Intézetben és Budapest számos más helyszínén megrendezésre kerülő találkozókat – az első beszélgetéshez hasonlóan – mindvégig nagy érdeklődés kísérte. És volt is miről beszélni, hiszen 2015 fontos évfordulókban gazdag év volt: ott volt Auschwitz-Birkenau német koncentrációs tábor felszabadulásának 70. évfordulója (A történelem pereg tovább?), II. János Pál pápa halálának 10. évfordulója („Ne féljetek!”), vagy a II. világháború végének 70. évfordulója (Felszabadulás≠Szabadság). Sokan voltak kíváncsiak Tadeusz Słobodzianek, Spiró György és Máté Gábor, a lengyel és a magyar színház három legendás alkotójának beszélgetésére (amely a varsói Nemzeti Színház és a lengyel nemzeti színjátszás létrejöttének 250. évfordulója alkalmából került megrendezésre Színház és szabadság címmel). Igazi megtiszteltetés volt Magdalena Środa, Igor Janke, Fodor Gábor, vagy a volt köztársasági elnök, Sólyom László látogatása, aki szórakoztatóan és színesen idézte fel lengyelországi autóstoppos kalandjait a hetvenes évekből. Végezetül a Történelemórák keretében két alkalommal élénk vita alakult ki a fiatalabb nemzedék képviselői között, ami különösen hasznos volt: szeptemberben a visegrádi országok és ukrán városi mozgalmak aktivistái, decemberben pedig az Andrássy Egyetem német nyelvű diákjai között (Megbékélés Európában: vágyálom vagy valóság?). A népszerű vitaciklust folytatni szeretnénk, ugyanolyan magas színvonalon és korunk kihívásaival összhangban mint eddig, még akkor is, ha a beszélgetésekre immár ritkábban kerül majd sor. Mély meggyőződésünk ugyanis, hogy a szabadság – a maga sokszínű jelentésében – az az alapérték, amely Európa sorsát mindig is meghatározta. És minél több idő telik el 1989 óta annál szükségesebbé válik a történelmi fordulat értékeinek közös védelme, emlékezete: a társadalmi egység, bizalom, a demokrácia és szabadság tisztelete. Önök is tartsanak hát velünk!

2015

| 3


A TÖRTÉNELEM PEREG TOVÁBB? TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XI. 2015. január 20. (kedd), 18.00

Helyszín: Lengyel Intézet, Budapest 1065, Nagymező u. 15.

Vendég: Krekó Péter, Prof. dr. Karsai László, Dr. Botos Máté Moderátor: Veiszer Alinda A Lengyel Köztársaság Budapesti Nagykövetsége, a budapesti Lengyel Intézet valamint az Élet Menete Alapítvány társszervezésében megvalósuló találkozó az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum archívumából származó felvételek bemutatásával kezdődött. A filmben ismert lengyel szereplők, írók, költők, gondolkodók, humanisták, embermentők, társadalmi aktivisták, túlélők, többek között Jan Karski, Irena Sendlerowna, Henryk Sławik, II. János Pál pápa, Czesław Miłosz, Władysław Bartoszewski és Marek Edelman tollából származó idézetek-gondolatok kísérték. A filmvetítés alatt elhangzott a Schindler listája című film ismert dallama Bangó János hegedűművész előadásában. Ezt követően Roman Kowalski, a Lengyel Köztársaság budapesti nagykövete köszöntő beszédében utalt a Lengyelországban megrendezésre kerülő hivatalos megemlékezésekre, „amelyeken talán utoljára lesznek ott velünk Ők, akik túlélték a földi poklot.” A nagykövet beszédében hangsúlyozta, hogy Auschwitz Magyarország történelme szempontjából is különös jelentőséggel bír: „Ezért döntöttünk úgy, hogy a programsorozat keretében megkísérlünk beszélni mindarról, ami azokban a napokban történt, illetve arról, hogy miért kötelességünk emlékezni még akkor is, ha emlékeznünk továbbra is fájdalmas.” – mondta a nagykövet. A köszöntők után Gordon Gábor, a magyarországi Élet Menete Alapítvány elnökének kommentárjai kíséretében levetítésre került az Élet menete alapítvány kisfilmje. Az est moderátora Veiszer Alinda először arról kérdezte a résztvevőket, hogy mit jelent ma Auschwitz, mit tud róla a mai fiatalság, és mit tanult a világ a holokausztból. A vendégek egyetértettek abban, hogy az emlékek ápolása, különös tekintettel a sajnos

4

| Történelemórák a szabadságról 2


TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XI.

egyre fenyegetőbb relativizálódásra, és az ignorancia megfékezése a közép és felsőoktatás felelőssége. „Auschwitz egy olyan titkot jelentett, ami azért volt titok, mert nem tudtuk róla semmit.” (Botos Máté) Botos Máté szerint a történelemoktatás nem pusztán a tények átadásán kellene, hogy alapuljon, hiszen a történelemtanításnak nemcsak érthetőnek kell lennie, de átélhetőnek is, olyannak, ami képes emberi sorsok, érzelmek közvetítésére, és ezáltal empátiára nevel. Mindez különösen fontos napjainkban, amikor lassan itt hagynak minket a holokauszt utolsó túlélői. A helyzetet súlyosbítja, hogy manapság a „leegyszerűsített világképek” nagyon népszerűek az érettségizők körében. „Ezzel nem csak együtt kell élni, hanem tovább is kell adni.” (Botos Máté) Karsai László történész szerint az állam kötelessége, hogy gondoskodjon szakszerű és hiteles történelemoktatásról, és a tankönyvek megfelelő színvonaláról az iskolaszektorban. Hangsúlyozta a politika felelősségét abban, hogy milyen világképet kínálnak fel követendő normaként a fiatal generációk számára. Kiemelte, hogy számos fogalmat összekevernek, sokszor tudatosan, és ebből a helyzetből születnek a zavaros világképek. Példaként hozta fel, hogy a háború előtt a „keresztény-nemzeti” azt jelentette, hogy valaki „nem zsidó”, de valójában a kereszténység és a nacionalizmus egymást kizáró fogalmak, egy nacionalista nem lehet keresztény, illetve egy keresztény nem lehet nacionalista. Szerinte fontos lenne, ha tisztában lennének ma az oktatók és persze a politikusok is a fogalmak pontos használatával. Krekó Péter is felhívta a figyelmet az Európában egyre népszerűbb nacionalista, szélsőséges csoportokra, amelyek egyik közkedvelt jelszava az antiszemitizmus, ami lehetőséget teremt a fiatalok számára a társadalmi normáktól való eltávolodásra, a lázadásra, a politikai korrektség rendszerének, elvének elutasítására. A „szélsőjobboldali szubkultúrában” azért látott különösen nagy veszélyt, mert ez az egyedüli mozgalom ma, amely képes egy olyan komplett világképet szimbólumokkal együtt felkínálni, amely élesen szemben áll a humanista Auschwitz-értelmezéssel, és szemben állnak az egyenlőségen alapuló ’68-as generáció világképével. A szélsőjobboldaliság lett ma a „lázadás kultúrája”, vagyis ma a lázadás lehetőségét egyedül a szélsőjobboldal nyújtja. Éppen ezért nagyon fontos lenne a toleranciára nevelés. Botos Máté egyetértett abban, hogy ez nagyon fontos, de elmondta azt a tapasztalatát, hogy az iskolai oktatás nem tudja elérni, hogy a diákok átéljék a történelmet. „Valójában ezt nem gonosz emberek követték el, ezt hétköznapi emberek követték el. Egy olyan rendszer nevében, egy olyan rendszer parancsait követve, ahol ez volt a norma. […] Fontos, hogy Auschwitz a történelemben folyamatosan negatív referenciapont legyen, hogy folya-

2015

| 5


TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XI.

matosan azon gondolkodjunk, hogy tudunk ettől távol kerülni.” (Krekó Péter) Az est végén levetítették a varsói Lengyel Zsidó Történeti Múzeum (POLIN) állandó kiállításának megnyitóján készült kisfilmet, amely pozitív példa lehet arra nézve, hogy hogyan lehet megfelelően feldolgozni és egyúttal megőrizni a holokauszt tragikus emlékét, az emberi történelem legsötétebb fejezetének bagatellizálása nélkül, ugyanakkor a lengyelországi zsidóság és zsidó kultúra több évszázados európai történetének kontextusában. A beszélgetés után bemutatták az Auschwitz felszabadulása című dokumentumfilmet is, amelyet 1945. január 27–28-án készített a Vörös Hadsereg felszabadító osztaga. A Lengyel Köztársaság Budapesti Nagykövetsége, a budapesti Lengyel Intézet valamint az Élet Menete Alapítvány (www.eletmenete.hu) társ�szervezésében megvalósuló rendezvénynek több mint száz résztvevője volt, köztük Németország, Izrael és nyolc másik ország nagykövetei, magyar holokauszt túlélők, zsidó és magyar szervezetek és intézmények, illetve a magyar sajtó képviselői, történészek.

6

| Történelemórák a szabadságról 2


SZÍNHÁZ ÉS SZABADSÁG. TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XII. 2015. február 26. (csütörtök), 18.00 Helyszín: Lengyel Intézet Vendégek: Spiró György, Tadeusz Słobodzianek, Máté Gábor Moderátor: Pászt Patrícia A Történelemórák a szabadságról programsorozat ezen a találkozóján a lengyel és magyar színházi élet három kiváló képviselője látogatott el hozzánk. Vendégünk volt Spiró György író, drámaíró, műfordító, a lengyel színház szakértője, Tadeusz Słobodzianek színházigazgató, drámaíró, a Magyarországon az év előadásának választott Mi osztályunk című sikerdarab szerzője, valamint Máté Gábor, a Katona József színház igazgatója, aki az elmúlt években szoros együttműködést alakított ki a Słobodzianek vezette varsói Teatr Dramatyczny színházzal. A beszélgetés apropóját a lengyel nemzeti színház létrejöttének 250. évfordulója adta, és egyik fő kérdése az volt, hogy vajon mi volt a színház szerepe a rendszerváltozáshoz vezető úton, és mi lehet ma a küldetése egy demokratikus társadalomban, és mennyiben lett szabadabb 1989 óta. Tadeusz Słobodzianek elmondta, hogy bár sok minden megváltozott 1989 után, de a külső befolyás és a cenzúra egy bizonyos formája továbbra is jellemző a színházi életre. A politikai érdekek ma is beleszólhatnak a színházak működésébe. Egy kisvárosi színházban nem biztos, hogy színre lehet vinni a városvezetésétől ellentétes nézeteket valló szerző darabját. Ilyen szempontból a politika továbbra is éreztetheti jelenlétét, de ez nem új keletű dolog, hiszen mióta csak van színjátszás, a drámaírók vagy arra törekedtek, hogy megfeleljenek az aktuális hatalom igényeinek, vagy arra, hogy olyan formában bírálják azt, ami még büntetés nélkül színre vihető. Ebben Spiró György is teljes mértékben egyetértett. Többpártrendszer lett, de ez nem azt jelenti, hogy a színházak teljes szabadságot élveznének.

2015

| 7


TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XII.

Máté Gábor szerint 1989-ben volt egy felszabadultság érzés, majd hamar rájöttek, hogy még nehezebb időszak következik. A szabadság ugyan beköszöntött, de egzisztenciális értelemben, a biztonságérzet szempontjából egy sokkal kiszámíthatatlanabb korszak jött el. Művészi szempontból pedig azt a tényt emelte ki, hogy a középszer óriási teret nyert manapság. Hozzátette, hogy a színház sosem lehetett teljesen szabad, hiszen mindig is függött a nézők elvárásaitól is. Ami óriási változás a korábbiakhoz képest, hogy a közönség szerepe még inkább megnőtt. A színházaknak ma elemi érdeke, hogy minél több jegyet adjanak el. A jegyárakat emelni kockázatos, hiszen színházba éppen az értelmiségi réteg jár, akinek nincs sok pénze, őket pedig nem lehet pótolni mással – hangsúlyozta Spiró. Ezért a színházak más módon, például terembérbeadással, étterem üzemeltetéssel próbálják fenntartani magukat. És persze a végletekig alkalmazkodnak a közízléshez, hogy minél több nézőt bevonzzanak. A magyar drámaíró szerint a visegrádi országokban, egyáltalán nem tragikus a színház helyzete, sőt Magyarországon évente kb. 4,5 millió színházjegyet adnak el, és ez az arány a rendszerváltás óta állandó, csak az ötvenes években volt még magasabb. Ezzel a színház a legnépszerűbb műfaj! A gond inkább az, hogy a közönség egyre kevésbé fogékony a művészi értékekre, ezért pedig jórészt a tévés szappanoperák tehetők felelőssé. Máté Gábor elmondta, hogy a Katona József Színház próbál nem megalkuvó lenni az igénytelen ízléssel, de időnként még nekik is kell kötniük bizonyos kompromisszumokat a fennmaradás érdekében. Például hiába tartanak nagyon színvonalasnak egy darabot, ha nincs néző, egy idő után le kell venni a műsorról. Tadeusz Słobodzianek szerint Lengyelországban kicsit más a helyzet: ott a színházak annak fényében kapnak állami támogatást, mennyire sikeresek – a kevésbé jól menők több, míg a jól teljesítők kevesebb pénzt kapnak. Viszont néha az is előfordul, hogy a politikai vezetés presztízskérdésből felkarol egy-egy darabot, vagy színházat érdemtelen előnyökhöz juttatva azokat a színházi piacon. Spiró azonban egyáltalán nem tartotta rossznak, ha a politikai hatalmat érdekli a kultúra. Mert ha a vezetők sznobok, akkor jó eséllyel előmozdítják a színházművészet fejlődését – ez történt Szaniszló Ágosttal, az utolsó lengyel királlyal is, aki kétszázötven éve megalapította a Lengyel Nemzeti Színházat, megindítva ezzel a lengyel nyelvű színjátszás fejlődését. Igen ám, de Szaniszló Ágostot a színház jobban is érdekelte, mint az ország sorsa, ami az ő uralma alatt szakadt három részre – vetette közbe Słobodzianek. Igaz: sznobok nélkül viszont nincs kultúra, mosolyogott Spiró. Ha viszont a vezetőket egyáltalán nem érdekli a művészet, esetleg egyenesen gyűlölik azt, nos, az egy sokkal-sokkal rosszabb eset.

8

| Történelemórák a szabadságról 2


„NE FÉLJETEK!” TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XIII. 2015. március 26. (csütörtök), 18.00

Helyszín: Lengyel Intézet

Vendégek: Szuromi Szabolcs Anzelm O. Praem, Dr. Mitrovits Miklós, Dr. Krzysztof Mazur A beszélgetést, amelyre az apostoli nuncius és a Lengyel Köztársaság budapesti nagykövete köszöntői után került sor, Szerdahelyi Csongor, a Katolikus Rádió műsorvezetője moderálta. Alberto Bottari de Castello, apostoli nuncius személyes tanúságtétellel kezdte beszédét. Felidézte 1978 októberét, amikor kimondták az új pápa nevét: „Karol Wojtyła. Mind meghökkentünk. Ki lehet ő? Ezt kérdeztük. Aztán megjelent az erkélyen a maga egyszerűségében és közvetlenségében, és amiket mondott… hogy »távoli országból« jött és hogy »a mi olasz nyelvünkön« szól hozzánk… Mindannyiunkat nagyon megérintett.” Az apostoli nuncius részt vehetett annak idején, október 22-én II. János Pál pápa székfoglaló szentmiséjén. Felidézte II. János Pál pápának azt a nagy erejű beszédét, amelyet sokan történelmi jelentőségűnek tartanak: „Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat! Nyissátok meg az Ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a fejlődés és a civilizáció széles mezőinek korlátait. Ne féljetek! Krisztus tudja, hogy »mi lakik az emberben«. De egyedül Ő tudja ezt!” A hangsúly, ahogy ezt mondta… éreztük hitének és személyiségének erejét – mondta a nuncius, és még két apró, mégis jelentős mozzanatra hívta fel a figyelmet. Ezen az első szentmisén, a Szent Péter téren világi és egyházi méltóságok ültek az első sorokban. Azonban a mise végén az új pápa nem őket üdvözölte először, hanem a fogyatékossággal élő emberekhez ment az oltártól. És egyszerű „hegyi cipőben” volt, emlékezett vissza Alberto Bottari de Castello. A nuncius elmondta még, hogy többször jelen lehetett a Szentatya miséin, melyeket szűk körben tartott kápolnájában. Akkor értette meg erejének forrását: II. János Pál pápa a szentmise kezdete előtt imába és csendbe mélyedve térdelt, észre sem vette, ami körülötte történik. Egy másik világban járt. A tíz évvel ezelőtti április eleji napokra utalva a nuncius felidézte a szomorúságot, amellyel a pápa távozását kísérte a világ,

2015

| 9


TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XIII.

ugyanakkor a csodálatot is, amelyet a Szentatya ereje és kitartása ébresztett. Alberto Bottari de Castello ezekkel a szavakkal zárta visszaemlékezését: „Éljen Szent II. János Pál pápa! Folytassuk utunkat a bátorságban és reményben, amelyet ő mutatott nekünk.” Ezt követően került sor a beszélgetésre. Elsőként II. János Pál pápa történelmi szerepéről szóltak a résztvevők, arról, hogy pápasága hogyan járult hozzá a vasfüggöny lebontásához. Szuromi Szabolcs Anzelm kiemelte: II. János Pál pápának kétségbevonhatatlan szerepe volt a kommunizmus összeomlásában, ugyanakkor a „Ne féljetek!” üzenet jóval több, mint kommunistaellenes kijelentés. Olyan ember szavai ezek, akinek minden oka megvolt arra, hogy féljen. Ugyanakkor nemcsak a kommunizmussal szembeni állásfoglalása fontos: tiszta, világos szavakkal szólalt fel minden ideológia ellen, amely sérti az emberi személy méltóságát. Mitrovits Miklós az 1978. októberi konklávé jelentőségét hangsúlyozta, amelyen a választó bíborosok nem féltek olyan pápát választani, aki a keleti blokkból érkezett. Ahogy nem félt az új pápa sem – amikor megválasztása után a lengyel pártvezetés hivatalos látogatást tett Rómában, határozottan kinyilvánította, haza fog látogatni Lengyelországba. És látogatásai mindig a bátorságról szóltak, és a lengyel társadalomnak is bátorságot adtak. Krzysztof Mazur arra hívta fel a figyelmet, hogy hajlamosak vagyunk II. János Pál pápát bezárni egy keretbe, miszerint az ő missziója a kommunizmus bukásával véget ért. Kialakult az a vélekedés, hogy az 1989–90-es változások után egyre gyengébb lett a hangja, megkopott alakja – mintha ezután már nem lett volna mondanivalója. Ezek a klisék Lengyelországban is élnek, mutatott rá a lengyel történész, és nagyon leegyszerűsítik a pápa szerepét. Holott 1991-ben, amikor először tért vissza a szabad Lengyelországba, azt mondta: „A történet most kezdődik. Szabadok vagytok, választanotok kell!” Krzysztof Mazur arra biztatott, olvassuk el az ekkor mondott beszédeket, melyekben két lehetséges utat vázolt fel II. János Pál. Az egyik a nyugat-európai modell, melyben a racionalizmusra épül az emberi szabadság, és a vallásnak nincs jelentős szerepe. A pápa ezzel szemben arra figyelmeztetett, Krisztus nélkül, igazság nélkül nincs szabadság.  A lengyel történész hangsúlyozta Wyszyński bíborosnak a lengyelországi változásokban betöltött szerepét is. Mint mondta, II. János Pál pápa lett a lengyelországi sikerek emblematikus figurája a világ előtt, ugyanakkor a Szolidaritás mozgalom 1980-as kibontakozásának alapja a lengyel katolikus egyház három évtizedes tevékenysége volt, melynek élén Wyszyńsky bíboros állt.  Szuromi Szabolcs Anzelm rámutatott: sokan úgy értékelik II. János Pál pápaságának utolsó öt-hat évét, mint hanyatló és a negatív értelemben vett konzervativizmus felé visszahajló időszakot. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora ezzel szemben a szent pápa írásaira, megnyilatkozásaira irányította a figyelmet, és hangsúlyozta: ugyanaz a sajátos hangnem és stílus jellemzi őket, ugyanazok a vonatkozási pontok és fogalmak köszönnek vissza ezekben is, amelyek kezdettől fogva jellemezték II. János Pál tanítását. Pápasága negyed évszázada alatt felépített egy sajátos koncepciót arról, hogyan kell az egyháznak, a kereszténységnek és az emberi életet és méltóságot tisztelő társadalomnak szerveződnie. Apostoli utazásai alkalmával és különféle politikai szituációkban erőteljesen, erélyesen hangoztatta, míg enciklikáiban finomabban, árnyaltabban fejtette ki ezt a tanítást. De mindig ugyanazt tanította. Pápaságát a „Ne féljetek!” üzenettel kezdte, és azzal is zárta. Mitrovits Miklós II. János Pál pápa 1981-ben megjelent Laborem exercens kezdetű enciklikáját emelte ki, melyben az emberi munkáról, valamint a tőke és a munka viszonyáról is kifejtette tanítását. Mindez összhangban és összefüggésben van a ’90 utáni, a szocializmus és kapitalizmus közötti „saját útra” vonatkozó tanításával. Ezek a tanítások ma is aktuálisak lehetnek, nem kellene eltenni őket a könyvtár polcaira – fogalmazott a történész. Krzysztof Mazur arra hívta fel a figyelmet, hogy II. János Pál pápa szándéka mindig az volt, hogy univerzális igazságokat mondjon az emberről. A résztvevők egyetértettek abban, hogy az egy évvel ezelőtt szentté avatott lengyel pápa tanítása és életműve egy évtizeddel halála után is élő és megkerülhetetlen örökség.

10

| Történelemórák a szabadságról 2


FELSZABADULÁS ≠ SZABADSÁG? TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XIV. 2015. április 28. (kedd), 18.00

Helyszín: Lengyel Intézet

Résztvevők: Maciej Korkuć, Novák Tamás Moderátor: Mitrovits Miklós Vajon a felszabadulás egyenlő a szabadsággal? Erre a kérdésre keresték közösen a választ a Történelemórák a szabadságról című, a Lengyel Köztársaság Budapesti Nagykövetsége és a Lengyel Intézet által szervezett programsorozat keretében a II. világháború végének 70. évfordulója alkalmából rendezett beszélgetésnek a résztvevői. A beszélgetés elején dr Maciej Korkuć, történész, a Nemzeti Emlékezet Intézet Közoktatási Irodájának vezetője a háború kiindulópontjának kapcsán utalt Lengyelország és Magyarország közötti különbségre. Hozzátette, hogy Lengyelországnak a győztes országok között lett volna a helye, de a visszájára fordított politikai logika – amelyet a szovjet propaganda apparátus irányított – kizárta őt a győztesek köréből. „Aggodalomra ad okot, hogy ma Oroszországban a sztálini időkre élénken emlékeztető retorikával van dolgunk. Nem számítanak a tények, és az információkat felülről meghatározott tézisek szerint terjesztik”. (Maciej Korkuć) A lengyel háborús tapasztalat különleges volt, tekintettel a német, és a „felszabadító” szovjet erők egymást váltó agressziójára. Lengyelország abból a szempontból is különbözik, hogy például Csehszlovákiával ellentétben, a lengyel állam a háborús időszakban mindvégig megszakítás nélkül létezett. „Már Hitler legyőzése után Sztálin azt találta mondani, hogy ha nincs a Vörös Hadsereg, akkor Lengyelországban nem tartott volna a kommunizmus két hétnél tovább. És valóban: Lengyelországra rá kellett erőszakolni az új rezsimet” (Maciej Korkuć)

2015

| 11


TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XIV.

Mitrovits Miklós, a beszélgetés moderátora, magyar történész, polonista elmondta, hogy a háború utáni történelmi diskurzusban Varsó és Prága felszabadításáról szokás beszélni, míg Budapestet, Bécset és Berlint elfoglalták. Erre Korkuć úgy reagált, hogy a lengyel nyelvben nincs szó a felszabadításra szabadság nélkül. A kommunista propaganda 1945 után 40 éven keresztül épp ezt igyekezett beadni a következő nemzedéknek. Mi több, a Vörös Hadsereg azonnal emlékművet is emelt saját dicsőségére. Ma is ünneplést és hálát követel magának Oroszország – tekintet nélkül a megváltozott körülményekre. A beszélgetés harmadik résztvevője, Novák Tamás újságíró, a Cinema Inferno című dokumentumfilm rendezője szerint a háború végének kerek évfordulója jó alkalom arra, hogy „elgondolkodjunk mit is jelent a szabadság Közép-Európában, elgondolkodjunk a kormányok és emberek ebben a nehéz időszakban hozott döntéseiről”. Maciej Korkuć erre vonatkozóan elmondta, hogy régiónkban „az individuális tapasztalatok terén teljes káosz uralkodik. Azért van az állam és a történészek, hogy ezt egy egységes narrációba rendezzék.” Minden résztvevő egyetértett abban, hogy a politikai nézeteltérések ellenére a II. világháború idején a lengyelek és a magyarok igazából sohasem harcoltak egymás ellen. A több százéves barátság pedig erősebb volt még a szabadságtól megfosztott pillanatokban is. Példaként felmerült a Varsói Felkelés, amikor a nácik nem bíztak a magyarokban és nem engedték, hogy közvetlenül részt vegyenek a városi harcokban. A város falain túl a szaniter egységeknél a magyarok számos alkalommal adták tanújelét szimpátiájuknak: kivételes bánásmódban részesítve a lengyel katonákat.  A beszélgetés végén, az összefoglaló kérdés arra vonatkozott, hogy lehetséges-e történelmi évfordulók közös európai ünneplése. Maciej Korkuć nem zárta ki a lehetőségét, azzal a feltétellel, hogy megtanulunk igazat mondani, és beismerni hibáinkat. Ebben pedig határozottan látszik Németország és Oroszország hozzáállása közötti különbség. „Közös jövőt nem építhetünk úgy, hogy mindenki ragaszkodik a maga hazugságához. Személy szerint nagyon örülnék, ha a magyarok Lengyelországba utaznának velünk együtt ünnepelni a számunkra fontos történelmi eseményeket és vice versa.” (Maciej Korkuć)

12

| Történelemórák a szabadságról 2


Szabadság- egyenlő mértékkel? TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XV. 2015. május 28. (csütörtök), 18.00 Helyszín: Lengyel Intézet Vendég: Magdalena Środa, Pető Andrea Moderátor: Veiszer Alinda A beszélgetés fő témája az volt, vajon mit jelent ma, 25 évvel a rendszerváltás után a nők számára a szabadság Európa ezen a féltekén, Magyarországon és Lengyelországban? Miben változott megítélésük, helyzetük, szerepük a társadalomban. Magdalena Środa professzor, a Varsói Egyetem Filozófiai Intézeténél működő Erkölcsfilozófiai Intézet adjunktusa a lengyelországi helyzetet bemutatva több fontos tényezőre hívta fel a figyelmet: egyfelől a férfiak a nők önállóságát Lengyelországban régóta elismerik, másfelől ragaszkodnak tradicionális szerepükhöz. „Férfi honfitársaim mindig nagyon büszkék és lelkesek, ha a XVII-XVIII-XIX. század lengyel hősnőiről van szó. Aztán amikor a nők jogai kerülnek szóba, akkor hirtelen sokkal szerényebbek lesznek.” Másrészt kitért arra is, hogy ez az attitűd abból is ered, hogy a katolikus egyháznak a mai napig jelentős befolyása van a társadalomra. Lengyelországban – Magyarországgal összehasonlítva – előrébb jár a feminista mozgalom. Annak ellenére, hogy 1989 után nem következett be igazi áttörés, sőt sok esetben visszalépés történt. Például leépítették a bölcsődei és óvodai ellátórendszereket, a nők reprodukciós jogait pedig több eszközzel és módon is korlátozták. Środa szerint a dekommunizáció egyenesen „deemancipáció” is volt, vagyis a megjelentek azok a jelszavak, hogy „mi, férfiak, a független Lengyelországért harcolunk, a nők menjenek haza!”. A lengyel vendég szerint a legfontosabb változás, amely bekövetkezett a társadalom mentális változása. Pető Andrea arról beszélt, hogy 1989-ben a remény volt a legfontosabb, ami sok tekintetben be nem váltott remény maradt. Szerinte ennek több oka

2015

| 13


TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XV.

is van. Egyfelől nem történt meg az 1989 előtti korszak kritikus elemzése, másfelől óriási mértékűvé vált az atomizálódás, miközben a feminizmus nem egyes nők ügye, hanem közösségi feladat. „Ki kell lépnünk a sértettségi nyelvből, mert nehéz vele azonosulni, és nincs benne pozitív jövőkép – fogalmaz, ezzel a feminista mozgalom egyik visszatérő elvi problémájához térve vissza. Mindazonáltal a lengyel helyzet nem tanulságok nélkül való. A katolikus egyház és a konzervatív politikai erők árnyékában mégiscsak elfogadásra került egy mindkét nem arányát minimum 35%-ban meghatározó kvótáról szóló törvényt (bár a törvény csak a pártlistán szereplő jelöltek és nem a bekerült képviselők nemi arányát szabályozza) és – Magyarországgal ellentétben – ratifikálták az Isztambuli Egyezményt is. A kvótákkal kapcsolatban Pető Andrea megjegyezte, hogy a kutatások alapján nem a pártok választóvonalai a fontosak ebben a kérdésben. Vannak olyan jobboldali politikusok, akik elfogadnák a női kvótát és vannak olyan baloldaliak, aki elutasítják. De arra is felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy nem biztos, hogy feltétlenül a feminizmus sikerét jelenti, ha több szélsőjobboldali képviselőnő lesz a jövőben. Végül szóba került a 2009 óta immár számos országban és Lengyelország minden régiójában rendszeresen jelentkező Nőkongresszus – amelynek Magdalena Środa egyik alapítója és főszervezője. A kongresszus mára komoly politikai lobbierővé nőtte ki magát, és egyre sikeresebben integrálja a legkülönfélébb társadalmi osztályok képviselőit, a sikeres vállalkozónőktől a feminista aktivistákon át a mezőgazdasági dolgozókig. Mindeközben a Nőkongresszus egy olyan érzületre épít, amely a magyar közegben még mindig nem túl népszerű és elfogadott: az egyéni női sikerek ünneplésére és a női összefogás társadalmi erejébe vetett hitre. Pető Andrea szerint abban van egy óriási különbség a két ország között, hogy míg Lengyelországban az üzletileg sikeres, az államtól függetlenül boldoguló nők saját pénzből finanszírozni tudják a Nőkongresszust, addig Magyarországon az államhoz járnak pénzügyi támogatásért, ahonnan pedig nem nagyon kapnak. Nincs tehát független, erős, jó lobbierővel bíró nőmozgalom. Lengyelország ebben biztosan előrébb jár. Pető Andrea azt is kiemelte, hogy a varsói Nőkongresszusnak óriási hatása volt az egész régióra, mindenki azt figyelte, hogy ott mi történik, és később ennek mintájára szervezték meg Magyarországon is.

14

| Történelemórák a szabadságról 2


A szabadság és a felelősség TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XVI. 2015. június 18. (csütörtök), 18.00

Helyszín: Lengyel Intézet

Vendég: Igor Janke, Fodor Gábor Moderátor: Mitrovits Miklós A két vendég barátsága már a nyolcvanas évek óta töretlen annak ellenére, hogy ma már nem egy politikai oldalon állnak. A kommunista rendszerrel szemben azonban még együtt küzdöttek: Fodor Gábor Magyarországon, Igor Janke pedig Lengyelországban. Ráadásul élő kapcsolat is volt a két nemzet ellenzéki mozgalmai között. Természetesen ezekkel a régi közös történetek elmesélésével kezdődött a beszélgetés. A hasonlóságok mellett a különbségekről is szó esett. Fodor kiemelte, hogy a két ország kommunista időszakában az elviselhetőség tekintetében egyértelműen a magyar felé billent a mérleg. Szóba került, mennyire más volt volt akkoriban Lengyelország, és míg „mi” (magyarok) jártunk oda, bár semmi nem volt a boltokban, csak ugyanaz a három konzerv, szerencsés esetben sör meg vodka (Fodor), addig ők (lengyelek) nem is nagyon tudtak idejönni. A lengyelek számára a külföldi utazás sokkal nehezebb volt, mint a magyaroknak. Janke elmondta, hogy ő inkább a liberális irányból érkezett oda, ahol most van, hosszú hajú hippi volt, és szép lassan „konzerválódott”. Természetesen azt is hangsúlyozta, hogy semmit nem tagad meg abból az időszakból, csak egyszerűen a család meg a politika ebbe az irányba vitte. Fodor fordítva: keresztény értelmiségi, polgári családból származik, és fokozatosan került erre az útra, ment el liberális irányba. Szerinte természetesen mindig is ezen az úton voltak pártként. Szóba került a média helyzetes is, beszéltek arról, hogy ma ellenőrzött-e vagy sem, és hogy indokolhatja-e ezt a kontrollt valami. Igor Janke megengedőbb volt, bár ismerte a helyzetet, és példaként hozta fel, hogy Fodort kivágták a Hajrá, magyarok! 2013-as MTV-s bemutató-beszámolójából, amit

2015

| 15


TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XVI.

helytelenített. Azt is elmondta, hogy tisztelője Orbán Viktor politikájának, de kétségei neki is vannak. Ennek ellenére azt tartja az igazi demokráciának, hiszen ha valakit felhatalmaztak egykét demokratikus választáson, akkor joga van élni a kezébe kapott hatalommal. Legfeljebb ha nem megy, majd leváltják. Jelezte, nem bánná, ha Lengyelországban hasonlóan határozott kormány irányítana, bár gazdasági eredményekben és az uniós politikában elismeréssel szólt az aktuális – Polgári Platform vezette – lengyel kormányról.

16

| Történelemórák a szabadságról 2


A városi mozgalmak, mint a közép-európai változások TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XVII. 2015. szeptember 30. - október 2. Helyszín: Lengyel Intézet, Kossuth Klub Vendégek: Poland (Jan Śpiewak, Marta Żakowska, Kamil Bednarz, Joanna Erbel, Jan Krakowian, Weronika Śmigielska), Czech Republic (Lenka Vrbová, Barbora Antonova), Slovakia (Jan Mazur, Zora Pauliniová), Ukraine (Yuliia Savelieva, Galyna Fesenko), Hungary (Ginelli Zoltán, Jelinek Csaba, Pósfai Zsuzsa, Szabó Linda, Csikós Mariann, Halász Áron, Beck Keletiné Margit, Lakatosné Jutka, Ámon Kata) Moderátorok: Ginelli Zoltán, Jelinek Csaba, Pósfai Zsuzsa, Szabó Linda (A Kritikai Városkutató Műhely), Keletiné Beck Margit, Lakatosné Jutka (A Város Mindenkié), Udvarhelyi Tessza, Dósa Mariann (Közélet Iskolája), Gagyi Ágnes (Helyzet Műhely), Kováts Eszter (Friedrich-Ebert-Stiftung), Jarosław Bajaczyk (Lengyel Intézet) Hogyan változtassuk meg a valóságot közvetlen környezetünkben? Hogyan ösztönözzük az állampolgárokat a közjó érdekében részvételre, aktivitásra? Kínál-e erre lehetőséget a hagyományos politika? Ezekre a kérdésekre keresték a választ a budapesti Lengyel Intézet és a Friedrich-Ebert-Stiftung Alapítvány együttműködésében megrendezésre kerülő konferencia résztvevői. A szervezők meghívására városi, társadalmi, helyi aktivisták érkeztek a magyar fővárosba Lengyelországból, a Cseh Köztársaságból, Szlovákiából, Ukrajnából, hogy találkozzanak a magyar városi mozgalmak szervezőivel, aktivistáival. A Városi mozgalmak a visegrádi országokban és Ukrajnában. Egy befogadó szemléletű és genderérzékeny részvételi demokrácia iránytűi? címet viselő projekt célja a tapasztalatcsere elősegítése volt a különböző országokban működő mozgalmak tagjai között, hiszen a városi aktivizmus és állampolgári részvétel egyre változatosabb formákat ölt és egyre nagyobb jelentőségre tesz szert a visegrádi országokban és Ukrajnában.

2015

| 17


TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XVII.

„A kétnapos workshopok résztvevői a helyi demokráciák és a globalizáció kapcsolatát fogják megvitatni, továbbá szó lesz a városi mozgalmak döntéshozásra gyakorolt hatásának reális lehetőségeiről, az Európai Unió várospolitikában vállalt szerepéről”- mondták a megnyitón a szervezők; Kováts Eszter, Friedrich-Ebert-Stiftung Alapítvány képviseletében és Jarosław Bajaczyk, a budapesti Lengyel Intézet igazgatóhelyettese. Fontos témák voltak ezenfelül a társadalmi igazságosság, az egyenlő fejlődés, a nemek társadalmi egyenlősége, az állampolgárokat, városlakókat megillető jogok, a közösségi terek használata, a kirekesztettek, a legsérülékenyebb társadalmi csoportok (idősek, hajléktalanok) ügyének képviselete. A workshopok részeként A Város Mindenkié csoport és a Kritikai Városkutatás Műhely tematikus városi sétákat szervezett. A konferencia témájához a közvetlen inspirációt az adta, hogy az elmúlt években Lengyelországban megnőtt a városi mozgalmak láthatósága, egyre több a köztereket, kommunális beruházásokat, részvételi költségvetéseket érintő sikeres akció, és a 2014-es őszi lengyel helyhatósági választások ugyancsak érdekes új folyamatokra mutattak rá e téren. A workshopok és a konferencia ennek a jelenségnek adott regionális kontextust, s egyúttal ösztönzést az ezen a területen történő regionális szintű kreatív együttműködésnek. Végezetül pedig a rendezvények jó alkalmat adtak arra, hogy megvonjuk az 1989-es demokratikus átalakulás mérlegét és kritikus távolságtartással gondoljuk át Közép-Európa jövőjét a 20-as és 30-as korosztály társadalmi szerepvállalásának szemszögéből.

18

| Történelemórák a szabadságról 2


VARSÓI FELKELÉS TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XVIII. 2015. október 5. (hétfő), 18.00

Helyszín: Művész Artmozi

A Történelemórák a szabadságról című program keretében a Lengyel Intézet bemutatta Jan Komasa Varsói Felkelés / Powstanie Warszawskie című filmjét. Jan Komasa 2014-es filmjét „a világ első non-fiction háborús dráma játékfilmjeként” is emlegetik, amelyet teljes egészében az 1944 augusztusában készült dokumentumanyagokból montírozták ös�sze. A film a varsói felkelés eseményeit mutatja be két fiatal riporter szemével, akik a felkelők összecsapásainak szemtanúi voltak. Hat hónap megfeszített munkájának, és számos szakember, digitális effektek készítői, vágók, hangmesterek, szájról olvasók, szinkronszínészek, színezők együttműködésének köszönhetően sikerült létrehozni az alkotóknak ezt a 85 perces, torokszorító alkotást.

A vendégeket Katarzyna Sitko a budapesti Lengyel Intézet igazgatója köszönti.

2015

| 19


Autóstoppal Lengyelországba TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XIX. 2015. november 24. (kedd), 18.00

Helyszín: Lengyel Intézet

Vendégek: Dr. Sólyom László, Dr. Kiss Gy. Csaba

Az est célja az ún. autóstoppos nemzedék élményeinek felelevenítése volt, mégpedig egy kiemelt díszvendéggel, Magyarország volt köztársasági elnökével, Sólyom Lászlóval, aki maga is stopposként járta be először Lengyelországot. A rendezvény egy rövid dokumentumfilm levetítésével kezdődött, amelynek alkotója Zajti Ferenc. Ebben több kortársa idézte fel a hatvanas–hetvenes évekbeli lengyelországi autóstoppos időszakot. Lengyelországban a stoppolás nem csupán egy „bevett” utazási forma volt, hanem lefektetett szabályai voltak, külön térkép és kiskönyv volt a stopposok számára, sőt, akik stopposokat vettek fel, még nyereménysorsoláson is részt vehettek. Egy magyar fiatal számára ez az utazási forma nem csak vonzó volt, hanem óriási szabadságélményt adhatott, számos ismeretség köttetett és ráadásul mindez rendkívül olcsó volt. Kiss. Gy Csaba azzal kezdte a beszélgetést, hogy a 60-as években a magyar határ le volt zárva nem lehetett csak úgy közlekedni, különösen Nyugatra nem. A lehetséges útvonalak közül pedig Lengyelország nyújtotta a legjobb lehetőséget. Lengyelország nyitott egy kaput, de hát azért ez csak egy részleges kapu volt a szabadág felé. 1964 előtt még Lengyelországba is kellett ún. betétlap az útlevélbe, amit a rendőrségen kellett kiváltania az utazni vágyó fiatalnak. Sólyom László elmondta, hogy mielőtt először Lengyelországba utazott volna, mindössze két dolog volt számára jól ismert Lengyelországról: az egyik a világháborús lengyel katonáknak az ittléte. „Én pécsi vol-

20

| Történelemórák a szabadságról 2


TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XIX.

tam, Pécs kisváros, lehetett tudni, hogy kötöttek például házasságot lengyelek és itt maradtak. Anyám ezekről mesélt.” Másik az tényleg 1956. volt. Október 24-én volt az első tüntetés Pécsen, amikor az egész gimnázium kivonult a főtérre és azt kiabáltuk: „Poznań–Varsó–Budapest!” ’56-nak az emléke tényleg nagyon fontos volt számunkra. És annak a tudata, hogy utána mégiscsak egy szabadabb világ alakult ki ott, mint Magyarországon. „Hogy miért pont Lengyelországot választottuk?” Tette fel a kérdést Sólyom László. „Voltaképpen nem lehetett máshova menni. Persze lehetett volna Csehszlovákiába, de az nem volt annyira izgalmas. Az a tény vonzott, hogy ott volt szabad művészet, jazzfesztivál, absztrakt festészet. Tudni kell, hogy ebben a világban a művészet volt az ablak a szabadságra.” Sólyom László elmondta, hogy 1961-ben, vagy ‘62-ben váltották ki egy barátjával először azt a betétlapot a rendőrségen, amellyel utazni lehetett egy másik szocialista országba. „Nekiindultunk mindenféle konkrét terv nélkül és iszonyú kevés pénzzel. Felszálltunk a kassai Rákóczi-gyorsra elmentünk Poprádig, hogy onnan már át tudunk menni valahogy a határon. Mindenki ezt az útvonalat követte. Előbb Zakopanéban, majd onnan Krakkóba vezetett az utunk.” Iskolák tornatermében lehetett aludni, nyáron megnyitották e tornatermeket, ahol le voltak terítve a szőnyegek. A volt államfő felidézte, hogy Krakkó főterére kimenni hatalmas élmény volt számára. Ott minden a maga eredetiségében hordozta a történelmet. Ilyen várossal Magyarországon nem találkozott. Elbeszélése szerint annyit azért tudtak Lengyelországról, a történelemből, hogy voltak a felosztások, és ezért a különböző régiók különböznek egymástól. Utazásuk során ezt érezték is, amikor Krakkóból mentek észak felé Varsóba. „Hogy hogyan mentünk Varsóba arról az az emlékem van, hogy ázunk az országút mellett, az út mellett körülöttünk nyír- és fenyőerdők mindenütt. Ázunk az esőben és nem jön semmi. Egyébként is nagyon kevés autó volt az utakon és a mai forgalomhoz viszonyítva ritkán jártak. De az igazán hatásos az volt, hogy volt nálunk magyar zászló. Olyankor mindig megálltak.” „Az is egy nagy élmény volt, hogy szerettek minket, mert magyarok vagyunk ezt is jó volt átélni. Arra nem nagyon volt idő, hogy megbeszéljük miért is szeretnek, de diákokkal beszélgettünk és tőlük hallottuk például azt, hogy „igaz, hogy ti gazdagabbak vagytok nálunk, de nálunk nagyobb a szabadság. És ez igaz volt.”  Mi az, ami a szabadság benyomását adta az embernek? Tette fel ismét önmagának a kérdést Sólyom László. „Eleve az, hogy az ember kiszabadult otthonról. Életemben először voltam külföldön. Másodszor a nagy terek. Az a nagy Északi-síkság az egészen más, annak nincs vége. Mélabús, hatalmas táj. Ilyen benyomást tett az emberre. Harmadrészt lehetett venni lemezeket, olyanokat, amiket itthon nem. Plakátművészeten is látszott, hogy az egy szabadabb világ. A nyílt vallásosság szintén szembetűnő volt. Mi is elmentünk vasárnap templomba. Egyszerűen nem lehetett beférni annyian voltak.  Solyóm László még hosszan beszélt Varsóról, Gdańskról, Poznańról és Wrocławról. Arról, hogy itt látott először tengert és autópályát. „Amerre jártunk mindenhol érezhető volt, hogy szívesen látják a magyart. Krakkó, Varsó, Poznań és Wrocław – ez mindenhol kézzelfogható volt.

2015

| 21


Versöhnung in Europa - Wunschdenken oder Realität? (Megbékélés Európában: vágyálom vagy valóság?) TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XX. 2015. december 14. Helyszín/Standort: Andrássy Universität Budapest TeilnehmerInnen / Résztvevők: 21, magyar, német, lengyel és más országokból érkező diák / 21 Studierende au Ungarn, Deutschland. Polen und anderen Ländern Moderatoren/Moderátorok: Dr. Agnieszka von Zanthier, Dariusz Pawłoś, Prof. Dr. Ulrich Schlie

A projekt egy diákok körében meghirdetett esszéíró pályázattal vette kezdetét, majd 2015. december 14-én egy német nyelvű konferencia-jellegű kerekasztal-beszélgetéssel zárult az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetemen, a budapesti német és lengyel nagykövetek részvételével. A programot a budapesti Lengyel Intézet és a Lengyel Köztársaság Budapesti Nagykövetsége kezdeményezték avval a szándékkal, hogy megvizsgálják, mennyire tekinthető modellnek a bilaterális kapcsolatok szempontjából a lengyel-német megbékélés a régióban, vagy tágabban, egész Európában. A kezdeményezéshez csatlakozott a Német Nagykövetség és az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetem is. „Ahogy a francia-német megbékélés az Európai Gazdasági Közösség létrejöttének alappillére lett, úgy Lengyelország Németországgal történő megbékélése is fontos szerepet játszott az Európai Unió kibővülésében, 2004-ben. E nélkül a két folyamat nélkül lehetetlen lett volna elképzelni Európa jövőjét„- ezekkel a szavakkal nyitotta meg a találkozót az Andrássy Egyetem rektorhelyettese, Hendrik Hansen professzor. Dariusz Pawłoś megjegyezte hogy a lengyel-német megbékélés modellértékű lehet mások számára, és kitért az általa vezetett alapítvány elkötelezett munkájára a Balkán-félszigeten és Görögországban, valamint az ázsiai országok részéről tapasztalható érdeklődésre. “Mivel a Japán és Kína, vagy Dél-Korea közötti viszony messze elma-

22

| Történelemórák a szabadságról 2


TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XX.

rad a mára már szoros és intenzív lengyel-német együttműködéstől, tapasztalataink ebből a szempontból is igen értékesek.” - mondta. Agnieszka von Zanthier hangsúlyozta, hogy a megbékélés mindig „egyes emberi sorsokon múlik, és pont az ilyen családi történetek, nem pedig a kollektív nemzeti narratívák által lehetséges a tartós elfogadás, megbékélés”. A diákok megvitatták az esszéikben felvetett problémákat is, és végül mindenki egyetértett abban, hogy a megbékélés sikeréhez mindenképp szükséges, hogy figyelembe vegyük a másik fél érzéseit, hiszen empátia nélkül nincs szolidaritás. Mindehhez pedig szándék, párbeszéd, tájékoztatás szükséges, együtt kell működni a fiatalokkal és a médiákkal. A találkozó megkoronázásaként a legjobb esszék szerzőit díjjal jutalmazták. Balassa Réka (Magyarország), Luc Kerren (Belgium) és Maria Schütte (Németország) 2016-ban részt vehetnek egy lengyelországi, tudományos konferenciával egybekötött tanulmányúton. A pályázat további kiemelt résztvevői könyvjutalomban részesültek. Roman Kowalski nagykövet pedig a projekt résztvevőit 2016 januárjában meginvitálta egy munkareggelire a nagykövetség rezidenciáján. Am 14. Dezember 2015 luden das Polnische Institut, die Polnische und die Deutsche Botschaft sowie die Andrássy Universität Budapest (AUB) Studierende und andere Interessierte zum Rundtischgespräch „Versöhnung in Europa – Wunschdenken oder Realität?“ ein. Nach einer kurzen Einführung von Prorektor Prof. Dr. Hendrik Hansen wurde die Veranstaltung mit den Grußworten des deutschen Botschafters Dr. Heinz-Peter Behr und des polnischen Botschafters Roman Kowalski eröffnet. Danach wurde in drei Kleingruppen über den Stand der Aussöhnung in Europa debattiert. In diesem Zusammenhang wurde zunächst der Stand der Versöhnung in Europa ( und insbesondere an den Beispielen Deutschland-Frankreich bzw. Deutschland-Polen) positiv dargestellt. Gerade die AUB mit ihren Studenten aus vielen europäischen Ländern zeige, dass Versöhnung Realität geworden sei. In einem anschließenden Rundtischgespräch sprach man über Möglichkeiten und Mittel, dieses kostbare Gut weiter voranzubringen. Mit am Runden Tisch saßen Frau Dr. Agnieszka von Zanthier, Geschäftsführerin der Freya-von-Moltke-Stiftung für das Neue Kreisau aus Berlin, die die Frage in den Raum stellte, inwieweit der Begriff „Versöhnung“ für die heutige Jugend noch von Bedeutung sei. Versöhnung setzt bekanntlich Schuld voraus, und diese hätten vorausgehende Generationen, nicht die heutige, auf sich geladen. Moderiert wurde das Gespräch von Herrn Dariusz Pawłoś, dem Vorsitzenden des Vorstandes der Stiftung „PolnischDeutsche Aussöhnung“ aus Warschau, und von Herrn Prof. Dr. Ulrich Schlie (AUB). Es entwickelte sich eine lebhafte Diskussion, bei der immer wieder hervorgehoben wurde, wie wichtig eine Auseinandersetzung mit der Vergangenheit der eigenen Gesellschaft sei und dass das Projekt der Versöhnung aufgrund fortdauernder gesellschaftlicher Verantwortung nicht abgeschlossen sei. Kritisch wurde die vor allem in Osteuropa vorkommende Instrumentalisierung und Umdeutung von Geschichte beleuchtet. Diesem Phänomen sei jedoch nur mit guter, vor allem historischer Bildung zu begegnen. Im Anschluss an den Runden Tisch wurden mehrere studentische Arbeiten zum Thema für ihre besonders gelungene Darstellung ausgezeichnet.

2015

| 23


TÖRTÉNELEMÓRÁK A SZABADSÁGRÓL XX.

Auszüge aus den Grussworten: Botschafter der Republik Polen Roman Kowalski Ja, damals vor 25-26 Jahren gab es solche polnische und deutsche Politiker, die es tatsachlich wollten: eine wahre polnisch-deutsche Versöhnung, die - als sie richtigerweise erkannten - eine Schlüsselvoraussetzung für den Bau des gemeinsamen europäischen Werkes war und weiterhin ist. Im Hintergrund dieses Anstrebens gab es der berühmte Brief der polnischen Bischöfe vom 18. November 1965, der den barmherzigen Satz beinhaltete: „Wir gewähren Vergebung und bitten um Vergebung“. Nun stellt sich die Frage: sollte diese polnisch-deutsche Geschichte ein Muster für andere Länder der Region und Europas werden? Viele versuchen herauszufinden, wie es überhaupt zustande kommen konnte. Die Antwort scheint für mich einfach zu sein: Verständnis und Zukunftsorientierung statt in den Traumas der Vergangenheit zu stecken; Kompromissbereitschaft, ohne eigene Bedingungen aufzuzwingen; eher ein Schritt rückwärts zu wagen, um sich in einem wichtigen Punkt, nämlich die Zukunft des gemeinsamen Europas zu begegnen. Mag diese Debatte uns in der Überzeugung festigen, dass den Schrecken der Vergangenheit zum Trotz eine Versöhnung in Europa doch kein Wunschdenken ist! Wie das Beispiel der polnisch-deutschen Geschichte zeigt, kann es Ausgangspunkt für eine ganz neue Qualität der politischen und wirtschaftlichen Zusammenarbeit schaffen; vielmehr - für eine ganz neue Dimension der Menschenkontakte. Botschafter der Bundesrepublik Deutschland Dr. Heinz-Peter Behr: Bei der Entscheidung über die Zukunft Europas, über den einzuschlagenden Weg, kommt es auf jeden von uns an. Wir alle sind aufgerufen, uns für ein starkes Europa, für eine bessere Zukunft und vor allem für tolerantes Miteinander einzusetzen. Kreisau/ Krzyzowa in Niederschlesien steht symbolhaft für die gelungene deutsch-polnische Aussöhnung. Der „Kreisauer Kreis“ um Helmuth James von Moltke war eine bürgerliche zivile Widerstandsgruppe, ein Zusammenschluss junger Menschen, Idealisten, geeint im Bestreben, das Hitler-Regime zu stürzen und Recht und Anstand in Deutschland wiederherzustellen. Sie hatten feste politische und moralische Vorstellungen und verfügten über Zivilcourage, für die eigene Überzeugung einzustehen, notfalls mit dem eigenen Leben. Sie waren Vorboten für ein freies, demokratisches und föderales Europa. Ohne Vergebung keine Aussöhnung! Auf Gut Kreisau trafen sich am 12. November 1989 der POL Ministerpräsident Tadeusz Mazowiecki und Bundeskanzler Helmut Kohl zu einer Versöhnungsmesse. Es reicht aber nicht aus, lediglich auf das Erreichte zurückzublicken […]; Frieden, Freiheit und Menschenrechte müssen immer wieder aufs Neue erhalten und geschützt werden. Europa ist heute vielfältigen Herausforderungen ausgesetzt: ungeahnte Dimensionen von Krieg, Terror und Gewalt, nicht nur im Mittleren Osten, auch in Afrika, einhergehend mit Flüchtlingsströmen riesigen Ausmaßes. Europäische Solidarität gegenüber diesen Herausforderungen ist der eigentliche Lackmustest.

24

| Történelemórák a szabadságról 2


Essays der Studierende zum Thema: Versöhnung in Europa – Wunschdenken oder Realität? Diakok esszéi: Megbékélés Európában: vágyálom vagy valóság?

Réka Balassa

Loránd-Eötvös-Universität, Germanistisches Institut Nachdem mein ursprünglicheres Essay beendet wurde, passierte ein solches Ereignis in Europa, das nicht ohne Erwähnung bleiben kann. Hier wird selbstverständlich der von dem ISIS ausgeführte Terroranschlag in Frankreich gemeint. Der 13. November wird die Welt verändern1 – solche und ähnliche Aussagen werden angesprochen, in dem Themenkreis werden zahlreiche Fragestellungen vorgeworfen, es gibt fast keinen Menschen, der keine Meinung oder Zukunftsvorstellung bezüglich der Geschehnisse hat. Die ganze Welt beschäftigt sich also mit dem Thema, die Meinungen befinden sich in einem extrem breiten Spektrum, das Spannungsfeld ist so groß, dass nicht nur die ursprünglich unterschiedlichen Meinungsgruppen in Diskussion miteinander stehen, sondern die bestimmten Segmenten auch gespaltet worden sind. Für alle ist es bekannt, dass das meistbenutzte soziale Netzwerk (Facebook) die Möglichkeit für das Ausdrücken der Trauer und Empathie über die Pariser Ereignisse das Kolorieren des Profilbildes um die Farben der französischen Nationalflagge angeboten hat. Mit dem kontinuierlichen Blau-Weiß-Rot–Werden des Facebooks wurde die diesbezüglich entstandene Debatte immer heißer. Die Spaltung der bestimmten Seiten und Parteien wurde schon erwähnt – die interessanteste Auseinandersetzung, die ich beobachten konnte, ist die unter sich selbst entstandene Diskussion der rechtsextremistischen Richtung. Diese Bekannten von mir haben einen großen Streit unter den blau-weiß-rot-farbigen Profilbildern ihrer Genossen geführt. Das ist natürlich für alle bekannt, dass diese Parteien – offiziell oder inoffiziell - sowohl die Flüchtlingen, als auch die Franzosen hassen. Die Flüchtlinge sind laut ihnen mit den Terroristen gleichzusetzen, sie wollen nicht arbeiten, nur aus uns leben, deswegen müssen sie gehasst werden. Aber die Franzosen auch, weil sie bei Trianon aktiv mitgewirkt haben, eigentlich sie sind für den Verlust Großungarns verantwortlich – sie haben also den gleichen Hass verdient. Das Kolorieren des Profilbildes um die französischen Farben war also eine riesengroße „moralische“ Frage für die Rechtsextremisten. Man kann gut sehen, dass der mehr als 90jährige Hass der ungarischen Rechtsradikalen (die in der heutigen ungarischen Aktual Politik eine sehr wichtige Rolle spielen – oder mindestens eine wichtigere, die sie meiner Meinung nach spielen sollten) einfach nicht erlaubt hat, die Trauer für die französischen Opfer, die gleiche Menschen, wie sie sind, auszudrücken. Kann man in einer solchen Situation, zwischen solchen Reaktionen und Verhalten über eine Versöhnung in Europa sprechen? Wenn man bezüglich mehr als 120 getöteten Menschen nicht von einem fast 100jährigen historischen Ereignis loswerden kann? Und diese Situationen, diese Spannungsfelder sind nicht einzigartig, es gibt mehr oder weniger gleiche, schon eskalierte oder noch nicht eskalierte Konflikte im ganzen Europa: - Südtirol: Konflikt zwischen Rom und Bozen, oder sogar zwischen Italien und Österreich? - Ostukrainischer Krieg – oder ein Krieg zwischen Ukraine und Russland? - Doppelte Staatsbürgerschaft für die Ungarn im Ausland: gute oder schlechte Entscheidung? - Meinungsunterschied der einzelnen europäischen Länder in der Flüchtlingskrise – oder das Ende der Europäischen Union? - Terroranschläge in Europa – können wir wirklich über den 3. Weltkrieg sprechen? Gibt es einen unüberwindlichen Gegenstand zwischen Liberalen und Konservativen? Gibt es überhaupt eine Wahrheit oder mehrere Wahrheiten der Situation? Diese und noch zahlreiche Fragen sind unbeantwortet, über diese könnte man an dem Rundtischgespräch diskutieren.

2015

| 25


Az Andrássy Universität Budapest diákjainak az esszéi

„Demokratie lebt vom Streit, von der Diskussion um den richtigen Weg. Deshalb gehört zu ihr der Respekt vor der Meinung des anderen.“ Richard von Weizsäcker 1 Frankenberger, Klaus-Dieter: „Wird der 13. November die Welt verändern?“. In: Frankfurter Allgemeine Zeitung, Online Version, 20.11.2015. Link: http://www.faz.net/aktuell/politik/islamistischer-terror/parallelen-zwischen-dem-amerikanischen-9-11-und-franzoesischen-13-november-13921492.html. Abgerufen am 21.11.2015, 16:08.

Luc Kerren

Andrássy Universität Budapest Über dem Europa des 20. Jahrhunderts liegen der Schatten zweier Weltkriege und die Erfahrungen mit kommunistischen Diktaturen. All diese Ereignisse spielen in den kollektiven Gedächtnissen der europäischen Staaten eine entscheidende Rolle, wobei sich Geschichtsbilder unterschiedlich äußern können. Entscheidend ist, in welcher Weise Geschichtspolitik betrieben wird, d.h. wie historische Ereignisse interpretiert werden, um bestimmte Ziele erreichen zu können. Geschichtspolitik zielt auf die Öffentlichkeit und trachtet nach legitimierenden, mobilisierenden, politisierenden, skandalisierenden und diffamierenden Wirkungen. Es gibt verschiedene Akteure, die mehr oder weniger stark in diesem Prozess involviert sind, wie etwa Regierungen, Medien, Parteien, Wissenschaftseinrichtungen oder Intellektuelle. Da aber eine gesamteuropäische Öffentlichkeit noch schwach ausgeprägt ist, finden solche Diskurse vorwiegend in den einzelnen Ländern statt und die einzelnen Geschichtsbilder sind häufig nationalstaatlich geprägt. Zweifellos beinhaltet dies auch viele positive Elemente, wie die Herausbildung einer eigenen Identität oder einem Staatsbürgerbewusstseins. Problematisch wird es, wenn Mythen gebildet werden, die der eigenen Abschottung vor den Nachbarn dienen und die eigene Vergangenheit nur rudimentär durch objektive-wissenschaftliche Standards beleuchtet wird. Gerade das vergangene Jahrhundert hat eine Vielzahl von Konflikten mit sich gebracht, die entweder noch nicht restlos aufgearbeitet worden sind bzw. welche immer noch für offene Wunden sorgen. Unterschiedliche bzw. missverständliche Betrachtungsweisen können dafür sorgen, dass kein Dialog zwischen den einzelnen Nationen zu Stande kommt. Damit es aber zu einem Akt der Versöhnung kommen kann, müssen sich die beteiligten Akteure an einen Tisch setzen und mit ihrer eigenen Geschichte und Identität im Reinen sein. In den letzten Jahrzehnten und Jahren wurden viele positive Schritte unternommen, wie die Gründung des Deutschen Polen-Institutes oder die Entstehung des Hauses der Europäischen Geschichte. Dennoch gibt es in vielen Ländern einen Trend dazu, die eigene Historie zu instrumentalisieren, um ein Überlegenheitsgefühl zu schaffen und sich von seinen Nachbarn abzuschotten. Kurzfristig mag dies zur Bestätigung eigener Positionen führen, werden aber dadurch die Grenzen in den Köpfen der Menschen weiter verfestigt. Dennoch wird die ungeheure Mobilität seit dem Aufkommen der neuen Informationstechnologien und dem Abbau der Grenzen in Europa dazu führen, dass dem gegenseitigen Austausch der Nationen immer weniger Hürden im Weg stehen werden.

26

| Történelemórák a szabadságról 2


Essays der Studierende der Andrássy Universität Budapest

Maria Schütte

Andrássy Universität Budapest Versöhnung. Was gehört eigentlich zur Versöhnung? Erstmal ein handfester Streit. Dann eine Weile schmollen. Und dann kommt das schwierigste am streiten – das Versöhnen. Dazu gehört soviel. Die Fähigkeit Geschehenes nicht zu vergessen, niemals, aber zu verzeihen. Die Stärke, über die eigene Verletzung hinwegzugehen und das Risiko nochmal einzugehen, verletzt zu werden. Vertrauen gehört zum Versöhnen, Vertrauen darin, dass aus dem Konflikt die Lehre gezogen wurde, wie er entstand und in der Zukunft vermieden werden kann. Stärke und Mut braucht es, dieses Vertrauen zu geben. Starke Charaktere, Menschen mit Weitblick, kühlem Kopf und warmen Herzen sind nötig auf Staaten Ebene, um Versöhnung zwischen Ländern zu schaffen. Dann ist Versöhnung kein Wunschdenken, sondern ein schwieriger, aber möglicher Akt, wie er in jeder Familie, jeder zwischenmenschlichen Beziehung täglich auftritt. Versöhnung ist menschlich, denn Konflikte sind eine unangenehme, unsichere Situation, in der sich niemand wohl fühlt. Um eine sichere Situation zu schaffen, braucht es Versöhnung und braucht es kluge Diplomaten zwischen Staaten. Je mehr menschliche, mutige, warmherzige Staatenführer ihre Arbeit gewissenhaft tun, desto weniger wird Versöhnung in Europa Wunschdenken, sondern Realität. Polen und Deutschland haben eine lange gemeinsame Geschichte. Vieles darin wird niemals vergessen werden, wie ich in den bitteren Gesichtszügen meiner Grosseltern lesen kann, wenn sie erzählen, wie sie ihre Muttersprache verleugnen mussten, nachdem Schlesien in polnischen Besitz überging. Diese beiden warmherzigen, bodenständigen Menschen sind für mich mein grösstes Vorbild zur Versöhnung. Eine Existenz aufgeben zu müssen und ins Nichts zu gehen, aufgrund von unüberwindbaren Konflikten ist die extremste Konsequenz, die Konflikte auf Regierungsebene auf den Einzelnen im Volk haben kann. So wie die Einzelnen niemals vergessen, aber verzeihen lernen können im Laufe der Jahre, so müssen auch Staaten einander vergeben lernen. Denn Versöhnung ist menschlich. Und Regierungen sind für Menschen.

Judith Wolfframm Andrássy Universität Budapest Die Macht der Versöhnung Sich zu versöhnen bedeutet, nach einem Konflikt Frieden zu schließen und in Eintracht miteinander zu leben. Etymologisch leitet es sich von „sühnen“ her: „eine Schuld abbüßen, für ein begangenes Unrecht eine Strafe, Buße auf sich nehmen“.1 Die Versöhnung mit anderen Staaten, Gesellschaften oder Gemeinschaften, mit denen wir durch eine „gemeinsame Gewaltgeschichte“ verbunden sind, setzt unsere Versöhnung mit unserer eigenen Vergangenheit voraus, also ihre Anerkennung in all ihren Aspekten: ein gemeinsames Wissen um uns selbst als Opfer und Täter; nicht nur die Anerkennung der eigenen Leiden, sondern auch das Eingestehen des Leides, das wir anderen zugefügt haben.2 In nationalen Geschichtsnarrativen gibt es bei Betrachtung der eigenen traumatischen Vergangenheit 2015

| 27


Az Andrássy Universität Budapest diákjainak az esszéi

meist nur drei akzeptierte Rollen: den Sieger über das Böse, den Widerstandskämpfer gegen das Böse (bzw. den Märtyrer, wenn er diesen Kampf nicht überlebt) und das Opfer, das Böses erlitten hat.3 Die Rolle des Täters wird in den wenigsten Fällen eingestanden. Wenn doch, wird die Verantwortung oft auf von der eigenen Identität abgegrenzte Gruppen ausgelagert. Allerhöchstens waren wir – genauer gesagt, unsere Vorfahren – Mitläufer, vielleicht Mittäter; jedenfalls war das eine „andere Generation“, für deren Handeln oder Unterlassen wir uns nicht verpflichtet fühlen, kollektiv Mitverantwortung zu übernehmen. Seit 1989 sind es in Mittel- und Osteuropa vor allem die politischen Eliten, die Geschichtsbilder prägen.4 Sie beziehen sich dabei vielfach auf ältere Geschichtstraditionen zurück und setzen diese zur nationalen Identitätskonstruktion ein.5 Was nicht in diese Narrative und Konstruktionen passt, wird ausgeblendet – stört und verzerrt aber die transnationale Kommunikation in Europa.6 Die so geförderten Narrative und Diskurse bleiben nicht auf die Konstruktion der Vergangenheit beschränkt. Sie wirken sich ebenso auf die Wahrnehmung von aktuellen politischen, wirtschaftlichen und kulturellen Fragen aus. Als Beispiel kann der politische Diskurs in Ungarn zur Flüchtlingssituation genannt werden. Ungarn stellt die Flüchtlinge in eine Reihe mit den Invasoren im Laufe der Geschichte und stilisiert sich selbst zum Bollwerk der Christenheit und zum Verteidiger der Grenzen und Beschützer Europas.7 Versöhnung ist zu wichtig, um sie einer abgrenzten Gruppe oder Elite zu überlassen. Sie muss von der gesamten Gesellschaft, von allen Machtebenen und Altersgruppen als gemeinsame Verantwortung und Aufgabe wahrgenommen werden. Transnationale Jugend- und Bildungsprojekte sind ein wertvoller Beitrag zur Erweiterung des Kreises der Personen, die sich für die Aufgabe der Vergangenheitsbetrachtung und der Versöhnung mitverantwortlich fühlen. Gesamtgesellschaftlich ist ihre Wirkung aber begrenzt. Diskurse sind durch Macht bedingt. Projekte zur Versöhnung müssen versuchen, sich in Machtstrukturen Geltung zu verschaffen. 1 FDuden Deutsches Wörterbuch, 6. Aufl., Mannheim 2006 (CD-ROM). 2 ASSMANN Aleida, Von kollektiver Gewalt zu gemeinsamer Zukunft: Vier Modelle für den Umgang mit traumatischer Vergangenheit. In: VON LINGEN Kerstin (Hg.), Kriegserfahrung und nationale Identität in Europa nach 1945: Erinnerung, Säuberungsprozesse und nationales Gedächtnis. Paderborn 2009, S. 42-51. Hier: S. 47-49. 3 Ebd. S. 47. 4 LIEBHART Karin / PRIBERSKY Andreas, Verhüllen / Enthüllen. Gedächtnispolitik als Politik des Vergessens? In: FEICHTINGER Johannes / GROSSEGGER Elisabeth / MARINELLI-KÖNIG Gertraud u. a. (Hg.), Schauplatz Kultur – Zentraleuropa. Transdisziplinäre Annäherungen. Innsbruck 2006, S. 73-81. Hier: S. 79. 5 JUDT Tony, The Past is Another Country: Myth and Memory in Postwar Europe. In: Daedalus Vol. 121, No. 4 (1992), S. 83-118. Hier: S. 105. 6 ASSMANN, Von kollektiver Gewalt, 2009, S. 49. 7 Miniszterelnöki Kabinetiroda, Orbán Viktor napirend előtti felszólalása, 2015. szeptember 21.; http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/beszedek-publikaciok-interjuk/orban-viktor-napirend-elottifelszolalasa20150921 (letzter Abruf: 11.10.2015).

Karl Dieter Uesseler Andrássy Universität Budapest

Versöhnung in Europa – Zukunftswerkstatt Erinnerungskultur In seinem Essay „Zur Verfassung Europas” (2011) macht Jürgen Habermas darauf aufmerksam, dass die Völkerrechtstexte und europäischen Verfassungen, die nach dem Zweiten Weltkrieg verkündet wurden, erstmals den Begriff der Menschenwürde aufnehmen und an eine prominente Stelle rücken. Von Randerschei28

| Történelemórák a szabadságról 2


Essays der Studierende der Andrássy Universität Budapest

nungen abgesehen, kennen weder die Menschenrechtserklärungen des 18. noch die Verfassungen des 19. Jahrhunderts diesen seit der Antike bekannten und von Immanuel Kant gültig formulierten Moralbegriff. Die Vermutung liegt nahe, dass die Grenzerfahrung des Holocaust dazu geführt hat, den Begriff der Menschenrechte nachträglich moralisch aufzuladen (vgl. HABERMAS 2011, 14-15). Durch eine staatlich sanktionierte Erinnerungskultur konnte sich nach der deutschen Wiedervereinigung der Holocaust als „negativer Gründungsmythos” der Bundesrepublik Deutschland etablieren (vgl. ASSMANN 2013, 67-70). Die Stockholmer Holocaust-Konferenz setzte einen Prozess in Gang, der das Gedenken an diesen Zivilisationsbruch zu einer „Eintrittskarte” in die Europäische Union bestimmte. Schon ist vom „Gründungsmythos Europas” die Rede. In den Beitrittsverfahren haben die mittel- und osteuropäischen EU-Mitglieder sowie die baltischen Staaten diesen Prozess nachvollzogen – ob nur formal oder gar widerwillig, sei dahingestellt. Denn die Rede vom doppelten Standard, in dem in diesen Ländern an vielen EU-Politiken kritisch „zweierlei Maß” (ung. „kettős mérce”) festgestellt wird, bezieht sich zu Recht auch auf die Erinnerungspolitik. Die „Opferkonkurrenz” zwischen Holocaust und Gulag ist noch nicht durch ein gesamteuropäisches, symmetrisch den stalinistischen und den nationalsozialistischen, auf Vernichtung abzielenden staatlichen Terror verknüpfendes Gedenken zum Stillstand gekommen. Aleida Assmann spricht von einer „nachhaltigen Spaltung Europas” (vgl. ASSMANN 2013, 154-165). Um diese Asymmetrie aufzuheben, wäre – neben neuen Ansätzen historischer Forschung (vgl. SNYDER, 2015, 2011) und entsprechenden Einzeluntersuchungen – auch eine tiefer gehende Auseinandersetzung mit den beiden Totalitarismen, die den Modernisierungsprozessen des 20. Jahrhunderts anhaften, angebracht (vgl. HANSEN 2013; siehe auch ARNASON 2000, 1996, 1993). Scheint auch in Deutschland mit der Erhebung des Holocaust zum „Gründungsmythos” auf den ersten Blick eine Art Saturierung des mahnenden Gedenkenwollens bzw. –müssens eingetreten zu sein - eine Art „Versöhnung” mit der Geschichte also, die historische Verantwortung für die Untaten des NS-Regimes durchaus einschließt -, so erweist sich bei näherem Hinschauen, dass der Diskurs über „würdige” und „unwürdige” Formen des Gedenkens noch nicht verstummt ist. Die fortwährenden Debatten um zwei Denkmäler, das zentrale „Denkmal für die ermordeten Juden Europas” in Berlin und das größte dezentrale Denkmal an über 6.000 Orten in 19 europäischen Ländern (über 55.000 so genannte „Stolpersteine”), zeigen deutliche Rekurse auf den Begriff der Menschenwürde. Damit nehme ich den Gedankengang von Habermas wieder auf. Ihm zufolge handelt es sich bei der Menschenwürde nicht um eine Art begrifflichen „Nebelvorhang”, der es nach dem Zweiten Weltkrieg Staaten mit unterschiedlichster Gewährleistung der Menschenrechte erleichterte, der UN-Charta beizutreten. Das Konzept der Menschenwürde begründet sytematisch ein horizontales Verständnis der Menschenrechte – zusätzlich zu dem vertikalen Verständnis der vom Staat gewährten individuellen Freiheits- und Partizipationsrechte. So genommen, ist das Konzept ein „Einfallstor” für moralische Imperative in die formale Gesetzeswelt, anders gesagt: Die Erfahrung verletzter Menschenwürde hat eine heuristische Funktion und kann zur Rechtsquelle neu formulierter Menschenrechte werden. Umgekehrt stellt dieser „Seismograph” die „Drittwirkung” der Menschenrechte sicher, d. h. das horizontale Hineinwirken in die Beziehungen der Mitglieder eines demokratischen Gemeinwesens zueinander. Die Scharnierwirkung des Begriffs, das „Janusgesicht” der Menschenwürde mit der doppelten Blickrichtung auf das formale, einklagbare Recht und die überschießende Moral, begründet die gegenseitige Achtung der Bürger als Freie und Gleiche. Dieser Wirkungszusammenhang verkörpert zugleich die realistische Utopie der Menschenrechte (vgl. HABERMAS 2011, 18-21). Diesen Ansatz in das „dialogische Erinnern” (ASSMANN 2013, 195-203; 2012, 60-61) aufzunehmen, hätte damit nicht nur zum Ziel, die beklagte Asymmetrie in der Erinnerungskultur West- und Osteuropas zu schließen, sondern nähme den Charakter einer Zukunftswerkstatt an. Literatur: ARNASON 2000: Communism and Modernity / Johann P. Arnason. In: Daedalus, Vol. 129, No. 1, Multiple Modernities (Winter, 2000), pp. 61 – 90 ARNASON 1996: Totalitarismus und Modernisierung / Johann P. Arnason. In: Lars Clausen (Hrsg.), Gesellschaften im Umbruch. Frankfurt / M. : Campus Verlag, pp. 154 – 163 ARNASON 1993: The Future that Failed : Origins and Destinies of the Sovjet Model / Johann P. Arnason. London: Routledge ASSMANN 2012: Auf dem Weg zu einer europäischen Gedächtniskultur? Vortrag im Wiener Rathaus am 30. März 2009 / Aleida Assmann. Mit einem Vorwort von Hubert Christian Ehalt [Hrsg.]. Wiener Vorlesungen im Rathaus Bd. 161. Wien : Picus ASSMANN 2013: Das neue Unbehagen an der Erinnerungskultur : eine Intervention / Aleida Assmann. München : Beck

2015

| 29


Az Andrássy Universität Budapest diákjainak az esszéi

HABERMAS 2011: Das Konzept der Menschenwürde und die realistische Utopie der Menschenrechte / Jürgen Habermas. In: Ders., Zur Verfassung Europas : Ein Essay. Berlin : edition suhrkamp. HANSEN 2013: Zur Frage des Vergleichs von Nationalsozialismus und Kommunismus / Hendrik Hansen. In: Perspektiven der Erinnerungskultur in Europa : Konferenzband : Fachtagung der Konrad-Adenauer-Stiftung und der Andrássy Universität Budapest am 25. April 2013. Hrsg. v. Prof. Dr. Hendrik Hansen, Frank Spengler, Prof. Dr. Manfred Wilke. Budapest: Eigenverlag Konrad-Adenauer-Stiftung : Auslandsbüro Ungarn, pp. 20-28 SNYDER 2015: Black Earth. Der Holocaust und warum er sich wiederholen kann / Timothy Snyder. München : C.H. Beck SNYDER 2011: Bloodlands. Europa zwischen Hitler und Stalin / Timothy Snyder. München : C.H. Beck

Benjamin Kalkum Andrássy Universität Budapest Faktor Religion – Chance oder Hindernis? Die Rolle von Religion bei den Versöhnungsprozessen der europäischen Geschichte ist sehr ambivalent. Einerseits haben religiöse Differenzen immer wieder Konflikte wenn nicht ausgelöst, so doch zumindest befeuert und deren Lösung erschwert – andererseits hat Religion vor allem in der jüngeren Geschichte entscheidend zu gelingender Versöhnung beigetragen. Vor allem in der Form persönlicher religiöser Überzeugungen der beteiligten Politiker und zivilgesellschaftlichen Akteure hat sie einen konkreten Einfluss auf die politischen und gesellschaftlichen Versöhnungs-Prozesse ausgeübt. Man denke an Adenauer mit de Gaulle bei der Friedensmesse in der Kathedrale von Reims oder den Briefwechsel der deutschen und polnischen Bischöfe. Religion kann also ein entscheidender Faktor für das Gelingen von Versöhnung sein, ein mächtiger Katalysator oder auch ein Hindernis. Das wirft zwei Fragen auf: Warum ist das so? Und: Was bedeutet das für uns heute, da innerhalb vieler europäischer Gesellschaften der Frieden durch soziale und kulturelle Verwerfungen gefährdet ist und die Gefahr besteht, dass entlang religiöser Bruchlinien schwere Konflikte aufbrechen? Im Christentum, das seit Jahrhunderten in Europa dominiert, ist Versöhnung eine zentrale Kategorie. Die biblische Heilsgeschichte erzählt ein großes Versöhnungsdrama: der harmonische Gemeinschaft von Gott und Mensch in der Schöpfung, die blutige Entzweiung im Sündenfall, der lange und steinige Weg zur Versöhnung von Gott und Mensch, die im Kreuzesopfer Jesu gipfelt und in seiner Auferstehung besiegelt wird. Aus ihr, so der Anspruch des Neuen Testaments an die Gläubigen, sollen alle Menschen die Kraft zur Vergebung schöpfen: Gott hat „uns durch Christus mit sich versöhnt und uns den Dienst der Versöhnung aufgetragen“ (2 Kor 5,18). Voraussetzung von Versöhnung ist Vergebung, das heißt in erster Linie Verzicht auf Rache und Genugtuung, welche die Gewaltspirale weiterdrehen. Demut und die Barmherzigkeit, wie Jesus sie verkündet und vorgelebt hat, sind dafür Vorbild. Nachdem die christlichen Konfessionen dies endlich verinnerlich zu haben scheinen, stellt sich heute vornehmlich die Frage, ob und wie diese Übereinkunft auch im interreligiösen Dialog mit dem Islam erzielt werden kann. Dafür muss der Islam jedoch zuerst sein Selbstverständnis klären, denn zur Zeit geben Muslime weltweit höchst unterschiedliche Antworten auf diese Frage. Ob sie in Ermangelung globaler Autoräten jemals eine Übereinstimmung in dieser Frage erzielen können, ist zudem fraglich. Ob Religion also in Zukunft einen Beitrag zur Versöhnung leisten kann, ist leider offen.

30

| Történelemórák a szabadságról 2


Essays der Studierende der Andrássy Universität Budapest

Sabrina Göschl Andrássy Universität Budapest Essay Deutsch-Polnische Beziehungen Letzte Überbleibsel alter Feindschaften zwischen Gruppen sind meistens Witze und Skatsche über einander. Wenn ich so zurückdenke, so habe ich sehr lange Zeit keinen solcher über unsere französischen Nachbarn gehört oder gar wiedergeben können, sehr wohl jedoch über unsere polnischen Nachbarn. Meist im zusammenhang mit Kleinkriminalität, wie etwa Diebstahl und Ähnlichem. Dieser Umstand lässt mich nach dem Unterschied zwischen den internationalen Beziehungen Deutschlands zu unseren beiden Nachbarn fragen, und danach, warum die Versöhnung mit den Franzosen so viel tiefgreifender scheind, als die mit den Polen? Die Beziehungen Frankreichs und Deutschlands waren denkbar schlecht, man spricht von Erbfeindschaft, Jahrhunderte wurden Antagonitäten zwischen Franzosen und zumindest deutsch-sprachigen Akteuren mehr oder minder offen ausgetragen. Bereits in der Zwischenkriegszeit gab es verschiedenen Ansätze zur Versöhnung. Der Zweite Weltkrieg unterbrach die Bemühungen auf brutalste Weise. Die erste Städtepartnerschaft wurde 1950 von Ludwigsburg besiegelt, einer Stadt nahe meiner Heimatstadt. Der 1963 unterschriebene Elysée-Vertrag, der bspw. auch das Deutsch-Französische Jugendwerk begründete, oder das Bild von Helmut Kohl und Fancois Mitternad 1984 in Verdun kommen einen in den Sinn. Was ist auf Seiten der Deutsch-Polnischen Beziehungen geschehen? Durch den Kalten Krieg war die Aufarbeitung der Weltkriege lange unmöglich. Danach beschritt man politisch einen ganz ähnlichen Weg, wie mit Frankreich, 1991 wird der Deutsch-Polnische Nachbarschaftsvertrag unterzeichnet und im selben Zuge ebenfalls das Deutsch-Polnische Jugendwerk gegründet. Dieses konnte nun erst 30 Jahre später als das DFJW seine Arbeit aufnehmen. Städtepartnerschaften ereigneten sich auch hier schon früher, die erste 1972 zwischen Gdansk und Bremen, noch zu Zeiten des eisernen Vorhangs. Und auch hier gibt es Szenen, die uns, denken wir nach, in den Sinn kommen, wie Willy Brandts Kniefall 1970. Die 30-jährige Verzögerung scheint im Vergleich den größten Unterschied darzustellen, ein Unterschied der in Zeiten der EU und damit einhergehenden Kontakten und vielfältigen Kooperationen aufholbar scheint. Braucht es hier noch weitereführende Bemühungen? Oder braucht es die gerade wegen dieses besonderen politischen Klimas? Mit 28 Mitgliedern und der Möglichkeit der Mehrheitsentscheide werden die innereuropäischen Beziehungen zwischen einzelnen Ländern wieder wichtiger. Können wir die letzten Schatten der Geschichte abschütteln und Polen als wichtigen Partner auf Dauer gewinnen?

2015

| 31


Az Andrássy Universität Budapest diákjainak az esszéi

Stefan Drexler Andrássy Universität Budapest

Same same but different- Bayern, die Tschechische Republik und die Tücken der Versöhnung Sie trinken Bier, essen gerne deftig oder Mehlspeisen, haben eine Vorliebe für Technik und Natur gleichermaßen und leben seit mehr als 1000 Jahren nebeneinander. Wirkliche Freunde sind Bayern und Tschechen in dieser Zeit trotzdem nicht geworden, woran die Entwicklungen gerade des 19. Und 20. Jahrhunderts maßgeblich ihren Anteil haben. Sprach man bis 1945 zu beiden Seiten des Böhmerwaldes noch ein Deutsch Bayerischer Mundart, so änderte sich dies nun radikal. Auf der einen Anhöhe positionierte sich alsbald die Bundeswehr als Grenzwächter, während auf dem gegenüberliegenden Bergen der Machtbereich des Warschauer Paktes begann. Dazwischen lagen nicht nur Minengürtel, Bewegungsmelder und Stacheldraht, sondern auch ein im wahrsten Sinne des Wortes eiserner, ideologischer Vorhang. Hier das christdemokratisch-barocke, schwarze Bayern als Vorposten der USA, dort die säkular-atheistische CSSR als-zumindest meistens- getreuer Erfüllungsgehilfe der roten Moskauer Genossen. Gerade Bayern war es auch, wo sich die Vertreibung der 3,5 Millionen Sudetendeutschen am nachhaltigsten auswirkt. Vergleichsweise viele Flüchtlinge fassten hier Fuß und trugen mit ihrem Know-How zum Aufstieg des vormaligen Agrarlandes erst zum Industrie- und alsdann zum Hochtechnologiestandort bei. Nirgends war der Einfluss der Vertriebenen folglich so groß wie in Bayern. Gerade die Neubürger waren eine verlässliche Machtstütze der CSU und wurden von deren Übervater Franz Josef Strauß gekonnt zum „Vierten Stamm Bayerns“ neben Altbaiern, Franken und Schwaben erklärt. Eine bewusste Spitze gegen die ihm verhassten Kommunisten in Tschechien, konnte er ihnen doch so die Vertreibung eines ganzen Teilvolkes vorwerfen und das Schicksal der Geflohenen mit dem Bayerns verknüpfen. Eine kompromisslose Haltung gegen den ungeliebten Nachbarn für im Gegenzug mehrere Millionen sicherer Stimmen und einen weiterhin prosperierenden Wirtschaftsstandort schien kein allzu schlechtes Geschäft zu sein. Umgekehrt galt so aber auch der Freistaat als vermeintlicher Hort des Revisionismus und der Reaktion als bevorzugtes Ziel Prager Hasstiraden. Wenn die Faschisten also noch einmal Tschechien bedrohen würden, so käme diese Gefahr nicht mehr aus den nunmehr kommunistischen Bruderstaaten Ungarn und der DDR, sondern selbstredend aus Bayern. Mit dem Zusammenbruch des Kommunismus änderte sich daran zunächst nicht viel. Von besonderem Interesse in Tschechien waren für die Bayern vor allem die Vietnamesenmärkten mit ihren gefälschten T-Shirts, Videos und billigen Zigaretten sowie diverse Vergnügungsetablissements. Ansätze zur Vermittlung von Sprache und Kultur der fremden Nachbarn verliefen meist kläglich im Sande. Warum sich auch abmühen? Mit Österreich hat man den bevorzugten Partner schon seit jeher am anderen Ufer des Inns, und musste dieses Land nicht auch ab 1995 an die EU herangeführt werden? Hinzu kamen in der Ära des Ministerpräsidenten Stoiber (1992-2007) mehrere kritische Faktoren. Landesmutter Karin Stoiber genoss bei der Bevölkerung enorme Popularität und ehrliche Sympathie. Dieser Faktor war für ihren eher technokratisch wirkenden Mann und damit auch die CSU von großer Bedeutung. Sie war aber eben als 1943 in Buchau in der Nähe von Karlsbad geborenes Flüchtlingskind auch die personifizierte Ablehnung jedweder Annäherung an Tschechien ohne vorherige Entschuldigung Prags bei den Sudentendeutschen und bestimmte damit indirekt die Linie Bayerns in dieser Frage. Ohne sie zu düpieren war somit eine Verbesserung der Beziehungen kaum möglich und den Bruch mit der Frau des zeitweise mit 2/3 Mehrheit regierenden Ministerpräsidenten wollte nun wirklich niemand mit Karriereambitionen riskieren. Für bayerische Politiker gab es aber sowieso andere Spielfelder als ein ehemaliges Ostblockland. Der Griff nach der Welt schien in den Stoiberjahren möglich. Regierungschefs aus aller Herren Ländern gaben sich in der Staatskanzlei die Klinke in die Hand, Partnerregionen in China, Indien, den USA und Südafrika wurden

32

| Történelemórák a szabadságról 2


Essays der Studierende der Andrássy Universität Budapest

auserkoren, die Kanzlerschaft für Edmund Stoiber anvisiert. Stoiber war es dann auch, der die Benesdekrete 2002 wieder zur Sprache brachte und androhte, er werde als Kanzler den EU-Beitritt Tschechiens zu torpedieren, sollten diese nicht zurückgenommen werden. Zwar scheiterte er in Berlin knapp am Sozialdemokraten Gerhard Schröder und Tschechien konnte in die EU eintreten, dennoch pflegte Stoiber bis zum Ende seiner Amtszeit ein gelinde gesagt unterkühltes Verhältnis zum östlichen Nachbarn. Es gab somit immer echte und auch vorgeschobene Gründe, das Nachbarland zu meiden und auch keinerlei Einladung aussprechen zu müssen. Der Konflikt um den alten Atommeiler Temelin in Südböhmen tat sein Übriges. Erst langsam setze ein Umdenken ein. Bayerns Grenzlandkreise bekamen zusehends die Auswirkungen des demographischen Wandels zu spüren. Fachkräfte gab es zumeist nur mehr auf der tschechischen Seite der Grenze. Auch wenn es in den seltensten Fällen eine Liebesheirat war, so erforderten ein Ausbau von Tourismus und Verarbeitendem Gewerbe ein Aufweichen der alten Grenz- und Feindbilder. Die Wirtschaft war hier Triebfeder und Motor zugleich. Auch politisch änderten sich mehrere Paradigmen. Der neuen Ministerpräsident Horst Seehofer ging persönlich unbelastet in die Gespräche mit seinem tschechischen Amts- und Parteikollegen Petr Necas.2010 besuchte dann auch mit Seehofer erstmals ein bayerischer Ministerpräsident Prag und lobte die Fortschritte in der Aufarbeitung der Verbrechen rund um die Vertreibungen von 1945, wohlwissend, dass die Aufarbeitung eher jungen oder sehr alte Tschechen und weniger der aktuellen Politikergeneration zu verdanken ist. Das liegt vor allem an TV-Beiträgen wie: „ Töten auf Tschechisch“ oder in Buchform publizierten Erinnerungen an enge Freundschaften mit Sudetendeutschen vor der Vertreibung. Auch wird zunehmend differenzierter über die Sudetendeutschen und deren christ- wie sozialdemokratische Führungspersönlichkeiten berichtet, während früher oft pauschal von Millionen Vaterlandsverrätern und Hitler- oder Henleinjüngern gesprochen wurde. Damit wurde eine Debatte über die bisher als sakrosankt geltende Rollenverteilung vom bösen Deutschen und dem tschechischem Opfermythos angestoßen, die bis heute anhält. Bei den Vertriebenengruppen wiederum stand ebenso ein Zeitenwechsel an. Die neue Generation Vertriebenenpolitiker gruppiert sich derzeit in der CSU um den rumäniendeutschen MdB Bernd Fabritius und den ehemaligen MdEP Bernd Posselt. Sie hat also entweder einen anderen Hintergrund als die vorher zumeist sudentendeutschen Politiker oder aber wie im Falle Posselts ein klares Leitbild: Versöhnung der Länder in einem vereinten Europa. Trotz dieser positiven Veränderungen ist das Zusammenwachsen Bayerns und Tschechiens aber noch weit davon entfernt, ein Selbstläufer zu sein. Das hat zum einen ganz praktische Gründe. Es fehlt eine überregional bedeutende, gemeinsame Grenzstadt welche Steuerungs- und Koordinierungsfunktionen übernehmen oder Anlaufpunkt für gemeinsame Institutionen oder Vereine sein könnte. Des Weiteren pflegt Bayern in der Region bereits besondere Beziehungen zu Österreich, Südtirol sowie, historisch und wirtschaftlich bedingt, zu Ungarn und Kroatien. Tschechien hingegen hat trotz der sehr langen, gemeinsamen Grenze gerade mit Blick auf die Benesdekrete kaum Sympathien gewinnen können. Umgekehrt wird die Frage der Restitution von enteignetem deutschen Vermögen in Böhmen sehr stark mit der Enteignung der Kirche und des Adels durch die Kommunisten verknüpft. „Wenn sich also die römische Amtskirche sowie die Familien Lobkowitz, Czernin und Schwarzenberg ihre zu Unrecht enteigneten Palais und Immobilien zurückerstatten lassen können, warum sollte dies dann nicht auch für die Deutschen gelten?“, mag sich manch Tscheche mit besorgter Miene fragen. Ob der ehemalige, hochadelige tschechische Außenminister und Präsidentschaftskandidat von 2013, Karel Schwarzenberg, der Versöhnungsdebatte mit seiner Positionierung zur Abschaffung der Benesdekrete wirklich einen Gefallen getan hat bleibt zu bezweifeln. Vielmehr scheint er nolens volens eine Art Urangst der Tschechen vor einer ominösen Rückkehr der Habsburger mit samt ihres Anhangs aus Aristokraten, Bischöfen, deutschen Siedlern und Soldaten im Falle seinen Wahlsieges geweckt zu haben. Sofort wurde kolportiert, Schwarzenberg würde mit seiner österreichischen Frau nur Deutsch auf dem Hradschin sprechen und sich von tschechischen Lakaien bedienen lassen. Eine mögliche Lösung dieser Problematik ist daher mit der strikten Trennung zwischen den Enteignetengruppen möglich, auch wenn diese Kriterien wie Adel und Deutschtum in einer Person zusammenfallen sollten. Auch sollte Tschechien die Benesdekrete abschaffen. Ein Dokument der Rache hat keinen Platz im Herzen Mitteleuropas und ist auch nicht mehr zeitgemäß, zumal sich auch Deutsche im Rahmen der EU heute jederzeit in Tschechien niederlassen und Grund erwerben können, so wie das viele Polen beispielsweise ob der niedrigen Grundstückspreise im deutschen Vorpommern nicht anders machen. Nur wenn endlich Frieden an der Geschichtsfront herrscht, können Gesten der Versöhnung wie regelmäßige Regierungskonsultationen, verstärkter Spracherwerb auch von deutscher Seite oder ein bewusstes Zusammenwachsen und werben für die Kultur des jeweils anderen nachhaltig Früchte tragen.

2015

| 33


Az Andrássy Universität Budapest diákjainak az esszéi

András Báló

Andrássy Universität Budapest Über die Geschichte, wie ein vielfältiges, lebendiges Europa, unser Europa, aus einer wirtschaftlichen Zusammenarbeit der Europäischen Gemeinschaft für Kohle und Stahl Schritt für Schritt zustande gekommen ist, über das Moment, dass Straßburg, die Stadt, zu der sich die Leute früher nie bekannt, ja sogar Kriege gegeneinander geführt haben, ein Symbol der europäischen Einheit geworden ist, machen wir uns sehr gerne Gedanken. Die lange Geschichte eines kriegerischen Europas scheinen wir heute endlich hinter uns gelassen zu haben. Was aber die Schattenseiten betrifft, weigern wir uns darüber zu reden. Statt eine Selbstprüfung vorzunehmen, statt in uns zu kehren, bringen wir lieber unser Beleidigtsein zur Sprache, und wir bringen immer neue Beschuldigungen hervor. Ohne einen ständigen Dialog können wir uns aber mit diesen Verletzungen kaum auseinandersetzen und keinen Ausweg finden. Die ungelösten Fragen, die unausgesprochene Wahrheit, führen nur zu neuen Konflikten und politischen Spannungen. Solange wir diese nicht bekämpfen können, bleibt eine Versöhnung in einem Europa, das sich heute mit neuartigen Konflikten konfrontiert sieht, nur ein Wunschdenken. Die Kriege in der heutigen Welt werden nicht mehr mit Waffen, sondern mit Geld geführt. Im Wettbewerb mit China und den Vereinigten Staaten kann nur ein einheitliches Europa gewinnen. Dadurch ist die heutige Migrations- und Wirtschaftskrise eine Chance für uns, unsere Gemeinschaft neu zu definieren und unsere Gegensätze zu überbrücken. Aber um die Krise als Chance begreifen zu können, brauchen wir einen ständigen Austausch, einen Dialog und vor allem kritisches Denken, das heißt, wir müssen eine kritische Einstellung nicht nur den anderen gegenüber haben, sondern auch gegenüber uns selbst und es ist unabdingbar, die Tabus zu bekämpfen. Das sollte der einzig gangbare Weg sein, durch den eine Versöhnung in Europa, als Schlüssel zum Fortschritt, in Erfüllung gehen könnte.

Rafał Fabianowicz Andrássy Universität Budapest

Wenn man einen Polen über seine Herkunft fragt, wird man einen Satz hören wie „Bo Polak potrafi“, was übersetzt so etwas heißt wie „weil der Pole es eben kann“. Wir Polen sind stolz Polen zu sein und freuen uns über alle Erfolge überschwänglich, sei es Sport, Kultur oder Politik. Es ist eine Mentalität, die kulturell tiefverankert ist und unser gesellschaftliches Leben prägt. Betrachtet man Hintergründe so ist es nicht einmal verwunderlich. Polen hat eine der tragischsten und zugleich erfreulichsten Geschichten zu erzählen, die das moderne Europa zu bieten hat. Es war das zweite europäische Land nach Korsika, welches in 1791 eine schriftliche Verfassung verabschiedete. Es ist leider auch dasselbe Polen von 1795, dass von Preußen , Russland und Österreich aufgeteilt wurde. Es musste 123 Jahre auf seine Wiedergeburt warten. Das Glück hielt nicht lange und die 1918 gegründete 2.Republik Polens hielt nur bis 1939, bis es von Nazideutschland belagert wurde. Und trotzdem hatte man nach Ende des 2. Weltkrieges seinen Staat wiedererlangt. Bis nun aber die dritte Republik 1989 ausgerufen wurde, musste man wiederum 50 Jahre kommunistische Herrschaft überstehen. 25 Jahre später ist Polen einer der bestintegrierten Staaten Osteuropas innerhalb der Europäischen Union. Man kann das vorgestellte Geschichtsnarrativ, durchaus als Erfolgsgeschichte werten. Unser Stolz hat geholfen, uns in schlechten Zeiten niemals aufzugeben und an einer stetigen Entwicklung zu arbeiten. Dies äußert sich sogar in unserer Hymne, wenn wir singen „Polen ist noch nicht verloren, solange wir noch leben“. Viele Polen vergessen leider, wo diese Hymne geschrieben wurde, nämlich während des polnischen Exils in Frankreich unter Napoleon Bonaparte. Andere Länder haben uns immer wieder geholfen, unseren Stolz und unser Land aufrecht zu erhalten. Auch im zweiten Weltkrieg waren es Exile in England und Frankreich, in denen unsere Regierungen operieren konnten. Ebenso musste ein langer Kalter Krieg ausgefochten werden, bis Polen 1989 die dritte Republik ausrufen konnte. Es ist auch ein Verdienst der europäischen Union, dass wir heute in ungewohnter Stärke auftreten.

34

| Történelemórák a szabadságról 2


Essays der Studierende der Andrássy Universität Budapest

Zusammenhalt hat Polen und Europa immer wieder geholfen Zeiten des Glanzes zu feiern und schlechte Zeiten zu überstehen. Stellt man sich die Frage, ob die Versöhnung in Europa heute beendet ist, muss man diese deutlich verneinen. Die Europäische Union lässt sich durch aktuelle Immigration und Terror in ihrem Zusammenhalt verunsichern, obwohl man es in der Geschichte bereits zusammen bewältigt hat. Versöhnung ist ein dauerhafter Prozess, der niemals zu Ende geht und nur als Kollektiv funktionieren kann. Wenn sich einzelne Länder innerhalb der Europäischen Union auf vorübergehenden Frieden und Komfort ausruhen, werden größere Konflikte entstehen. Ein aktuelles polnisches Beispiel soll dies untermauern. Die rechtskonservative Partei „Recht und Gerechtigkeit“ feiert in Polen einen historischen Sieg und hat seit Beginn der 3. Republik eine erstmalige absolute Regierungsmehrheit. Vom Erfolg geblendet und mit dem ohnehin kulturell verankerten Nationalstolz entsteht ein Bewusstsein, dass diesmal alles anders laufen wird, es ist ja ein historischer Sieg. Polen ruht sich gerade auf seinem Komfort aus und distanziert sich nach den Anschlägen von Paris von einer bereits beschlossenen Quotenregelung, um Flüchtlinge innerhalb der EU besser zu verteilen. Und das, obwohl man historisch gesehen selbst ein ewiger Flüchtling ist. Stolz ist wichtig, um in ruhigen Phasen als Land Kraft zu tanken und die Idas, Robert Lewandowskis und historischen Präsidentschaftswahlen zu feiern. Jedoch braucht Europa gerade jetzt in seiner von Krisen gekennzeichneten Versöhnung ein stark nach außen auftretendes Polen, so wie Polen Europa schon immer gebraucht hat. Polen kann nun mit seiner neuen Regierungsmehrheit viel bewirken, es stellt sich nur die Frage, ob es für oder gegen die Versöhnung in Europa genutzt wird.

Emma Asbóth

Andrássy Universität Budapest Um von die reale Chancen der Versöhnung sprechen zu können, müssen wir die Geschichte der Europäischen Union als Grundsatz nehmen. Die Bestrebungen, eine Union zu binden, waren schon nach dem Ersten Weltkrieg da, die Europäische Union kam aber erst nach dem Zweiten Weltkrieg zu Stande, mit dem Ziel Frieden zu anfertigen. Die Gründungsmitglieder waren Belgien, Frankreich, Niederland, Luxemburg, Deutschland, und Italien, die mit verschiedenen Verträge und Unionen über 50 Jahren einen Verbund von 28 Mitgliedstaaten erschaffen haben, mit insgesamt mehr als einer halben Milliarde Einwohnern. Selbstverständlich stellt sich die Frage: wie Weit können wir von halben Milliarde Menschen als eine Einigkeit sprechen? Die Rechte überwinden die Grenzen, aber die Gefühle auch? Können die Bürger der einzelnen Staaten von der blutigen Geschichte verzichten? Heutzutage ist es einfach zu fragen. Es gibt kaum Tabus - national oder international - worüber man sich an irgendwelchen Forumen nicht erkundigen kann. Nicht so, wie zum Beispiel während Regime Zeiten, die Europa spalteten. Die einheitliche Demokratie, gemeinsame Ziele und die Möglichkeit immer wieder nachzufragen, helfen die Verständnis und somit die Versöhnung der Vergangenheit. Um mit etwas versöhnen zu können, muss man es zuerst verstehen! Das ist öfters einfacher mit der jüngeren Generation, als mit Älteren, die die Geschehnisse miterlebt haben. Sie haben vielleicht weniger Toleranz, und sind an Tatsachen schon gewöhnt, möchten gar keine Veränderungen. Die heutige Generation in Europa, die Krieg nur aus dem Geschichtsbuch kennt, kann damit vermutlich leichter umgehen. Wenn ein Schüler eine Deutsche trifft, denkt nicht sofort an Hitlers Regime, sondern an Bratwurst und Oktoberfest. Andererseits, wenn ein Kriegsveteran verziehen kann, wieso hätte jemand die Recht, Ärger zu halten? Genau das ist die schwerste Sache meiner Meinung nach, diese Vorurteile auszurüsten. Kann eine Nation, die natürlich sehr stolz auf ihr Kultur, Sprache, Tradition ist, wegen ihrer Geschichte begrenzt werden? Hat dieses Nationalbewusstsein auch seine negative Seite? Kann ein Staat ihre Scheitern zugeben, und darüber öffentlich sprechen? Auf der oppositionellen Seite vermag eine Staat sehr leicht übertriebende Abgrenzung zeigen, mit der Wunschdenken, dass sie keine Fehler gemacht hat. Ein Schritt für die Lösung ist das Kennenlernen von anderen Kulturen. Mit diesen Technologien heutzutage bedeutet das auch nicht viel Energie und Zeit…

2015

| 35


Az Andrássy Universität Budapest diákjainak az esszéi

Zusammengefasst können wir feststellen, dass es Uneinigkeiten sicherlich immer gegeben haben, und immer geben werden zwischen Staaten. Jedoch muss ein gemeinsames Futur geben, mit Zusammenarbeit, unbegrenztem Verstehen - und natürlich Versöhnung.

Romy Ruppert

Andrássy Universität Budapest „Versöhnung in Europa“ – gerade in der Finanz- und Flüchtlingskrise brachen alte Ressentiments wieder auf, wurden als ‚gelöst‘ betrachtete Probleme wieder thematisiert und instrumentalisiert. Ist es also doch eher ein „Wunschdenken“, als die „Realität“? Dabei wurde doch der Europäischen Union – und damit Europa, ‚uns‘ also – vom Norwegischen Nobelkomitee 2012 mit dem Friedensnobelpreis gerade dies bescheinigt! ‚Die Union und ihre Vorgänger haben über sechs Jahrzehnte zur Förderung von Frieden und Versöhnung beigetragen. Seit 1945 ist diese Versöhnung Wirklichkeit geworden.‘, so die Begründung1. Das vorliegende Essay soll der Fragestellung nachgehen, ob Versöhnung in Europa nur Wunschdenken oder doch Realität ist. Dabei wird exemplarisch am Beispiel der Fernsehtalkshow ‚Okruzenje (Vicinities)‘, gezeigt, das Versöhnung in Europa durch Projekte, die Vertrauen schaffen, möglich ist. ‚Okruzenje (Vicinities)‘ ist ein seit 2012 bestehendes Projekt des Center for Democracy and Reconciliation in Southeast Europe, welches, in Kooperation mit dem European Fund for the Balkans2, Gäste der Region des Balkans zusammenbringt, um über unterschiedliche Themen die Region betreffend – von Identität, über Jugendarbeitslosigkeit, bis hin zu der Rolle des Balkans in der Europäischen Union – zu sprechen. Sie wird in sieben Ländern ausgestrahlt und funktioniert ohne Übersetzer, da die meisten Sprachen der Region wechselseitig verstanden werden. Seit 2012 hat sich nicht nur die Anzahl der teilnehmenden Länder und Sendungen vergrößert, auch kam es zu grenzüberschreitenden regionalen Kooperationen der Medien und die Show wurde selbst zur Schlagzeile, als das Europäische Parlament 2013 seinen Fokus darauf richtete3. Das Ziel der Sendung ‚Okruzenje (Vicinities)‘ ist es, die Kommunikation, die die letzten Jahrzehnte nur auf ein nötiges Minimum beschränkt war, wieder in etwas Normales und Wünschenswertes zu transferieren. Was also noch vor Jahren undenkbar schien – einander zuhören und gemeinsam Problemlösungen für den Balkan entwickeln – wird mit diesen Projekt Realität! Außerdem hat die Sendung etwas Bemerkenswertes geschafft: im August 2015 haben sich der Albanische Premierminister Edi Rama und sein serbischer Kollege Aleksandar Vucic in einer Sondersendung dieses Formats getroffen. Die Spezialsendung avancierte zur meistgesehen Show mit ca. 2 Millionen Zuschauern in Serbien und einem Marktanteil von 85% in Albanien, und wurde auch in den anderen Balkanstaaten mit großem Interesse verfolgt. Gerade aufgrund der noch zaghaften Beziehungen beider Staaten zueinander, zeigt die Wahl dieses Mediums dessen Anerkennung – nicht nur in der Region des Balkans. Projekte wie dieses hier vorgestellte ‚Okruzenje (Vicinities)‘ zeigen, dass nicht nur die Zeit reif ist für Versöhnung, sondern das vor allem die Zivilbevölkerung dafür bereit ist! Ein Leuchtturmprojekt, welches noch vor Jahren undenkbar war, strahlt ein gemeinsames Gespräch ehemals verfeindeter Staaten aus. Auch wenn die Schritte eher zaghaft und vorsichtig gegangen werden – sie werden gegangen und tragen so zum Verständnis, aber auch zum Vertrauen in den anderen bei. Und Vertrauen ist genau das, was für Versöhnung so wichtig ist. Vertrauen und Mut. Vielleicht ist es ein Elitenprojekt, ja, aber es wird von der Zivilbevölkerung unterstützt und dankbar angenommen. Welchen nahrhafteren Boden für Versöhnung als den Willen der betroffenen Menschen können wir uns mehr wünschen? ‚Okruzenje (Vicinitis)‘ gibt Hoffnung, dass dieser Wille zur Versöhnung anhält. 1 o.V., Friedensnobelpreis für die EU, 12.10.2012, https://www.tagesschau.de/ausland/friedensnobelpreiseu100. html (abgerufen am: 22.11.2015). 2 Mehr Informationen zum Projekt: http://cdrsee.org/projects/vicinities (abgerufen am: 22.11.2015). 3 Mehr Informationen hierzu: http://balkanfund.org/2013/12/vicnities-presentation-in-the-europeanparliament- panel-discussion-confronting-the-past-and-looking-towards-the-future-highlighting-the-impact-ofthe- tv-talk-show-viciniti/ (abgerufen am: 22.11.2015).

36

| Történelemórák a szabadságról 2


2015

| 37


Média a Történelemórákról

38

| Történelemórák a szabadságról 2


A Történelemórák a szabadságról a Lengyel Köztársaság Budapesti Nagykövetsége és a budapesti Lengyel Intézet 2014-ben indított programsorozata, amely Közép- és Kelet-Európa demokratikus átalakulásával kapcsolatos témákkal foglalkozik.2015-ben tíz találkozóra került sor, amelyeken több száz ember vett részt.

Mitrovits Miklós Moderátor

A Történelemórák a Szabadságról című programsorozatot 2014-ben indítottuk el azzal a céllal, hogy meghívott vendégeinkkel beszélgessünk a lengyel–magyar közelmúltról, a rendszerváltás előzményeiről, a Szabadsághoz vezető útról. 2015-ben folytattuk a rendezvénysorozatot. Nem csupán azért, mert nagy közönségsikert aratott az első évad, hanem azért is, mert úgy éreztük, hogy van még miről beszélgetnünk, vannak még olyan témák, amelyek érdekelnek bennünket. A Szabadság ugyanis nem csak a múltban, hanem a jelenben és a jövőnkben is fontos szerepet tölt be. Ráadásul a rendszerváltás után számos, a Szabadsággal összefüggő kérdés aktuális maradt: Hogyan tudunk szabadon és tudatosan élni az új rendszer körülményei között? Milyen kompromisszumokat kell megkötnünk az életben ahhoz, hogy álmainkat valóra váltsuk? Szabadok maradunk-e, ha sorozatos kompromisszumokat kötünk? Milyen új célokért érdemes küzdenünk az új világban? Beváltotta-e a demokrácia a hozzá fűzött reményeinket?

Partnerek:

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre próbáltak válaszokat keresni idei vendégeink. Terítékre került a színház és az irodalom szerepe, a nők jogai és a nőmozgalmak helyzete, a szabad sajtó és a cenzúra problémái, de szembenéztünk a holokauszt emlékezetével is. Úgy vélem, hogy e beszélgetések sokat segítettek abban, hogy reálisan tekintsünk a rendszerváltásra és annak következményeire, hogy ne bűnbakokat keressünk, hanem kiutat találjunk a még mindig meglévő, vagy visszatérő problémákra. Mitrovits Miklós (1978) történész, polonista. 2014-től a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. Fő kutatási területe Kelet-Közép-Európa XX. századi története, különösen Lengyelország és a lengyel–magyar kapcsolatok története. 2010-ben jelent meg első könyve „A remény hónapjai… A lengyel Szolidaritás és a szovjet politika, 1980–1981” címmel, majd 2014-ben a „Lengyel, magyar „két jó barát” – A magyar-lengyel kapcsolatok dokumentumai, 1957–1987” című kötete.

Impresszum A kiadványt kiadta: Lengyel Intézet, Budapest, www.lengyelintezet.hu Fotók: Paweł Karnowski, Fazekas István, Lengyel Intézet, Lengyel Nagykövetség, Andrássy Universität Budapest Programkoordinátor: Jarosław Bajaczyk A szövegek szerzője: Mitrovits Miklós Design: Tóth Tamás ISBN 978-83-64306-05-1


Történelemórák a szabadságról 2 2015

Profile for Polish Institute Budapest

Történelemórák a szabadságról 2015/History lessons about freedom 2015  

A publication by the Polish Institute and Embassy of Poland in Budapest covering a discussion series on different aspects of post-1989 democ...

Történelemórák a szabadságról 2015/History lessons about freedom 2015  

A publication by the Polish Institute and Embassy of Poland in Budapest covering a discussion series on different aspects of post-1989 democ...

Advertisement