Valószínűleg bátorította Gertudot, szórakoztatta őt, lyukat beszélt a hasába, mert dadám végül levetkőztetett engem és egy fehér bundára terített, amit bizonyára Kampa úr vetett oda neki sebtében. Kiabálva ellenkezhettem, mert a kezembe nyomtak egy fedőt, hogy játsszam vele. A fedő érintése a hasam meztelen bőrén és a fényképezőállvány világos fénye, az objektív rám szegeződő tekintete, ez a rám összpontosult figyelem eredményezte, hogy életemben először, még ügyetlenül, ingatagon és bizonytalanul, de kívül álltam magamon, s a fényképezőgép szemével néztem magamra, egy más tekintettel, ami hűvös volt, távoli és közömbös, s ami később ugyanilyen szenvtelenül jegyzi majd le kezem mozgását, szemhéjaim rezgését, a szoba fülledtségét. Ez a rajtam kívüli látás, ahogyan nézek, azóta egyre gyakrabban jelenik meg, míg végül engem magam is megváltoztat, mert elvesztem a bizonyosságot, hogy ki vagyok, hol a középpontom, az a pont, amely körül minden más elhelyezkedik. Ugyanazokat a dolgokat minden alkalommal máshogy látom majd. Először elveszem benne, megrémülök, kétségbeesetten keresem az állandóságot. Végül beismerem, hogy az állandóság létezik, ám az oly messze van tőlem; s én egy patak vagyok, a nowa rudai folyócska, ami egyszer csak megváltoztatja a színét, s egyetlen dolgot tudok elmondani magamról, hogy
28