Page 1

Olga Tokarczuk Nappali ház, éjjeli ház „Niania”

Műfordító kurzus Körner Gáborral Lengyel Intézet, Budapest 2013


Tartalomjegyzék

A dada (ford. Bán Bence Levente)

3

A nevelőnő (ford. Anna Chrzanowska)

7

Dadus (ford. Felvidéki Eszter)

11

A dadus (ford. Gecse Adrienn)

15

A dadus (ford. Hamsovszki Júlia)

19

Dada (ford. Heffler Tomasz)

22

Dadus (ford. Jakubovics Ivett)

26

A dajka (ford. Karaba Márta Alexandra)

30

Dadus (ford. Körner Gábor)

34

az Dadus: (ford. Pecznyik Krisztina)

38

Dajka (ford. Plander Patrícia)

42

Dadus (ford. Szabó Adrienn)

46

Dada (ford. Szalók Márton)

50

Dajka (ford. Szathmáry István)

54

A dada (ford. Varga Lilla)

58

A dadus (ford. Vas Viktória)

62

Dadus (ford. Weidl Zsófia)

66

A dadus (ford. Zsigó Anna)

70

2


A dada

Volt egy német dadusom. Gertruda Nitschének hívták. Kicsi volt és fürge, akár egy rágcsáló, és erős szemüveget hordott, amiben a villanykörtéktől kezdve egészen a napig minden fényforrás sokszorosan tükröződött vissza. Lengyelül csak néhány szót tudott, és azokat is főleg akkor használta, ha az anyukámmal beszélt. Velem úgy beszélt, ahogy gondolkodott, vagyis németül. Jól emlékszem az arcára, gyengéden durva mozdulataira, pulóverének tapintására, a kakaó illatára. A szavaira viszonyt nem emlékszem. Akkoriban még semmilyen nyelv sem volt a birtokomban, szűz voltam a nyelv terén, és nem is volt szükségem semmiféle szóra: se lengyelre, se németre, se semmilyenre. Neki megvolt a maga nyelven, ami mindenki számára idegennek, vagy egyenesen gyűlöletesnek tűnt (végtére is még csak húsz évvel voltunk a háború után). Ezen a nyelven beszélt hozzám, ezen a nyelven énekelt és dorgált engem. Sokszor egy fából készült babakocsiba tett, és átvitt a kis tavak feletti gáton, a tősgyökeres Kampáékhoz, akiknek csecsebecsékkel telezsúfolt otthonában véget nem érő beszélgetésekben vettünk részt – én persze némaságban. Ezek alatt a beszélgetések alatt én a pokróccal letakart ágyon ültem, párnákkal megtámasztva, Gertruda és Kampowa asszony pedig az asztalnál csészékkel csilingelve. Ezután a karjára vett és bizonyára tükröződtem a szemüvegében. De erre nem emlékszem – 3


nem voltam még jelen saját képmásomban, nem léteztem még a tükrök számára. Gertruda miatt folyton azt remélem, hogy tudok németül, hogy ott pihen benne ez a nyelv elrejtve, betakarva minden lengyel beszélgetésem porával, a könyvek nagy kupacával, amiket olvastam, kezdve az Ábécéskönyvvel Alával és Ásszal. De ha nem is az egész nyelv, legalább a fontosabb szavak többsége, ami elég ahhoz, hogy elboldoguljak. Várok arra a pillanatra, amikor ez a nyelv felfedi magát bennem, tankönyvek és unalmas tanórák segítsége nélkül. Amikor egyszercsak váratlanul elkezdem érteni, de az is lehet, hogy – küszködve ugyan, mert sem az ajkaim, sem a nyelvem nem áll rá, hogy másként formálódjon – elkezdek beszélni. És biztos vagyok benne, hogy megérteném a németet, ha valaki – mint Gertruda – fölém hajolna, dédelgetne és megetetne. Ha valaki az ablakon át megmutatná nekem a parkot, és feltenné azokat a butácska kérdéseket, amiket a felnőttek szoktak feltenni a gyerekeknek: „Hát az meg micsoda? Ki megy ott? Hol az anyukád?” Ha valaki elnézően engedné nekem, hogy bebarangoljam kezemmel az arcát, és felfedezzem jellegzetes vonásait. Ha ő lenne az, akit elalvás előtt utoljára, ébredés után először megpillantok. Kampáéknáé történt először, hogy megpillantottam és meg is jegyeztem magam. Egyéves forma lehettem, mert már tudtam ülni. Épp annak a vándorfényképésznek kellett eljönnie hozzánk, aki 4


néhány évvel később első osztályosként is lefényképezett engem. Valószínűleg biztatnia kellett Gertrudát, beszélgetnie vele és szórakoztatni, mert Gertruda levetkőztetett engem, és ráültetett arra a fehér szőrmére, amit minden bizonnyal Kampa úr adott neki buzgalmában. Biztosan kiabálással tiltakoztam, mert odaadták nekem a lábosfedőt, hogy játsszak vele. És éppen ennek a fedőnek az érintése a meztelen hasamon, és a világos lámpa fénye az állványon, és a fényképezőgép rám mutató lencséje, ez az egész rám összpontosított figyelem eredményezte azt, hogy életemben először, jóllehet még ügyetlenül, támolyogva és bizonytalanul, de magamtól felálltam, és az objektív szemével néztem önmagamra, valahogy más tekintettel, ami nem teljesen a sajátom, egy hideg, független, közömbös tekintettel, ami aztán egykedvűen rögzíteni kezdte a kézmozdulataimat, a szemhéjam rebbenését, a szoba párás levegőjét és a gondolatokat – mindent, még a befejezetleneket és a félresikerülteket is. Ez a tekintet, ez a rajtam kívül álló tekintet, amivel ekkor néztem, azóta egyre többször felbukkan, míg végül elkezd megváltoztatni engem is, mert elveszítem a bizonyosságot arról, hogy ki vagyok, és hogy hol van az én középpontom, a pont, ami köré minden mást rendezek. Ugyanazokat a dolgokat minden alkalommal másként látom majd. Először elveszek benne, és megrémülök. Kétségbeesetten keresni kezdem az állandóságot. Végül felismerem, hogy az állandóság ugyan létezik, de messze kívül van rajtam, én pedig 5


áramlat vagyok, az a kis folyó Nowa Rudában, amelyik folyton változtatja a színét, és az egyedüli, amit elmondhatok magamról, az az, hogy megesem. Átfolyok térben és időben lévő helyen, amiben tér és idő vonásai összegződnek – de semmi több. Az egyetlen hozadék, ami következménye is ennek, hogy a különböző nézőpontokból szemlélt világok – különbözők. Így hát annyi világban tudok élni, amennyit képes vagyok közülük megpillantani.

Fordította: Bán Bence Levente

6


A nevelőnő

Német nevelőnőm volt. Nietsche Gertrúdnak hívták. Apró és mozgékony volt mint egy rágcsáló, erős szemüveget viselt, amin többszörösen visszatükröződött minden fényforrás,a villanykörte éppúgy mint a nap. Lengyelül csak néhány szót ismert és azokat is főleg az anyukámmal való beszélgetéshez használta, hozzám úgy beszélt ahogy gondolkodott, azaz németül. Jól emlékszek az arcára, a gyengéden érdes mozdulataira, a pulóverei érintésére, a kakaó illatra. Viszont a szavaira nem emlékszem. Akkor még nem volt a kezemben semmilyen nyelv, szűz voltam a nyelvek terén, semmilyen szavakra nem volt szükségem; sem lengyelekre, sem németekre, sem akármilyenekre.. Neki saját nyelve volt, ami mindenkinek körös-körül idegennek tűnt, sőt, utálnivalónak. (Végül is még csak húsz éve lett vége a háborúnak.). Ezen a nyelven beszélt hozzám, énekelt és szidott. Fa babakocsiba tett, a tavak gátjain keresztül ment a rokonaihoz, egyetlen autochtonokhoz, Kampokhoz és ott, a díszekkel teli házban végeérhetetlen beszélgetésekben vettünk részt együtt, én természetesen hallgatásban. A beszélgetések közben egy selejtesen letakart ágyon ültem, párnákkal kitámasztva., Gertrúd pedig Kampnéval koccintottak csészéikkel. Utána karjába vett és biztosan visszatükröződtem szemüvege lencséjében.

7


Emlékezni viszont nem emlékszem erre. – Nem volt még saját tükörképem, nem léteztem a tükrök számára. Gertrúd okán még mindig reménykedem benne hogy tudok németül,hogy bennem van, a lengyel beszélgetéseimet porral átírva. A kopott könyvekkel melyeket elolvastam, az ábécéskönyvben szereplő Ala-val és As-szal, még ha nem is az egész nyelv, akkor legalább sok a legfontosabb szavak közül, elegendő mennyiségű a boldoguláshoz. Várom azt a pillanatot amikor ez a nyelv előtűnik belőlem, nyelvkönyvek és unalmas nyelvórák nélkül. Hirtelen innen onnan amonnan elkezdem érteni és talán még – bár nehézségekkel, mert sem az ajkaim sem a nyelvem nincsenek hozzászokva a másképp álláshoz, elkezdek beszélni. Biztos vagyok benne ha értenék németül ha valaki – mint Gertrúd – fölém hajolna, kényeztetne, etetne. Ha az ablakon keresztül megmutatná a parkot, feltenné azokat a buta kérdéseket, amiket a szülők tesznek fel a gyerekeiknek. „És ez mi? Ki jön itt? Hol van anyu?” Ha szeretettel megengedné hogy kezeimmel az arcát tapogassam és felfedezhessem az egyediségét. Ha az elalvás előtt látott utolsó és az ébredés után látott első képpé válna.

Kampéknál láttam meg és emlékeztem magamra először. Egy éves lehettem, mert már ültem. Biztos ugyanaz a vándorfotós jött el, aki pár évvel később, az első osztályban csinált rólam egy képet. Meg kellett győznie Gertrúdot, jókedvre kellett derítenie, mert 8


levetkőztetett és fehér szőrmére ültetett, melyet biztosan Kampa úr dobott neki oda készségesen. Biztos kiabálással tiltakoztam, mert fezék fedőt adtak a kezembe játékul. S pont e fedő érintése a meztelen hasamhoz és az állványon álló lámpa világos fénye, a rám irányított fókusz,, ez az egész rám öszpontosított figyelem érték el, hogy először az életben, még tökéletlenül, remegve, bizonytalanul magamon kívül álltam és az objektíven keresztül néztem magam, más szemmel, nem egészen a sajátommal, hűvös tekintettel, távoli , közönyös, mely aztán ugyanilyen szenvtelenül fogja figyelni a kezem mozdulatait, a szemem remegését, a szoba fülledtségét és minden gondolat még azok a befejezetlenek is akármilyenek. Ez a pillantás a hely ahonnan magamat nézem kívülről , egyre többször meg fog jelenni, amíg saját magamat változtatja meg., mert elvesztem a magabiztosságom, ki vagyok én, hol a közepem, az a pont ami köré minden más csoportosul. Ugyanazokat a dogokat látom, mindig egy kicsit másképp. Előbb elveszek ebben, Elszörnyedek. Kétségbeesetten fogom keresni az állandóságot. Végül elismerem hogy az állandóság tényleg létezik, de messze rajtam kívül van, én vagyok a folyam, az a patak az új Rudzban ami időről- idöre megváltoztatja színét, és az egyetlen dolog amit elmondhatok magamról , még pedig azt, hogy zajlok, úszom a térben és időben, és e hely és idő lehetőségeinek eredménye vagyok, semmi más. Az egyetlen pozitívum ami ebből következik,hogy a több nézőpontból látott világok különbözőek, így hát 9


annyi világban élhetek, amennyit csak képes vagyok megnézni.

Fordította: Anna Chrzanowska

10


Dadus

Volt egy német dadusom. Gertrud Nietschenek hívták. Apró volt és fürge, akár egy rágcsáló, erős szemüveget viselt, melyben többszörösen visszatükröződött minden fényforrás, a villanykörtétől a napig. Csak néhány szót ismert lengyelül, ezeket főleg akkor használta, amikor anyámmal beszélgetett, hozzám azon a nyelven szólt, amelyen gondolkodott, vagyis németül. Jól emlékszem az arcára, érdes-finom mozdulataira, pulóvereinek érintésére, kakaó illatára. De nem emlékszem szavaira. Akkor még nem volt kéznél semmilyen nyelv, nyelvileg érintetlen voltam, egyáltalában nem volt szükségem szavakra: se lengyel, se német szavakra, semmilyenekre. Saját nyelve volt, körülötte mindenkinek idegen, mi több utálatos (végeredményben csak húsz év telt el a háború óta). Ezen a nyelven beszélt hozzám, énekelt, korholt. Fa babakocsiba tett és a gátakon keresztül útnak indult a tavakhoz, ahol rokonai éltek, az egyedüli őslakosok, a Kampok, és ott, együtt, az ő díszekkel teli otthonukban végeláthatatlan beszélgetésekben vettünk részt. Én természetesen csendben. E beszélgetések alatt párnákkal felpolcolva ültem a terítővel letakart ágyon , Gertrud pedig az asztalnál Kampnéval, csilingelő teáscsészékkel. Aztán karjára vett, és biztosan visszatükröződtem szemüvege üvegében. De erre nem emlékszem – még nem voltam jelen tükörképemben, még nem léteztem a tükör számára. 11


Gertrudnak köszönhetően egyre reménykedem abban, hogy tudok németül, hogy valahol rejtve ott lapul bennem, összes lengyel beszélgetéseim porrétege, a könyvek halmai alatt, melyeket elolvastam, az ábécéskönyvvel együtt, ha nem is a teljes nyelv, akkor a legfontosabb szavak, melyek elegendőek ahhoz, hogy elboldoguljak. Várom a percet, amikor ez a nyelv tankönyvek és unalmas leckék segítsége nélkül előbukkan bennem. Hirtelen, minden ok nélkül, és elkezdek érteni, mi több, bár nehézkesen, mert se ajkam, se nyelvem nem szokott más hangok formálásához, elkezdek beszélni. És biztos vagyok benne, hogy értenék németül, ha valaki –mint Gertrud- fölém hajolna, becézne, táplálna. Ha az ablakon át a park felé mutatna, és feltenné azokat az oktalan kérdéseket, amiket a felnőttek intéznek a gyerekekhez: „Mi ez? Ki az ott? Hol a mama?” Ha gyengéden megengedné, hogy ujjaimmal kifürkésszem arcát, és felfedezzem egyedülállóságát. Ha ő lenne az utolsó kép, amit látok elalvás előtt, és az első ébredés után.

Kampéknál láttam és jegyeztem meg magam először. Nagyjából egy éves lehettem, mert már ültem. Az a vándor fotográfus lehetett aki aztán néhány évvel később, az első osztályban lefényképezett. Valahogy rá kellett vegye Gertrudot, fel kellett vidítsa, lyukat kellett beszéljen a hasába, mert levetkőztetett, és ráültetett arra a fehér bundára, amit valószínűleg Kamp úr dobott oda 12


neki készségesen. Bizonyára sikítva tiltakoztam, mert egy lábas fedelét kaptam játékszerül. És éppen ennek a fedőnek az érintése meztelen hasamon és a az állványon lévő lámpa vakító fénye, a fényképezőgép rám szegeződő szeme, az egész rajtam összpontosuló figyelem eredményezte, hogy életemben először, még ügyetlenül, botladozva és bizonytalanul kiléptem önmagamból, és az objektív szemével néztem végig saját magamon, valahogy másképp, egy másik tekintettel, nem egészen az enyémmel, hideg, távolságtartó és közömbös pillantással, mely később egyformán szenvtelenül nyugtázza majd kezem mozgását, a szemhéj remegését, a szoba fülledtségét, és a gondolatokat –az összeset, még a befejezetleneket is, bármilyeneket. Ez a tekintet, a magamon kívül eső hely, ahonnan magamra meredek, ettől fogva egyre többször jelenik majd meg, amíg végül engem, magamat meg nem változtat, míg el nem vesztem a bizonyosságot, abban, hogy ki vagyok, hol a közép, hol a pont, mely köré rendeződik minden más. Ugyanazokat a dolgokat minden alkalommal másnak látom majd. Először elveszek ebben az egészben, elfog a rémület. Kétségbeesetten keresem majd az állandóságot. Végül elismerem, hogy az állandóság valóban létezik, de valahol messze, rajtam kívül, én pedig patak vagyok, Nowa Ruda aprócska folyója, mely időről időre színt vált, és az egyedüli, amit magamról mondhatok, hogy megtörtének magammal, átfolyok téren és időn, e tér és idő sajátosságainak összege vagyok, semmi több.

13


Az egyedüli haszon, mely ebből származik az, hogy a különböző pontból szemlélt világok különböző világok. Így annyi világban élhetek, amennyit csak ezek közülük képes vagyok meglátni.

Fordította: Felvidéki Eszter

14


A dadus

Német dadusom volt. Gertrud Nietsche-nek hívták. Apro volt és mozgékony, akár egy rágcsáló, erős szemüveget hordott, melyen tükröződött minden fényforrás a villanykörtétől a napig. Lengyelül csupán néhány szót ismert, ezeket főleg az anyukámmal való beszélgetései során használta, hozzám úgy beszélt, ahogy gondolkodott, vagyis németül. Jól emlékszem az arcára, a gyengéddurva mozdulataira, pulóvereinek tapintására, a kakaóillatára. A szavaira viszont nem emlékszem. Akkor még nem volt semmilyen nyelv a birtokomban, érintetlen voltam tőle, nem volt szükségem semmiféle szóra, sem lengyelre, sem németre, sem bármi másra. Gertrudnak meg volt a saját nyelve, ami mindenki más számára idegennek, sőt gyűlöletesnek tűnt (végül is csak húsz évvel voltunk a háború után). Ezen a nyelven beszélt hozzám, így énekelt, dorgált. Berakott a kis fa babakocsiba, és vitt a tógátak mentén a rokonaihoz, az egyetlen őslakosokhoz, a Kampékhoz, és ott, a csecsebecsékkel teli házban együtt vettünk részt a soha véget nem érő beszélgetésekben. Én persze végig hallgattam. A beszélgetések alatt a pokróccal borított ágyon ültem, párnákkal kitámasztva, Gertrud pedig az asztalnál, Kampánéval csészékkel csilingeltek. Utána a karjára vett és bizonyára tükröződnöm kellett szemüvegének üvegén. De erre nem emlékszem- nem 15


voltam még jelen saját képmásomban, nem léteztem még a tükrök számára. Gertrud miatt folyton abban reménykedem, hogy tudok németül, hogy ott lapulnak bennem az elfedett, porral belepett nagy beszélgetéseink lengyelül, a rakás könyvvel együtt, amiket elolvastam, az ábécéskönyv Alaval és Ásszal, de még ha nem is az egész nyelv, legalább a legtöbb fontos szó, ami elég ahhoz, hogy az ember boldoguljon. Várom azt a pillanatot, amikor ez a nyelv felfedi magát bennem tankönyvek és unalmas nyelvórák segítsége nélkül. Hirtelen innen is, onnan is elkezdem majd érteni, sőt talán, bár nehezen, mert sem az ajkam, sem a nyelvem nem szoktak hozzá, hogy másképp rendezzem őket, elkezdek majd beszélni. És biztos vagyok benne, hogy értenék németül, hogyha valaki - mint Gertrud- fölém hajolna, becézgetne és etetne. Hogyha az ablakon keresztül megmutatná nekem a parkot, és olyan buta kérdéseket tenne föl, amiket felnőttek tesznek fel gyerekeknek: „na, mi ez? Ki megy ott? Hol van anyuci? Hogyha gyengéden megengedné, hogy kezem az arcán bóklásszon feltárva páratlanságát. Hogyha az elalvás előtti utolsó és a felébredést követő első megpillantott képpé válna. Kampéknál vettem észre és véstem az emlékezetembe magam először. Körülbelül egy éves lehettem, mert már ültem. El kellett jönnie ugyanannak a vándor fotósnak, aki néhány évvel később, első osztályos koromban készített rólam képeket. 16


Ösztönöznie kellett Gertrudot, szórakoztatnia, elbeszélgetnie vele, mert ő levetkeztetett engem és leültetett a fehér szőrmére, amit fürgén odadobott neki minden bizonnyal Kampa úr. Bizonyára kiabálással tiltakoztam, mert kezembe adták a fazék fedőjét, hogy játsszak vele. És épp ennek a fedőnek az érintése a has meztelen bőrén, a lámpa világos fénye az ajtófélfán, a fényképezőgép szemének felém forduló célkeresztje, ez az egész rám eső figyelem okozta, hogy életemben először, még ügyetlenül, ingadozva, bizonytalanul önmagamon kívül kerültem és az objektív szemével tekintettem magamra, valamilyen más látószögből, nem teljesen a sajátoméból, hideg, független, közömbös látószögből, ami később ugyanúgy higgadtan jegyzi majd fel karjaim mozgását, szemhéjaim remegését, a szellemiséget a szobában, a gondolatokat- mindegyiket, még ezeket a be nem fejezetteket is, bármilyeneket. Ez a látószög, a rajtam kívüli hely, ahonnan nézek, innentől kezdve egyre gyakrabban meg fog jelenni mindaddig, míg elkezdek magam változni, mert elvesztem a bizonyosságot, hogy ki vagyok, hol van a középpontom, a pont, amely köré minden más rendeződik. Ugyan ezeket a dolgokat minden alkalommal másképp fogom látni. Először elveszem benne, megrémülök. Kétségbeesetten fogom keresni az állandóságot. Végül elismerem, hogy az állandóság valóban létezik, de távol rajtam kívül, én pedig egy patak vagyok, a folyócska Nowa Rudában, amely időről időre változtatja színét, és az egyetlen, amit magamról elmondhatok az, hogy megtörtének, átúszok a 17


térbeli helyen és időben, és e hely és idő jellegének összessége vagyok és semmi több. Az egyetlen előny, ami ebből származik, hogy a különböző pontokból szemlélt világok azok különböző világok. Tehát annyi világban élhetek, amennyit ezek közül képes vagyok meglátni.

Fordította: Gecse Adrienn

18


A dadus

Volt egy német dadusom, Gertrúd Nietsche volt a neve. Apró, fürge rágcsálóhoz hasonló teremtés volt, erős szemüveget viselt, amelyben többszörösen visszafénylett a lámpa és a nap is. Lengyelül alig néhány szót ismert, azokat is mamámmal használta. Velem úgy beszélt, ahogy gondolkozott – németül. Jól emlékszem az arcára, gyengéd-durva mozdulataira, ruhája tapintására, kakaóillatára. De szavait képtelen vagyok felidézni. Akkor nem állt rendelkezésemre semmilyen nyelv, érintetlen voltam tőle, nem volt szükségem szavakra, se németre, se lengyelre. A dadus nyelve mindenkinek idegenül, sőt gyűlöletesen hangzott (végül is alig 20 év telt el a háború óta). Ezen a nyelven beszélt hozzám, ezen a nyelven énekelt és dorgált. Berakott a fából faragott babakocsiba, és a tavak között töltéseken elsétált a rokonaihoz, a Kampáékhoz, az egyetlen őslakos családhoz. Ott, a dísztárgyakkal teli házban a beszélgetéseik a végtelenbe nyúltak. Én persze végig hallgattam. A beszélgetések alatt egy takaróval leterített ágyon ültem, párnákkal megtámasztva, miközben Gertrúd Kampa feleségével ült az asztalnál, csészéik csilingeltek. Később a karjára vett, bizonyára látnom kellett volna magam a szemüvegében. De ilyen emlékképeim nincsenek. Akkor még nem láthattam a képmásomat, még nem léteztem a tükrök számára. 19


Gertrúd miatt soha sem hagyott el a remény, mindig bíztam abban, hogy ragadt rám egy kis némettudás. Reméltem, hogy Alával és Asszel az általánosban olvasott rengeteg lengyel nyelvkönyv pora alatt ott rejlik valahol az én német tudásom. Még, ha nem is a teljes nyelv, de esetleg a legalapvetőbb szavak, amelyekkel boldogulni tudnék. Várom azt a pillanatot, amikor ez előbukkan belőlem, tankönyvek és unalmas nyelvórák igénybevétele nélkül. Hirtelen elkezdem érteni, majd elkezdek beszélni, természetesen nehézségekkel, hiszen sem ajkaim, sem a nyelvem nem gyakorlottak. Biztos vagyok abban, hogy tökéletesen érteném a németet, ha valaki, mint Gertrúd fölém hajolna, dédelgetne és etetne. Ha az ablakból mutatná nekem a parkot, és olyan bugyuta kérdésekkel ostromolna, amilyenekkel a felnőttek szokták a gyerekeket: „Mi az ott? Ki megy ott? Hol van anya?”. Ha hagyná, hogy kalandozzak az arcán, és felfedezzem az egyéniségét, ha ő lenne az elalvás előtti utolsó, és az ébredés utáni első képem. Az első képek magamról Kampáéknál vésődtek az emlékezetembe. Körülbelül egyéves lehettem, mert már ültem. Arra a vándor fényképészre vártunk, aki évekkel később első osztályos koromban is lefényképezett. A fényképész szórakoztató beszélgetésbe elegyedett Gertrúddal, bátorított őt. Engem levetkőztetett, majd egy fehér szőrmére ültetett, amire biztosan Kampa úr vette rá. Biztos kiabálva tiltakozhattam, mert egy fazékfedőt kaptam, hogy azzal játsszak. Talán a fedő hideg érzete a csupasz hasamon, az állványon lévő rám célzott lámpa 20


rideg fénye okozhatták, hogy életemben először, még esetlenül, de mintha kívülről szemléltem volna magam, kívülről a fényképezőgép objektíve szemszögéből. Egy teljesen más, független, közömbös szemszögből, amely később megőrizte a karom mozgását, a szemhéjam remegését, a szoba fülledtségét. Megőrizte minden gondolatomat, még a befejezetleneket is. Az az állapot, ahogyan kívülállóként szemléltem önmagamat, egyre gyakrabban jelenik meg, végül még az énemet is megváltoztatja, mert bizonytalanságot ébreszt a lelkemben, keresem, hogy ki is vagyok valójában, hol van a helyem, hol az a pont, amely körül minden más elhelyezkedik. Ugyanazokat a dolgokat minden alkalommal másképp látom. Először eltévedek és megrémülök. Kétségbeesetten keresem a valóságot. Végül felismerem, hogy az állandóság ugyan létezik, de már kívül esik rajtam. Egy vékony áramlat vagyok, mint a Nowa Ruda melletti patak, amely mindig változtatja a színét. Az egyetlen dolog, amit mindössze elmondhatok magamról, ha megesem, hogy keresztülfolyok az időn és a helyen, akkor e hely és idő tulajdonságainak összessége vagyok. Semmi több. Az egésznek egyetlen haszna van, amit elfogadok, hogy a világ a lekülönbözőbb nézőpontok világa. A különböző nézőpontokból látott világok külön világokat takarnak. Tehát annyi világban élhetek, amennyit képes vagyok meglátni. Fordította: Hamsovszki Júlia 21


Dada

Volt egy német dadusom. Gertrude Nietschének hívták. Apró termetű és mozgékony volt, akár egy rágcsáló, s erős szemüveget hordott, melynek lencséje többszörösen tükrözte a rávetülő összes fényt, a villanykörte fényétől kezdve egészen a napsugarakig. Lengyelül csupán néhány szót tudott, s ezeket is csak akkor használta, amikor az anyukámmal beszélgetett, hozzám úgy szólt, ahogy gondolkodott, németül. Jól emlékszem az arcára, a gyengéd s egyben durva mozdulataira, a pulóvereinek tapintására, a kakaó illatra, amit árasztott. A szavaira viszont nem emlékszem. Nem beszéltem akkor még semmilyen nyelven, nyelvileg szűz voltam, nem volt szükségem szavakra: se lengyelekre, se németekre, semmilyenekre. Neki megvolt a saját nyelve, mely az őt körülvevőknek idegennek, sőt gyűlöletesnek tűnt (nem csoda, hisz alig húsz év telt el a háború óta). Ezen a nyelven beszélt hozzám, énekelt és dorgált. Időnként a fa babakocsiba fektetett és a tavak menti gátakon haladva a rokonaihoz mentünk, az egyetlen őslakosokhoz, Kampáékhoz, s náluk, a kis csecsebecsékkel teli házukban végtelen beszélgetésekben vettünk részt, melyek során én természetesen végig hallgattam. Ezen beszélgetések alkalmával én a pokróccal letakart ágyon ültem, párnákkal alátámasztva, Gertrude pedig Kampanéval az asztalnál ülve csengették csészéiket. Aztán ő a karjaiba vett, én pedig valószínűleg 22


a szemüvegének lencséiben tükröződtem. Bár erre nem emlékszem – még nem rendelkeztem saját tükörképpel, a tükrök szemében én még nem léteztem. Gertrude miatt mindig abban reménykedem, hogy tudok németül, hogy mélyen ott lappang bennem rejtve valahol, lengyelül folytatott beszélgetéseim pora, s az általam elolvasott könyvek hegyei és az első osztályos olvasókönyv alatt, s ha talán nem is az egész nyelv, akkor legalább a legfontosabb szavak egy része, melyek elegendőek ahhoz, hogy elboldoguljak valahogy. Várom azt a pillanatot, amikor a nyelv életre kel majd bennem minden fajta nyelvkönyv és unalmas nyelvórák segítsége nélkül. Hirtelen, se szó, se beszéd, elkezdem érteni és talán, bár némi nehézséggel, mert se ajkaim, se a nyelvem nem szoktak hozzá az idegen mozdulatokhoz, de elkezdek beszélni is. És biztos vagyok abban, hogy értenék németül, ha valaki – mint Gertrude – fölém hajolna, dédelgetne és etetne. Ha az ablakon át mutatná nekem a parkot és bugyuta kérdéseket tenne fel, olyanokat amilyeneket a felnőttek tesznek fel a kisgyerekeknek: „Hát ez micsoda? Hát ki jön itt? Hát hol a mama?” Ha gyöngéden engedné, hogy kezeimmel bizonytalanul kitapogassam arca egyedülálló vonásait. Ha ő lenne az utolsó, akit elalvás előtt látok és az első, akit ébredésemkor megpillantok.

Kampáéknál pillantottam meg és jegyeztem meg magamat először. Egyéves körüli lehettem, mert már 23


ültem. Valószínűleg ugyanaz a vándor fényképész jött el, mint aki néhány évvel később fényképet készített rólam első osztályos koromban. Valószínűleg valahogy sikerült rávennie Gertrudeot, hogy meztelenre vetkőztessen engem, egy kis fehér szőrmére ültessen, melyet Kampa úr nyújthatott oda neki sebtében. Valószínűleg hangos kiabálással ellenkeztem, mert egy fazék fedőjét adták a kezembe játék gyanánt. És éppen annak a fém fedőnek az érintése a mezítelen hasamon, az állványról világító lámpa erős fénye, a rám célzott objektív és a rám irányuló figyelem együttesen okozták azt, hogy életemben először ügyetlenül, imbolyogva, bizonytalanul kiléptem önmagamból és magamra tekintettem az objektív szemével, egy olyan tekintettel, amely más volt, nem a sajátom, hideg, távoli, közömbös, mely később ugyanazzal a közönnyel figyeli majd a kezem mozdulatait, szemhéjam rezgését, a szoba fülledtségét, a gondolataimat – mindet, még a félkészeket is, bármilyenek is legyenek. Ez a tekintet, ez a rajtam kívüli nézőpont, melyből nézek, ettől a pillanattól kezdve egyre sűrűbben jelenik majd meg, míg végül elkezd engem formálni, és már nem leszek biztos abban, hogy ki is vagyok valójában, hol van a középpontom, mely köré minden más rendeződik. Ugyanazokat a dolgokat minden alkalommal másnak fogom látni. Először nem fogom kiismerni magam a dologban, megrémülök. Kétségbeesetten keresem majd a biztos pontot. Végül elismerem, hogy az a biztos pont ugyan létezik, de messze magamon kívül, én pedig a patak vagyok, az a 24


folyócska Nowa Rudában, amelynek mindig változik a színe és az egyetlen, amit mondhatok magamról az az, hogy néha vagyok, átfolyok a térnek és időnek egy pontján és azon időnek és térnek összessége vagyok, semmi más. Az egyetlen hasznos tudnivaló, ami ebből származik az az, hogy a különböző szemszögekből nézett világok különböző világok. Így hát annyi világban élhetek, amennyit csak képes vagyok megpillantani.

Fordította: Heffler Tomasz

25


Dadus

Volt egy német dadám. Gertrud Nietschének hívták. Apró volt és mozgékony, mint a rágcsálók, s erős szemüveget hordott, amely minden fényforrást visszatükrözött, villanykörtétől a napig. Lengyelül alig néhány szót tudott, ezeket is főleg az anyukámmal folytatott beszélgetésekben használta; hozzám úgy beszélt, ahogy gondolkodott, azaz németül. Jól emlékszem az arcára, gyengéd-durva mozdulataira, a pulóvere tapintására, kakaóillatára. A szavaira viszont nem. Akkoriban még nem állt rendelkezésemre egy nyelv sem, még érintetlen voltam a szavaktól, és nem is volt szükségem rájuk, se lengyelre, se németre, se másmilyenre. Neki megvolt a saját nyelve, ami mindenki számára idegennek, sőt, ellenségesnek hatott (végül is még csak húsz év telt el a háború óta). Ezen a nyelven beszélt hozzám, énekelt, szidott. Betett egy fából készült babakocsiba és a tógáton át a rokonaihoz, Kampáékhoz sétált, ahol, a teljes díszbe öltöztetett házban végtelen beszélgetésekben vettünk részt együtt. Én, persze, csendben. Ezen beszélgetések közben a takaróval leterített ágyon ültem, párnákkal körbetámasztva, Gertrud pedig az asztalnál ült Kampánéval, csilingelő teászcsészékkel. Aztán a karjára vett, és bizonyára visszatükröződtem a szemüvegében. Erre azonban nem emlékszem – még 26


nem volt saját képmásom, még nem léteztem a tükrök számára. Gertrud miatt remélem, hogy tudok németül. Remélem, hogy ott pihen bennem elrejtve, porként szétszóródva minden lengyel beszélgetésben s a könyvhalmazokban, amiket elolvastam. Ha nem is az egész nyelv, legalább a legfontosabb szavak, amik elegendőek ahhoz, hogy elboldoguljak valahogy. Várom a pillanatot, amikor ez a nyelv feltárul bennem, unalmas tankönyvek és leckék nélkül. Hirtelen csak elkezdem megérteni, beszélni – bár nehézségekkel, hiszen sem ajkam, sem nyelvem sem szokott hozzá, hogy másképp formálja a hangokat. Biztos vagyok benne, hogy megérteném a németet, ha lenne valaki – mint Gertrud -, aki fölém hajolna, dédelgetne és etetne. Megmutatná az ablakból a parkot, s közben ostobán kérdezgetne, ahogyan a felnőttek szokták a gyerekeket: „Hát ez micsoda? Ki az ott? Hol a mama?” Ha gyengéden hagyná, hogy kezeimmel bejárjam arcán, felfedezve egyediségét. Ha ő lenne az első képem ébredés után, s az utolsó elalvás előtt.

Kampáéknál vettem észre magam először, ott jegyeztem meg az arcomat. Körülbelül egy éves lehettem, mert már ültem. Ugyanazt a vándorfényképészt vártuk, aki később az első osztályban lefotózott. 27


Valószínűleg bátorította Gertudot, szórakoztatta őt, lyukat beszélt a hasába, mert dadám végül levetkőztetett engem és egy fehér bundára terített, amit bizonyára Kampa úr vetett oda neki sebtében. Kiabálva ellenkezhettem, mert a kezembe nyomtak egy fedőt, hogy játsszam vele. A fedő érintése a hasam meztelen bőrén és a fényképezőállvány világos fénye, az objektív rám szegeződő tekintete, ez a rám összpontosult figyelem eredményezte, hogy életemben először, még ügyetlenül, ingatagon és bizonytalanul, de kívül álltam magamon, s a fényképezőgép szemével néztem magamra, egy más tekintettel, ami hűvös volt, távoli és közömbös, s ami később ugyanilyen szenvtelenül jegyzi majd le kezem mozgását, szemhéjaim rezgését, a szoba fülledtségét. Ez a rajtam kívüli látás, ahogyan nézek, azóta egyre gyakrabban jelenik meg, míg végül engem magam is megváltoztat, mert elvesztem a bizonyosságot, hogy ki vagyok, hol a középpontom, az a pont, amely körül minden más elhelyezkedik. Ugyanazokat a dolgokat minden alkalommal máshogy látom majd. Először elveszem benne, megrémülök, kétségbeesetten keresem az állandóságot. Végül beismerem, hogy az állandóság létezik, ám az oly messze van tőlem; s én egy patak vagyok, a nowa rudai folyócska, ami egyszer csak megváltoztatja a színét, s egyetlen dolgot tudok elmondani magamról, hogy

28


mindez megtörténik, átfolyok időn és téren keresztül, s ezen terek és idők összessége vagyok, semmi több. ennek következtében a világok, amiket különböző nézőpontból figyelünk, különböző világok. Tehát annyi világban élhetek, amennyit csak módomban áll felfedezni.

Fordította: Jakubovics Ivett

29


A dajka

Volt egy német dajkám. Gertrud Nietschének hívták. Apró termetű és fürge volt, akár egy rágcsáló, erős szemüveget viselt, mely sokszorosan vert vissza minden fényforrást, a villanykörtétől kezdve a Napig. Csak néhány szót tudott lengyelül, ezeket főleg anyámmal folytatott beszélgetéseiben használta, hozzám úgy szólt, ahogy gondolkodott, vagyis németül. Jól emlékszem az arcára, gyengéd-durva mozdulataira, pulóvere tapintására, kakaóillatára. De a szavaira nem emlékszem. Akkor még semmilyen nyelv nem volt a birtokomban, még nem érintettek meg a nyelvek, nem volt szükségem se lengyel, se német, se más szavakra. Neki megvolt a maga nyelve, ami mindenki más számára idegen volt, sőt, gyűlöletes (hiszen csak húsz év telt el a háború óta). Ezen a nyelven beszélt hozzám, énekelt nekem, és szidott. Beleültetett a fából készült babakocsiba, és a tavaknál, a töltéseken keresztül a rokonaihoz vitt, Kampáékhoz, a környék egyetlen bennszülött családjához, és ott, az apró dísztárgyakkal teli házban véget nem érő beszélgetéseken vettünk részt. Én értelemszerűen hallgatásba burkolózva.

A csevegések alatt párnáknak támasztva ültem a letakart ágyon, Getrud és Kampáné pedig az asztalnál, csészéikkel csilingelve. Aztán a karjára vett, és bizonyára láttam magamat szemüvege lencséiben. De erre nem 30


emlékszem – még nem voltam ott a tükörképemben, a tükrök számára még nem léteztem.

Gertrúd miatt ma is él bennem a remény, hogy tudok németül, hogy mélyen, minden valaha kimondott lengyel szó porrétege, minden valaha elolvasott szöveg és az elsős olvasókönyvem alatt ott fekszik, ha nem is az egész nyelv, de legalábbis a legfontosabb szavai közül számos, elég ahhoz, hogy elboldoguljon velük az ember. Várom a pillanatot, amikor ez a nyelv, tankönyvek és unalmas tanórák segítsége nélkül, előtör belőlem. Hirtelen elkezdek érteni, és talán, bár nehezen, mert sem a nyelvem, sem az ajkam nem szokott más hangok formálásához, beszélni is. Abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy értenék németül, ha valaki – ahogy azt Gertrúd tette – fölém hajolva etetne és cirógatna. Ha az ablakon túli parkra mutatva feltenné azokat az ostoba kérdéseket, amiket a felnőttek szoktak a gyerekeknek: „Ez meg mi? Ki megy ott? Hol a mama?” Ha szelíden engedné, hogy kezeimmel bebarangoljam az arcát, és felfedezzem annak egyediségét. Ha ő lenne az utolsó, akit elalváskor, és az első, akit ébredéskor látok.

Kampáéknál láttam meg és véstem emlékezetembe magamat először. Nagyjából egyéves lehettem, mert már ültem. Ugyanaz a vándorfényképész járhatott arra, aki néhány évvel később, elsőosztályos koromban is lefotózott. Úgy tűnik, édes, unszoló szavaival rábírta 31


Gertrúdot, mert az levetkőztetett és a fehér szőrmére ültetett, amit bizonyára Kampa úr nyújtott át neki szolgálatkészen. Valószínűleg kiabálva ellenkeztem, mert egy lábasfedőt nyomtak a kezembe játékul. És éppen annak a hideg fedőnek az érintése meztelen hasamon, a lámpa vakító fénye az állványról, a gép szeme, ami célba vett, és a rám összpontosult nagy figyelem hatására életemben először, még ügyetlenül, bizonytalanul tántorogva, de megálltam rajtam kívül, és annak az objektívnek a szemével néztem magamra, az eddigitől eltérő módon, olyan nézéssel, ami nem volt egészen a sajátom, hidegen, távolról és közömbösen. Később ez a pillantás fogja érzékelni kezem mozdulatait, szemhéjam remegését, a szoba fülledtségét, és a gondolatokat – mindegyiket, még a befejezetleneket, semmirekellőket is. Attól fogva egyre gyakrabban fogok erre a rajtam kívüli nézőpontra kerülni, mígnem az elkezd megváltoztatni, mert elvesztem a bizonyosságot afelől, hogy ki is vagyok, hol van a középpontom, ami köré minden egyéb szerveződik. Ugyanazokat a dolgokat minden alkalommal másként fogom látni. Először el fogok veszni ebben az egészben, megrémülök. Kétségbeesve fogom keresni az állandóságot. Míg végül belátom, hogy az állandóság, bár létezik, messze rajtam kívül helyezkedik el, én pedig áramlat vagyok, az a kis Nowa Ruda-i folyó, aminek időről időre megváltozik a színe, és az egyetlen dolog, amit magamról elmondhatok, az az, hogy egy történés vagyok, ami saját magammal esik meg, átfolyok

32


a téridő egy pontján, és az ottani körülmények összege vagyok, semmi több. Mindennek egyetlen előnye az, hogy a különböző nézőpontokból látott világok – különböző világok. Ezért annyiban élhetek egyszerre, ahányat képes vagyok meglátni közülük.

Fordította: Karaba Márta Alexandra

33


Dadus

Volt egy német dadusom. Gertrud Nietschének hívták. Kicsi és mozgékony volt, mint egy rágcsáló, erős szemüveget hordott, többszörösen tükröződött benne minden fényforrás a villanykörtétől a napig. Lengyelül alig néhány szót tudott, azokat is főleg a mamámmal való társalgásban használta; velem úgy beszélt, ahogy gondolkodott, vagyis németül. Jól emlékszem az arcára, gyengéd-durva mozdulataira, pulóverei tapintására, kakaóillatára. A szavaira viszont nem emlékszem. Még nem rendelkeztem nyelvvel, érintetlen voltam tőle, nem volt szükségem se lengyel, se német, se más szavakra. Neki megvolt a maga nyelve, amely mindenki számára idegennek, sőt gyűlöletesnek tűnt (végül is csak húsz évvel voltunk a háború után). Ezen a nyelven beszélt hozzám, énekelt, feddett. Berakott a fából készült babakocsiba, s a tógátakon elsétált rokonaihoz, Kampáékhoz, az egyetlen őslakos családhoz, akiknek dísztárgyaktól roskadozó otthonában végtelen beszélgetéseken vettünk részt együtt. Én persze hallgattam. Társalgás közben én a pokróccal letakart ágyon ültem, vánkosokkal megtámasztva, Gertrud meg Kampánéval az asztalnál, – csingiling! – csészével a kezében. Aztán a karjára vett; biztos tükröződtem a szemüvegében. De erre nem emlékszem – még nem

34


voltam jelen a képmásomban, nem léteztem a tükrök számára. Gertrud miatt folyton reménykedem, hátha tudok németül, hátha titkon itt porosodik bennem valahol lengyel beszédem alatt, az általam olvasott betűhegyek alatt, az ábécéskönyv és a „bari béget” alatt ha nem is az egész nyelv, de legalább a legfontosabb szavak, amikkel már elboldogulok. Várom a pillanatot, amikor tankönyvek és unalmas biflázás nélkül előkerül ez a bennem szunnyadó nyelv. Egyszer csak hipp-hopp érteni kezdek, sőt talán, ha akadozva is – elvégre sem ajkam, sem nyelvem nem szokta meg, hogy máshogy formálódjon – beszélni. Biztos vagyok benne, érteném a németet, ha valaki – akárcsak Gertrud – fölém hajolna, simogatna, etetne. Ha az ablakból mutatná a parkot, és feltenné a bugyuta kérdéseket, amiket a felnőttek feltesznek a gyerekeknek: „És az micsoda? Ki megy ott? Hol a mama?” Ha gyengéden hagyná, hogy kezemmel az arcomon bóklásszam, és felfedezzem egyediségét. Ha ő lenne az utolsó kép, amit elalvás előtt látok, és az első, felkelés után.

Kampáéknál láttam először és jegyeztem meg az arcom. Egyéves lehettem, mert már ültem. Ugyanaz a vándor fényképész jöhetett, aki pár évvel később az első osztályos képeimet csinálta. Gondolom, ügyesen rávette Gertrudot, megnevettette és lukat beszélt a hasába, mert dadusom levetkőztetett, és leültetett a fehér 35


bundácskára, amelyet alighanem Kampa úr dobott oda neki készségesen. Nyilván üvöltve tiltakoztam, mert adtak egy fazékfedőt, hogy játsszam vele. E fedő érintése csupasz hasamon, az állványon világító lámpa erős fénye, a fényképezőgép rám szegeződő szeme, ez az egész rám összpontosuló figyelem lehetett az oka, hogy életemben először, még ügyetlenül, imbolyogva és bizonytalanul kiléptem önmagamból, és az objektív szemével pillantottam magamra, egy más tekintettel, amely nem teljesen a sajátom, egy hűvös, távoli, közönyös tekintettel, amely később ugyanilyen szenvtelenül fogja rögzíteni a kézmozdulataimat, a szemhéjam remegését, a fülledt szobát és a gondolataimat – mindet, még a félkész, silány gondolatokat is. Ez a rajtam kívül eső tekintet, hely, ahonnan nézek, ettől kezdve egyre gyakrabban jelenik meg, míg végül engem magamat is megváltoztat: elvesztem a bizonyosságot abban, ki vagyok, hol a középpontom, az, ami köré minden egyéb rendeződik. Ugyanazokat a dolgokat mindig másnak és másnak látom. Először elveszem az egészben, megrémülök. Kétségbeesetten keresem az állandóságot. Végül belátom, létezik ugyan állandóság, de messze rajtam kívül, én pedig áramlat vagyok, a nowa rudai patak, amely időről-időre megváltoztatja a színét, s csupán annyit mondhatok magamról, hogy megesem, keresztülfolyok a térben és időben létező helyen, és e hely és idő tulajdonságainak összessége vagyok, semmi több.

36


Az egésznek egy haszna van: hogy a különböző pontokból látott világok különbözőek. Tehát annyi világban élhetek, amennyit képes vagyok meglátni.

Fordította: Körner Gábor

37


az Dadus:

Német dadám volt. Gertrud Nietsche-nek hívták. Apró és mozgékony volt, mint egy rágcsáló, erős szemüveget viselt, amely többszörösen tükrözött vissza minden fényforrást, az izzótól a napsugárig. Lengyelül csak néhány szót ismert és azokat is főleg csak a mamámmal folytatott beszélgetésekben használta, hozzám úgy beszélt, ahogyan gondolkodott, tehát németül. Jól emlékszem az arcára, a gyöngéden durva mozgására, a kardigánja érintésére, kakaó illatára. De nem emlékszem szavaira. Akkor még semmilyen nyelv ismerete nem állt rendelkezésemre, szűz voltam a nyelvek terén, még nem volt szükségem szavakra, se németre, se lengyelre, se másra. Neki megvolt a saját nyelve, amely körülöttünk mindenki számára idegen, majd gyűlölt (végülis csak 20 évvel voltunk a háború után) volt. Ezen a nyelven beszélt hozzám, énekelt és dorgált. Berakott a fából készült babakocsiba és ment tógátakon keresztül a rokonaihoz, az egyetlen őslakos családhoz, Kampékhoz, és ott, a díszekkel teli házukban, végeláthatatlan beszélgetésekbe bonyolódtunk. Természetesen én hallgattam. Ezek alatt a beszélgetések alatt én az ágytakaróval letakart ágyon ültem, párnákkal megtámasztva, Gertrúd pedig az asztalnál Kampnéval csilingelt a csészékkel. Azután a karjába vett és én biztosan tükröződtem a szemüvege lencséiben. Bár erre nem emlékszem. A saját 38


tükörképeimben sem voltam jelen, nem léteztem még a tükrök számára. Gertrúd miatt folyamatosan reménykedem, hogy tudok németül, hogy rejtve bennem van, ott porosodik minden lengyelül folyó beszélgetésem, a kazal írás, amiket elolvastam, és az ABC-s könyv alatt, és ha még csak nem is az egész nyelv, legalább a legfontosabb szavak elegendőek ahhoz, hogy elboldoguljak. Várok egy olyan pillanatra, amikor ez a nyelv feltűnik bennem, tankönyvek és unalmas leckék nélkül. Hirtelen se szó, se beszéd, elkezdem érteni és bár talán akadozva, mert sem ajkaim, sem nyelvem nem szoktak hozzá a másképp formálódáshoz, elkezdek beszélni. És biztos vagyok benne, hogy megérteném a német nyelvet, ha valaki – mint Gertrúd – fölém hajolna, dédelgetne és etetne. Ha az ablakból megmutatná nekem a parkot és olyan oktalan kérdéseket tenne fel, amilyeneket a felnőttek szoktak intézni a gyermekekhez: „Mi ez? Ki jön ott? Hol a mama?” Hogyha megengedné, hogy kezeimmel gyengéden bejárjam az arcát és felfedezzem annak egyediségét. És ha ő lenne az utolsó kép, amit látok elalvás előtt és az első felkelés után. Kampéknál láttam először magamat és jegyeztem meg arcomat. Körülbelül egy éves voltam, mert már ültem. Valószínűleg ugyanaz a vándorfotós érkezett, aki néhány évvel később az első osztályos fotóimat készítette. Muszáj volt ösztönözni Getrúdot, játékosan lyukat beszélni a hasába, mert levetkőztetett engem és 39


leültetett a fehér bundára, amit Kamp úr készségesen nyújtott oda. Biztosan üvöltéssel tiltakoztam, mert megkaptam a fedőt a lábasról, hogy azzal játsszam. És ennek a fedélnek az érintése a has meztelen bőrén, a lámpa éles fénye az állványról, a fényképezőgép rám szegeződő szeme és a rám irányuló figyelem okozhatták, hogy életemben először, még sikertelenül, tétován kiléptem önmagamból és az objektív szemével néztem magamra, valamilyen más pillantással, nem egészen a sajátommal, hűvös, távoli, semleges pillantással, ami utána ugyanolyan szenvtelenül rögzítette kézmozdulataimat, szemhéjaim remegését, a szoba fülledtségét és a gondolataimat, mégha azok befejezetlenek, hanyagok is voltak. Ez a pillantás, rajtam kívül eső hely, amiből nézek, attól kezdve egyre gyakrabban jelenik meg, míg a végén engem is elkezd megváltoztatni, mert elveszítem a bizonyosságot, ki is vagyok, hol van az én középpontom, ami köré minden más szerveződik. Ugyanazokat a dolgokat látom másképpen, minden alkalommal. Először elveszek ebben, megrémülök. Kétségbeesetten keresem az állandóságot. Végül felismerem, hogy az állandóság ugyan létezik, de oly kívül esik tőlem, én pedig egy áramlat vagyok, egy patak Nowa Rudában, ami folyton változtatja a színét és csupán annyit tudok elmondani magamról, hogy előfordulok, átáramolok térben és időben lévő helyen és én vagyok ennek a helynek és időnek az összes tulajdonsága és semmi több. Az egyetlen előny, ami ebből következik az, hogy a világok 40


különböző nézőpontokból különböző világoknak látszanak. Így annyi világban élhetek, amennyit képes vagyok meglátni közülük.

Fordította: Pecznyik Krisztina

41


Dajka

Régen volt egy német dajkám. Gertrúdnak hívták. Törékeny volt és fürge, mint egy mezei rágcsáló. Erős szemüveget viselt, amin többszörösen visszatükrödődtek a villanykörte és a nap fényei. Lengyelül csak pár szót ismert, melyeket csak az anyukámmal folytatott beszélgetések során használt. Hozzám olyan nyelven szólt, amelyen gondolkodott: németül. Jól emlékszem az arcára, gyengéd és egyben durva mozdulataira, pulóvere érintésére, a kakaó illatára. Szavaira viszont nem emlékszem. Egy nyelv sem állt még közel hozzám, tiszta voltam, nem volt szükségem szavakra: se lengyel, se német se bármely más nyelven. Neki megvolt a maga nyelve amit használt, s amely mindenki számára aki körbevette idegennek, sőt utálatosnak hatott( hiszen csak húsz év telt el a háború óta). Ezen a nyelven beszélt hozzám, énekelt és fegyelmezett. Fababakocsiba tett engem, és kis gátokon keresztül vitt a rokonaihoz, Kampáékhoz, akik az egyedüli őslakos németek voltak. Náluk, a túldíszített házban aztán együtt vettünk részt a végtelenségig tartó beszélgetésben. Én természetesen hallgattam. A beszélgetések alatt egy takaróval leterített ágyon, párnákkal felstócolva ültem, Gertrúd pedig Kampánéval az asztalnál csészéiket kocogtatták. Később a karjába vett, és biztos vagyok benne, hogy alakom visszaverődött a szemüvegén. Erre azonban nem emlékszem: túl kicsi 42


voltam, akkor még nem láttam magam a saját tükörképemben, nem léteztem még a tükröknek. Gertrúdnak köszönhetően még mindig reménykedem benne, hogy tudok németül, valahol elrejtőzve él bennem, mélyen a lengyel rakta porréteg és könyvhalom alatt, amiket még Alaval és Asszal olvastam el, és ha nem is a teljes nyelv térne vissza, csak a legfontosabb szavak, az is elég lenne ha csak annyi,amennyivel meg tudnám értetni magam. Várom a pillanatot, amikor ez a nyelv előbújik belőlem, mindennemű nyelvkönyv és unalmas lecke nélkül. Hirtelen elkezdem érteni, és talán még el is kezdek beszélni- nehézséggel persze, hiszen sem ajkaim, sem nyelvem nem gyakorlott abban,hogy másképp működjön. Biztos vagyok benne, hogy értenék németül, ha valaki- mint Gertúd- fölém hajolna,dédelgetne és etetne. Ha valaki az ablakból megmutatná a parkot, és olyan buta kérdéseket tenne fel nekem, amilyeneket a felnőttek szoktak a gyerekeknek: Mi ez? Ki jön? Hol van anya? Ha az a valaki gyöngédségből engedné,hogy a kezemmel bolyongjak az arcán, és felfedezzem benne az egyediségét- hogy elalvás elött az ő arcát lássam utoljára és ébredés után az övét elősször. Emlékeim szerint Kampáéknál láttam meg magam elösször. Körülbelül egy éves lehettem, mert már tudtam ülni. Ugyanannak a fotósnak kellett jönnie, aki pár év elteltével az első osztályos képemet készíthette. Meg kellett győznie Gertrúdot, hízelgéssel vagy rábeszéléssel 43


mert felkapott és levetkőztetett engem, fehér bundára ültetett, amit Kampa úr adhatott oda neki nagy szorgalommal. Nyilván sírhattam, mivel odaadták a lábos fedelét, hogy játszak vele. A tető érintése a meztelen hasamon, az állólámpa világos fénye, a rám irányított fényképezőgép lencséje, a felém irányuló figyelem azt eredményezték, hogy életemben először bizonytalanul és ügyetlenül az objektíven keresztül kivülről láttam magam. Más szemmel, nem teljesen a sajátommal, hideg,távoli,közömbös tekintettel. Később majd ugyanolyan higgadtan fogom figyelni a mozdulataimat, a remegő szemhéjamat, a szobában lévő forróságot, a gondolatokat, bármilyenek legyenek is. Ez a tekintet, a középpontom, amelyből nézek, ettől kezdve egyre gyakrabban fog megjelenni, míg végül meg nem változtat, mert elbizonytalanodom ki is vagyok én, hol van a helyem, egy pont ami köré minden más rendeződik. Másképp fogom látni ugyanazokat a dolgokat minden alkalommal. Először elveszek majd benne, megijedek. Elkeseredetten fogom keresni az állandóságot. Végül felismerem, hogy az állandóság létezik, de messze áll tőlem. Mert én egy patak vagyok, a Nowa Ruda-i folyó, amelyik folyton változtatja a színeit: az egyetlen dolog amit elmondhatok magamról, hogy megtaláltam önmagam. Átáramlok egy helyen térben és időben, semmi más nem vagyok mint ennek az időnek, és helynek tulajdonságainak vagyok az összessége, semmi más.

44


Az egyetlen haszon ami ebből ered,az az, hogy különböző pontokból nézve a világok, valóban külön világok. Tehát annyi világnak válhatok a részévé, amennyit képes vagyok észrevenni.

Fordította: Plander Patrícia

45


Dadus

Volt egy német dadusom. Gertrud Nietschének hívták. Pici volt és fürge, mint egy rágcsáló, erős szemüveget viselt, ami többszörösen tükrözött vissza mindenféle fényforrást, a villanykörtétől a napsugárig. Lengyelül csak néhány szót ismert és azt is főként a mamámmal való beszélgetésekkor használta, hozzám pedig úgy beszélt, ahogy gondolkodott, németül. Jól emlékszem az arcára, a gyengéd-durva mozdulataira, a kardigánja tapintására, kakaó illatára. A szavaira viszont nem emlékszem. Még nem állt rendelkezésemre egyetlen nyelv sem, érintetlen voltam a nyelv terén, nem volt szükségem szavakra: se lengyelre, se németre, se semmilyenre. Saját nyelve volt, ami mindenki más számára idegennek, sőt utálatosnak tűnt (elvégre csak 20 évvel voltunk a háború után). Beszélt hozzám, énekelt és dorgált ezen a nyelven. A fából készült babakocsiba tett és a tó menti töltésen keresztül átment a rokonaihoz, az egyedüli őslakos családhoz, Kampáékhoz és ott az apró dísztárgyakkal teli házban véget nem érő beszélgetéseken vettünk részt együtt. Én persze hallgattam. Ezen beszélgetések alatt a takaróval leterített ágyon ültem, párnákkal megtámasztva, Gertrud pedig az asztalnál Kampánéval csilingelt a csészékkel. Aztán a karjára vett és biztosan tükröződtem a szemüvegének lencséiben. Bár erre nem emlékszem – még a saját 46


tükörképeimben sem voltam jelen, még nem léteztem a tükrök számára. Gertrud miatt még mindig abban bízom, hogy tudok németül, hogy rejtve bennem él, porral borítva minden lengyelül folyó beszélgetés, a halom könyv alatt, melyeket általánosban olvastam az ABC-s könyvvel, és még ha nem is a teljes nyelv, de legalább a legfontosabb szavak, ami elég ahhoz, hogy elboldoguljak vele. Várom a pillanatot, amikor ez a bennem szunnyadó nyelv előbukkan bennem, tankönyvek és unalmas biflázás nélkül. Egyszerre váratlanul elkezdem megérteni és talán még, ugyan akadozva, mert se az ajkaim, se a nyelvem nincs hozzászokva, hogy másképp formálódjon, beszélni. És biztos vagyok benne, hogy megérteném a németet, ha valaki – mint Gertrud – fölém hajolna, simogatna és etetne. Ha az ablakból mutatná nekem a parkot és olyan buta kérdéseket tenne fel, mint amilyeneket a felnőttek szoktak a gyerekeknek: „És mi az ott? Ki megy ott? Hol van mama?” Ha gyengéden engedné, hogy kezeimmel arcán kalandozzam és felfedezzem annak egyediségét. Ha az a kép lenne, amit elalvás előtt utolsóként és ébredéskor elsőként látok. Kampáéknál láttam magam először és jegyeztem meg az arcom. Úgy egy éves lehettem, mert már ültem. Ugyanaz a vándor fotós lehetett, aki pár évvel később az első osztályos fotóimat készítette. Addig kellett rábeszélnie Gertrudot, játékosan lyukat beszélni a hasába, amíg levetkőztetett engem és egy fehér bundára 47


ültetett, amit valószínűleg Kampa úr adott át készségesen. Nyilván üvöltve tiltakoztam, mert megkaptam a lábasról a fedőt, hogy azzal játsszak. És ennek a fedőnek az érintése a csupasz hasamon és az állványról világító lámpa erős fénye, a rám szegeződő fényképezőgép szeme, ez az egész lehetett az oka, hogy életemben először, még értetlenül, meghökkenve, bizonytalanul álltam, kívül magamon és az objektív szemével tekintettem magamra, aki nem teljesen én voltam, egy hűvös, zárkózott, közömbös tekintettel, amely utána ugyanolyan szenvtelenül rögzítette kézmozdulataimat, szemhéjam rezdülését, a szoba fülledtségét, a gondolataimat – mindet, még azokat a befejezetleneket is, bármilyen rosszak legyenek is. Ez a tekintet, a rajtam kívül eső hely, ahonnan nézek, ettől kezdve egyre gyakrabban jelenik meg, míg végül engem magamat is megváltoztat, mert elvesztem a bizonyosságot, abban ki vagyok, hol van a középpontom, amely köré minden más dolog rendeződik. Ugyanezeket a dolgokat mindig másnak és másnak fogom látni. Először elveszek ebben, megrémülök. Kétségbeesetten fogom keresni az állandóságot. Végül belátom, hogy létezik ugyan állandóság, de messze rajtam kívül, és áramlat vagyok, az a patak Nowa Rudában, amelyik időről időre változtatja a színét, és az egyetlen, amit magamról elmondhatok, hogy előfordulok, keresztülfolyok a térben és időben létező helyen és összessége vagyok annak a helynek és időnek, semmi több. Ennek egyetlen hozadéka, hogy a más-más 48


szemszögekből látott világok különbözőek. Tehát annyi világban élhetek, amennyit képes vagyok meglátni.

Fordította: Szabó Adrienn

49


Dada

Volt egy német dadám. Gertruda Nietsche-nek hívták. Apró és mozgékony volt, akár egy rágcsáló, erős szemüveget viselt, aminek lencséiről visszatükröződött a fény minden forrása, a villanykörtétől a napig. Lengyelül csak néhány szót ismert és azokat is főként csak az anyukámmal folytatott beszélgetései során használta, hozzám úgy beszélt ahogy gondolkodott, vagyis németül. Jól emlékszem az arcára, érzékeny-durva mozdulataira, pulóvereinek érintésére, kakaó illatára. De nem emlékszem a szavaira. Még egy nyelvnek sem voltam birtokában akkor, mondhatni szűz voltam a nyelvek terén, még nem volt szükségem egy szóra sem: se lengyelül, se németül, se semmilyen nyelven. Neki megvolt a saját nyelve, ami mindenkinek idegennek tűnt, sőt gyűlöletesnek (végülis csak 20 évvel voltunk a háború után). Ezen a nyelven beszélt hozzám, énekelt és korholt. Beletett egy fából készült babakocsiba és a tavaknál lévő töltésen keresztül átment a rokonaihoz, az egyedüli őslakos Kampaékhoz és ott, a díszes házukban véget nem érő beszélgetéseken vettünk részt. Persze én csendben voltam. Ezen beszélgetések közben a takaróval letakart ágyon ültem, feldúcolva párnákkal, Gertruda pedig az asztalnál Kampa asszonnyal a csészékkel csilingelt. Utána kézbe vett és biztosan tükröződtem szemüvegének lencséjében. Erre azonban nem emlékszem – még nem 50


voltam jelen a saját tükörképemben, még nem léteztem a tükörnek. Gertruda miatt folyton remélem, hogy ismerem a németet, hogy ott fekszik bennem elrejtve, minden lengyel tudásom porával, egy halom elolvasott könyvvel, ABC-s könyvvel behintve és ha nem is a teljes nyelvet, de legalább a legfontosabb szavakat ismerném, épp elég sokat ahhoz, hogy boldogulni lehessen. Várom a pillanatot, amikor ez a nyelv megjelenik bennem, tankönyvek és unalmas nyelvórák nélkül. Hirtelen csak úgy érteni és talán, habár nehézségekkel - mert sem az ajkam sem a nyelvem nincs hozzászokva a másképp való működéshez - beszélni is elkezdenék. Biztos vagyok abban is, hogy érteném a németet, ha valaki - mint Gertruda - fölém hajolna, dédelgetne és etetne. Ha az ablakon keresztül megmutatná a parkot és olyan buta kérdéseket tenne fel, amilyeneket felnőttek tesznek fel gyerekeknek: "Hát az mi? Ki megy ott? Hol van a mama?" Ha gyöngéden megengedné, hogy kezemmel barangoljak az arcán, feltárván egyediségét. Ha elalvás előtt az utolsó, ébredéskor az első kép lenne amit meglátok. Első ízben Kampáéknál vettem észre magamat és ébredtem öntudatra. Olyan egy éves lehettem, mert már ültem. Ugyanannak a vándor fényképésznek kellett jönnie, aki néhány évvel később az első osztályban is készített rólam képet. Kénytelen volt bíztatni Gertrúdát, felvidítani őt, elbeszélgetni vele, mert levetkőztetett engem és leültetett arra a fehér bundára, amit bizonyára Kampa úr dobott oda neki készségesen. Biztosan üvöltve tiltakoztam, mert odaadták nekem a lábos fedelét játék 51


gyanánt. És éppen a meztelen hasbőrt érintő fedél, a világos lámpa fénye a gyermekszéken, a fényképezőgép rám irányított objektíve, ez az egész rám összpontosuló figyelem azt okozta, hogy életemben először, még ugyan ügyetlenül, határozatlanul, bizonytalanul, de magamon kívül álltam, és ennek az objektívnek a szemével tekintettem magamra, valamilyen más tekintettel, nem teljesen a sajátommal, hűvös, távoli, semleges tekintettel, ami utána ugyanúgy szenvedély nélkül fogja feljegyezni karjaim mozgását, szemhéjaim rezdülését, a szellemiséget a szobában és a gondolatokat – mindet, még ezeket a befejezetleneket is, akármilyenek legyenek is. Ez a rajtam kívül álló tekintet amiből nézek innentől kezdve egyre gyakrabban fog megjelenni, míg a végén elkezd megváltoztatni engem, mert elveszítem a bizonyosságot ki is vagyok, hol van a középpontom, ami köré minden más rendeződik. Ugyanazokat a dolgokat minden egyes alkalommal másképp fogom látni. Először elveszek benne, megijedek. Kétségbeesetten keresem az állandóságot. Végül elismerem, hogy az állandóság ugyan létezik, de messze kívül esik rajtam, én pedig csermely vagyok, az a patakocska Nowa Rudában, ami egyszer-egyszer változtatja a színét, és az egyetlen amit magamról elmondhatok, hogy megesem, átúszom a helyen térben és időben, és ezen hely és idő megtestesülése vagyok, semmi több. Az egyetlen haszon ami ebből származik, hogy a látható világok különböző nézőpontokból különböző világoknak tűnnek. Szóval

52


annyi világban élhetek, amennyit csak meg tudok látni belőlük.

Fordította: Szalók Márton

53


Dajka

Német dajkám volt. Gertruda Nietschének hívták. Apró volt és mozgékony, mint egy rágcsáló; erős szemüveget hordott, amiben minden fényforrás többszörösen is visszatükröződött az izzólámpától a napfényig. Lengyelül csak néhány szót tudott, és leginkább a mamámmal folytatott beszélgetések során használta azokat, hozzám úgy beszélt, ahogy gondolkodott, vagyis németül. Jól emlékszem az arcára, gyengéd-durva mozgására, pulóvereinek tapintására, kakaóillatára. De nem emlékszem a szavaira. Akkoriban még semmiféle nyelv nem állt a rendelkezésemre, érintetlen voltam tőle, nem igényeltem semmiféle szót: se lengyelt, se németet, se semmilyet. Neki megvolt a saját nyelve, mely mindenki más számára idegennek, mi több, gyűlöletesnek tűnt (végülis csak húsz évvel voltunk a háború után). Ezen a nyelven beszélt hozzám, énekelt és dorgált meg engem. Beletett a fából készült gyerekkocsiba, és tógáton át a rokonaihoz indult, az egyedüli őslakosokhoz, Kampáékhoz, és ott, a dísztárgyakkal teli házban együtt vettünk részt a végeérhetetlen beszélgetésekben. Én persze hallgattam. A beszélgetéseik alatt a takarókkal fedett ágyon ültem, párnákkal megtámasztva, míg Gertúda Kampával csilingelt a kanalakkal. Később karjára vett, és bizonyára visszatükröződtem szemüvegének üvegében. De erre nem emlékszem, nem voltam még jelen a saját 54


visszatükröződéseimben, nem léteztem még a tükrök számára. Gertrúdának köszönhetően továbbra is abban bízok, hogy tudok németül, hogy ott lapul bennem, az összes lengyel beszélgetéseim porával és az általam olvasott könyvek halmaival befedve, az ábécéskönyvvel Alával és Asiával, és még ha nem is az egész nyelv, de legalább a legfontosabb szavak, épp elég ahhoz, hogy elboldoguljak. Arra a pillanatra várok, amikor ez a nyelv feltárulkozik bennem a nyelvkönyvek és az unalmas leckék segítsége nélkül. Hirtelen, se szó, se beszéd, elkezdem érteni, és még az is lehet, hogy akadozva ugyan, mert mind a nyelv, mind a nyelvek ahhoz szokott, hogy másképpen formálódjon, beszélni. És biztos vagyok benne, hogy érteném a németet akkor, ha valaki – hasonlóan Gertrúdához – fölém hajolna, dédelgetne és etetne. Ha megmutatná az ablakból a parkot és feltenné azokat a bugyuta kérdéseket, amiket a felnőttek szoktak a gyerekeknek: és az mi? Ki megy ott? Hol a mama? Hogyha gyengéden hagyná nekem, hogy kezeimmel az arcán kalandozzak, és felfedezzem egyediségét. Hogyha az elalvás előtti utolsó, és a felkelés utáni első képpé válna. Kampáéknál láttam először és jegyeztem meg az arcomat. Egy éves lehetettem akkoriban, mert már ültem. Ugyanaz a vándorfotós lehetett, aki az első osztályos fotóimat készítette. Ügyesen rávette Gertrúdát arra, hogy levetkőztessen engem és arra a fehér bundára 55


ültessen, amit biztosan Kampa úr terített alá fürgén. Bizonyára ordítva tiltakoztam, amiért egy fedőt adtak számomra játékul. És épp ennek a fedőnek az érintése meztelen hasamon és a világos lámpa fénye az állványon, a fényképezőgép rám szegezett tekintet, az egész rajtam összpontosuló figyelem eredményezte, hogy életemben először, még ügyetlenül, botladozva és bizonytalanul kiléptem önmagamból, és az objektív lencséjén keresztül láttam magamat, valahogy más szemmel, nem teljesen az enyémmel, hűvös távolságtartó és közömbös pillantással, mely később egyformán szenvtelenül rögzíti kézmozdulataimat, a szemhéj remegését, a szoba fülledtségét, és a gondolatokat – mindet, még a befejezetleneket is. Ez a tekintet, a magamon kívül eső hely, ahonnan magamra nézek, ettől kezdve egyre többször jelenik meg, amíg végül engem is megváltoztat, és el nem veszítem a bizonyosságot, abban, hogy ki vagyok, hol a középpont, mely köré minden más rendeződik. Ugyanazokat a dolgokat minden alkalommal másnak látom majd. Először elveszek ebben az egészben, elfog a rémület. Kétségbeesetten keresem az állandóságot. Végül beismerem, hogy ugyan létezik az állandóság, de messze rajtam kívül, én pedig csermely vagyok, mint Nowa Ruda folyója, mely időnként színt változtat, és az egyetlen, amit elmondhatok magamról, hogy megesek magamnak, keresztülfolyok a tér-idő egy pontján, és ennek a helynek és időnek vagyok az összessége, semmi több.

56


Az egyetlen haszna mindennek az, hogy a különböző pontokból látott világok különbözőek. Annyi világban élhetek tehát, amennyit képes vagyok meglátni.

Fordította: Szathmáry István

57


A dada

Volt egy német dajkám. Gertruda Nietschének hívták. Kicsi volt és fürge, akár egy rágcsáló, és erős szemüveget viselt, amiben a villanykörtéktől kezdve egészen a napig minden fényforrás sokszorosan tükröződött. Lengyelül csak néhány szót tudott, és azokat is főleg akkor használta, ha az anyukámmal beszélt. Hozzám úgy szólt, ahogy gondolkodott – vagyis németül. Jól emlékszem az arcára, gyengéden durva mozdulataira, pulóverének tapintására, a kakaó illatára. A szavaira viszont nem emlékszem. Akkoriban még semmilyen nyelv sem volt a birtokomban, érintetlen voltam tőle, és nem is volt szükségem semmiféle szóra: se lengyelre, se németre, se semmilyenre. Neki megvolt a maga nyelve, ami mindenki számára idegennek, vagy egyenesen gyűlöletesnek tűnt (végtére is még csak húsz évvel voltunk a háború után). Ezen a nyelven beszélt hozzám, ezen a nyelven énekelt és dorgált engem. Sokszor egy fából készült babakocsiba tett, és átvitt a kis tavak feletti gáton rokonaihoz, az egyedüli őslakos Kampáékhoz, akiknek apró csecsebecsékkel telezsúfolt otthonában véget nem érő beszélgetésekben vettünk részt közösen – én persze némaságban. Ezek alatt a beszélgetések alatt én a pokróccal letakart ágyon ültem, párnákkal megtámasztva, Gertruda pedig Kampowa asszonnyal – csirr-csörr! – az asztalnál a teáscsészéikkel. Gertruda ezután a karjára vett, én pedig 58


bizonyára tükröződtem szemüvege üvegében. De erre nem emlékszem – nem voltam még jelen saját képmásomban, nem léteztem még a tükrök számára. Gertruda miatt folyton azt remélem, hogy tudok németül, hogy ott pihen bennem ez a nyelv elrejtve, betakarva minden lengyel beszélgetésem porával, a kiolvasott könyvek nagy kupacával, kezdve az ábécéskönyvvel Alával és Ásszal. Még ha nem is az egész nyelv, de legalább a fontosabb szavak többsége, ami épp elég ahhoz, hogy elboldoguljak. Várom azt a pillanatot, amikor ez a nyelv előbukkan bennem, tankönyvek és unalmas tanórák segítsége nélkül. Amikor egyszer csak váratlanul elkezdeném érteni, sőt még az is lehet, hogy – küszködve ugyan, mert sem az ajkaim, sem a nyelvem nem áll rá, hogy másként formálódjon – elkezdenék beszélni. És biztos vagyok benne, hogy megérteném a németet, ha valaki – mint Gertruda – fölém hajolna, dédelgetne és megetetne. Ha valaki az ablakon keresztül megmutatná nekem a parkot, és feltenné azokat a butácska kérdéseket, amiket a felnőttek szoktak feltenni a gyerekeknek: „Hát az meg micsoda? Ki megy ott? Hol van az anya?” Ha valaki engedné nekem, hogy kezemmel gyengéden bebarangoljam az arcát, és felfedezzem egyedi vonásait. Ha ő lenne az, akit elalvás előtt utoljára, ébredés után pedig először megpillantok.

Az első képek magamról Kampáéknál vésődtek az emlékezetembe. Egyévesforma lehettem, mert már 59


tudtam ülni. Épp azt a vándorfényképészt vártuk hozzánk, aki néhány évvel később első osztályosként is lefényképezett engem. Valószínűleg biztatta Gertrudát, beszélgetett vele és mulattatta, mert Gertruda levetkőztetett engem, és ráültetett arra a fehér szőrmére, amit minden bizonnyal Kampa úr vetett oda neki buzgalmában. Biztosan kiabálva tiltakoztam, mert kaptam egy fazékfedőt, hogy azzal játsszak. És éppen ennek a fedőnek az érzete a csupasz hasamon, és a világos lámpa fénye az állványon, és a fényképezőgép rám mutató lencséje, szóval ez az egész rám összpontosított figyelem azt eredményezte, hogy életemben először – jóllehet, még ügyetlenül, támolyogva és bizonytalanul –, de magamtól felálltam, és az objektív szemével néztem önmagamra. Valahogy más tekintettel, ami nem teljesen a sajátom, egy hideg, független, közömbös tekintettel, ami aztán egykedvűen rögzíteni kezdte a kézmozdulataimat, a szemhéjam rebbenését, a szoba fülledt levegőjét és a gondolatokat – mindet, még a befejezetleneket és a félresikerülteket is. Ez a rajtam kívülálló tekintet, aminek a szemszögéből nézek, azóta egyre többször bukkan fel, míg végül elkezd megváltoztatni engem magamat is, mert elveszítem a bizonyosságot arról, hogy ki vagyok, és hogy hol van az én középpontom, a pont, ami köré minden mást rendezek. Ugyanazokat a dolgokat minden alkalommal másként látom. Először eltévedek és megrémülök. Kétségbeesetten keresni kezdem az állandóságot. Végül felismerem, hogy az állandóság ugyan létezik, de messze 60


kívül esik rajtam, én pedig egy áramlat vagyok, az a kis patak Nowa Rudában, amelyik folyton változtatja a színét, és az egyedüli, amit elmondhatok magamról, az az, hogy „történek”. Keresztülfolyok téren és időn, s én vagyok az, amiben tér és idő vonásai összegződnek – de semmi több. Az egyetlen haszna, ami következménye is ennek, az, hogy a különböző nézőpontokból szemlélt világok különböző világok. Így hát annyi világban élhetek, amennyit képes vagyok közülük megpillantani.

Fordította: Varga Lilla

61


A dadus

Volt egy német dadusom, Gertruda Nietschének hívták. Apró termetű és fürge volt, akár egy rágcsáló, erős szemüveget viselt, amelyen a villanykörtétől a napig sokszorosan tükröződött vissza minden fényforrás. Csak néhány szót tudott lengyelül, és ezeket főleg a mamával folytatott beszélgetések során használta, hozzám úgy beszélt, ahogy gondolkodott, vagyis németül. Jól emlékszem az arcára, gyengéden-durva mozdulataira, kardigánjának tapintására, kakaóillatára. De nem emlékszem a szavaira. Akkoriban nem állt a rendelkezésemre semmilyen nyelv, érintetlen voltam tőle, nem volt szükségem semmilyen szóra, se lengyelre, se németre, se bármilyenre. Neki megvolt a maga nyelve, ami mindenki számára idegennek, sőt gyűlöletesnek tűnt (végülis csak húsz évvel voltunk a háború után). Ezen a nyelven beszélt hozzám, énekelt, és szidott meg. Berakott a fából készült babakocsiba és a töltésen keresztül elvitt a rokonságához, az egyedüli őslakosokhoz, Kampáékhoz, akiknek csecsebecsékkel teli házában, vég nélküli beszélgetésekben vettünk részt együtt. Én persze hallgattam. A beszélgetések közben a takaróval leterített ágyon ültem, párnákkal megtámasztva, Gertruda és Kampa asszony pedig az asztalnál csilingeltek csészéikkel. Aztán karjára vett, és bizonyára tükröződtem a szemüvegében.

62


De erre nem emlékszem – nem voltam még jelen a képmásomban, a tükrök számára még nem léteztem. Gertruda miatt folyton abban reménykedem, hogy tudok németül, hogy ott hever bennem, minden lengyel beszélgetésem porával behintve, az elolvasott könyvek halmai által elrejtve, ha nem is az egész nyelv, de legalább a legfontosabb szavak közül néhány, amelyek elegendőek ahhoz, hogy elboldoguljak. Várom a pillanatot, amikor tankönyvek és unalmas nyelvórák nélkül, feltör bennem ez a nyelv. Egyszerre, hirtelen és magyarázat nélkül elkezdem megérteni, sőt lehet, habár nehézséggel, mert sem az ajkam sem a nyelvem nem szokták meg, hogy másképp formálják a szavakat, elkezdek beszélni. És biztos vagyok benne, hogy megérteném a németet, ha valaki úgy hajol fölém, dédelget és etet, mint Gertruda. Ha az ablakon át rámutat a parkra és felteszi azokat a buta kérdéseket, amiket a felnőttek szoktak feltenni a gyerekeknek: „Mi ez? Ki megy ott? Hol a mama?” Ha gyengéden megengedi nekem, hogy kószáljak az arcán és felfedezzem egyediségét. Ha az utolsó arc lett volna elalvás előtt és az első, amit felébredés után megpillantok.

Kampáéknál láttam meg először magamat és kezdtem el emlékezni önmagamra. Egyéves körül lehettem, mert már ültem. Biztos az a vándor fotográfus 63


jött el, aki néhány évvel később az első osztályban készített rólam képet. Biztatta és bizonyára meggyőzte Gertrudát, mert levetkőztetett engem és leültetett a fehér szőrmére, amit Kampa úr dobott neki oda fürgén. Bizonyára kiabálva tiltakoztam, mert egy fedőt adtak oda játszani. És éppen a fedő érintése a csupasz hasamon, a világos lámpaállványok fénye, a fényképezőgép rám irányzott szeme, ez az egész rám szegeződött figyelem okozta, hogy életemben először, ügyetlenül, határozatlanul, bizonytalanul önmagamon kívül álltam és az objektív szemével néztem magamat, valaki másnak a tekintetével, nem egészen saját, hűvös, távoli, közömbös tekintettel, amelyik majd ugyanúgy fogja érzékelni a kezem mozgását, a szemhéj remegését, a szoba fülledtségét és a gondolatokat – mindegyiket, sőt még a befejezetleneket is, az akármilyeneket is. Attól kezdve egyre gyakrabban jelenik meg ez a tekintet, ez a rajtam kívüli hely, míg végül elkezd engem is megváltoztatni, mert elvesztem a bizonyosságot, hogy ki vagyok, hol van a középpontom, a pont, ami köré minden rendeződik. Ugyanazokat a dolgokat minden alkalommal máshogy fogom látni. Először elveszek benne, megijedek. Kétségbeesetten keresem majd az állandóságot. Végül felismerem, hogy az állandóság ugyan létezik, de messze rajtam kívül, én pedig egy áramlat vagyok, mint a nowa rudai patak, amelyik időről időre megváltoztatja a színét, és mindössze annyit mondhatok magamról, hogy történés vagyok,

64


keresztülfolyok a tér és idő egy pontján és e hely és idő tulajdonságainak összessége vagyok, semmi több. Az egyetlen ebből következő előny az, hogy a különböző pontokból szemlélt világok különböző világok. Tehát, annyi világban élhetek, amennyit képes vagyok meglátni belőlük.

Fordította: Vas Viktória

65


Dadus

Volt egy német dadám. A neve Gertruda Nietsche volt. Kicsi volt és mozgékony, mint egy rágcsáló, erős szemüveget hordott, amelyben sokszor visszatükröződött – az izzóktól kezdve a napig – mindenféle fényforrás. Lengyelül csak néhány szót tudott, és főként az anyukámmal való beszélgetések alkalmával használta őket; velem úgy beszélt, ahogyan gondolkodott, vagyis németül. Jól emlékszem az arcára, a gyengéd-durva mozdulataira, a kardigánja tapintására, a kakaóillatára. De nem emlékszem a szavaira. Nem volt még akkor semmilyen nyelv a segítségemre, szűz voltam nyelvekből, nem volt szükségem semmilyen szóra: se lengyelre, se németre, se bármilyenre. Saját nyelve volt, amely körülötte mindenki számára idegennek láttatta őt, sőt nemkívánatos személynek (épp, hogy csak húsz éve volt vége a háborúnak). Ezen a nyelven beszélt hozzám, énekelt, dorgált. Belerakott engem a fából készült babakocsiba, és ment a töltésen át, a tavacskán a rokonaihoz, az egyedüliként őslakos Kampáékhoz, és ott, a dísztárgyakkal teli otthonukban véget nem érő beszélgetések részesei voltunk. Természetesen én csendben voltam. Ezen beszélgetések alatt, én egy letakart ágyon ültem, párnákkal kitámasztva, Gertruda pedig az asztalnál Kampa asszonnyal és csilingeltek csészékkel. Ezután felvett engem, és biztosan én is 66


visszatükröződtem a szemüvegében. De erre nem emlékszem – nem volt még saját tükörképem, nem léteztem még a tükörnek. Gertruda miatt remélem, hogy a német nyelv bennem van még elrejtve, eltemeti a lengyel beszédem pora, könyvkupacok, amelyeket elolvastam az általános iskola olvasókönyvvel kezdve, ha nem is az egész nyelv, de legalább néhány a legfontosabb szavakból, elegendő ahhoz, hogy tanácsot adjanak. Várok arra a pillanatra, amikor ez a nyelv felfedi magát bennem tankönyvek és unalmas leckék segítsége nélkül. Hirtelen a semmiből elkezdem megérteni, sőt lehet, hogy nehézségek árán – mert se az ajkak, se a nyelv nem szokták meg, hogy máshogyan mozogjanak – elkezdek beszélni. Biztos vagyok benne, hogy értenék németül, ha valaki – ahogy Gertruda – fölém hajolna, dédelgetne és táplálna. Ha az ablakon keresztül megmutatná a parkot, és feltenné azokat a buta kérdéseket, amelyeket a felnőttek szoktak a gyerekeknek: „És mi az? Ki jön? Hol van anya?” Ha gyengédségből megengedné nekem, hogy tapogassam az arcát, és felfedezzem az vonásait. Ha ő lenne az utoljára látott kép elalvás előtt és az első ébredés után. Kampaéknál láttam meg és jegyeztem meg először magamat. Akkor egy év körül lehettem, mert még ültem. Annak a vándorfényképésznek kellett jönnie, aki néhány évvel később lefényképezett első osztályban. Biztosan meggyőzte Gertrudát, szórakoztatott engem és beszélt, mert Gertruda levetkőztetett és ráültetett egy fehér 67


szőrmére, amelyre valószínűleg Kampa úr szokta készségesen ledobni magát. Kitartóan ellenálltam, sírtam, mert szórakozásképp a fazék fedelét adták nekem. És ennek a fedőnek az érintése a meztelen hasamon, és az állványon levő lámpa fénye, és a rám célzó fényképezőgép, ez mind olyan összpontosított figyelmet váltott ki belőlem, hogy először az életemben, még ügyetlenül, imbolyogva, bizonytalanul felálltam magamból kívülre, és néztem magamat az objektív szemével, valami másnak a szemével, nem teljesen a sajátommal, egy hűvös, távolságtartó, közömbös szemmel, amely aztán ugyanolyan szenvtelenül jegyzi fel a kezem mozgását, a szemhéjam remegését, a szellemeket a szobában, és gondolta – minden még befejezetlen, akármilyen volt. Ez a látás, amikor rajtam kívüli helyről szemlélek, azóta egyre gyakrabban történik meg, míg végül elkezd megváltoztatni engem, mert megerősíti, hogy ki vagyok, hol van a középpontom, amely köré szerveződik minden más. Ugyanezeket a dolgokat másképp látom minden egyes alkalommal. Először elveszem bennük, megrémülök. Kétségbeesetten keresem az állandóságot. Végül belátom, hogy az állandóság ugyan létezik, de messze van tőlem, és én áramlat vagyok, a patak Nowa Rudában, amelyik folyton változtatja a színét, és az egyetlen amit elmondhatok magamról, hogy megesek, átfolyok a térben és időben levő helyen, és ez a tulajdonságaim összessége, semmi több.

68


Az egyedüli haszon, ami következménye is ennek, hogy világokat látni különböző nézőpontokból különböző világokat jelent. Ezért élhetek annyi világban, ahányat lehetőségem van látni.

Fordította: Weidl Zsófia

69


A dadus

Volt egy német dadám. Gertrud Nietsché-nek hívták. Olyan kicsi és mozgékony volt, mint egy rágcsáló, erős szemüveget viselt, amelyben többszörösen visszatükrőződött minden fényforrás, a villanykörtétől a napig. Lengyelül csupán néhány szót tudott, főleg anyámmal folytatott beszélgetéseiben használta őket, hozzám úgy beszélt, ahogy gondolkodott, vagyis németül. Jól emlékszem az arcára, gyengéd-durva mozdulataira, pulóverei tapintására, kakaóillatára. A szavaira viszont nem emlékszem. Akkoriban még nem rendelkeztem nyelvvel, érintetlen voltam, nem volt szükségem szavakra: se lengyelre, se németre, semmilyenre. Neki saját nyelve volt, mely mindenki számára idegennek, sőt, gyűlöletesnek hatott (végülis csak húsz évvel jártunk a háború után). Hozzám ezen a nyelven beszélt, így énekelt és szidott. A fából készült babakocsiba rakott és a tógátakon keresztül elsétált Kampá-ékhoz, a rokonaihoz, az egyedüli őslakosokhoz, és ott, a csecsebecsékkel teli házukban véget nem érő beszélgetéseket folytattunk. Én természetesen hallgattam. A beszélgetések közben én egy pokróccal letakart ágyon ültem, párnákkal megtámasztva, Gertrud pedig Kampánéval az asztalnál csilingelt a csészékkel. Később a karjára vett és minden bizonnyal tükröződtem a szemüvegében. De erre nem emlékszem – még nem

70


voltam jelen a saját tükörképemben, nem léteztem a tükrök számára. Még mindig remélem, hogy Gertrud miatt tudok németül, hogy valahol bennem rejtőzik, a lengyel szavaim porával befedve, a halom tankönyvvel, amiket Alával és Asiával olvastam, és még ha nem is teljes ez a nyelv, de legalább a legfontosabb szavak közül sok, elég sok van ahhoz, hogy elboldoguljak. Várom azt a pillanatot, amikor felbukkan bennem ez a nyelv, a tankönyvek és unalmas tanórák segítsége nélkül. Hirtelen elkezdem megérteni, sőt az is lehet, hogy habár nehezen, mert semelyik száj, szemelyik nyelv nem szokott hozzá hogy máshogy formálja a szavakat, beszélni kezdek. És biztos vagyok benne, hogy értenék németül, hogyha valaki – mint Gertrud – fölém hajolna, énekelne nekem és ringatna. Hogyha az ablakon át megmutná a parkot és olyan butácska kérdéseket tenne fel, amiket felnőttek kérdeznek a gyerekektől: „Az mi? Ki megy ott? Hol a mama?”. Hogyha gyengéden engedné, hogy kezeimmel az arca után kutassak és felfedezhessem páratlanságát. Hogyha az elalvás előtt utoljára látott arc lenne és az első ébredés után. Először Kampáéknál láttam és fogtam fel saját magam. Egy éves lehettem akkor, mert már ültem. Ugyanaz a vándorfényképész jöhetett el akkor, aki pár évvel később első osztályos koromban lefényképezett. Bátoríthatta Gertrudot, mert játszott velem, beszélgetett, majd felvett és a a fehér szőrmére ültetett, amit 71


valószínűleg Kampa úr terített le készségesen. Biztos kiabálva ellenkeztem, mert odaadta nekem a lábos fedelét, hogy játszhassak vele. És persze a fedő érintése a meztelen hasamon és az állványon lévő lámpa világos fénye, és a készülék felém irányított szemével, ez az egész rám összpontosított figyelem az eredményezte, hogy az életben először, még ügyetlenül, tántorogva, bizonytalanul felálltam és megláttam magam az objektívben, de valaki másnak a tekintetét, egyáltalán nem a sajátomat láttam, hideg, távoli, közömbös pillantást, mely később ugyanolyan szenvtelenül észleli majd a kezem mozgását, szemhéjam remegését, a szoba fülledtségét, és azt gondolja – minden, még ezek a befejezetlenek is, valamilyenek voltak. Ez a tekintet, egy rajtam kívül levő hely, ahonnan nézek, ezentúl egyre gyakrabban jelenik majd meg, míg végül én magam is elkezdek is megváltozni, mert elveszítem a bizonyosságot, hogy ki vagyok, hol van a középpontom, ami körül minden más elrendeződik. Ezeket a dolgokat minden alkalommal máshogy fogom látni. Először is eltévedek benne, megrémülök. Kétségbeesetten fogom keresni az állandóságot. Végül belátom, hogy az állandóság ugyan létezik, de messze tőlem, egy áramlat vagyok, a nowa ruda-i patak, ami időről időre megváltoztatja a színét, az egyetlen dolog, amit elmondhatok magamról, hogy megesem, keresztülfolyok a téren és az időben létező helyen, és csak a hely és az idő tulajdonságainak az összessége vagyok, semmi több. 72


Ennek egyetlen előnye van, hogy a különböző pontokból látott világok különbözőek. Tehát annyi világban élhetünk, amennyit csak el tudunk képzelni.

Fordította: Zsigó Anna

73

Olga Tokarczuk, Niania - változatok fordításra  

A Körner Gábor műfordító kurzusán Olga Tokarczuk "Nappali ház, éjjeli ház" című regénye "Niania" című fejezetéből készített fordítások. Len...