Issuu

Joy Davidmannek

Megöregedtem, és nem félek az istenek haragjától. Nincs se férjem, se gyermekem, még igaz barátom sincs, akin keresztül bánthatnának. Testemet, ezt az ösztövér tetemet, melyet naponta kell mosnom, etetnem, öltöztetnem, bármikor megölhetik. A trón biztosítva van. Unokaöcsém örökli koronám. Így hát, mint mondtam, félelem nélkül írom le e könyvben mindazt, mit senki, aki boldog, nem merne leírni. Az isteneket vádolom, legfőképpen azt, aki a Szürke Hegyen lakik. Úgy mesélem el, mit tett ellenem, a legelejétől, mintha egy bíróság előtt adnám elő panaszom. Pedig isten és ember között nincs bíró, és a Hegy istene sem fog válaszolni. Mert a csapás, a szerencsétlenség nem válasz. Görögül írok, ahogy azt vén mesteremtől tanultam. Megeshet, hogy egy nap újból megpihen egy göröghonbeli vándor a palotában, és elolvassa ezt az írást. Akkor majd tovább meséli honfitársainak, mert ott még az istenekről is szabadon szólhatnak. Talán az ő bölcseik el tudják majd dönteni, hogy igazam volt-e, vagy az isten meg tudta volna védeni magát, ha válaszol.

Trómnak, Glóm királyának legidősebb lánya vagyok, Oruál. Glóm városa a Shennit folyó bal partján fekszik, ha délkeleti irányból közelítjük meg, Ringáltól, a királyság legdélibb városától egynapi járásra. A folyótól akkora távolságra található, mint amennyit egy asszony az óra harmada alatt tesz meg, merthogy a Shennit minden tavasszal kiárad. Nyáron

kiszáradt sárrá aszik a partja, hínaras medrét töméntelen vízimadár lakja. A Shennit gázlójának túloldalán körülbelül ugyanakkora távolságra lelhető Ungit háza. És Ungit házát északkelet felé elhagyva a vándor hamar eléri a Szürke Hegy elődombjait. A Szürke Hegy istene, aki engem gyűlöl, Ungit fia. Ő nem lakik Ungit házában; Ungit egyedül él. Ahol ül, a ház legmélyebb szögletében olyan sötét van, hogy látni sem lehet, bár nyaranta a tető füstnyílásain átszűrődik annyi fény, hogy ki lehet venni alakját. Ungit egy fej, kar és arc nélküli fekete kő, és egy nagyon hatalmas istennő. Vén tanítóm, akit mi Rókának hívtunk, azt mondta, a görögöknél Aphroditéként ismerik. De én most minden nevet a mi nyelvünkön jegyzek le.

Történetem azzal a nappal kezdem, amikor meghalt anyánk, és ősi szokás szerint levágták a hajam. A Róka – akkor még nem volt velünk – azt mondta, ezt a szokást a görögöktől vettük át. Batta, a dajkánk a palota mögött nyírt meg engem és a húgomat, Redivált, ott, ahol meredeken emelkedett a palota kertje. Redivál három évvel fiatalabb nálam, s akkor még csak mi ketten voltunk testvérek. Miközben Batta az ollót csattogtatta, rabszolganők álltak körül minket, és időről időre mellüket verve jajveszékeltek a királyné halála felett. A szünetekben azonban tréfálkoztak és mogyorót rágcsáltak. Ahogy az olló csattogását követően Redivál fürtjei a földre hulltak, a szolgálók így siránkoztak: „Milyen kár! Odavész az arany.” Miközben engem nyírtak, semmi ilyesmit nem mondtak. Legélénkebben a fejem hűvösére és a nyakamra tűző nap melegére emlékszem, ahogy Redivállal házikókat építettünk agyagból egész délután. Dajkánk, Batta csontos, kesehajú, durva asszony volt, akit messze északról hoztak a rabszolgakereskedők. Amikor felbosszantottuk, mindig így fenyegetőzött: „Megálljatok! Kerít majd atyátok egy új királynét, aki néktek mostohátok lesz. Más

világ köszönt majd reátok: kemény sajt és savanyú tej a mézeskalács és a vörösbor helyett. Majd meglássátok!”

Aztán mégis úgy alakult, hogy előbb mást kaptunk, és nem mostohát. Kegyetlen fagy volt aznap. Redivállal csizmában

csúszkáltunk – általában mezítláb vagy szandálban jártunk – a palota legrégibb, még fából készült szárnya mögötti udvarban. Felfagyott az istálló és a trágyadomb közötti udvar, de a tócsák, állati piszok és kiömlött tej keveréke túl göröngyösnek bizonyult a szórakozáshoz. És akkor megjelent Batta, s hidegtől kivörösödött orral így kiabált:

– Gyorsan, gyorsan, jertek, ti koszosok! Mars mosakodni, a Király hívat! Majd meglássátok, ki vár rátok. Szentséges ég! Hamarjában tótágast áll az életetek.

– Megjött a mostohánk? – kérdezte Redivál.

– Dehogy, rosszabb, sokkal rosszabb, majd meglássátok –sopánkodott Batta, miközben Redivál arcát törölgette a köténye sarkával. – Vesszőzések, fülráncigálás, kemény munka, az ám!

Azzal átvezetett minket az új épületbe, ahol festett téglából épült a palota, páncélos őrök strázsáltak, és a falakat állatbőrök és trófeák díszítették. Atyánk a tűz mellett állt az Oszlopos Teremben, vele szemben három utazógúnyát viselő férfi pakolászott. Jól ismertük őket: kereskedők voltak, évente háromszor fordultak meg Glómban. Épp a mérlegeket csomagolták össze, vagyis tudtuk, megköttetett az üzlet. Sőt, mivel egyikük egy bokabilinccsel bíbelődött, világos volt, hogy éppen egy rabszolgán adtak túl. Valóban, egy ismeretlen, zömök férfi álldogált a közelükben, véres lába a bilincs szorításáról árulkodott – ez lehetett az áru. Nem hasonlított egyetlen rabszolgára sem, akit valaha láttam. Csillogott a szeme, és ami még nem őszült meg hajából, szakállából, az vöröses volt.

– Nos, görög – szólította meg atyám –, egy szép napon her-

ceget nemzek, és szándékomban áll néped minden bölcsességét megadni neki. Addig is, gyakorolj ezeken! – mutatott ránk. –Aki egy lányt meg tud valamire tanítani, bárkit képes tanítani. Mielőtt azonban elküldött volna bennünket, még hozzátette: – Főleg az idősebbikre legyen gondod! Próbáld meg bölccsé tenni, másra úgyse jó! – Nem értettem, mit akart ezzel, de már hozzászoktam, egész életemben mindenkitől ilyen megjegyzéseket hallottam.

Szerettem a Rókát, ahogy atyám hívta, jobban szerettem, mint addig bárkit. Joggal feltételezhetnék, hogy egy szabad görög, akit rabul ejtettek a háborúban, és messzi, barbár vidékre hurcoltak, mindig lehangolt. És az is volt néhanapján, sőt talán gyakrabban, mint én azt gyerekfejjel észleltem. De soha nem hallottam panaszkodni, vagy arról dicsekedni, milyen nagy ember volt ő a hazájában, ahogy azt a többi rabszolga tette szüntelenül. Mindenféle mondással próbálta magát felvidítani: „Nem vagy számkivetett, ha észben tartod, hogy az egész világ egyetlen város” vagy: „Minden csak annyira jó vagy rossz, amennyire azzá tesszük.” Ám úgy gondolom, tulajdon érdeklődő természete volt az, ami igazán megőrizte jó kedélyét. Soha nem találkoztam még emberrel, akinek ennyi kérdése lett volna. Mindent tudni akart az országról, nyelvünkről, az istenekről, még a növényekről és a virágokról is.

Így került aztán sor arra, hogy meséljek neki Ungitról meg a lányokról, akiket a házában tart, az ajándékokról, amiket menyasszonyok hoznak neki, és arról, hogy néha, egy-egy rossz évben el kell vágnunk valaki torkát, hogy meghinthessük a vérével. Megborzadt, amikor ezt elmeséltem, és motyogott valamit az orra alatt, majd egy szemvillanásnyi idő után így szólt: – Igen, ez kétségkívül Aphrodité, bár inkább a babilóniai,

mintsem a görög. Gyere, leányom, mesélek neked Aphroditéről!

Aztán mély, dallamos hangján belekezdett a mesébe, hogy hogyan szeretett bele Aphrodité egy Ankhiszész nevű hercegbe, aki az Ida-hegység lankáin őrizte apja juhait. Amint az istennő megközelítette a pásztor kunyhóját, oroszlánok, hiúzok, medvék és mindenféle vadon élő állatok járultak elé kutyaként hízelegve, majd elbocsáttatván párokban áldoztak a szerelem gyönyöreinek. A közelbe érve azonban az istennő elfedte dicsőségét, és egyszerű asszonyként lépett Ankhiszész elébe, akit azonmód elbájolt, s aznap éjjel együtt háltak. Szerintem a Róka itt eredetileg be akarta fejezni, de a történet varázsa magával ragadta, és folytatta, hogy amikor Ankhiszész másnap felébredt, meglátta Aphroditét az ajtóban állva, de nem emberként, hanem teljes dicsőségében. Így tudta meg, hogy istennővel hált, és szemét eltakarva kiáltotta: „Ölj meg, most azonnal!”

– Nem mintha ez valaha is megtörtént volna – sietett a Róka hozzátenni. – Ez mind csak költők hazugsága, költők hazugsága, gyermekem, nem természet szerint való.

Mindenesetre ahhoz eleget mondott, hogy lássam, ha a görög Aphrodité szebb is, mint a glómi, kegyetlenség tekintetében nincs köztük különbség.

Mindig ilyen volt a Róka: szégyellte, hogy szereti a költészetet. „Bolondság ez mind, gyermekem” – mondogatta, és sokat kellett gyakorolnom az írás-olvasást, meg amit ő filozófiának nevezett, hogy kicsaljak belőle egy-egy verset. Mégis, így apránként sokat megtanított.

Legjobban az Erény, kiért vajúdik és küzd az ember címűt dicsérte, de engem nem tudott megtéveszteni. Láttam, miként szikrázik a szeme s remeg a hangja, mikor a Vigyél ki almákkal megrakott vidékre! kezdetű dalt énekelte, meg ezt:

Leszállt a hold, s én magamban fekszem.

Ezt mindig oly gyengéden énekelte, mintha sajnálna valamit. Engem jobban szeretett, mint Redivált, aki utált tanulni, és állandóan csúfolódott, sőt még a rabszolgákat is ráuszította a Rókára, hogy tréfálkozzanak rajta.

Nyaranta leggyakrabban a körtefák mögötti kis tisztáson tanultunk, s egyik nap itt talált ránk a Király. Természetesen mindhárman azonnal felpattantunk – két gyermek és egy rabszolga –, s mellünkön keresztezett karral tekintetünket a földre szegeztük. A Király barátságosan hátba vágta a Rókát, és így szólt:

– Bátorság, Róka, kapsz te még hercegi tanítványt, ha az istenek is úgy akarják. És légy hálás nekik, mert nem gyakran esik meg, hogy egy nyavalyás görög egy olyan hatalmas király unokáját tanítsa, mint jövendő apósom! Bár ezt te nem értheted, szamár. Ti mind koldusok és kufárok vagytok ott lenn Göröghonban, nemde?

– Nem egy vérből való minden ember, Uram? – kérdezte a Róka.

– Egy vérből? – meresztette a szemét a Király, és nagyot hahotázott. – Őszintén remélem, hogy nem. Így végül nem Battától, hanem magától a Királytól értesültünk arról először, hogy mostohaanyánk lesz. Atyánk nagyon jó szövetséget kötött: Káfád királyának, világrészünk leghatalmasabb uralkodójának harmadik lányát készült elvenni. (Most már tudom, miért volt hajlandó Káfád egy ilyen kis birodalommal szövetségre lépni, mint a mienk. Csak azt nem értem, hogyhogy nem látta atyám: apósa csillaga hanyatlóban van. Erre épp ez a házasság volt a legfőbb intő jel.)

Az esküvőig pár hét volt csak hátra, én mégis úgy emlék-

szem, hogy majd egy éven át készülődtünk. A nagy kapu körüli

téglaberakást vörösre festették, új drapériákat akasztottak az Oszlopos Terembe, és a Király új királyi ágyat csináltatott, ami jóval többe került, mint amennyit megért. Csodás keleti fából készült az ágy, s az a hír járta, hogy ilyen ágyban ötből négyszer fiúgyermek fogan. („Bolondság ez, gyermekem – mondta erre a Róka –, ezeknek a dolgoknak természetes okuk van.”)

S ahogy közeledett a nap, meggyűlt a palota levágásra odahajtott állattal – az egész udvar bűzlött a megnyúzott tetemektől –, és naphosszat folyt a sütés-főzés. Még nekünk, gyerekeknek sem jutott időnk arra, hogy bámészkodjunk és láb alatt legyünk, mert a Király a fejébe vette, hogy tizenkét nemesi leánnyal együtt Redivál és én énekeljük majd a nászéneket. Semmi mással nem érte be, csak egy görög himnusszal, hiszen nem volt környező birodalom, mely ilyesfajta mutatvánnyal elő tudott volna állni.

– De Uram! – kezdte a Róka könnybe lábadt szemmel.

– Semmi de, Róka – dörgött atyám. – Minek tömöm én mindenféle finomsággal azt a görög beledet, ha még egy görög dalra sem futja a nászéjszakámon? Mi? Senki nem kívánja, hogy tanítsd meg őket görögül. Persze hogy nem fogják érteni, mit énekelnek, de azért halandzsázhatnak. Na mars, kezdj neki, vagy vörösebb lesz a hátad, mint a szakállad!

Bolond ötlet volt, és a Róka később sokat emlegette, hogy ebbe őszült bele utolsó vörös hajszála is: amikor barbároknak tanította az ő himnuszát.

– Róka voltam – mondogatta –, most borz lettem.

Amikor már egészen jól begyakoroltuk az éneket, a Király magához rendelte Ungit főpapját, hogy hallgasson meg bennünket. Féltem a Főpaptól, de másfajta félelemmel, mint atyámtól. Azt hiszem, eleinte a szag félemlített meg, a szent szag, ami körüllengte: a vér szaga – leginkább galambok vére,

bár embert is áldoztak –, égett zsír, megperzselődött szőr, bőr és az állott tömjén templomi bűze. Ungit szaga. A ruháitól is rettegtem: a bőröktől és a szárított hólyagoktól, és attól a hatalmas madárfej alakú maszktól, ami a mellén lógott. Úgy

festett, mintha egy madár nőtt volna ki a testéből.

A himnusznak egy szavát sem értette, magát a zenét sem, csak az érdekelte, hogy az ifjú hölgyek el lesznek-e fátyolozva.

– Még kérded? – horkant fel a Király felém bökve. – Gondolod, hogy el akarom ijeszteni a királynémat? Hogyne lennének elfátyolozva, jó vastag fátyollal! – Az egyik leány elkezdett kuncogni, és ekkor értettem meg először, hogy csúnya vagyok.

Ennek tudatában még jobban rettegtem a mostohától. Meg voltam róla győződve, hogy velem kegyetlenebb lesz, mint Redivállal, mert én csúnyább vagyok. Nemcsak Batta meséi félemlítettek meg, sokat olvastam mostohákról. És eljött az este, amikor felsorakoztunk az oszlopos előcsarnokban, és a fáklyáktól elvakítva rázendítettünk a himnuszra, amit a Róka tanított nekünk – ő maga a homlokát ráncolta, mosolygott és bólogatott, miközben énekeltünk, és egyszer a karjait égnek emelte megbotránkozásában. Én csak a mesékre tudtam gondolni mindeközben, mindarra a sok szörnyűségre, ami mostohagyermekekkel szokott megesni. Aztán kiabálást hallottunk kintről, még több fáklya gyúlt, és már emelték is ki a menyasszonyt a hintójából. Ő is ugyanúgy el volt fátyolozva, mint mi, s csupán annyit láttam belőle, hogy igen apró termetű, mintha csak egy gyermeket emeltek volna. Igaz, ez sem nyugtatott meg, hisz a közmondás is úgy tartja: minél kisebb, annál gonoszabb. Azután énekszó mellett elkísértük a nászlakosztályba, ahol levettük a fátylát.

Most már tudom, hogy az arc, amit láttam, gyönyörű volt, bár akkor ezt nem vettem észre. Csupán a rémületet láttam a tekintetében, még nálam is jobban félt, valósággal rettegett.

Elképzeltem, milyennek láthatta atyámat néhány pillanattal korábban, amikor találkoztak az előcsarnokban. Termete, tartása, hangja csak fokozhatta, mintsem megnyugtatta egy leány félelmét.

Díszes ruhája valamennyi rétegét egymás után lefejtettük róla, míg végül alig maradt belőle valami, majd távoztunk, s magára hagytuk a reszkető, hófehér kis testet a Király ágyában. Pocsékul énekeltünk.

II.

Nem sokat mondhatok atyám második feleségéről, mert a második évet sem élte meg Glómban. Amint azt elvárták tőle, hamar várandós lett, és a Király, akárhányszor csak meglátta a Rókát, örömében összevissza fecsegett a születendő kis hercegről. Minden hónapban hatalmas áldozatot mutatott be Ungitnak. Hogy a királynéval milyen viszonyban volt, azt nem tudom, csak egyszer hallottam, hogy így szólt az asszonyához, miután követeket fogadott Káfádból: – Úgy látszik, te asszony, rossz lóra tettem veled. Most tudtam meg, hogy apád két várost is elveszített – nem is, hármat, bár utóbbit nem vallja be. Hálás lettem volna, ha közli, hogy süllyed a hajója, mielőtt engem is rávesz, hogy szálljak be.

(Éppen a hajamat szárítottam az ablakpárkányra borulva, ők pedig a kertben sétálgattak.) Akárhogy is volt, annyi biztos, a királynét honvágy gyötörte, és talán a mi telünk is megviselte déli szervezetét. Egyre sápadtabbá és soványabbá vált. Már tudtam, hogy semmi okom félni tőle. Sőt, eleinte még ő tartott tőlem, de aztán megszeretett a maga félénk módján, inkább, mint egy testvért, semmint a lányát.

Természetesen egyetlen lélek sem tért nyugovóra a szülés éjszakáján, mert úgy tartjuk, hogy amúgy az újszülött nem ébredne fel erre a világra. Mindannyian a nagy csarnokban üldögéltünk az Oszlopos Terem és a Királyi Hálókamra között, a születési fáklyák vörös fényében. A lángok vad táncot jártak,

mert a palota összes ajtaja nyitva volt; a csukott ajtó könnyen elzárhatja az anya méhét. A nagy csarnok közepén hatalmas tűz égett. Ungit főpapja minden órában kilencszer körbetáncolta, majd beledobált mindenfélét, amit kellett. A Király a fejét sem mozdította, ott ült a székében egész éjszaka. Én a Róka mellett gubbasztottam.

– Nagyapó – súgtam –, borzasztóan félek.

– Tanuld meg, gyermekem, hogy a természet dolgaitól nem szabad félnünk! – súgta vissza.

Elszundíthattam, mert arra eszméltem, hogy keservesen rínak az asszonyok, és a ruhájukat szaggatják, mint anyám halálakor. Míg aludtam, minden megváltozott köröttem. Reszkettem a hidegtől. A tűz régen lelohadt, a Király karosszéke üresen állt, és a Hálókamra ajtaja csukva volt. A kiszűrődő borzalmas hangok abbamaradtak. Áldozatot is bemutathattak, mert halálszagú volt a levegő, a földön vértócsa, és a Főpap szent kését tisztogatta. Álomtól kábultan tápászkodtam fel, és fejembe vettem, hogy megnézem, hogy van a királyné. A Róka utánam kapott, még mielőtt elértem volna a Hálókamra ajtaját.

– Lányom, lányom – mondta –, ne most, megőrültél?

A Király…

Abban a pillanatban kivágódott az ajtó, és kilépett atyám. Arcát látva nyomban kijózanodtam: sápadt méreg ült rajta. Ismertem őt, amikor vörös volt a feje, csak ordított és fenyegetőzött minden következmény nélkül, de sápadtan maga volt a halál.

– Bort! – parancsolta nyugodt hangon, és ez is rosszat sejtetett. A rabszolgák – mint ahogy rabszolgák teszik, amikor félnek – előrelöktek egy fiút, aki atyám kedvence volt. A fiúcska falfehéren és díszes öltözékében – atyám nagyon díszesen öltöztette a fiatal rabszolgákat – szaladt is a flaskával és a királyi kupával, de megcsúszott a földet borító véren, megtántorodott,

és elejtette, ami a kezében volt. Atyám villámsebesen kirántotta a tőrét, és oldalba szúrta. A fiú holtan rogyott a vérbe és a kiömlött borba, testének zuhanása továbbgurította a flaskát, nagy zajt csapva a csarnokban. Addig nem is láttam, hogy ilyen egyenetlen a padló. (Azóta újrasimíttattam.)

Atyám üres tekintettel, szinte bambán bámulta a tőrét, majd hangtalanul a Főpaphoz lépett.

– Mit mond most Ungit? – kérdezte fojtott hangon. – Jobb lesz, ha összeírod, amivel tartozik nekem. Mikor fogsz kárpótolni a legjobb marhámért? – Kis szünetet tartott. – Mondd csak, próféta, mit szólnál, ha porrá zúznám Ungitot, téged meg odakötöznélek a kő és a kalapács közé?

De a Főpap egyáltalán nem ijedt meg a Királytól.

– Ungit hall téged, Király, ebben a pillanatban is – felelte. –És Ungit emlékezik. Eleget szóltál ahhoz, hogy átkozott legyen minden utódod.

– Az utódom? – mondta a Király. – Az utódom? – Még mindig halkan beszélt, de már remegett. Dühének jege bármelyik pillanatban megrepedhetett. Meglátta a földön fekvő halott fiút.

– Ezt ki tette? – kérdezte. Aztán a Rókára és rám nézett, tekintete vérbe borult, végül felszakadt a hang a tüdejéből, amibe beleremegett a palota. – Szukák és szukák! – üvöltötte. – És most még egy! Soha nem lesz ennek vége? Hát fehérnép pestis van az égben, hogy az istenek így elöntenek velük? Te, te…

Megragadott a hajamnál fogva, megrázott, és akkorát taszított rajtam, hogy félájultan estem a földre. Van, amikor egy gyerek is tudja, hogy nem szabad sírnia. Mikor kitisztult a fejem, láttam, hogy a Róka torkát szorongatja.

– Te vén fecsegő, eleget zabáltad a kenyerem! – ordította. – Jobban tettem volna, ha egy kutyát veszek helyetted. Nem

etetlek tovább hiába, holnap mész a bányába! Egyheti munka talán még kitelik vén csontjaidból.

Néma csönd ült a csarnokban. Hirtelen égnek emelte két karját és toporzékolva így kiabált:

– Arcok, arcok, arcok! Mit bámultok? Ebbe bele kell őrülni!

Távozzatok a színem elől, tűnjetek el mindannyian!

Eliszkoltunk, amilyen gyorsan csak tudtunk. A Rókával a keleti kijáratnál, a fűszereskertben találtunk menedéket. Már hajnalodott, és szemerkélt az eső.

– Nagyapó – zokogtam –, menekülnöd kell. Most azonnal, mielőtt érted jönnek.

Megrázta a fejét.

– Túl öreg vagyok én már a meneküléshez – mondta. – És jól tudod, mit tesz a Király a szökött rabszolgákkal.

– De a bányák! A bányák! Ide hallgass, veled megyek! Ha elfognak, azt mondjuk majd, hogy én kényszerítettelek. Ki is érünk Glómból, ha azon túljutunk. – A szitáló esőn át a Szürke Hegyre mutattam. Sötét sziluettjét kiemelte a mögötte kelő nap.

– Bolondság, leányom – simogatta meg a fejem, mint egy kisgyermekét. – Azt hinnék, elraboltalak, hogy eladjalak. Nem, messzebbre kell menekülnöm. De segíthetsz, ha akarsz. Lent a folyónál nő egy kis virág, lila pettyek vannak a szárán. Annak a gyökerére van szükségem.

– Az méreg!

– Igen, méreg. Gyermek, no, ne sírj! Nem megmondtam, hogy természetes dolog az embernek megválnia az életétől, ha arra jó oka van? Úgy kell az életre tekintenünk, mint…

– Azt mondják, hogy aki úgy távozik, az örökre a mocsokban fog üvölteni, ott lenn a halottak birodalmában.

– Csitt, csitt! Hát még mindig a barbárok eszével gondolkozol? A halálban elemeinkre bomlunk. Elfogadjam a születést, de ellenálljak a…

– Jaj, tudom, tudom. Nagyapó, hát tényleg semmit sem hisz a szíved az istenekről és az Alant levőkről? De hisz tudom, hogy igen, remeg mindened.

– Ez az én szégyenem. A test erőtlen, de ez nem jelenti azt, hogy megrengeti belsőmben az istent. Hát nem vonszoltam máris túl sokáig ezt a testet, ha így megszégyenít a végén? De kifutunk az időből.

– Hallgasd! – mondtam. – Mi ez? – Ebben a lelkiállapotban minden zaj megrémített.

A Róka átlesett a sövény fölött, hunyorítva, hogy keresztüllásson az eső függönyén.

– Lovasok – válaszolta. – A nagy kapuhoz jöttek. Mintha pharsi követek lennének. No, ez sem fogja felvidítani a Király lelkét. Szaladj csak… Ó, Zeusz, elkéstünk!

Ugyanis ekkor kiáltás hallatszott a palotából:

– A Rókát, a Rókát! A Rókát a Királyhoz!

– Inkább megyek, mint hogy vigyenek – mondta a Róka. –Ég veled, leányom!

Megcsókolt, görög módon a szememen és a fejem búbján. Én is bementem vele. Fejembe vettem, hogy a Király elé állok, bár még nem tudtam, mi célból – könyörögni, átkozódni vagy gyilkolni. Ahogy az Oszlopos Terem közelébe értünk, láttam, hogy tele van idegenekkel. A Király kikiáltott a nyitott ajtón át:

– Gyere, Róka, feladatom van a számodra! – Ahogy meglátott, így folytatta: – Te pedig, túróképű, mars az asszonyokhoz, és vissza ne gyere, mert még megsavanyítod itt nekünk az italt! Nem tudom, éreztem-e valaha akkora rettegést – földi dolgokról szólván –, mint aznap. A rettegés űrt feszített a gyomrom és a mellkasom közé. Nem tudtam, megnyugodjak-e a Király utolsó szavaitól, mert bár biztatóan hangzott, haragja bármikor újból fellángolhatott. Azonkívül láttam én már őt gonosz dolgot cselekedni gyilkos mulatságképp, vagy csak

mert eszébe jutott, mire esküdött dühében. Küldött ő már öreg szolgákat a bányákba. Még csak magamban sem tudtam maradni félelmemmel, mert máris jött Batta, hogy Redivállal együtt megnyírjon, mint anyám halálakor. Nagy hűhót csapva hozta a hírt, hogy a királyné belehalt a szülésbe – ezt már azóta tudtam, hogy meghallottam a gyászoló asszonyokat –, és hogy leánygyermeket hozott a világra. Csattogott az olló, és én arra gondoltam, milyen illő, hogy feláldozzam hajam a Rókáért, akit a bányában kínoznak majd halálra. Gyér és fakó hajszálaim lehullottak Redivál aranyfürtjei mellé.

Este aztán meglátogatott a Róka, és elmesélte, hogy – egyelőre – megmenekült a bányától. Az lett megváltása, ami engem oly gyakran bosszantott. Az utóbbi időben a Király egyre sűrűbben rendelte el mellőlünk a Rókát, hogy munkára fogja az Oszlopos Teremben. Rájött ugyanis, hogy a Róka jobban tud számolni, olvasni és levelet írni – kezdetben csak görögül, később a mi nyelvünkön is –, valamint tanácsot adni, mint bármelyik glómi alattvaló. Ezen a bizonyos napon pedig jobb alkut segített kötni Phars királyával, mint atyám azt valaha remélte. Igazi görög volt a Róka; míg atyám csak egy „igen”-re vagy egy „nem”-re volt képes, ő úgy tudott egy-egy szomszédos királlyal vagy veszedelmes nagyúrral egyezkedni, hogy „igen”-jét a nulláig faragta, „nem”-jét pedig úgy megfűszerezte, hogy édes borként csúszott le tárgyalópartnere torkán.

A gyenge ellenféllel el tudta hitetni, hogy legjobb barátja vagy, a veszélyt jelentő ellenséggel pedig, hogy kétszer annyi az erőd, mint valójában. Túl hasznos volt ahhoz, hogy a bányába hurcolják.

Harmadnap elhamvasztották a halott királynét, atyám pedig elnevezte a gyermeket Isztrának.

– Jó név ez, nagyon jó – mondta a Róka. – Most már elég sokat tudsz, mondd, hogy hangzik ez görögül?

Két halandó királyi leány, két féltestvér – egy szép és egy rút –kortalan története.

Ámor és Psziché klasszikus mítoszát Lewis egy barbár királyság világába, Glómba helyezi át. Az okos és bátor, ám csúnya és megkeseredett Oruál meséli el az életét, mintegy vádiratként az égiek ellen, megörökítve húga, a gyönyörű Isztra iránti, birtokolni vágyó szeretetét, az irigységgel való küzdelmét, rátermett uralkodását az atyjától örökölt birodalomban, perlekedését az istenekkel, és végül átalakulását, amikor rájön öncsalásának mélységére, és rádöbben a szeretet valódi természetére.

Örök mítosz a szent és a profán szeretet küzdelméről, a látható és a láthatatlan valóságról.

Ebben az utolsó – legérettebb és legmesteribb – regényében Lewis emlékeztet minket saját esendőségünkre és egy magasabb hatalom szerepére az életünkben.

„Új mondanivaló, új mélységek, új rettenetek...”

The New York Times Sunday Review