Issuu

Előkészületben a sorozat további köteteinek magyar kiadása a Harmat Kiadó gondozásában:

Ember Falls: The Green Ember Book II.

Ember Rising: The Green Ember Book III.

Ember’s End: The Green Ember Book IV.

S. D. SMITH

Harmat Budapest, 2025

Originally published in English under the title: The Green Ember

This Hungarian edition published in arrangement with Story Warren through Riggins Rights Management.

Cover and interior illustrations by Zach Franzen

Cover design by Paul Bockell

Map created by Will Smith

Ez a könyv eredetileg angolul jelent meg The Green Ember címmel.

Kiadja a Story Warren, USA. Minden jog fenntartva.

A magyar kiadás a Story Warren kiadóval a Riggins Rights Managementen keresztül létrejött megállapodás alapján jelenik meg.

Fordította: Szabadi István

Felelős szerkesztő: Gér-Bódiss Tímea

ISBN 978-963-288-966-5

Kérjük, hogy a szerző jogait tiszteletben tartva a könyvet ne másolja, ne tárolja visszakereshető rendszerben, ne tegye közzé sem elektronikus, sem más formában, a mű felhasználásához kérje a kiadó engedélyét.

Anne-nek és Josiah-nak

Quaerite primum regnum Dei

Messzelépo“ Filibert: Netélia térképe (A Zöld Parázs 1. cselekményét érinto“ helyszínek feltüntetésével)

Nútvölgy

Nyugati-erdo“

Télvíz

Keleti-erdo“

Felleg-hegy

Jupiter-átkelo“

Révész-kiköto“

Fergeteg

Nagyerdo“

Előszó

Két csuromvizes, viharvert nyúl sodródott ki az Ámin-tó partjára. Flekk kikúszott a kövekre, a hátára fordult, és megpróbálta rendezni a gondolatait, de Galt már talpon is volt.

– Indulnunk kell, Flekk! – A szeme hol a tóra, hol a fák vonalára villant.

– Nem vagyok áruló – zihálta a társa.

– Áruló? – kiáltotta Galt. – A győztes ítél, hogy ki áruló, és ki nem. Vesztettünk, Flekk! Vége! Ezúttal te sem tehetsz semmit, Éjszikra kapitány. Nincs esélyünk.

– Nekünk? Nekünk nincs esélyünk?

– Neki nincs esélye – horgasztotta le a fejét Galt, és megindult az erdő felé.

Flekk lassan, tántorogva felállt. Karján a szürke bundát sötétvörös foltok borították, a fél szeme pedig úgy megdagadt, hogy kinyitni sem bírta.

– Még segíthetünk – erősködött Flekk, és a kardja után nyúlt, de csupán a levegőt markolta: a hüvely üresen tátongott.

– Nem – rázta a fejét Galt –, semmit sem tehetünk. Vége a világnak.

– Esküt tettünk, Galt! Nem emlékszel? Még fordíthatunk

a sorsunkon! Télfia királynak szüksége van ránk, ahogy Lendár hercegnek is – mutatott a lángoló hajóra. – Én sosem árulom el őket!

– Az az áruló, aki önmagát árulja el – vágta rá Galt, majd nekiiramodott, és elnyelte az erdő.

Flekk alig bírt talpon maradni. Megingott, ahogy tekintetét a menekülő nyúlról a tó felé fordította. Szénfekete füst kígyózott az égre. A megperzselt hajón hemzsegett az ellenség. A vörös rombusszal díszített lobogót lángok nyaldosták, az utolsó hűséges harcosok a támadókkal hadakoztak.

Tengerjáró Télfia is ott állt köztük karddal a kézben, elgyötört kiáltásai visszhangot vertek a tó felett. Flekk kihúzta magát, és kinyújtotta a karját, de fájdalom nyilallt bele, kibírhatatlan kín. Meggörnyedt, felszisszent, de ahogy kinyi-

totta a szemét, és meglátta Télfia királyt, amint elkeseredetten oltalmazza Lendár herceget, Flekk felegyenesedett, és a fájdalommal mit sem törődve odakiáltott a víz felett:

– Vállam a válladnak, vérem a véredért, míg eljő a Zöld Parázs, vagy a világ véget ér!

Kard nélkül bár, de Éjszikra Flekk kapitány odabicegett a vízhez, és a tóba vetette magát.

Királyváros fekete csillaga (részlet)

Első fejezet

Hanga és Cövek

csillagot fog

A játék Hanga fejéből pattant ki, de a varázsát Cöveknek köszönhette. Hanga pontosan emlékezett a napra, amikor először játszotta ezt az öccsével. A szilfaházuk mögötti réten feküdt egy pokrócon a napfényben. Kicsi volt még, hosszú, bolyhos füle kissé meghajolt a szélben, a szalag pedig, amelyet állandóan masniba kötve viselt az egyik fülén, lassan kioldódott. Anya aznap szegfűmasnit kötött neki – szegfűvirágot mintázó bonyolult bokrétát egyetlen szalagból –, és azt tűzte a fülére. Cövek szinte baba volt még, kiságyban aludt.

Hanga egy egész köteg botot összegyűjtött, azokon járt az esze, amikor egy erős széllökés kis híján ledöntötte a lábáról. A masni megadta magát a szélnek, kibomlott, és élénkvörös sálként borult a karjában cipelt botokra. Akkor még nem sejtette, hogy egy olyan játék hozzávalóit tartja a kezében, amely sokórányi örömöt szerez majd nekik.

Egymásra fektetett két rövid pálcát, X-et formázva, majd még egyet, hatágúvá téve az alakzatot, és összekötötte a

hosszú, skarlátszín szalaggal. Elmosolyodott: szépnek találta, mint valami csillagot. A szalag egy-két lépés hosszan lelógott róla. Hanga arra gondolt, azt is rátekeri, de félbeszakadt a mozdulat, amikor ismét feltámadt a szél, a hosszú, piros uszály pedig vidáman csapkodott a levegőben. A kislány felállt, magasba emelte keze munkáját, és mosolyra húzódott a szája. Maga sem tudta, miért, de teljes erőből eldobta a játékot, amely hullócsillagként szelte az eget, skarlát nyomot húzva maga mögött, mint hajó a vízen. Aztán eltűnt a magas fűben. Hanga a szemöldökét ráncolta: most aztán keresheti! Ezzel meg is született a játék gondolata. Amikor Cövek felébredt, a nővére beavatta a szabályokba, hátha ő is beszáll, az öccse azonban még túl kicsi volt hozzá.

– Csillagvadász a neve – magyarázta a nővére. – Ez itt a csillag.

– Igazi csillag? – kérdezte Cövek. A feje félrebillent, a bajusza meg-megrándult.

– Nem, öcsikém – rázta a fejét Hanga –, az igazi csillagok az égen függnek éjszaka, és rengetegen vannak. Ez csak egy játék.

– Játék? – kérdezte az öccse. – Akkor talán minden csillag arra van, hogy játsszunk velük.

Az első csillagvadászat óta mindketten felcseperedtek: Hanga már kis híján elérte a felnőttkort, és Cövek sem maradt le túlságosan. Több százszor iramodtak már a csillag után együtt, mert bár Hanga egy ideig egymagában is szórakoztatónak találta, később beleunt, ezért csatlakozott hozzá Cövek is, amint tudott. A nővére türelmesen megtanította neki, és bár nem szívesen ismerte be, az öccse is olyan ügyesen játszotta a csillagvadászt, mint ő, aki feltalálta. A szeme

éles volt, a lába fürge. Hanga gyorsabban szaladt, egyenesben még lehagyta az öccsét, de Cövek is szedte a lábát rendesen.

Aznap Hanga már attól félt, minden játszmát elveszít, de még messze volt a vége.

Cövek elhajította a csillagot, amely vörös farkát maga után húzva szárnyalt a kék égen a mező egy messzi pontja felé. Amint földet ért, a testvérek már rohantak is.

A fiú ide-oda vetődött a magas fűben. Különös érzéke volt arra, hogy gyorsan kiszámítsa a távolságot és az irányt, mindig tűpontosan becsülte meg azt. A földhöz közel, fülét behúzva szaladt. Hanga a tapasztalatának és a nyers sebességének köszönhette az esélyeit.

Nekiiramodott, egyenesen oda, ahol a csillagot sejtette. Teljes sebességgel vágtatott, oda sem figyelve a rejtett veszélyekre, amelyekben orra bukhat. Hadd ugráljon Cövek ide-oda, hadd kerülgessen gyökeret és fatuskót, ő inkább nyargal.

Hanga minden ugrással kiemelkedett a fűből, majd új lendületet véve ismét elszárnyalt a magok súlya alatt meghajló szálak felett. Nagyon szerette, ahogy a szél hátrasimítja arcán a bundát és fején a hosszú, puha füleit. Combja, vádlija, lábfeje erejét csodálta, beleborzongott a szél érintésébe, ám hirtelen beleakadt egy fű sűrűjében megbúvó kőbe. Elvesztette az egyensúlyát, és nagyot esett, többször meg is pördült. Ezzel biztosan vége.

Gyorsan felpattant, és hosszú nyakát nyújtogatva körülnézett. Nem törődött a lábába hasító fájdalommal, érezte, hogy nem olyan komoly, hogy meg kelljen állnia. Látta,

A Zöld Parázs

hogy bal felől ösvény vonala rajzolódik ki a fűben: Cövek közel járhat. A nővére gyorsan szemügyre vette a mezőt maga előtt, hátha kiderül, hol ért földet a csillag.

Hamarabb látta meg, mint az öccse, de Cövek is közeledett hozzá, ha cikcakkban is. Megállt, felszegte a fejét, hogy kilásson a magas fűből. Ő is észrevette a csillagot, majd megpördült, hogy lássa, merre jár Hanga.

A lány viszont addigra már hosszú ugrásokkal közelített a célhoz.

Épp ennyi késlekedés kellett nekem!

Hanga nem lassított, de a tekintetük találkozott. Látta, ahogy az öccse szeme összeszűkül, a bajusza megremeg, a homloka ráncba gyűrődik, és ismét beleveti magát a versenybe.

Ez szoros lesz.

Cövek 2 : 0-ra vezetett, és ha ő szerzi meg a csillagot, a játék véget ér. Hanga minden erejét beleadta az utolsó néhány lépésbe, eltökélte, hogy az övé lesz a győzelem, nem ezé a zöldfülű jöttmenté! Elmosolyodott.

Az öccse gyorsan felzárkózott, gyorsabban, mint Hanga várta. Látta, ahogy a fiú megfeszíti izmait az utolsó vetődésre, majd kilő, és úgy suhan a levegőben, mint a tófelszínről felkacsázó, hullámokat vető lapos kő. Az ujjai kinyúltak a csillag után.

Hanga keze azonban egy pillanattal korábban zárult össze rajta. A levegőben egymásnak csapódtak, aztán elmosódó bunda- és szalagcsomóként gurultak végig a földön.

A lány ugrott fel előbb, öklében szorongatva a csillagot.

Cövek megdörzsölte a fejét, és felkönyökölt.

– Ez… – kezdte, aztán csak kapkodta a levegőt – …fantasztikus volt!

– Az biztos! – bólogatott zihálva Hanga, és igyekezett nem kárörvendő lenni. – Ilyen kiélezett finist még nem láttam, Cövek!

– Ja! – Az öccse szaporán lélegzett, és elvigyorodott. – Még a tavalyi, híres téli játszmát is lekörözte.

Hanga nevetve idézte fel magában azt a fagyos, eszement napot.

Aznap viszont remek volt az idő. Sem hó, sem hideg, sem semmi egyéb nem szegte a kedvüket. Legalábbis akkor még.

Hanga felnézett az égre, a Keleti-erdő irányába. Lila fellegek gomolyogtak a távolban, és szabálytalan időközönként meg-megvillantak. Morajló mennydörgés jelezte, hogy vi-

har közeleg, de még milyen gyorsan! Már amennyire meg tudta állapítani. Elfordította a fejét. Felettük még sütött a nap, legalábbis egyelőre.

– Remek meccs volt, Hanga! – kászálódott talpra Cövek. – Még sosem láttalak ilyen gyorsnak.

– Köszi – felelte a nővére –, de így is te vezetsz.

– Akkor hadd repüljön! – vágta rá a fiú, mert már nagyon szerette volna megnyerni az összesítést.

Hanga zakatoló szívvel dőlt bele a dobásba, és teljes erőből elhajította a csillagot. Az szárnyra kapott, fel az égig, a piros farok mögötte hullámzott a szélben. A szabályok szerint mindenkinek akkorát kell dobnia, amekkorát bír, és csak akkor indulhatnak, ha földet ért.

A két nyuszi a szemével követte a piros szalagot, a testük pedig iramodásra készen várta, hogy eltűnjön a fűben.

Erre azonban nem került sor.

A szél belekapott, és messze repítette, jobb felé, a Keleti-erdő peremén magasodó öreg juharfa legfelső ágai közé.

– Ezt nem hiszem el – rúgott messzire egy követ Cövek.

A távolban mennydörgés dübörgött.

– Menjünk, hátha le tudjuk hozni – javasolta Hanga.

Cövek összevonta a szemöldökét, de követte a nővérét.

Habár a Nyugati-erdőbe szabadon beléphettek, apa szigorúan megtiltotta, hogy kelet felé túlmenjenek azon a juharfán, amely most a csillagukat tartotta fogva. Annál közelebb nem merészkedhettek a Keleti-erdőhöz. Azt is a lelkükre kötötte, hogy szaladjanak haza, amilyen gyorsan csak tudnak, ha bármit hallanak a keletre elterülő rengeteg felől, akkor is, ha csak megreccsen egy gally. Tehát most nemcsak a játéku-

kat függesztették fel (ki tudta, folytathatják-e?), hanem meg kellett közelíteniük az általuk ismert legijesztőbb helyet is.

Sietve átkeltek a mezőn, szemüket a közelgő viharon tartva. Hanga felnézett a juharfa sűrű lombjára. Az ágak egy hórihorgas szörnyeteg sovány karjait idézték, a törzsén tátongó üreget rothadás rágta.

Fiatal fa volt még, közel sem akkora, mint a nyulaknak otthont adó vastag szilfa, a juharszörny mégis haldokolt.

Valami tévedés lehet itt, gondolta Hanga, de amikor tavaly tavasszal arra jártak, apa megerősítette, hogy így van: „Valóban fiatal, de két telet sem ér már meg, bizonyosan vége – magyarázta –, ahogyan keleten minden másnak is. Régen élet volt benne és szépség, mára viszont meggörnyedt, veszélyessé vált, és haldoklik.”

Hangán ennek hallatán végigfutott a hideg. Az apjuk ritkán mutatta ki a bánatát, bár ha jobban belegondolt, egyre többször látta rajta. Vajon apa egyre szomorúbb, vagy csak ő elég nagy már ahhoz, hogy észrevegye? Azóta sem tette fel neki a benne felbugyogó kérdéseket: Honnan származunk? Miért költöztünk el onnan?

Azzal tisztában volt, hogy apa keletről jött, és hogy anya családjából sem él senki Nútvölgyben, de valahányszor szóba került az ideköltözés, a szinte mindenkitől távoli új otthonuk, a szüleiket megülte a komor, bánatos némaság. Hanga megtanulta, hogy ne kérdezzen erről.

A juhar tövébe érve felnéztek a csillagukat körülvevő szalagkötegre.

– Csinálhatunk másikat – vetette fel Cövek, jobbra-balra sandítva.

Hanga tudta, miért ilyen ideges.

– Ilyen szalagot nem olyan könnyű találni, Cövek – felelte. – Ha összedolgozunk, le tudjuk hozni.

– Tudod, hogy tériszonyom van – méltatlankodott a fiú –, minek cukkolsz?

– Nem cukkollak – csattant fel a lány is –, csak szerintem ideje túltenned magad rajta. Már nem kell hozzá sok, és elég idősek leszünk, hogy egyedül is boldoguljunk, Cövi.

– Bocs, hogy nem vagyok olyan érett és bátor, mint

Hanga, a Fenséges! – vágott vissza Cövek.

– Gyere, bakot tartok! – Hanga ellenállt a kísértésnek, hogy igazán megbántsa öccsét. Aggódva pillantott körbe az erdőben, amely alig néhány lépéssel lejjebb kezdődött egy szelíd lejtőn. Talált egy jó helyet, összekulcsolta a kezét, hogy Cövek beleléphessen és felkapaszkodhasson a legalsó ágra. A nővére tudta, hogy a fiú onnan már eléri a következő ágat, és óvatosan felmászhat a csillagért.

Cövek láthatóan habozott. Először az erdő felé sandított, az arca megrándult, majd rémülten pillantott fel a fennakadt játékra. Az ágakon túl a kék ég lassan lilába fordult, ahogy a szénfekete felhők egyre közelebb kavarogtak.

A lány látta az öccsén, hogy zavarban van, és nagyon igyekszik kitartani, hogy ne kelljen menekülőre fognia. Hanga is izgult. Ez a hórihorgas famonstrum megkaparintotta a csillagukat, és most őket is csapdába akarta ejteni.

Hirtelen megdördült az ég, sötét végzetet jósolt. Hanga érezte, hogy feltámad benne a pánik.

– Semmi baj – mondta fennhangon –, nem félek ettől a… – De nem fejezhette be a kihívó mondatot.

Rémisztő dörrenés szakította szét az eget, csipkézett, sercegő aranydárdát küldve a földre.

A nyulakat hátralökte a juharfába csapó villám. A fülsiketítő dörgést szikra- és kéregeső követte. A villám végigcikázott az ágakon, tűzfonatként futva körbe a törékeny fatörzset.

Hanga kábultan állt talpra, majd amikor a látása kitisztult, felnézett.

Egy hatalmas ág, a juharszörny egyik hajlott, nehéz karja lángolva hasadt le a fáról, és feléjük zuhant. A lány riadtan pillantott az öccse felé.

Cövek a hátán feküdt, a szeme csukva volt.

És nem mozdult.

Második fejezet

Otthon, az üregben

Zuhant a lángoló faág. Hanga előrevetődött, szorosan átkarolta az öccsét, és legurultak a füves lejtőn, minél meszszebb az égő fától. A megperzselt külső gallyak még utánuk kaptak, ahogy a juharszörny ága földnek csapódott, épp amikor újabb mennydörgés rázta meg az eget.

A két testvér begurult egy tüskebokorba a Keleti-erdő peremén. Aztán – akárcsak az égő ág, amely elől épp azelőtt tértek ki – rájuk szakadt az ég is, bejelentés vagy bármiféle udvarias csepergés nélkül. Ismét villámlott, ezúttal kissé távolabb. Cövek magához tért: a szeme tágra nyílt, levegő után kapott.

– Minden rendben, Cövi! – hadarta a nővére, túlkiabálva a zajt. – Nem esett bajod.

Gyorsan szemügyre vette az öccsét, hogy maga is megbizonyosodjon a szavai igazáról. Egy pillanatig csak ültek ott, némán bámulva az égő fát, amelyből füst kígyózott az ég felé, mivel az eső lassan kioltotta a lángokat, felülről lefelé. Megint villámlott, mire a két testvér futásnak eredt.

Habár még csak délutánra járt az idő, alig láttak. A vi-

har rémisztő sötétséget hozott keletről. A két nyuszi kéz a kézben rohant csúszva-bukdácsolva a felhőszakadásban. Csupán árnyékai voltak azoknak, akik nemrég átkeltek a mezőn, üstökösként űzve egy csillagot. Megrendültek, megrémültek.

Sötétben, bőrig ázva, rettegve kellett átvergődniük a mezőn, a fel-felvillanó villámok fényében azonban meglátták a szilfaházukat.

Villanás! Apa és anya jelenik meg a szilfa széles, sima gyökerei közé ácsolt kis tornácon. Villanás! Anya Zaki babát tartja a kezében, az arcán aggodalom. Apa a sötétséget fürkészi.

– Itt vagyunk! – kiált Hanga. Villanás! Cövek is kiált, de a hangjuk nem ér fel a szakadó eső és a szabálytalan időközönként megdördülő ég zajához.

Villanás! Anya rájuk mutat. Morajlás… villanás! Apa kiront a viharba.

A fiatal nyuszik megálltak és behúzták a fejüket, ahogy ismét meghasadt az ég, és lecsapott a villám. A villanások fényében Hanga látta, hogy apa viszont nem lassít, hanem egyre közeledik hozzájuk a sötétben. Buzgón. Eltökélten. Magabiztosan.

A mező közepén találkoztak. Apa megtorpant előttük, ők is megálltak. Cövekről Hangára nézett, majd rövid habozás után átkarolta a lánya vállát, és intett, hogy kövessék. Hangának úgy tűnt, az apja kis híján ölbe vette, hogy úgy vigye haza, de mintha megijedt vagy inkább mintha zavarba jött volna, hogy Hanga túl nagy az ilyesmihez, de már Cövek is, aki szinte akkorára nőtt, mint a nővére.

Már majdnem a tornácnál jártak, amikor apa lepillantott a lányára, aki visszamosolygott rá.

Végül elérték a házat, beléptek az ajtón. Zaki baba a sarokban sírt, anya pedig takaróval, törölközővel, öleléssel várta őket.

– Jól megijedhettetek! – Anya nem bírta magában tartani a kedves, céltalan fecsegést, amellyel Zaki babát szokta nyugtatgatni.

Hanga hálásan fogadta a takarót, amelyet körétekert, majd leült az asztalhoz az öccse mellé. Apa mindkettőjüket átölelte, majd a kályhához sietett, és gyorsan tüzet rakott. Ezek után a picihez lépett, felvette, és elringatta, mire Zaki abbahagyta a sírást. Apa, karján a babával, fogta a piszkavasat, és megigazította a fát a tűzben. Hanga nézte, ahogy az apja újabb hasábot dobott rá, mire a tűz sercegve fellángolt.

– Teljesen eláztatok! – mondta apának anya. – A kis Zakó is csupa víz lesz!

– Egy csónakban evezünk – felelte apa, és megrázta a fejét, összefröcskölve a feleségét, aki felkacagott, majd fogta a teáskannát, és feltette forrni.

– No, gyertek ide a tűzhöz, hozok száraz ruhát – utasított apa, és Hanga elmosolyodott. Máris jobban érezte magát, biztonságban a szilfa üregébe vájt otthonukban. Megindultak a tűz felé, közben kitértek apjuk útjából, aki épp a szemüvegét igyekezett visszaszerezni Zaki babától, mielőtt akár a szemüveg, akár a baba kárát látta volna.

– Jól van, Zakó fiam, légy oly kedves… csak az okulárémat ne! – kérlelte a picit, aki csintalan kacajjal felelt.

vállam a válladnak, vérem a véredért, míg eljO ´´ a zöld parázs, vagy a világ véget ér!

Hanga és Cövek, az elszánt nyúllány és kíváncsi öccse, békés, egyszerű életet élnek – egészen addig, amíg egy sor váratlan, megrázó esemény örökre meg nem változtatja a sorsukat. Egyre veszélyesebbé válik körülöttük a világ, és nemcsak saját múltjukkal, hanem egy egész birodalmat fenyegető viharral is szembe kell nézniük.

Királyok buknak el, zsarnokok emelkednek fel, és sötét fenyegetések vetnek árnyékot a jövőre. A háború nehéz perceiben az árulás tűnik a könnyebb útnak, a hűség pedig keskeny és veszélyes ösvény – de a békés jövőbe vetett szilárd hit hősies kitartásra indít.

Hova vezet a fiatal testvérpár útja? Kik lesznek társaik, kísérőik? Vajon lesz bátorságuk továbbmenni ott, ahol mások már rég feladták? Hanga és Cövek örökségükkel és saját bizonytalanságaikkal szembenézve keresik a helyüket és feladatukat egy világban, amely tele van titkokkal és próbatételekkel.

„Hős nyulakról, merész kalandokról és megható pillanatokról mesél ez a sodró erejű történet. A Zöld Parázs igazi varázslat: örömet szerez, mindeközben bátorságra ösztönzi a fiatal olvasókat, és alkotó képzeletet ébreszt bennük.”

Sarah Clarkson, a Book Girls című ifjúsági regény írója

„Bár A Zöld Parázs gyerekkönyvnek számít, valójában minden korosztályt rabul ejt. Tökéletes közös, családi olvasmány.”

ISBN 978-963-288-966-5

Eric Landfried író

S. D. Smith íróként világszerte ismert A Zöld Parázs-sorozat révén, amely több mint egymillió példányban kelt el, és hosszú ideig az Audible első számú bestseller hangoskönyve volt. A Story Warren kiadó alapítója és tulajdonosa, íróként célja, hogy történetei magukkal ragadják a fiatal olvasókat, miközben a családok számára is felejthetetlen élményt nyújtanak.

7–12 éveseknek