Issuu

Siba Balázs Változáskalauz

A személyes átalakulás négy fordulópontja

Harmat

Budapest, 2025

Kérjük, hogy a szerző jogait tiszteletben tartva a könyvet ne másolja, és a mű felhasználásához kérje a kiadó engedélyét.

A bibliai idézeteket a protestáns új fordítású Biblia revideált kiadásából vettük (Budapest, Kálvin Kiadó, 2019).

ISBN 978-963-288-953-5

Az első fordulópont: A felébredés

Amikor (látszólag) semmi sem történik – a fontolgatás mint a változás feltétele

Személyes példaképeink követésének szerepe a jellemformálásban

A második fordulópont: Az elindulás

A magunkról mesélt történet értékválasztásai

A barátságkaraván jelensége és jelentősége

A harmadik fordulópont: A szembenézés

Az árnyékmunka mint a belső változás előfeltétele

A víziók jelentősége és az élet re-víziója

A negyedik fordulópont: A felülemelkedés

Két világ mestere – Az önmeghaladás bölcsessége

Fiaimnak: Gellértnek, Dénesnek és Mártonnak

Huszonöt éve foglalkozom a változás különböző aspektusaival. Apaként, tanárként, lelkészként és a terapeuta szerepéből próbáltam megfigyelni saját magamban és a környezetemben végigfutott változásokat. Számos alkalommal és sokféle helyzetben feltettem ezeket a kérdéseket: Hogyan indulunk el a változás felé? Mi az a fordulat, aminek meg kell történnie? Hogyan lesz a döntésből cselekvés? Hogyan megy végbe egy belső és egy külső változási sorozat?

Mindig lesz olyan elem, amely megmagyarázhatatlan, és az intuíció területén vagy a tudattalan világában működik, mégsem maradunk teljesen kapaszkodók nélkül. Mivel életünket történetekben tudjuk értelmezni, így a történetbe ágyazott forgatókönyvek segítségünkre vannak, hogy megragadjuk a változások nagy elefántjának különböző részeit. Ez a komplexitás részekre bontható, és lépésről lépésre, hozzávetőleges pontossággal megrajzolható az az ösvény, amely életünk valódi átalakulásaihoz vezethet.

Van ezeken kívül számos változás, amely nincs hatalmunkban, vagy éppen tudattalan módon megyünk végig rajtuk. Ebben a könyvben azonban arra a kalandra hívom az olvasót, hogy azokat a változásainkat vegyük számba, amelyekben tudatosan akarunk előrelépni, vállalva az ezzel járó nehézségeket is. 2025. nagypéntek

Siba Balázs

Kalandra hívás

„A lelki gyógyulást kereső elkeseredett embertől azt kérdezte a Mester: – Valóban meg akarsz gyógyulni?

– Ha nem akarnék, gondolod, hogy idejöttem volna? – Persze. A legtöbb ember ezt teszi. – Ugyan miért?

– Nem gyógyulásért jön, mert az fájdalmas. Enyhülésért. A tanítványainak pedig ezt mondta a Mester:

– Azok az emberek, akik csak akkor akarnak meggyógyulni, ha az fájdalommentes, hasonlók azokhoz, akik szorgalmazzák a fejlődést, de csak akkor, ha az nem jár változással.”

(Anthony de Mello)

Bevezetés

A változással mindannyiunknak dolgunk van. Van, amikor vágyunk rá, van, amikor ellenállunk neki. De ha akarjuk, ha nem, mindenképpen változunk, ha más nem, a biológiai óránk ketyeg. Életünk ismétlések és változások sorozata.

Általánosságban szeretjük a pozitív irányú változásokat, és várjuk is, ha a körülményeinkben vagy másokban mennek végbe. Mi magunk azonban talán kevésbé szeretünk változni. Van, amikor észrevétlenül formálódunk: egyszer csak ráébredünk, hogy már

nem ott tartunk, ahol évekkel ezelőtt, nem úgy gondolkodunk, látunk dolgokat, mint korábban. Máskor meg úgy tűnik, hogy hirtelen alakulnak át a dolgok körülöttünk vagy éppen bennünk. Többnyire akkor változunk, ha az élet rákényszerít minket. Változunk, ha a biztonságunk veszélybe kerül, ha nincs elég erőforrásunk, ha a kapcsolataink úgy alakulnak, vagy ha épp a kíváncsiság hajt, ha „önmagunkat szeretnénk megvalósítani”. De a legtöbb energiánk mégiscsak arra megy el, hogy otthonosan, stressz nélkül éljük mindennapjainkat, ne legyen semmi, ami kihív minket megszokott rutinjainkból és gondolati köreinkből. Egy ideig…

Útvonaltervek a változáshoz

Utunk során alakul az ízlésünk, az értékrendszerünk, a fiziológiai állapotunk és életünk számos más aspektusa. A külső változás látható többek között az öregedésben, a személyes kapcsolatokban, az életkörülmények alakulásában. Adott történelmi kortól, emberképtől és habitustól függően a változások irányát megragadhatjuk mint fejlődést, növekedést, hanyatlást, és értelmezhetjük az emberi életet szakaszok, szintek egymásutánjaként is. A külső változással a fejlődéslélektan foglalkozik. Különböző metaforák mentén írható le ez a folyamat: lehet akár lépcsőjárásnak, útnak vagy spirálnak elképzelni, hogyan is épül fel vagy éppen le az emberi élet. Az ember belső világában végbement változások esetén is a metaforák segítik értelmezni a valóság komplexitását. Leírhatjuk ezt a változássorozatot mint belső utat, lelki növekedést, érést, mennyei létrát, labirintust, a megvilágosodás útját stb.1 Némelyik kép próbálja körülírni azt, hogyan követik egymást a megszilárdulás és aztán a keretek felbomlásának idő -

szakai, de bármelyik modellt vesszük is alapul, ezek a valóságnak csak bizonyos aspektusait tudják megmutatni. Mi is a hasznuk akkor ezeknek a mentális képnek? Az élet komplex. A modellek soha nem képesek leírni mindazt, ami az életben van, mégis térképként szolgálhatnak, hogy el tudjunk igazodni benne, és segíthetnek végigjárni belső és egyben külső utakat. A gondolatok rengetegében egy térkép segíthet eligazodni. Úgy van ez valahogy, mint amikor a csillagokat nézzük az égbolton. Sokféleképpen lehetne összekötni őket egyfajta térképpé, de előttünk ezt valakik megtették. Ha megtanultuk, hogy néz ki a Cassiopeia vagy a Nagy Göncöl, akkor megtalálhatjuk őket, és a segítségükkel tájékozódhatunk. Így lehetünk az életünk történéseivel is. Lehet egy térképünk arra nézve, hogy szót értsünk egymással és eligazodjunk. Ebből a szempontból igaza van Amadeo Cencininek, aki a következőt írta a jellemformálásról szóló könyvében: „Nincs gyakorlatiasabb dolog egy jó elméletnél…” 2

Egy-egy mentális kép vagy elmélet tehát térképként segíthet bennünket az életünk értelmezésében. A változásoknál ugyanez a helyzet. Folyamatosan történeteket mesélünk magunknak és magunkról másoknak, hogy valahogy leírjuk az életünk komplex folyamatát.

Az életet jól akarjuk csinálni, és ez a narratíváinkban is meghatározó: „Minden biográfia költészet és valóság egyben (…). Nemcsak arról, aki az ember, hanem arról is, akivé válni szeretne. Az elmesélt élettörténet így válik az énkép reprezentációjává, az Én »ontológiájává«, vagy ha úgy tetszik mitológiájává.” 3 Identitásunk valóságelemekből építkezik, de bizonyos szándékok és forgatókönyvek mentén íródik. Erről írja McAdams: „Ahhoz, hogy saját magunkkal összhangban jó és értelmes életet élhessünk, egy

olyan hősi elbeszélést, »mítoszt« hozunk létre, mely életünk lényegét fogalmazza meg.”4 Az énmítoszok, vezérmotívumok nem lekicsinylendők, mert szerepük van önmagunk megértésében. Azzal, hogy ezeket fejlődésként, útként vagy érésként írjuk le, nemcsak magyarázatul szolgálnak, hanem egyben tervrajzként is működnek, segítve az orientálódást.

A könyvben több változási forgatókönyvet veszek alapul, és ezek egymás mellé állíthatók. 5 A legfontosabb három elmélet közül az egyik Virginia Satir családterápiás modellje. 6 A másik forgatókönyv Prochaska és DiClemente változásmodellje.7 Ők azt kutatták, hogy a szenvedélybetegek hogyan tudják letenni az alkoholt vagy a cigarettát, és milyen lépései vannak annak, hogy egy új szakasz kezdődhessen életükben. A harmadik és egyben a legmeghatározóbb modell pedig Joseph Campbelltől a hős útja. 8 Ez a mintázat a több ezer éves eposzoktól (ilyen például a Gilgames) a hollywoodi forgatókönyvekig mintát ad saját útkeresésünkhöz is. Ezek a forgatókönyvek az alapirányokat tükrözik, melyekre felfűzhetjük az események és magyarázataik láncolatát. A történetek „kötelező” elemein kívül a mesék világából ismert sémákat is beemelhetjük, ilyen például a hős, a segítők, próbatételek, veszélyek és jutalmak, a legkisebb testvér, az arany gyermekkor, csodás átalakulások.9 Nemcsak a monomítoszokban, filmekben és mesékben, hanem a saját tanulástörténetünkben is fellelhetjük ennek a forgatókönyvnek az elemeit.10 Ezek olyan mintázatok, melyek kisebb egységekben, akár egymással keveredve is megjelenhetnek saját történeteinkben.11

Megpróbáltam ezeket a modelleket figyelembe véve mindezt egy könnyen átlátható rendszerbe összefoglalni. Tíz évvel ezelőtt a változásról írtam a szupervizor-diplomámat, huszonöt éve a lel -

készi diplomámat pedig a megtéréstörténetekből, de mindegyikben ott maradt valahol a titok.12 A titok része a változásnak, hogy pontosan mi és hogyan „kattan be”. Ma már úgy gondolom, ha lépésekre bontjuk a változást, közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy megértsük a folyamatot, még ha nem tudjuk is teljesen megfejteni.

Ezért a változást négy egymást követő fázisra tagolom. Mindegyik egy-egy lehetőség arra, hogy tovább lépjünk vagy visszaforduljunk. Tehát mind a négy fázis önmagában is egy fordulópont az életünkben – és egyik sem feltétlenül könnyű.

A négy fordulópont modellje

A könyvben nem didaktikus módon követem a fent említett modelleket, de mindegyik meghatározó számomra abban, hogy egy saját tanulási ciklus mentén írjam le a változás jelenségét.

A négyfajta változás egymásra épül, és ha valamelyik kimarad, akkor nem éljük meg azt a potenciált, amely számunkra és közösségünk számára is növekedést hozhat. A komfortzónán belül is lehet változást imitálni, vagy alászállás nélkül is lehet áldozatot hozni, de bennünket most ne az önféltés, hanem az önmeghaladás útja motiváljon.

A változás négy fordulópontja

1. fordulópont: A felébredés

Az első változás az az aha-élmény, amikor ráébredünk arra, hogy van a sajátunkon kívül is valóság. Lehet, hogy nyitottak leszünk más világok felfedezésére, de annak a belátása is idetartozik, amikor ráébredünk, hogy az emberi intermediális térben másfajta megértések is lehetségesek a sajátunkon kívül. Az első változás annak a fontolgatása, hogy vannak olyan események az életünkben, amelyek nem illeszthetők bele az eddigi megértésünkbe, világszemléletünkbe, hanem kikezdik azt. Egy idő után előfordulhat, hogy már nem pont ugyanúgy gondolom a dolgokat, mint annak előtte. Ahogy Pál apostol írja a korinthusi le -

vélben: „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.” (1Kor 13,11) Ez az a folyamat, amikor már a keretek változnak meg, és új keretekre, új utakra van szükség. Ehhez a látáshoz is kell egyfajta bátorság, a felébredés bátorsága. (Ez a téma kerül a fókuszba a könyv második fejezetében.) Az úton nem vagyunk egyedül, mert vannak előttünk, akik mutathatják az utat a változásra. (Erről szól a könyv harmadik fejezete.)

2. fordulópont: Az elindulás

A második változás, ha elindulunk a felfedezőúton, és nem fordulunk vissza az otthonosság élményét keresve, hanem továbbmegyünk. Amikor már nemcsak fontolgatok, nemcsak elvben hozok döntést, hanem gyakorlati megvalósításba is kezdek. Elindulok a változás felé, és ez konkrét, látható cselekvések formájában jelenik meg. Nemcsak magamban morfondírozok, hanem lépéseket teszek. Ez a változás sem egyszerű, hiszen az úton várhatnak ránk kihívások és próbák. A tanulási zónába kerülve lehetnek olyan területei az életünknek, ahol talán még mindig kezdők vagyunk, és tanulnunk, gyakorolnunk kell ahhoz, hogy meg tudjunk küzdeni a nehézségekkel. Lehetnek ezek régi rossz szokások, szenvedélyek, berögződések vagy egyszerűen olyan képességek, amelyeket eddig még nem gyakoroltunk, most viszont szeretnénk. (Ezzel a fordulattal foglalkozik a könyv negyedik fejezete.)

3. fordulópont: A szembenézés

Az úton szükségünk van kitartásra, társakra, szövetségesekre, támogatásra, míg eljutunk a változás harmadik fázisához,

a szembenézéshez. (Az útitársakról és a próbákról szól az ötödik fejezet.) Ezen a fordulóponton – ahogy az összes többin is –egyedül vagyunk. A köztes időben tudnak mások segíteni, de a „tű fokán” (Mt 19,24) nekünk magunknak kell átmennünk. A változás útján eljön az idő, amikor szembe kell néznünk azzal, hogy nem azok vagyunk, akinek megálmodtuk magunkat. Ez az a fordulópont, amikor le kell számolnunk eddigi énképünkkel és szembenéznünk saját sötétségünkkel, bűneinkkel, életünk megoldatlanságaival. (Erről szól a hatodik fejezet.) Ha ezen a „kis halálon”13 túl vagyunk, akkor indulhatunk tovább, amihez jó adag reménységre van szükségünk. (Ez jelenik meg a könyv hetedik fejezetében.)

4. fordulópont: A felülemelkedés

Van még egy kapu, amelyen át kell mennünk, ez pedig az énfelejtés. Ez az önmagunk körül forgó gondolkodás meghaladása, amikor nem a saját érdekeink, érzéseink, elismerésünk kerülnek középpontba. Elindultam, és ha sikerült megszereznem a kincset, akkor ott a kísértés, hogy magamnak tartsam meg, hogy önmagamba zárva használjam. A negyedik változás az, amikor felelősséget vállalok, nemcsak a saját ügyemért, hanem azért is, hogy át tudom-e adni másoknak azt, ami nekem van. Ez az énmegosztás bátorsága, egy újabb fordulópont az úton, hogy ne fussunk a narcizmus vágányára. Embert próbáló ez a változás is: amikor megtaláltam, ami az új erő az életemben, hogyan nem leszek önző, és hogyan adom tovább mindazt, amit kaptam? Hogyan vállalok felelősséget saját magamért és a környezetemért? Hogyan leszek a régi életem romjain az új élet mestere? (Erről szól a könyv nyolcadik fejezete.)

Joseph Campbell leírja, hogy aki átment az átalakulás fázisain, az már más ember.14 Két világ mestere: a külvilágban és a belső világban is megharcolta azokat a harcokat, amelyekre szüksége van ahhoz, hogy valódi változás mehessen végbe az életében. Amikor újra otthonra talál, már nem ugyanaz az ember. Lehet, hogy a külső körülmények ugyanazok, ő mégis átformálódott.

Prochaska és DiClemente figyelmeztet, hogy bármikor visszacsúszhatunk, vagy benne ragadhatunk egy szakaszban.15 Előfordulhat, hogy akár évekig vagy évtizedekig nem áll be változás életünk egy-egy területén, csak bolyongunk, és nem tesszük meg kellő időben és kellő eltökéltséggel a szükséges lépéseket. Addig pedig vándorlunk, mint a zsidó nép negyven évig a pusztában, amíg aztán újra szembe nem kell néznünk ugyanazzal a kihívással – ha belefér az életidőnkbe.

Az első fordulópont:

A felébredés

Amikor (látszólag) semmi sem történik:

a fontolgatás mint a változás feltétele

„A sáros vizet is úgy tisztíthatjuk meg legjobban, ha hagyjuk leülepedni.”

(Alan Watts)

„Érdekes, hogy mitől fél legjobban az ember: az új lépéstől, az új, lényeges szótól.”

(Dosztojevszkij)

Bevezetés 16

Egyik barátom a reggeli kávéja mellett, még a reggeli bibliaolvasás és imádság előtt rendszeresen időt szán a fontolgatásra.

Elmondása szerint ekkor a napjairól és az életről gondolkodik Isten előtt. Ez nem a klasszikus „fontolgató imádság”, hiszen itt nem a Szentírás szövege vagy egy keresztyén tantétel a reflexió tárgya, hanem csak úgy az élet, remélve, hogy Isten közbelép, és inspirál egy-egy új ötlettel.17

A fontolgatás mindannyiunk napjainak része, még ha nem is ilyen keretek között zajlik. Életünk bizonyos pontjain viszont létfontosságú, hogy az időt tudatosan fontolgatásra „fecséreljük”.18

Ebben a fejezetben arra hívom az olvasót, hogy gondolkodjunk el

azon, milyen szerepe van a fontolgatásnak életünk változásainak előkészítésében.

Amikor semmi különös nem történik

Helyet adni a változásnak nem könnyű feladat, hiszen az nem csupán bizonyos magatartásformák, szokások megváltoztatását jelenti, hanem érinti önképünket, érzéseinket, alapvető beállítódásainkat, melyeken nagyon nehéz alakítani.19 Ugyanis szeretnénk, ha életünk biztonságos és kiszámítható lenne és maradna. Egész társadalmak rendezkednek be úgy, hogy az ember kontrollálhassa a környezetét, ne függjön az időjárástól és más tényezőktől az, hogy mire van szabadságunk a hétköznapokban. Törekszünk arra, hogy a komfortzónán belül maradjunk, amen ynyire csak lehet. Mihelyt elértük a vágyott boldogságot, szeretnénk ezt az állapotot meghosszabbítani. Valahogy úgy, ahogy a tanítványok is együtt akartak maradni Jézussal a hegyen:

„Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet” (Lk 9, 33). A megszokott világunk kiszámítható, még akkor is, ha olyan köröket futunk meg, amelyek talán kevésbé kellemesek, de ezeket legalább ismerjük. 20 A félelem és az elhárító mechanizmusok gondoskodnak arról, hogy többnyire elkerüljük életünk pánikzónáit. Olyan gondolati világot alakítunk ki, amelyben cselekvéseink és döntéseink megmagyarázhatók, belülről nézve ok-okozati összefüggésben vannak, és többnyire racionális érveken nyugszanak. Ha szeretnénk is változást, ritkán gondoljuk azt, hogy saját felépített valóságunkkal lehet bármilyen probléma. Ahogy Gilbert Keith Chesterton fogalmazta meg: „Nem arról van szó,

Az első fordulópont: A felébredés hogy [az emberek] nem látják a megoldást, hanem arról, hogy nem látják a problémát.” 21

Mindannyiunk számára van egy általunk belátható világ, s ebben a „játéktérben” formálódik az önmagunkról alkotott képünk, noha ez nem mindig látványos folyamat. Általában krízisek vezetnek ahhoz, hogy „magunktól” változni akarjunk. Az életúton egymást követik a nagy változások, melyek mint mérföldkövek és átmenetek jelennek meg, és azok az időszakok, amikor látszólag nem mozdul semmi, és az élet egyfajta „csendes utazáshoz” hasonlítható. 22 A csendes időszak sem eseménytelen, hiszen a meglévő belső világunk (a kialakított szubjektív valóság) struktúráinak az építése folyamatos. A tanulás kevésbé látványos időszakai ezek, amikor a meglévő mintáinkhoz gyűjtünk újabbakat, világszemléletünk nem változik, de bővül az adott kereteken belül. 23

Azokat a váltásokat, amikor a „gyűjtögetés” az adott sémarendszeren (gondolati és viselkedési minták rendszerén) belül fenntartható, és a környezetünket igyekszünk belső világunkhoz igazítani, Piaget asszimilációnak nevezi. 24 Ilyenkor a meglévő sémarendszerünkbe integráljuk az újabb megértett és elsajátított gondolatokat. Egy idő után azonban már nem működnek a régen bevált rendszerek, ekkor – Piaget szóhasználatával élve – az akkomodáció jelenségét figyelhetjük meg. Ebben a folyamatban a belső világunk sémarendszerét igazítjuk a külső világból érkező ingerekhez. Új mintázatok jönnek létre a régi sémák széttöredezésével és azok egy más rendszerbe való beépülésével. Az előző kognitív sémák vagy akár hitszintek rendszerei nem tűnnek el, de beépülve új konstellációban, minőségileg más struktúrában jelenhetnek meg a későbbiek során. 25 Piaget elmélete szerint az ember megismerő képessége és gondolkodása egy fejlődési pályát

Néha csak egy mondat hiányzik, hogy elinduljunk.

Néha évekig hordozunk egy kérdést, mire megtaláljuk rá a választ, vagy dédelgetjük önmagunkban a változás iránti vágyat, míg végre elfogadjuk a kockázatot.

Ez a könyv nem ígér gyors átalakulást. Nem kínál motivációs szlogeneket vagy univerzális recepteket. Inkább térképet rajzol azoknak, akik eltévedtek, elindulnának vagy visszanéznének, mielőtt továbbmennek.

Négy fordulópont: felébredés, elindulás, szembenézés, felülemelkedés. Négy lehetőség, hogy másként lássuk önmagunkat, kapcsolatainkat, világunkat.

SIBA BALÁZS lelkész, egyetemi tanár, tréner és lelkigondozó. Két évtizede kísér embereket változásaik határhelyzeteiben – tanteremben, közösségben és a családterápiában is. Kutatóként és gyakorlati szakemberként a személyes átalakulás belső folyamataira figyel: arra, hogyan érlelődnek döntések, hogyan lesz belátásból mozdulat, veszteségből újjászületés.

4500 Ft