A mű eredeti címe: Der Schlunz und das letzte Geheimnis
Copyright © 2007 Bibellesebund Verlag, Marienheide & SCM Verlag in der SCM Verlagsgruppe GmbH, Holzgerlingen
Hungarian edition – Magyar kiadás:
© Szentírás Szövetség, Harmat Kiadó, 2025
All rights reserved. Minden jog fenntartva.
Illusztráció:
© Daniel Fernández Adasme
Fordította: Szécsi Zsuzsanna Felelős szerkesztő: Zombory Katalin
ISBN: 978-963-288-933-7
E kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, nem tárolható visszakereshető rendszerben, nem tehető közzé sem elektronikus, sem más formában a kiadó írásos engedélye nélkül.
A karácsonyi szünet után Lucasnak semmi kedve sem volt iskolába menni. Vadóc, a barátja betegen és kimerülten feküdt otthon. Egyfolytában forgolódott, rosszul aludt és sokat sírt. Lucas pedig üljön az osztályteremben, mintha minden rendben lenne? Mégsem tehetett mást. Anya ragaszkodott hozzá, hogy
Vadóc otthon gyógyuljon, Lucas és Nelli pedig iskolába járjon, mint mindig.
Lucas ötödikes volt, a húga, Nelli pedig negyedikes. Reggelente együtt mentek iskolába. A Rathausstrassén találkoztak Annával, aki szintén ötödikes volt, de másik osztályba járt.
– Hol van Vadóc? – kérdezte rögtön.
– Beteg – felelte Lucas. Nem volt kedve már korán reggel felidézni a szörnyű eseményeket, amelyeken Vadóc szenteste keresztülment.
– Nem hallottad? – szólt bele Nelli. – Szenteste majdnem lelőtték Vadócot.
– Tessék? – Anna riadtan a szájához kapott.
– Bizony! – folytatta Nelli izgatottan. – Egy gyilkos meg akarta ölni Vadócot! Senki sem tudja, miért, de ez borzalmas!
Vadóc meg végképp nem ért semmit, mivel elveszítette az emlékezetét, azt tudod, ugye?
– Igen – felelte Anna.
– Szenteste megcsörrent Lucas telefonja. Épp a nappaliban ültünk a karácsonyfa körül, és az ajándékokat bontottuk ki.
Olyan szép gyertyát kaptam Vadóctól! Egy egereset, nagyon cuki! Na de megszólalt a telefon, és valaki Vadóccal akart beszélni. Aztán Vadóc kiment a szobából, és csak egy idő után vettük észre, hogy nem jött vissza. Mindenki őt kereste. Végül az erdő szélén egy bokorban találtunk rá félholtan.
– Ez szörnyű!
– Igen! Később Vadóc elmesélte, hogy egy öreg bácsi hívta fel, aki a szüleivel kapcsolatban akart neki mondani valamit. Te is tudod, hogy Vadóc egyfolytában a szülei után kutat. De a bácsi csak kicsalogatta a házból, aztán nem mondott neki semmit, hanem ott termett a gyilkos, rálőtt, de Vadóc még el tudott menekülni. Erre az öregember egy követ dobott utána, fejen találta, és Vadóc elveszítette az eszméletét. Így találtunk rá.
Anna döbbenten nézett Lucasra:
– Tényleg így történt, Lucas?
– Igen – felelte Lucas, legalábbis nagy vonalakban, gondolta. Természetesen sokkal bonyolultabb volt az egész, de ebből Nelli mit sem értett.
A fiúk már fél éve kutattak Vadóc családja után. A Schmidtsteiner család tavaly áprilisban talált rá Vadócra az erdőben. Koszos volt és rongyos. Nem tudta, hogyan került oda, és azt sem, hol vannak a szülei. Még a saját nevére sem emlékezett. Az egyetlen szó, ami eszébe jutott, az volt, hogy Vadóc. Azóta Schmidtsteineréknél lakott Lucasszal egy szobában. A rendőrség megpróbálta kideríteni, hol lehetnek a szülei. De eddig nem jártak sikerrel.
A fiúk időközben rájöttek néhány dologra: fontos nyomok vezettek Darmstadtba. Vadócnak ismerős volt a város. Jártak ott egy kocsmában, ahol két férfi felismerte őt, de nem mondták el, honnan jött. Ezenkívül feltűnt nekik a házuk közelében egy ezüstszínű Audi TT kabrió, amelynek darmstadti rend-
száma volt. Egy fejkendős nő ült benne napszemüvegben, és
Vadócot figyelte.
Tavaly nyáron egy gyilkos megpróbálta megölni Vadócot. De aztán börtönbe került, majd nem sokkal karácsony előtt megszökött. Ő volt az, aki szenteste Vadócra lőtt, aztán elmenekült. A bácsi, akiről Nelli mesélt, az egyik férfi volt, akivel a darmstadti kocsmában találkoztak. Wilfried Dobermann-nak hívták. Karácsony előtt hirtelen felbukkant Niederkirchenben.
Vadóc egyszer megszólította, de a férfi nem árulta el, hogy miért van a városban. Ez a férfi segített a gyilkosnak szenteste kicsalogatni Vadócot a házból. És ő volt az, aki megdobta a kővel.
De ezt az egészet Nelli természetesen nem értette. Hogyan is érthette volna? A fiúk senkinek sem beszéltek a felfedezéseikről. Sem Nellinek, sem a szüleiknek, de még a rendőrségnek vagy a gyerekpszichológusoknak sem, akik folyton azzal próbálkoztak, hogy segítsenek Vadócnak visszanyerni az emlékezetét. Vadóc azt szerette volna, ha mindez titok marad. Így aztán Lucas úgy döntött, hogy ma reggel is titok marad.
– Igen, így volt – zárta le Lucas a gondolatmenetét és egyben Nelli elbeszélését.
– Szegény Vadóc – sóhajtott Anna. Aztán elmesélte, mit kapott karácsonyra, és Nelli is beszámolt az ő ajándékairól.
Az óra elején minden gyerek kiment a táblához és elmesélte, mi történt vele a szünetben. A legtöbben természetesen arról beszéltek, hogy mi mindent kaptak karácsonyra. Az osztályfőnök, Rotbraun-Bohnenhang úr egy karácsonyfamintás nyakkendőt viselt. Egyértelmű volt, hogy mit kapott ajándékba.
Többször végigsimított a nyakkendőjén, miközben a gyerekek beszámolóját hallgatta.
Amikor Lucas sorra került, ő csak annyit mondott:
– Kaptam egy pár új focicipőt.
Ekkor Kai közbevágott:
– Szenteste kint volt nálatok a rendőrség!
Elli, aki Kai mellett ült, megerősítette:
– Igen, én is hallottam! Valaki meg akarta ölni Vadócot!
A gyerekek rémülten néztek egymásra. Mindenki egyszerre kezdett beszélni.
– Most akkor hol van Vadóc? – kérdezett rá Michi a nagy zsibongás közepette. – Meghalt?
– Nem! – vágta rá Lucas túlságosan is ingerülten. Nem akart belekezdeni a történetbe.
– Visszament az erdőbe? – kérdezte Kai pimasz vigyorral az arcán.
– Nagyon vicces! – mérgelődött Lucas.
Végül Rotbraun-Bohnenhang úr tette fel a kérdést:
– Lucas, nem akarod elmesélni nekünk, hogy mi történt a barátoddal?
Lucas felsóhajtott. Na jó. Mielőtt még több marhaságot terjesztenek a többiek Vadócról, inkább elmondja, mi történt velük szenteste. Így aztán összefoglalta nekik, körülbelül ugyanúgy, mint az előbb Nelli.
– Hogyhogy nem figyeltek a testőrök? – kérdezte Erkan.
Mindenki tudta, hogy az őszi szünet óta éjjel-nappal kéthárom rendőr vigyáz Vadócra. Ezt személyi védelemnek nevezték. Időközben ugyanis rájött a rendőrség is, hogy Vadóc komoly veszélyben van. Azóta a nap huszonnégy órájában ott állt egy fekete Mercedes Schmidtsteinerék háza előtt. Legalább kettő, de legtöbbször három rendőr ült benne, és őrködött. Mindenhová elkísérték Vadócot, még az iskolába és a gyerekistentiszteletre is. A fekete Mercedes ilyenkor a helyszínen várt, amíg Lucas és Vadóc haza nem indult.
– A testőrök együtt karácsonyoztak velünk – válaszolta Lucas Erkan kérdésére. – Bent voltak a házban. Abban a pillanatban senki sem számított rá, hogy épp szenteste csap le a gyilkos.
– De most már egy második rendőrautó is áll a házatok előtt. Egy nagy fehér furgon – mondta Erkan. – Láttam, amikor a szünetben meglátogattam Kevint, aki az utcátokban lakik.
– Igen, az is a rendőrségé – ismerte el Lucas.
– Az mire kell? – kérdezte Erkan. – Egy börtön van benne?
– Kamerák vannak benne – felelte Lucas. – És mikrofonok, rádiókészülékek meg ilyesmik. Hogy Vadóc még nagyobb biztonságban legyen. A gyilkos elmenekült, és bármikor visszatérhet. Mivel a rendőrség tudja, hogy már ketten is meg akarják ölni Vadócot, most még több rendőrt állítanak a ház köré, hogy megvédjék.
Lucas ezt nem mondta el, de igazából a rendőrség el akarta hozni Vadócot a házból. Az egyik különleges ügyosztály két felügyelője azt javasolta, hogy vigyék a fiút egy titkos helyre, amelyet senki sem ismer, még Schmidtsteinerék sem, és maradjon ott egészen addig, amíg el nem kapják a bűnbandát. De Schmidtsteinerék erről szerencsére le tudták beszélni őket. Lucas és Nelli is nagyon kérlelte őket, és a szülők is segítettek meggyőzni a rendőröket, hogy náluk maradhasson Vadóc. Azt mondták, hogy itt tudja legjobban kipihenni az elmúlt napok megpróbáltatásait. Különben is szüksége van egy családra. És egy barátra, mégpedig Lucasra.
Hosszas huzavona után engedtek nekik a rendőrök, de a személyi védelmet meg akarták erősíteni. Azóta a fekete Mercedes mellett ott állt a ház előtt ez a nagy furgon is a magasba nyúló antennákkal a tetején. Állítólag különböző rejtekhelyekről más testőrök is figyelik a házat minden irányból. De Lucas eddig még nem fedezte fel őket. Még szerencse. Ha Lucas észrevette volna őket, akkor a gyilkosnak még hamarabb feltűntek volna.
– Köszönjük, Lucas, hogy elmesélted – zárta le a témát az osztályfőnök.
A gyerekek leültek a helyükre, és Lucas örült, hogy nem kérdeztek tőle többet. Volt ugyanis még valami nagyon fontos, amit Lucas nem mondott el. Az ütésnek, ami Vadóc fejét érte, az lett a következménye, hogy visszanyerte az emlékezetét. Vadóc újra emlékezett! Ezt még aznap éjjel elárulta Lucasnak. De azt is mondta, hogy még nagyon gyengének érzi magát ahhoz, hogy mindenről beszámoljon neki, ami visszatért a tudatába. Majd akkor szeretné elmondani, ha újra erőre kapott. Aznap éjjel Lucas megelégedett ennyivel. De azóta több mint két hét eltelt, és Vadóc még mindig nem mondott semmit. Lucas legszívesebben mindennap megkérdezte volna tőle: „Ma
elmeséled, mi történt veled?” De nem akart a terhére lenni a barátjának. Először meg kell gyógyulnia.
A reggeli szünetben Elmar odament Lucas asztalához, és mindkét kezét a háta mögé tette.
– Jobb vagy bal? – kérdezte szégyenlősen.
– Jobb – válaszolta Lucas.
Elmar hirtelen előkapta a háta mögül a bal karját, amelyben egy saját készítésű képeslapot tartott. Sajnos nem figyelt eléggé, és nagy lendülettel feldöntötte Lucas kulacsát. Az hangosan csattant az asztalon, és az almalé végigfolyt Lucas nadrágján.
– Jaj, ne! – kiáltotta Lucas, és felállította a kulacsát. De már túl késő volt. A nadrágján keletkezett sötét folt pont úgy nézett ki, mintha bepisilt volna.
– Bocsánat – suttogta Elmar, és el akarta tenni a képeslapot.
De Lucas kinyújtotta a kezét, és megkérdezte:
– Mi van a kezedben? Nekem hoztad?
– Vadócnak – mondta Elmar, és átadta Lucasnak a képeslapot.
Egy ollóval kivágott girbegurba kártya volt, középen kettéhajtva. Az első oldalon ez állt: „Jobbulást!” Mellette pedig egy kereszt.
– Egy kereszt? – csodálkozott Lucas. – Vadóc nem halt meg!
– Nem – felelte Elmar –, ez egy olyan kereszt, ami az istentiszteleti teremben is lóg a falon. Jézusra akar emlékeztetni, ugye?
– Igen – mondta Lucas. Mosolyogni szeretett volna, de a nadrágján éktelenkedő folt olyan kínos volt számára, hogy nem tűnt őszintének a mosolya.
– Emlékszel? Vadóc egyszer azt mondta nekem, hogy mivel nincsen barátom, legyek Jézus barátja.
– Igen.
– Azóta járok hozzátok gyerek-istentiszteletre. Adelheid mindig Jézusról mesél. És azt szokta mondani, hogy Jézus mindig velünk van, mint egy barát. Ez szerintem nagyon szép. – Elmar szégyenlősen mosolygott, és újra a háta mögé dugta a kezét. – Arra gondoltam, hogy mivel most már Jézus a barátom, készíthetnék Vadócnak egy képeslapot, ami Jézusra emlékezteti. Ti is azt mondtátok Nellivel, hogy Jézus barátai vagytok, ugye?
– Igen.
– Vadóc pedig azt monda, hogy neki nincs szüksége Jézusra mint barátra, mert te ott vagy neki. De az előbb, amikor arról meséltél, hogy Vadóc most mennyire beteg, arra gondoltam, hátha Vadóc most mégis szeretne összebarátkozni Jézussal. –Elmar tétovázott. – Úgy értem, Jézussal is. Nem helyetted, hanem vele is. Veled és Jézussal. Én nagyon örültem neki, hogy Vadóc meghívott a gyerek-istentiszteletre, és most Jézus a barátom lehet.
– Aha.
– Pontosan. Ezt szerettem volna elmondani. – Elmar újra előhúzta a karját a háta mögül, és a kezét tördelte. – Viszlát –hadarta, és udvarias búcsúzásként Lucas felé nyújtotta a jobb kezét. Ezzel a mozdulattal azonban másodszorra is felborította a kulacsot. Most nem az asztalon csattant az üveg, hanem egyenesen Lucas ölében landolt, így a nadrágján lévő folt még terjedelmesebb lett. Lucas felkiáltott, és felugrott a helyéről. A kulacs a földre esett, és egy sárga tócsa keletkezett körülötte.
– Bocsánatot kérek – hebegte Elmar.
A fiúk körül egy páran látták a jelenetet, és hangosan felnevettek.
– Mi történt? – kérdezte Rotbraun-Bohnenhang úr, aki elöl ült a tanári asztalnál. Lucas terpeszben állt a széke előtt.
Az almalé végigfolyt a nadrágszárán, és a széke alatt egy nagy pocsolya éktelenkedett.
– Lucas bepisilt! – ordította Kai és Michi a tenyerét csapkodva.
– Köszönöm, Elmar! – mondta Lucas a lehető legbarátságosabban, amennyire abban a helyzetben képes volt.
Elmarnak remegett az ajka, mintha valami fontosat akarna mondani. Aztán lehajolt, felvette a kulacsot, és felemelte a levegőbe:
– Nem igaz, Rotbraun-Bohnenhang úr! – mondta. – Lucas nem pisilt be! Ez csak almalé! A kulacs itt állt az asztalon, és én véletlenül meglöktem… – és hogy megmutassa, hogyan borult fel a kulacs, megdöntötte a nadrágja irányába, mint egy lassított felvételen. – Így…
Úgy tűnt, egészen pontosan akarja bemutatni az eseményeket.
Amikor megbillentette az üveget, még egy jókora adag almalé kiömlött belőle. Természetesen nem lassítva, hanem egy nagy loccsanással. Pont Elmar nadrágjára.
–
Ó! – kiáltott fel Elmar, és visszatette a kulacsot az asztalra. Most már neki is olyan hatalmas folt volt a nadrágján, mint Lucasnak. Az osztálytársaik hangosan hahotáztak. Elmar Lucas nadrágjára pillantott, majd a sajátjára, és összegezte a mondandóját: – Pont így történt.
