Csűrcsavar levelei

C. S. Lewis CsĹąrcsavar levelei

J. R. R. Tolkiennak

C. S. LEWIS

CsĹąrcsavar levelei

HARMAT Budapest, 2011

Translated from “Screwtape letters” Copyright © C. S. Lewis Pte. Ltd., 1942 Hungarian edition © 2007 by Harmat Kiadó All rights reserved. Minden jog fenntartva.

Első kiadás: ELO – Evangéliumi Kiadó Második, átdolgozott kiadás 1997 Harmadik, illusztrált kiadás 2007 Utánnyomás 2008, 2009, 2011 Fordította: Siklós József Illusztrációk: Lente István ISBN 978-963-9564-73-2

„Ha már az Írás szavának nem enged, az ördögöt úgy lehet elkergetni, ha csúfot űzünk belőle, mert a gúnyt nem bírja elviselni.”

Luther Márton „Az ördög… a büszke szellem… nem szenvedheti, hogy kigúnyolják.”

Morus Tamás

Előszó Nincs szándékomban magyarázattal szolgálni arra nézve, hogyan került kezembe ez a levélcsomó, amelyet az alábbiakban a nagyközönség rendelkezésére bocsátok.

Az ördögök felől emberi fajtánk két ellenkező, de egyaránt súlyos tévedésbe eshetik. Az egyik az, ha nem hisszük létezésüket. A másik az, ha nem csak hisszük, de túlzott és egészségtelen érdeklődést tanúsítunk irántuk. Nekik maguknak mind a két tévedés egyformán tetszik, és egyforma örömmel üdvözlik a materialistát is, meg a varázslót is. A könyvben található iratokhoz bárki könnyen hozzáfér-

— 5 —

het, ha egyszer érti a módját, ám ebben rosszindulatú vagy izgága embereknek, akik visszaélnének a dologgal, nem kívánok a segítségére lenni.

Ne feledje el az olvasó, hogy az ördög hazug! Nem szabad mindent igaznak vélni, amit Csűrcsavar mond, még ha a saját szempontjából mondja is. Ugyan meg sem próbáltam tisztázni a levelekben említett emberek személyazonosságát, mégis igen valószínűtlennek tartom, hogy Csűrcsavar minden tekintetben hű képet festett például a páciens édesanyjáról vagy Karó tiszteletesről. Nemcsak a földön, a pokolban is szívesen elhiszik azt, amire vágynak.

Végül még meg kell jegyeznem, hogy nem törekedtem a levelek keltezési időpontjának tisztázására. Az ördögök általában nemigen alkalmazkodnak a földi időszámításhoz, ezért dátumokat inkább nem is tüntettem föl. Az európai háború története nyilván csak annyiban érdekli Csűrcsavart, amennyiben olykor-olykor érzékenyen érinti valamelyik ember lelkének állapotát.

Magdalen College, 1941. július hó 5-én C. S. Lewis

— 6 —

1. Kedves Ürömvölgyi öcsém! Írod, hogy védenced számára kiválogattad a legjobb olvasmányokat, és gondoskodtál arról, hogy gyakran találkozzék materialista barátjával. Ez eddig rendben van. De nem vagy kissé naiv, kedvesem? Azt hiszed, az értelmét kell meggyõznöd ahhoz, hogy kivond õt az Ellenség hatása alól? Ha pár száz évvel korábban él, talán sikerrel folyamodhatnál ehhez a módszerhez. Az idõ tájt még tudta az emberfajzat, mit jelent, ha valami be van bizonyítva, és mit jelent, ha nincs; és ami felõl bizonyítékot nyert, abban csakugyan hitt. A gondolkodást még összekapcsolta a cselekvéssel: ha belátott valamit, a magatartását is hajlandó volt megváltoztatni. De hála a heti sajtónak és a többi fegyverünknek, ma már más a helyzet. A te embered gyerekkorától fogva megszokta azt, hogy az agyában legalább tucatnyi egymásnak ellentmondó filozófia jár boszorkánytáncot. Ha oktatod, nem azt nézi, vajon tételed „igaz”-e vagy „hamis”. Manapság egy gondolat „elvont” vagy

— 7 —

„gyakorlatias”, „divatjamúlt” vagy „korszerû”, „konvencionális” vagy „könyörtelenül forradalmi”. Ne az érvekre hagyatkozz, hanem a jelszavakra; azokkal tarthatod õt legjobban távol az egyháztól. Ne pazarold az idõt, ne akard neki bebizonyítani, hogy a materializmus igaz; inkább vezesd õt arra a következtetésre, hogy a materializmus erõs, nyers, bátor filozófia – a jövõ fi lozófiája! Egyedül ez számít neki.

Az igazságra való hivatkozással csínján kell bánnunk, mert az Ellenség ebben a mûfajban hazai pályán játszik. Érvelni, bizonyítani Õ is tud; viszont az igazán hatékony propaganda kifejtésében századok óta nyomába sem léphet a mi Atyánknak, ki van a mélységben. Az igazságra való hivatkozás fölébreszti páciensed értelmét, s ez ki tudja, milyen következményekkel járhat! Hiába sikerül egy-egy gondolatmenetét elcsavarintanod, ha utóbb rádöbbensz: azt a végzetes szokást erõsítetted benne, hogy közvetlen érzéki tapasztalatairól megfeledkezzék, és figyelmét egyetemes dolgokra fordítsa! Neked az a feladatod, hogy mindenestül az érzéki tapasztalatokhoz ragaszd a figyelmét. Szoktasd rá, hogy ezt „valódi életnek” nevezze, s jól ügyelj, nehogy belegondoljon, mit jelent az, hogy „valódi”!

Ne feledd, hogy – tőled eltérően – ő nem mindenestől szellemi lény! Mivel sohasem voltál ember (pfuj, de utálatos előnyt szerzett ebben az Ellenség!), képtelen vagy teljesen felmérni, hogy ezek a csinál-

— 8 —

mányok mennyire nyomorult rabszolgái a megszokásnak.

Volt egyszer egy páciensem. Tőrőlmetszett istentagadó volt. Ideje java részét a British Múzeumban töltötte a könyvek között. Egy szép napon, amikor éppen mélységesen elmerült az olvasmányaiban, észrevettem, hogy gondolatai rossz irányba fordulnak.

Természetesen az Ellenség is tüstént ott termett. Ijedten láttam, hogy húsz évi szorgoskodásom minden eredménye menten öszszeomlik. Ha akkor elveszítem a fejemet, s érvekkel próbálok védekezni, végem van.

De én nem voltam ám olyan ostoba. Mindjárt ott fogtam meg, ahol leginkább a hatalmamban volt. Eszébe juttattam, hogy éppen ideje volna már megebédelnie.

Az Ellenség feltehetően azt az ellenjavaslatot tette (hiszen te is tudod, hogy közülünk senki sem tudja egészen kifülelni, mit súg nekik), hogy ami most kezdődött el benne, az sokkal fontosabb, mint az evés.

Legalábbis úgy tűnt nekem, hogy valami ilyesfélét mondhatott neki, mert amikor így szóltam hozzá: „Persze, ez nagyon komoly probléma, sokkal fontosabb, semhogy még most ebéd előtt el lehetne intézni” – ábrázata szemmel láthatólag felderült, s mire hozzátettem: „Sokkal jobb lesz ebéd után felfrissült aggyal folytatni ugyanitt…” – már útban is volt az ajtó felé.

Tudtam, hogy ha kijut az utcára, nyert ügyem van.

Odakinn megmutattam neki egy rikkancsot, aki a déli lapok szenzációit kiabálta, azután jött egy 73-as

— 9 —

autóbusz, s mielőtt leért volna a legalsó lépcsőfokig, már mélyen beleoltottam azt a szilárd meggyőződést, hogy bármilyen különös gondolatok lepik is meg az embert, amikor magánosan elzárva a könyvein kotlik, egy jó adag „valódi élet” (ezen ő a rikkancsot meg az autóbuszt értette) elég ahhoz, hogy észhez térjen és belássa: az „ilyesmi” merő képzelődés. Tudta, hogy hajszálon múlt a menekülése, s későbbi éveiben nagy kedvteléssel emlegette ama „pontosan körül nem határolható valóságérzéket, amely végső esetben megoltalmazza az embert a puszta logika eltévelyedéseitől”. Azóta már biztos helyen van a mélységben, a mi Atyánk házában.

Nos, kezded-e már látni, hova akarok kilyukadni?

Hála évszázadok óta tartó munkálkodásunknak, az emberek ma már szinte lehetetlennek tartják, hogy higgyenek a szokatlanban, amíg a megszokott a szemük előtt van. Egyre csak a dolgok mindennapi voltát sulykold emberedbe! A tudományt pedig (legalábbis az igazi tudományt) nehogy megpróbáld pajzsként használni a kereszténység ellen! A tudomány számunkra nagyon veszedelmes, mert végül is arra serkenti őket, hogy a valóságról gondolkozzanak, mégpedig olyan dolgokról is, amelyeket kezükkel sem tapinthatnak, szemükkel sem láthatnak. Ezért fordulhattak elő szomorú esetek a modern fizikusok között. Ha mindenáron tudományokkal akar bíbelődni, tartsd őt a közgazdaságtan és a szociológia

— 10 —

területén; ne hagyd, hogy elszakadjon ama felbecsülhetetlen értékű „valódi élettől”. A legjobb persze az lesz, ha semmilyen tudományhoz nem engeded hozzáférni. Sugalmazd neki azt a nagyvonalú, általános meggyőződést, hogy ő mindezt úgyis tudja, s hogy amit alkalmi beszélgetésekből és olvasmányaiból innen-onnan felcsipegetett, az mind „a legújabb kutatások eredménye”. Ne feledd: azért vagy mellette, hogy bolonddá tedd! Ti, fiatalok, tapasztalatlanok és zöldfülűek vagytok, sokszor úgy beszéltek, mintha a mi dolgunk az lenne, hogy az embereket tanítsuk!

Szerető nagybátyád: Csűrcsavar

— 11 —

2. Kedves Ürömvölgyi öcsém!

Mély rosszallással olvasom, hogy védenced hívő kereszténnyé lett. Arra ne is számíts, hogy megérdemelt büntetésedet elkerülheted! Remélem, értelmesebb pillanataidban magad is belátod, hogy valóban méltó vagy a büntetésre, s nem is kívánod elkerülni.

Közben azonban meg kell próbálnunk a javunkra fordítani a helyzetet. Hiszen kétségbeesésre még semmi ok. Százával hódítottuk mi vissza a „megtérteket”, akik ma már teljes biztonságban vannak nálunk, miután rövid ideig az Ellenség táborában tartózkodtak. Védenced testi-lelki szokásai még mindenestül a mi oldalunkon állnak.

Egyik legjobb szövetségesünk jelenleg maga az egyház. Ne érts félre: természetesen nem abban az értelemben gondolom az egyházat, ahogyan mi látjuk a maga tér és idő feletti valóságában, kiszakíthatatlanul az örökkévalóságba gyökerezetten, ahol rettenetes, mint valami zászlós tábor. Mi tagadás, ettől a látványtól a legvakmerőbb kísértőinknek is

— 12 —

inukba száll a bátorságuk. Ám az emberfajzat szerencsénkre ebből mit sem láthat. Védenced csak egy félig kész álgótikus építményt lát az új városrészben.

Ha ide belép, elsőnek a sarki hentest pillantja meg, aki fontoskodó képpel lép oda hozzá, s egy fényesre koptatott könyvecskét nyom a kezébe. Ebben van a liturgia, amelyet egyikük sem ért. Kap egy énekeskönyvet is, amelyben igénytelen dallamú, gyermeteg szövegű énekeket talál, apró betűvel nyomtatva.

Azután beül a padba, körülnéz, s lám, a környékről éppen azoknak az embereknek válogatott együttesét látja, akiket eddig gondosan elkerült. Ezek a szomszédok igen sokat segíthetnek majd neked.

Rajta légy, hogy gondolatai ide-oda szökelljenek a liturgia szövege (például: „Krisztus teste”) meg a körötte ülők arcai között! Az persze mindegy, hogy ezek az emberek a szomszédos padokban valójában mifélék. Talán tudod is az egyikről, hogy nagy harcos az Ellenség soraiban; nem számít. Hála a mi Atyánknak a mélységben, a védenced tökfilkó. Ha szomszédai közül egyik-másik kissé hamisan énekel, vagy cipője minden mozdulatnál nyikorog, ha tokája van, vagy kissé furán öltözködik, védenced könnyen arra a következtetésre jut, hogy ennek az embernek valahogyan a vallásossága is nevetséges. Jelenlegi állapotában azt gondolja, hogy az a kép, amit ő egy „keresztényről” magában megalkotott, teljesen szellemi, pedig a valóságban nagyon is képszerű benyo-

— 13 —

mások uralják. Képzeteiben csak úgy hemzsegnek a tógák, a saruk meg a csupasz lábszárak, s az a körülmény, hogy a templomlátogatók modern ruhát viselnek, már önmagában valóságos – bár természetesen nem tudatos – akadállyá válik számára. Legyen rá gondod, hogy ennek a ténynek ő soha ne is ébredjen a tudatára! Soha föl ne tegye magának a kérdést, hogy végtére is milyen külsőt várna el tőlük! Most csak maradjon ködös az elméje, s meglátod: örök időkig mulathatsz majd, amikor felgyújtod benne a pokol különleges világosságát.

— 14 —

Védencedet egyháztagságának első heteiben mindenképp csalódás fogja érni. Ezt minél alaposabban használd ki! Az Ellenség minden egyes emberi törekvés kezdetén megengedi ezt a csalódást. Nem marad el, amikor egy gyerek Odüsszeusz történetétől föllelkesülve nekilát a görög nyelv tanulásának.

Nem marad el, amikor egy szerelmespár élete a mézeshetek után a hétköznapokban folytatódik. Az emberi élet minden döntő szakaszát jellemzi ez az átmenet: a vágyálmok után a fáradságos tennivalók következnek. Az Ellenség azért vállalja ezt a kockázatot, mert valami fura bolondériából az a célja, hogy ezek az apró, utálatos emberi férgek – mint ő mondja – „szabad akaratukból” szeressék és szolgálják őt, sőt képes őket „fiainak” nevezni, olyan megrögzötten élvezi, hogy a kétlábú állatokkal való természetellenes kapcsolataival az egész szellemvilágot lealacsonyítsa! Minthogy szabadságukat kívánja, nem hajlandó – merő vonzalmaiknál és szokásaiknál fogva – odahurcolni őket a célokhoz, melyeket eléjük tűz. Inkább rájuk bízza a dolgot. És itt kínálkozik számunkra a kedvező alkalom! De ne feledd: itt van a legnagyobb veszedelem is! Ha egyszer sikerül átlábalniuk ezen a kezdeti szárazságon, sokkal kevésbé függnek majd érzelmeiktől, és sokkal nehezebb lesz őket kísértenünk.

Mindezt annak a feltevésnek az alapján írtam, hogy a szomszéd padsorban ülők nem nyújtanak

— 15 —

semmi racionális okot a kiábrándulásra. Persze, ha nem így van, ha védenced tudja, hogy az a lehetetlen kalapot viselő asszony szenvedélyes bridzselő, vagy hogy a nyikorgó cipőjű férfi zsugori és zsaroló, akkor feladatod máris könnyebb. Ez esetben mindössze ezt a kérdést kell tőle távol tartanod: „Ha én, aki annak ellenére, hogy olyan vagyok, amilyen, kereszténynek tartom magam, akkor a szomszéd padban ülők különféle bűnei miért bizonyítanák azt, hogy az ő vallásosságuk csupán képmutatás és megszokás?”

Erre talán azt kérdezed: Lehetséges-e egyáltalán egy ilyen magától értetődő gondolatot távol tartani az emberi elmétől? Bizony, Öcsém, lehetséges! Vedd alaposan kezelésbe védencedet, s ilyesmi még csak eszébe sem fog jutni! Még nem töltött elég időt az Ellenség táborában ahhoz, hogy az igazi alázatot megtanulhatta volna. Egyelőre üres szajkózás, amit saját bűnös voltáról – akár térdre hullva – mond. Szíve mélyén még mindig úgy gondolja, hogy az Ellenségnek roppant szívességet tett, amiért hagyta magát megtéríteni, most pedig valódi alázatosságot tanúsít, amiért nagy kegyesen hajlandó ezekkel az önelégült, közönséges szomszédokkal együtt templomba járni.

Igyekezz őt minél tovább ebben a lelkiállapotban megtartani!

Szeretõ nagybátyád: Csűrcsavar

— 16 —

3. Kedves Ürömvölgyi öcsém!

Roppantul megörvendeztettél azzal, amit védencednek az anyjához való viszonyáról mondasz.

Előnyödet azonban bölcsen ki kell használnod. Az Ellenség munkálkodása belülről indulva hatol kifelé. Ilyen módon éri el, hogy embered magatartása lassanként új életéhez idomuljon, s a változás bármelyik pillanatban kiterjedhet az öreg hölggyel való viselkedésére is. Ennek mindenképpen elejét kell venned. Szorosan együtt kell működnöd Galacsiny kollégával, aki az anyját vette gondozásba. Együttesen dolgozzátok ki a kölcsönös bosszantások, naponkénti csipkelődések rendszerét, ezáltal biztosítva a helyzet tartós elmérgesedését! A következő módszerek bizonyultak eredményesnek: 1. Figyelmét irányítsd saját belső életére! Ő úgy véli, megtérése olyasvalami, ami csak belső lelki világára tartozik, s ezért most minden érdeklődése erre irányul. Erősítsd őt ebben, és hitesd el vele, hogy a megtért ember szakadatlanul a saját belső állapotá-

— 17 —

val foglalkozik! Tartsd őt távol a mindennapi élet legegyszerűbb kötelességeinek teljesítésétől, s állíts elé felfokozott lelki követelményeket! Mélyítsd el benne a számunkra igen hasznos emberi tulajdonságot: a nyilvánvaló dolgok utálatát és elhanyagolását!

Juttasd el odáig, hogy képes legyen órákon keresztül vizsgálni önmagát, ám eközben semmit se vegyen észre abból, ami nyilvánvaló bárki előtt, aki vele valaha is egy házban élt vagy egy hivatalban dolgozott!

2. Azt persze nem tudjuk megakadályozni, hogy imádkozzék az anyjáért. Vannak azonban eszközeink arra, hogy imádságait ártalmatlanná tegyük. Ügyelj rá, hogy imádságainak mindig csak „lelki” tartalma legyen, vagyis hogy anyja lelkének állapotával igen sokat, köszvényes fájdalmaival azonban egyáltalán ne foglalkozzék! Ebből két előny származik. Először is a figyelmét az fogja lekötni, amit anyjában bűnnek tekint, vagyis – ha kicsit segítesz neki – bármilyen megnyilatkozás, ami őt magát zavarja vagy bosszantja. Így még imádságai közben is vájkálhatsz azokban a sebekben, amelyeket napközben kapott. Ez az eljárás cseppet sem nehéz, sőt, amint majd látni fogod, rendkívül mulatságos. Másodszor: mivel anyja lelkéről igen éretlen és gyakran teljesen téves elképzelései vannak, bizonyos mértékig egy képzelt személyért fog imádkozni. A te feladatod, hogy ez a képzelt személy napról napra mind kevésbé hasonlítson a valódihoz, a reggelinél ülő éles

— 18 —

nyelvű öregasszonyhoz. Idővel annyira elmélyítheted a szakadékot, hogy azokból az érzésekből és gondolatokból, amelyek imádkozás közben eltöltik, szikrányi se érvényesüljön a valóságos személy iránt tanúsított magatartásában. Nem egy gondozottam volt, akit olyan jól a markomban tartottam, hogy míg az egyik pillanatban szenvedélyesen imádkozott a felesége vagy a gyereke „lelki üdvéért”, a következő pillanatban már lelkifurdalás nélkül püfölte-szidta ugyanazt az asszonyt vagy gyereket.

3. Ha két ember éveken át együtt él, többnyire mindegyikük eljut odáig, hogy a másik bizonyos hanghordozását vagy arckifejezését csaknem elviselhetetlenül bosszantónak találja. Erre az alapra tovább kell építened. Erősen tudatosítsd védencedben anyja szemöldökének azt a különös felrándulását, amely már gyermekkorában annyira visszataszító volt a számára! Azon légy, hogy tudatosuljon benne: most is mennyire elviselhetetlennek tartja! Lopd be a gondolataiba, hogy anyja bizony tudja, mennyire ellenszenves ez neki, és szándékosan bosszantja vele! Ha ügyesen dolgozol, sosem fogja észrevenni, mennyire alaptalan a feltevése. Azt persze ne is sejtse, hogy neki is vannak olyan szokásai, amelyek az anyját bosszantják ugyanígy! Mivel önmagát se nem látja, se nem hallja, ez könnyűszerrel megvalósítható.

4. A civilizált életben a családtagok közötti gyűlölködés rendszerint olyan ártalmatlan, odavetett

— 19 —

szavakon át tör felszínre, amelyek önmagukban nem sértőek, de a hanglejtés vagy az időzítés révén arculcsapásként hatnak. Hogy ez a játék tartósan folytatódhassék, neked és Galacsinynak ügyelnetek kell arra, hogy mindkét bolond kétféle mértékkel mérjen. Védenced kívánja meg, hogy az ő megnyilatkozásait elfogulatlanul, bárminemű hátsó gondolat figyelembe vétele nélkül ítéljék meg, ugyanakkor azonban anyjának valamennyi megszólalását a hangsúly, az összefüggés és a gyanított szándék legtelje-

— 20 —