INTEGRÁCIÓ Magyar euró: kinn is vagyok

MAGYAR EURÓ:

KINN IS VAGYOK, BENN IS VAGYOK INTEGRÁCIÓ | Előbb-utóbb Brüsszelben a gazdasági és politikai integráció szempontjából vonzóvá teszik az euróövezetbe való belépést és a közös sorban állást azoknak is, akik eddig a tagok közül kint maradtak.

Az elmúlt hetekben tette közzé az Európai Központi Bank és az Európai Bizottság egymástól formailag függetlenül azt az idei konvergenciajelentést, amelyben minden páros évben jellemeznie kell azon hét EU-tagállam helyzetét, amely nem tagja az euróövezetnek, de konkrét határidő nélkül kötelezettsége van arra, hogy belépjen oda. Sőt, az uniós tagságot megerősítő ratifikációval – népszavazással megerősítve – erre kötelezettséget is vállalt.

A magam részéről 2004 óta ebben a kérdésben mindig az Európai Bizottság értékeléseit követem, hiszen ennek a szervezetnek van politikai értelemben kulcsszerepe abban, hogy mikor bővülhet az övezet.

A technikai szempontok helyett nézzük meg az ügy politikai és főleg geopolitikai vonatkozásait, ezek az igazán izgalmasak.

Két tagállam kapott a gazdasági és monetáris uniót létrehozó maastrichti szerződés 1993-as életbelépése óta úgy felmentést az övezetbe való belépés kötelezettsége alól, hogy a lehetőség mindvégig megvolt számukra. Az egyik volt a fonthoz ragaszkodó és a kimaradás lehetőségét kodifikáltató Egyesült Királyság, a másik pedig a maastrichti szerződésről döntő nemzeti szintű népszavazás után az ugyanezt kiharcoló Dánia. Az EU-ból közben kilépő briteknél még távolabbra került a pénzügyi unióba lépés gondolata, erre 1999 óta csak kisebb államok esetén került időközben sor.

A helyzet mérlegeléséhez tudni kell, hogy míg London teljesen önálló árfolyam-politikát folytatott az euróhoz képest az utóbbi 22 évben, Koppenhága belépett az ERM II. nevű mechanizmusba, és lényegében azóta tartja valutájának árfolyamát az euróhoz képest. Miközben monetáris politikája nagyobb önállóságot mutat, időnként azért könnyebben jut olcsó forrásokhoz az EKB-tól, mint az árfolyamrendszeren kívüli, most már csak hat posztkommunista tagállam és Svédország. Emellett feltételezhető, hogy a dánok az árfolyamrögzítéssel kívánták a vállalataikat leszoktatni arról, hogy az árfolyampolitikát is felhasználva segítsenek gazdaságuk versenyképességének erősítésében. Nyugaton viszont nem beszélnek arról, hogy a svédek már a maastrichti kritériumok alapján léptek be az unióba 1995-ben, vagyis nincs kimaradási klauzulájuk. Mivel a derék északiak népszavazást is tartottak a belépés időpontjának ott nem túl népszerű ötletéről, ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy az uniós intézmények és a svédek közösen kollaborálnak azért, hogy Stockholm eurózóna-tagsága ne kerüljön napirendre, ezért a svédek részéről nincs az ERM II. átváltási mechanizmusban tagság sem. Igaz, az ottani vezetés időnként, a válságos időkben is élt azzal a lehetőséggel, hogy leértékelje a valutáját. Az elmúlt két évben mintegy 3 százalékos valutagyengítést állapított meg a napokban az Európai Bizottság. (Nálunk 10 százalékot.) Vagyis a svédek megmutatják, hogy ők nem akarnak a dánok mellé beülni a közös árfolyam-mechanizmusba.

Újszerű elem viszont az, hogy mostanság egyre több kritika éri az euróövezetet. A világ elismerten második legerősebb valutája lett, de győzelmi menete megállt az első tíz év után, Európán kívül a nemzetközi tartalékokban és fizetésekben nem sikerült megszorítania a dollár szerepét. Persze az amerikaiak kifogásolják, hogy a németek az euró révén egy olcsó valutára tettek szert nemcsak az EU-n belüli taroláshoz, hanem az amerikai piacon is, de mi európaiak vagyunk és nem amerikaiak, vagyis kitartunk az euró szerepe mellett.

Egyre több kritika éri az euróövezetet. A világ elismerten második legerősebb valutája lett, de győzelmi menete megállt az első tíz év után.

Elindult egy politikai projekt (Macron révén), hogy meg kell erősíteni az összetartozást például az euróövezet egyre erősebb intézményesítésével és programjaik finanszírozásával. (Az eurózónatagok így elindulhatnak a fiskális unión keresztül egy adósságunió felé is.) Döntő pont volt a görög válság, ahol a görögök végül is vállalták a nagy visszaesést és megszorítást, de nem léptek ki az euróövezetből, vagyis nem engedtek annak a nyomásnak, aminek az EU-tagság kapcsán a britek igen. Mindez oda vezet, hogy az integráció szempontjából előbb-utóbb vonzóvá teszik az euróövezetbe való belépést és a közös sorban állást azoknak is, akik eddig a tagok közül kint maradtak.

Mivel jár ez? Elindul a hat kívül maradó közép-európai ország megosztása és a három most belépni hajlandó tagállam (Bulgária, Horvátország, Románia) csábítása a közös övezetbe. Felvetik ehhez a külön intézményi és forráslehetőségeket is. Bulgária már 22 éve lemondott az önálló árfolyam-politikáról az euróval szemben, és valutatanácsot vezetett be – vagyis monetárisan is közeledik az euróhoz –, de még nem kapott zöld jelzést arra, hogy beléphet. Szigorú előzetes csatlakozási követelményeknek kell megfelelnie (akárcsak az utóbbi időben az erre hajtó horvátoknak) ahhoz, hogy belépjen az övezetbe. Ez a két ország aszkéta módon tartja a fegyelmet, és felzárkózást is tudnak felmutatni (akárcsak jó évtizeddel ezelőtt a baltiak), ár- és bérfelzárkózásuk az eurózóna átlagához sem rosszabb, mint az övezetbe lépésekor mondjuk Lettországban vagy Litvániában volt. Ha elindul az újabb bővítési folyamat, és három-négy éven belül a bolgárok, valamint a horvátok belépnek az övezetbe, akkor új geopolitikai helyzet áll elő. A lebegő árfolyam és az önálló monetáris politika mellett kitartó cseh–magyar–lengyel hármas fogatot bekerítik. Ehhez persze rendezniük kell a széteső látványpolitikát folytató románok ügyét, ahol a politikai elit elkötelezte magát amellett, hogy néhány éven belül csatlakozzon az euróövezethez. De ehhez olyan széteső konvergenciapolitikát folytatott, amihez a 2001-es görög felvételhez hasonlítható politikai eltökéltség kellene az eurótagok részéről. Akkor ugyanis (azzal a felkiáltással, hogy kell a politikai siker) minden tagállamot felvettek, aki be szeretett volna lépni. (Ezért könnyítettek a belépés adósságfeltételein, több mindent ki lehetett könyvelni az adósságból és az éves államháztartási deficitből.) Az első visszautasítás 2007-ben érkezett – a litvánoknál a színfalak előtt, az észteknél azok mögött. Most a románok nem kapják meg a könnyítést, az euróországok nem akarnak bevenni egy újabb „görög bombát”. De ha a politikai szándék megvan a két oldal részéről, az évtized közepére újabb két, míg a végére három állammal bővülhet az európai pénzügyi unió.

Mit tehet a három autonóm ország? Magam javasoltam korábban, hogy hazánk esetében járjunk el úgy, mint a dánok, vagyis hosszú időre lépjünk be a közös árfolyam-mechanizmusba, és ugyan a szerződések két év után kérik az előszobából a továbblépést a nappaliba – vagyis az ERM II.-ből való továbblépést az euróövezetbe –, de itt lehet helye olyan politikai alkunak, ami az integrációs centrumnak is jó, illetve kezeli a magyar versenyszférát és az államot is. Azért, hogy rászokjon arra, hogy nincs önálló leértékelési politika a versenyképesség mesterséges segítésére. Nehéz, de magunk miatt is szükséges a nevelési célzatú lépés. Másik alternatíva, hogy lebegő árfolyammal kint maradunk, ám a svédekhez hasonlóan lényegében csak válságnál és kismértékben értékelünk le – alapvetően ez a lehetőség a trapéz alatti hálóként maradna csak. Ennek alfejezete lehet az, hogy a három ország egymással kvázi árfolyamuniót alkot, vagyis összehangolja ezen politikáját a következő évtizedre (ezáltal még szorosabbá téve a gazdasági együttműködést), mielőtt a reálfelzárkózás után ráfordulnak az euróövezetbe való belépés projektjére.

Persze lehetnek más geopolitikai lépések is, például egy regionális forintövezet elindítása, amikor a német márka vonzásához hasonlóan néhány valuta rátapad árfolyamával a forintra, ezáltal nagyobb integrációs közeledés jöhet létre a gazdaságok egymás felé fordulásával, ahogy annak idején a németekhez tapadó osztrák és holland vonulat tette. Ilyen lehet például a szerb dinár. Ez alapvetően politikai orientáció kérdése és az, hogy a partner vagy partnerek készek-e évtizedes távon hozzánk kötött árfolyamot bevállalni, van-e hozzánk hasonló termelékenységük és fejlettségi szintjük, valamint főleg politikai akaratuk ehhez. De ez már egy másik irány és vita kérdése. BECSEY ZSOLT közgazdász, volt EP-képviselő