| AKTUÁLIS |
lenföldi és a budafoki református óvodában, nincs-e szabad állás. Annabella reméli, hogy annak ellenére szakmájában dolgozhat majd Magyarországon, hogy a beregszászi főiskolán szerzett diplomája nincs honosítva. A fiatalabbik Hete János az iskolát folytatja, ahol most nem a Covid, hanem a háború miatt kényszerülnek online oktatásra. – Egyelőre kényszerszünet van a főiskolán – fűzi hozzá. A család terve az, hogy ha már mindenkinek lesz munkája, albérletet keresnek valahol Budapesten. Leginkább azért, hogy a helyükre olyan család érkezhessen, amelyiknek nagyobb szüksége van a szállásra. Szeretnének együtt maradni ebben az időszakban, így a Hete családdal költözik majd Annabella férje, Tamási Krisztián is, aki apósához hasonlóan Magyarországon, az építőiparban dolgozik és most a családdal együtt, a kelenvölgyi gyülekezeti házban él.
ÖSSZEFOG A GYÜLEKEZET – Nekünk azért ez boldogság is, hogy nemcsak úgy tudunk segíteni, hogy cukrot, lisztet meg ezt-azt gyűjtünk, majd egy kocsi elviszi valahová, vagy csak elutaljuk az adományt, hanem közvetlenül, személyesen, emberi módon. Jó érzés, hogy
KÖSZÖNET ÉS HÁLA Klára nemcsak otthon maradt édesanyja és családja jövője miatt aggódik, hanem azért is, hogy ittlétük, nemcsak az övék, hanem minden Ukrajnából menekült ukrán és magyar vagy akár más anyanyelvű menekülté megterheli az országot. – Azért is szeretnék én is minél hamarabb munkába állni, hogy ne éljünk vissza a gyülekezet és tágabb értelemben Magyarország jóindulatával. Annyi segítséget kapunk! Pocsaji Miklós egyből megnyugtatja. Szerinte a kialakult helyzet Magyarország számára lehetőség, amelyben megmutatkozhat az összefogás ereje. – Úgy látom, jól reagáltunk, és az ország rég nem látott módon fogott össze a menekültekért. Örülünk, hogy adhatunk és kifejezhetjük azt, hogy együvé tartozunk – mondja a lelkész az elérzékenyüléstől könnyeivel küszködő Klárának. – Ebben a helyzetben felemelő megtapasztalni az anyaországban élők hozzáállását. Jóleső érzés megélni, hogy ilyen szeretettel, együttérzéssel és elfogadással vannak irántunk az emberek. Nem tudom, hogy ezt fordítva mi meg tudtuk volna-e tenni, ilyen önzetlenül segíteni mindenben, és együtt érezni velük. Köszönjük szépen! – mondja az asszony.
„Senkinek sem kívánom azt a három éjszakát, amit bizonytalanságban töltöttem addig, amíg újra nem lehettünk együtt. Még az ellenségeimnek sem.” (Hete János) tudunk tenni valamit, és örömmel tesszük – mondja Pocsaji Miklós lelkipásztor. Persze az adománygyűjtés hagyományos, közvetett formáját is gyakorolja az Albertfalva-Kelenvölgyi Református Egyházközség. A lelkész felidézi: a múlt héten úgy tudtak megtölteni egy kisbuszt adományokkal, hogy a felhívást csak délelőtt 11 órakor tette közzé a közösségi médiában, este pedig már indult is az autó Kárpátaljára a gyülekezeti felajánlásokkal. Egyéni felajánlásokból sincs hiány, a háború és annak közelsége sokakat adakozásra késztet. A Nyírségből származó Nagy Györgyné Erzsébet úgy tudja, egykori falujában is többen fogadtak be kárpátaljai menekülteket, így nagyon örült neki, amikor megtudta, hogy a lelkészlakásba is beköltözik majd egy magyar család. – Hála Istennek, amiért ezt megtehetjük! Kár, hogy két családot nem tudunk befogadni – sajnálkozik. A 83 éves, súlyos betegséggel küzdő asszony szerényen mondja, hogy a vasárnapi istentisztelet után ezer forintot tett a perselybe, a megelőző vasárnap pedig huszonötezer forintot adott adományként a háború elől menekülők megsegítésére. – Nem az ukránoknak, hanem Istennek tesszük azt, ha segítünk a rászorulókon, meg a bajba jutottakon. Benne nem csalódhatunk – mondja a gyülekezeti segítségnyújtásról Bubenyák Máté.
Meghatódottságukat később János még azzal is magyarázza, hogy gyerekkorában évente csak egyszer utazhattak Magyarországra, ahol sokak szemében ők csak „ruszkik” voltak, Ukrajnában pedig csak a magyar kisebbség. – Eddig soha nem lehettünk azok, akik vagyunk, ez most nagyon jó érzés – teszi hozzá.
HAZA Hogy mennyire valószerűtlen helyzetbe került most az a több mint kétmillió ember, aki elhagyta Ukrajnát, talán János megfogalmazása adja vissza leginkább. – Én még most sem fogom fel. Sokszor úgy érzem magam, mint egy baráti kiránduláson egy szerető, régről ismerős családnál. S hogy mit várnak a jövőtől? János azt, hogy ez csak rossz álom, amely mindjárt véget ér és hazatérhetnek. Felesége, Klára is haza szeretne menni, számára a háború kimenetelénél fontosabb az, hogy legyen vége. – Megfogalmazódott bennem, hogy ha Oroszország elfoglalja Ukrajnát, akkor oroszként kell továbbélnünk – de legalább visszamehetünk a házunkba, és folytathatjuk az életünket. A mi korosztályunk ezt már átélte. Oroszok alatt születtünk, oroszok alatt jártunk iskolába, orosz nyelven tanultunk. Dédnagyapám soha nem költözött el otthonról, élt Magyarországon, Csehszlovákiában. Minket a történelem csak dobál ide-oda – sóhajt fel János, majd hozzáteszi: mindenképp haza szeretnének menni. FOTÓ: SEBESTYÉN LÁSZLÓ 2022. március 20.
Reformátusok Lapja 11