4 minute read
Azokat az oldalakat nem vagyok képes elolvasni
Heinemann Ildikó
Azokat az oldalakat nem vagyok képes elolvasni
Nagyon szeretek olvasni. Egy másik világba visznek. De mi van, ha ez a világ a saját világunk, mi vagyunk a főszereplők, vagy mi is lehetnénk? Nem tudom kívülre helyezni az érzéseimet, a fájdalmamat, a félelmeimet.
Azokat az oldalakat nem vagyok képes elolvasni, amelyiken az írónő arról ír, hogy hogyan nézi ki a célpontját az orvlövész a hegyekből. Gyorsan átfutom a szememmel, már a második lap alján tartok, lapozok, látom, még mindig arról van szó, ahogy céloz, ahogy magában örül, hogy milyen jó célpontot választott ki magának. Egyszerűen nem bírják az idegeim, hogy ezt alaposan, minden szót megrágva végig olvassam. A végkifejletet erről a kis epizódról már úgyis tudom. Tudom, hogy a főszereplő a háborús Szarajevó kórházában van, egy idős ember holttesténél áll, a férfi feleségével jött be, hogy azonosítsák a halottat. Közben látja meg a másik hordágyon a kisfiú kék testét. Mellette nincs senki, aki elbúcsúzna tőle, aki megsiratná. Gemma odamegy, megfogja a kezét, félresimítja a haját és elképzeli, hogyan lőtték le szánkózás közben a gyermeket.
De én nem bírom idegekkel, minduntalan azt a kisgyermeket látom a szemem előtt, akivel az ebédlőasztaluk körül szoktam táncolni, ütemesen megyünk valamelyik dalra, a fejünk fölé tesszük a kezünk, muris, hogy az ő két keze még nem ér össze, nem tud a feje fölött tapsolni, majd csak később nyúlik meg a keze, még most is aránytalanul nagyobb a feje, hiszen kisgyermek, csak 1920 hónapos, de ropja ütemesen a táncot, engem utánoz, mosolyog, egyszer csak nem látom, hogy hol van, nézek körbe az asztal másik oldalára, le az asztallábak alá, sehol sincs, csend van, a kislábak semmilyen hangot nem adnak, talán megunta a táncot, elment, nevetés sincs, az a gurgulázó hang, kicsit kétségbeesek, néven szólítom, nem válaszol. Teljes a csend. És akkor megfordulok. Közvetlenül ott áll a sarkamban, feltartott kézzel, nagyon nevet a kék szemével, szőke fürtjeire teszem a kezem, te kis huncut - mondom, és megkönnyebbülök, felkapom, hát jól becsaptál, hogy tudtál ilyen csendben lenni, ő meg mondja: mama. Őt látom ott. Meg azt a másik gyermeket, amelyik elmélyed a legóiban, ott fekszik a földön, órákig képes játszani, észre se vesz minket, vagy ahogy a labda után szalad, rúgja erősen, az ajkait is összeszorítja úgy koncentrál, gól-kiabálja, amikor a kezdetleges kapunkba betalál, látom, amikor méltatlankodik, Lili ez nem ér, mérges a nővérére valamiért. A harmadikat is látom, akit még nem ismerek, csak néha odateszem a kezem az anyukája hasára, és várom, hogy megrúgjon, bemutatkozom neki, én vagyok a mamád.
Ezért nem bírom végigolvasni, mert minduntalan a szívemmel olvasok, és azokat a kisfiúkat látom, akik vérszerintiek, akikre úgy gondolok, az enyémek. És egyszerűen nem értem, hogy bírtak ennyi halált elhordozni abban a háborúban, hogy bírnak ma is ennyi halált elhordozni az emberek. Én már az olvasásába is belehalok.
Mivé lesz az, aki ennyi halált átél? Mivé leszünk? Valami könyörületre várok, hogy kegyetlenné ne tegyen bennünket a kín, a fájdalom, a szomorúság, a gyász. Mert ez is lehetséges. A könyv egyik szereplője pacifista, de amikor meglátja az anyját és a húgát halva, darabokban, fegyvert ragad és beáll katonának. A fájdalom dühöt ébreszt benne, gyilkolni vágyik, és már soha többet nem lesz olyan, mint a háború előtt volt. Nem csupán szereplő a könyvből, valóságos ember, nem a fantázia szülte, bármelyikünk lehetne.
Most már tudom…
Azokat az oldalakat nem vagyok képes elolvasni, amelyikben az ember kifordul önmagából, és maga a gonosz testesül meg benne.
Félek tőle, borzaszt, fáj, kínoz.
Ez egy cikk. Vidám dolgokról kellene benne írni. Mégsem így sikerült. Azért bízom, hogy a gyűlöleten győzedelmeskedik a szeretet, a bosszún a megbocsátás, a halálon az élet. Ez a hitem, csak így tudok élni. Bízom abban, hogy mi emberek is megváltozhatunk. Megváltoztathat bennünket egy könyv elolvasása, egy emberrel való találkozás, életünk történései, Istennel való találkozás.
A cikket Margaret Mazzantini Újjászületés című regénye ihlette. A regény címe és mondanivalója is hordozza azt a reményt, amiről én is írok. Nagyszerű mű. A cikk címe az írónő fejezet címeit követve a cikk első sorának néhány szava.
Veszteségekkel, gyászfeldolgozással, kapcsolatokkal foglalkozó keresztény szakember vagyok. Amennyiben a cikkel kapcsolatban kérdése, megjegyzése van, vagy szívesen elmondja a saját élethelyzetét, illetve annak feldolgozásához jó lenne egy szakember, keressen meg, és kérjen egy ingyenes félórás online beszélgetést tőlem.
