Felhők mindenhol

Gyurkovics Eszter

Felhők mindenhol

Fogadjunk, ha azt a címet adom a cikknek, hogy a „Depresszió, mint népbetegség”, szemrebbenés nélkül továbblapozunk. Hiszen unjuk már a témát, a könyökünkön jön ki a sok antidepresszáns - és hangulatjavító gyógyszerreklám, saccolásaink szerint minden második ember ebben szenved, és ma már a betegség hallatán ugyanúgy megvonjuk a vállunkat, mintha csak egy megfázásról vagy pajzsmirigyproblémáról lenne szó (ami szintén népbetegség). Egyébként is, annyi bőrt lehúztak már erről a témáról, mi újat lehetne még hozzátenni? Nos, ha még mindig velem vagy, és nem lapoztál tovább, akkor egyrészt köszönöm a bizalmad, másrészt meg ezt bizonyára okkal tetted. Vagy Téged érint, vagy egy közeli szerettedet. Az ünnepek elmúlta, a nehézkes évkezdés és a szürke, melankolikus idő egyébként sem kedvez a jó hangulatnak, ilyenkor többen vagyunk hajlamosak egy kicsit elszomorodni. Ám a depresszió sajnos több ennél, mégsem vesszük elég komolyan. Sem az, aki szenved benne, sem az, aki látja szenvedni az illetőt. Ez a cikk figyelemfelhívó jelleggel egy kicsit tudatosítani hivatott ezt a tünetegyüttest a józanul gondolkodó emberek számára, akár megelőzési célzattal, akár azért, hogy vegyük észre a környezetünkben küzdőket, és segítsünk rajtuk.

Megjelennek a felhők

A depresszió olyan, mint egy állandóan gomolygó, sötét esőfelhő, ami az arcunk köré telepszik és az összes érzékszervünket beteríti. Csak a végeláthatatlan szürkeséget látjuk, minden étel, ital és csók keserű esőízű, a süvítő szél és állandó esőkopogás minden segítő hangra süketté tesz, és a melegre és puhaságra áhítozó testünk is csak a hideg, nyálkás közeget kapja. Akárhová megyünk, akármit csinálunk, akárkivel is beszélünk, a felhő mindig követ minket, mindig velünk van. Zuhanyzás közben, munka alatt, és még éjszaka, alváskor, az álmainkban is. Nem vesszük észre a szépet és a jót, nem tudunk örülni az élet apró, vagy akár nagy örömeinek, minden olyan fájdalmas, bánatos és szürke. Ha van is kiút, nem találjuk, de igazából nem is keressük, mert már minden annyira mindegy.

Kevésbé költőien és drámaian szólva, a depresszió nem szimplán szomorúság, rosszkedv vagy levertség, hanem egy tartós, mentális betegség, ami az ember érzelmeire, gondolkodására és viselkedésére is hatással van, ezáltal nemcsak a mentális, hanem hosszútávon a fizikai egészséget is negatívan befolyásolja. Nem tévesztendő össze a közönnyel (apátia) és a kiégéssel (burnout), amelyek ugyan szintén az érzelmi vagy mentális kimerültség formái, de nem tartósak, és könnyebben kezelhetők. A közöny egyfajta érzelmi tompaság vagy érdektelenség, ami általában egy érzelmi válaszreakció, egy védelmi mechanizmus egy traumára vagy érzelmi-fizikai túlterheltségre, és nem feltétlenül jár együtt szomorúsággal. A kiégés pedig a hosszan tartó stressz következménye, ami általában a munkahelyi vagy otthoni, felelősséggel járó teendőkkel hozhatók összefüggésbe, okai a folyamatos nyomás, elvárások, és a feltöltődés hiánya. Ezt a kettőt az különbözteti meg a depressziótól, hogy sok pihenéssel és életmódbeli változtatásokkal kiküszöbölhetők, míg a depresszió leküzdése a legtöbb esetben szakemberi segítségért kiált.

Tünetei sokfélék lehetnek: állandó lehangoltság, fáradság, energia-és motivációhiány, az érdeklődés elvesztése olyan tevékenységekben, amelyek korábban örömet okoztak, koncentrációs nehézségek, alvászavarok és étvágyváltozás. Ez utóbbi kettő különösen végeláthatatlanul ördögi kört okoznak, hiszen sem a túl sok, sem a túl kevés alvás nem kedvez az általános jólétnek (képzeld el, milyen hatékonysággal dolgozhat az, aki már hónapok óta nem aludta ki magát), a táplálkozási szokások megváltozása meg eleve egy újabb stresszhelyzet a szervezetnek, amivel meg kell küzdenie. A túl kevés evés vitaminhiányhoz és fogyáshoz vezet, így a szervezetnek nem maradnak készletei a küzdelemhez, a túl sok evés meg hízáshoz, ami testképzavart okoz.

Ez utóbbi önértékelési problémákhoz vezethet, de ez a tünet a táplálkozási szokásoktól függetlenül is megjelenhet. A depressziós ember értéktelennek, fölöslegesnek érzi magát, bűntudatot érez az érzelmei miatt, mert külsőleg úgy látja, hogy neki „nem szabadna” lehangoltnak lennie. Viselkedésbeli változások is megjelenhetnek: kerüli a társaságot, elfordul a számára fontos személyektől, ám ha mégis társaságba kerül, ott túl harsányan és jókedvűen viselkedik, mert túljátssza a rosszkedvét. De hiába kerüli az összejöveteleket, ha a depressziós ember önmagának sem jó társaság: azzal általában tisztában van, hogy mások nem bírják elviselni őt, de ő hova meneküljön a borús, esős, negatív, lehúzó gondolatai és érzései elől? Vagyis hova meneküljön önmaga elől?

Szélsőséges esetekben öngyilkos gondolatok is jelentkezhetnek, ami már mindenképpen egy figyelemfelhívó jel. El tudjuk képzelni, milyen félelmetes érzés lehet az, ha elveszett az életbe vetett hitünk, reményünk, és ha nem találunk motivációt a továbbéléshez?

Súlyos költői kérdések ezek, amikre épp elég lehangoló, hogy nem léteznek (jó) válaszok, ám én mégis megpróbálkozom egy önmagunkkal elindított belső párbeszéddel.

A felhők a nőket jobban szeretik

Sajnos ez a betegség a nők körében gyakrabban fordul elő, aminek testi és lelki okai is lehetnek. Testi szinten például a hormonális változások (menstruáció, terhesség, szülés utáni depresszió, menopauza) mind növelhetik a depresszió kockázatát, lelki szinten meg a társadalmi nyomás és szigorúbb elvárások (kinézet, karrier és gyereknevelés egyszerre, sok szerep teljesítése) fokozhatják a lelki kimerültséget. És mivel a nők mélyebben élik meg az érzelmeiket, és gyakrabban is beszélnek róla, ezért náluk gyakrabban is diagnosztizálják ezt a betegséget.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a férfiak ne lennének érintettek, náluk inkább másképpen, más formában jelentkezik, pl. haragban, agresszióban, ingerlékenységben vagy szokatlan viselkedésben (túlzott alkoholfogyasztás, fontos személyektől való elfordulás, kockázatkereső magatartás). Mivel őket sem kíméli az a társadalmi norma, hogy a férfiaknak minden körülmények között erősnek kell lenniük, ezért kevésbé hajlamosak segítséget kérni, vagy beismerni, hogy mentális problémával küzdenek. Sajnos ez az oka annak, hogy bár a nők kísérlik meg gyakrabban az öngyilkosságot, a férfiaknál gyakoribb a befejezett esetek aránya.

Úgy tűnhet, csak szavakkal dobálózok, ezért élővé teszem a tünetegyüttest egy fiktív, negyvenes, kétgyermekes anyuka képében, ha már a nők gyakrabban érintettek. Az anyuka a család szíve, nem szabad kimutatnia, hogy nincs jól. Robot módra küldi iskolába a gyerekeit, robot módra mosolyog a munkahelyén, és mikor rátör egy sírógörcs, diszkréten kivonul a mosdóba. Újrarajzolja az arcát, van már benne gyakorlata, hiszen nem engedheti meg magának, hogy kirúgják a munkahelyéről. Már így is több hibát elnéztek neki, amit a koncentrációs zavar és alváshiány okozott, és ez a plusz nyomás nem segít.

Megkönnyebbülve veszi tudomásul, hogy azt a munkanapot is túlélte, így a robot a gyerekekkel folytatódik tovább. Jól tanulnak, okosak, mindketten ötöst kaptak, de az anyuka csak az arcával örül. Pedig hálásnak kéne lennie, hogy két egészséges gyermekkel áldotta meg őt a sors! Hogy várta őket, milyen izgalommal vegyes szeretettel simogatta a hasát a terhessége idején, hogy örült nekik, mikor megszülettek! Ez az érzés hogyan fajulhatott el idáig (bűntudat)?

Hazajön a férj éhesen, vacsorát kell készíteni, a gyerekekkel leckét kell írni, és még a férj napját is végig kell hallgatni. A férjéért is hálát kéne éreznie, hiszen ő egy jó ember, a szerelméhez ment hozzá, manapság amúgy is olyan nehéz ismerkedni, hát miért nem értékeli őt jobban, és hallgatja meg őt lelkesebben? De nem megy. Este, a koszos edények elrakása közben csak azzal szembesül, hogy az ő napjáról nem érdeklődött senki. Újabb sírógörcs kapja el, amit már a hitvesi ágyban, a takaró biztonsága alatt küzd le. Lelkileg annyira kifáradt abban, hogy egész nap tartsa magán a megrajzolt arcot, hogy rögtön elalszik, ám éjjel dobogó szívvel és izzadtan kel fel az éjszaka közepén (pánikroham), és onnantól kezdve nem tud visszaaludni. Ilyen lelkiállapotban, ilyen fáradtan kéne neki elkezdenie egy újabb napot? Igen, így. És minden kezdődik elölről. És reggel a legnehezebb, mikor ezzel szembesülnie kell.

Honnan jönnek a felhők?

Az előbb már utaltam rá, mi okozhatja a depresszió kialakulását, ám ez az említetteknél egy sokkal összetettebb folyamat. Befolyással lehetnek rá a biológiai tényezők (pl. hormonok), a genetikai hajlam (családi háttér, öröklött betegségek), bizonyos pszichológiai tényezők (pl. gyermekkori traumák, amik felnőttkorra bukkannak elő), de az egyik leggyakoribb és legjellemzőbb ok, ami miatt ez népbetegségnek számít, a környezeti tényezők. Az előbb említett társadalmi nyomás és bizonyos normákba való beleskatulyázás okozhat olyan önértékelési zavarokat, amik depresszióhoz vezetnek, pl. egy olyan férfi esetén, akitől elvárják, hogy alapítson családot, de ő a férfiakhoz vonzódik. A túlzott elvárások és a merev szabályok társadalmilag elszigetelik azokat, akik konvenciómentesen akarnak élni, és ez a fajta marginalizáció csak megnehezíti a dolgukat, holott ők csak önmaguk akarnak lenni.

A munkahelyi és az anyagi problémák is az élen járnak a depresszió kialakulásában. Az állandó stressz akörül, hogyan fizetem vissza a hitelt, ha elvesztem a munkámat, hol fogok lakni, ha felmondok, pedig gyűlölöm a munkahelyemet, miből fizetem a gyerekeim továbbtanulását, ha csak félállást vállalok, de egésznapos állás esetén nem tudok velük minőségi időt tölteni, és alig látom őket, és még folytathatnám.

A legtöbben sokáig derekasan küzdenek, és nem akarják meglátni, nem akarják bevallani maguknak, hogy baj van. A depresszió ugyan egy alattomosan és fokozatosan kialakuló állapot, ám olyan hirtelenséggel is le tud csapni, amikor történik valami rossz (pl. kirúgás), és az illető egyszerűen csak feladja, és nem bír küzdeni tovább. Úgy érzi, ugyanazokat a harcokat vívja meg újra meg újra, és annak ellenére, hogy ő tényleg mindent megtett, mindig ő jön ki vesztesen a csatából.

A felhők gyülekezése jelzésértékű. Minden betegség azt üzeni nekünk, hogy ideje lassítani, és magunkkal törődni. Ám míg egy megfázást egy-két hét alatt kipihenhetünk pár vény nélkül kapható orvosság segítségével, a depresszió sokkal több odafigyelést igényel. Csakhogy a lelassítás, a befelé fordulás nem divat, a betegséget a rohanó világ és a teljesítményorientált munkahelyek a gyengeséggel azonosítják, a magunkkal törődést olyan önző luxusnak állítja be a világ, amire fölösleges időt szánni, és aki lelki, mentális problémával mer pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordulni, azt meg őrültnek nézik, és kirekesztik. Egy önsajnáltató, gyenge jellemnek látják, aki mindenféle mondvacsinált indokkal kezelésekre jár, hogy különlegesnek tűnjön, és olyan divatos szavakat vágnak a fejéhez, hogy biztosan „midlife-crisis”-ben szenved, mert nem tartotta be a „work-life balance”-ot.

Márpedig előbb-utóbb mindenkinek az életében eljön a magunkkal való szembesülés ideje, amikor számot kell vetnünk azzal, milyen emberek is vagyunk valójában, mi nekünk az igazán fontos, és hogy ezekkel összhangban halad-e az életünk. Nem feltétlenül depresszió formájában, de senki sem ússza meg, hogy élete egy bizonyos pontján feltegyen magának bizonyos kérdéseket. Kétes és bizonytalan válaszok esetén a felhők máris elárasztanak minket, és kíméletlenül belenyomnak a földbe.

Ez egy rendkívül kellemetlen, ám szükséges lépés ahhoz, hogy megküzdjünk ezzel a felhővel. Önmagunk poklába, annak is a legmélyebb és legijesztőbb bugyraiba merülünk, amiknek eddig vagy nem tudtunk a létezéséről, vagy tagadtuk magunk előtt. És onnan bizony nincs egyhamar és egykönnyen menekvés. Ott minden sötét, könny-és felhőízű, kilátástalan és reménytelen. Ott csak egyvalamit lehet tenni: sírni, ordítani, kiabálni, törni-zúzni, és szenvedni. Át kell élni a kínt és a gyötrelmet, hagyni kell, hogy fájjon. Ez a fájdalom a csontunk velejéig, a legelrejtettebb zsigereinkig átmos és megtisztít bennünket. Ha már nem maradt hangunk az üvöltéshez, ha már nem maradt bennünk könny, amit elsírhatunk, akkor vagyunk készek rá, hogy felálljunk.

Hogyan lehet elfújni a felhőt?

A jó hír mindenképpen az, hogy el lehet. Az első és legfontosabb lépés az, hogy ismerjük be, hogy depresszióban szenvedünk, és hogy segítségre szorulunk. A második lépés pedig az, hogy fogadjuk el a segítséget. Ez a lépés talán még az elsőnél is nehezebb lehet, hiszen szégyellünk segítséget kérni, mindig mindent csak magunk akarunk megoldani, és azért is derogál a másokhoz való fordulás aktusa, mert úgy gondoljuk, tartozni fogunk valakinek. A saját egészségünk és jólétünk érdekében ezen a ponton túl kell lépnünk az egonkon, és ne ilyenkor akarjunk erősnek és szuperhősnek tűnni.

A segítségnyújtás, ha jön, általában kéretlenül, és általában nem helyes módon, bármennyire is a jó szándék vezérli. Az első típus úgy próbál meg vigasztalni, hogy materializálja azt, amit az illető elért, és felhívja a figyelmét arra, hogy legyen hálás ezekért, és értékelje, pl. saját ingatlan, autó, jó állás, szerető család, sok barát stb. Csakhogy egyrészt ezzel lelkiismeret-furdalást ébreszt a betegben, hogy ő mégsem értékeli ezeket, másrészt könnyen lehet, hogy lehangoltságának köze nincs az anyagi javakhoz. A másik típus ráerőlteti a pozitív életszemléletet a szenvedőre: ma szépen sütött a nap, vedd észre azt a szép virágot, örülj, amiért hamar sorra kerültél a bankban, légy hálás a tüdődért, amivel levegőt tudsz venni stb. A harmadik típus meg a szigorban hisz: elég volt a nyavalygásból, szedd már össze magad, az önsajnáltatással csak szánalmassá válsz, ez nem is olyan nagy probléma, ami miatt ennyire szét kéne esned stb.

Valamennyi vigasztalási stratégia azért sikertelen, mert a legfontosabb, az őszinte odafordulás hiányzik belőle. A depressziós embernek a leginkább arra van szüksége, hogy valakinek ítélkezés, szakmázás és mentegetőzés nélkül, őszintén el tudja mondani, hogy mi a baja. Sem lenézni, sem kinevetni nem szabad őt ezért, hanem tiszteletben kell tartani a problémáját. Csakhogy a depressziós ember, az ego és a sok helytelen vigasztalási stratégia miatt nem fog egykönynyen odamenni magától bárkihez, ezért nekünk kell óvatosan közelíteni hozzá. Eleinte nem fogja hagyni, bizalmatlankodni, hezitálni és tagadni fog, ám utána annál hálásabb lesz, hogy valakinek végre kiöntheti a lelkét. A legtöbb esetben a gyógyulás már ekkor megkezdődik, mikor az illető ilyen módon megszabadulhat a sok őt maró méreganyagtól.

Ha nem vagyunk hozzáértők, ne próbáljuk meg megoldani a problémát, a legtöbbet a meghallgatással tehetjük. Abban viszont támogassuk az illetőt, hogy keressen egy szakembert, aki foglalkozik vele, és ha kell, kísérjük el, és hallgassuk meg, ha be akar számolni a kezelésekről.

Manapság sokfajta kezelés létezik, ami túlmutat azon, hogy a háziorvos antidepresszánst ír fel: pszichológus, pszichoterápia, életmódbeli változtatások (rendszeres testmozgás, egészséges étkezés, hatékony stresszkezelési technikák megtanulása), és ami a legfontosabb: támogató közeg.

Ám ne úgy támogassunk, hogy az érintett helyett akarjuk megoldani a problémát, hanem abban segítsünk, hogy ő legyen úrrá rajta. Ahogyan az előbb láthattuk, a depressziós embernek önmagának kell felismernie, hogy nincs jól, és benne kell, hogy megfogalmazódjon az a késztetés, hogy tenni akar ellene. Különben a ráerőltetett külső segítséggel csak a védelme érdekében növesztett falat kapargatjuk, amit így egyre vastagabbra növeszt majd. De ha érzi, hogy mind őt, mind a problémáját komolyan vesszük, a fal le fog omlani.

Az öngyilkossági kísérletek nagy része nem azért történik, hogy az illető ténylegesen véget vessen az életének, hanem segítséghívó és figyelemfelkeltő célzattal. Csak azt akarja, hogy észrevegyék, hogy komolyan vegyék, hogy meghallgassák, hogy szakszerűen foglalkozzanak vele, még ha ilyen elítélendő, veszélyes, és egyáltalán nem támogatandó módon. Nekik üzenem, hogy a környezetük igenis észreveszi rajtuk, hogy nem egészen önmaguk, de a nagy többség nem tudja, hogy az illetőnek mi a baja, így azt sem tudják, hogyan közeledjenek feléjük, hogyan segítsenek. Ez a jelenség a házastársaknál a leggyakoribb: a férj tudja, érzi és látja, hogy a felesége nincs jól, de fogalma sincs, hogyan avatkozzon közbe. Talán az előbb leírt módokkal adtam pár ötletet.

És még egy érdekesség: azoknál az eseteknél, amelyekben az illető a pisztolyt a fejéhez tartva akart véget vetni az életének, az orvosi vizsgálatok és jegyzőkönyvek kimutatták, hogy a beteg az utolsó pillanatban félrerántotta a csövet. Az életösztön és önmagunk védelmi mechanizmusa annyira ösztönösen bennünk él, hogy az agyunk a mi döntésünktől függetlenül is meg akar védeni minket. Azt üzeni, semmiért sem érdemes öngyilkosnak lenni, és azt javaslom, higgyünk neki.

A legborúsabb, legesősebb, legsötétebb időszakokban egy valamit nem szabad elfelednünk: a reményt. Egy felsőbb erő, legyen akár a sors vagy Isten, nem véletlenül küldött minket a Földre. Gondoljunk életünknek egy különösen nehéz időszakára, majd arra, hogyan oldódott meg, mi mit tettünk ennek érdekében, és hogy milyen jó érzés töltött el minket utána. Az önmagunk erejébe vetett hit és a tudat, hogy ennek is egyszer vége lesz, adhat annyi reményt, amely segítségével felvakarhatjuk magunkat a földről. És ne feledjük azt sem, hogy olyan egyszerűen nincs, hogy mindig rossz legyen. A hullámvölgy után csak felfelé vezet az út. Csupán el kell kezdenünk mászni.

A depreszszió megjelenése, megélése és leküzdése egy rettentően fájdalmas, ám hatékony önismereti utazás. Megtanuljuk, mi számunkra a fontos, mire vagyunk érzékenyek és fogékonyak, ezáltal megtanuljuk azt is, hogyan küzdjünk ellene. Ez a tanulási folyamat és a megküzdési stratégiák elsajátítása bölcsebbé és ellenállóbbá tesz minket az élet kihívásaival szemben, hiszen ebből akad bőven. Vannak a gyermekkoruk, pszichéjük vagy szemé lyiségük miatt depresszió ra hajlamos emberek, akik többször is megjárják ezt az utat, de szakmai segít séggel és akaraterővel számukra is lehetséges végleg leküzdeni ezt a betegséget. Ne féljünk segítséget kérni, ne féljünk segítséget adni!