4 minute read
11:48:00
Heinemann Ildikó
11:48:00
Egy dátum percre, másodpercre pontosan. Van, akinek semmit sem jelent, valakinek az életet, másnak a halált jelenti. A válás valamiképpen halál. Vagy csak egy tapasztalat, ami bölcsebbé tesz. Egy kedves ismerősöm története ihlette a cikket.
Akár egy repülőgép indulási ideje is lehetne. Vagy a Kelenföldi Vasútállomáson a vonatok indulási kijelzőjén a Kőbánya-Kispestre közlekedő vonat beérkezési ideje.
Egy gyermek születési ideje. A halál beálltának ideje.
2025. január 22. 11. 48. Egy dátum. Nekem nem jelent semmit. De másnak? Az életének meghatározó ideje.
Egy kedves ismerősömtől kapom az üzenetet: 11:48. Vége. Megtapasztaltam az elválást.
Nincs több. Nincs odaírva, hogy mit érez, milyen ez a tapasztalat. Csak az, megtapasztaltam. Múlt időben. Mintha, ami ezután jön, már kívül lenne a múlton, mintha minden lezáródna, véglegessé válna. Kijön a bíróságról. Mélyet lélegzik a téli levegőben, meglátszik a lehelete, a lehelettel kifújja a múltat. Egy hatalmas sóhaj ez. A sóhaj ott kavarog körülötte, élénken, nem akar eloszlani, csak bolyong, kavarog, nagyra nő, aztán kicsire zsugorodik, arrébb sodorja a szél, aztán visszaszáll, egészen közel hozzá, körülveszi, beburkolja, és vele lépdel tovább. A sóhajnak kék, szürke, fekete, sötétzöld színe van. Halványan, piros, élénk kék, fehér és a pasztellszínek megannyi árnyalata is fellelhető. A lehelet, mint valami nagy felhő, körülveszi, nem bírja lerázni, megy vele, más nem látja, csak én, pedig elég távol vagyok. Már a képen is láttam, amit küldött. Próbál mosolyogni. Nem sír. Férfi. Legalábbis a képen nem sír.
Egy férfi keményen állja az élet megpróbáltatásait.
Ez is csak egy tapasztalat. Mintha attól, hogy kimondja, hogy tapasztalat, már nem lenne benne érzés, hanem valami külső összegzés lenne. Ilyen. Eddig csak mondták mások, a többi férfi, akivel azóta beszélget, amióta a felesége beadta a válókeresetet. A Facebook csoportokban, az elvált férfiak a köre, a városban az elhagyott férfiak mesélték, milyen is ez.
Most a saját bőrén érzi. Mint amikor beleül a laborban a székbe, a hölgy azt mondja, hogy jól szorítsa össze a kezét, kitapintja az ereit és beleszúrja a tűt. Ő pedig nézi, ahogy csorog a vér a kémcsőbe, nem fáj, nem a fájdalomra figyel, csak a lecsurgó vérre, a vörös szín kábulatba ejti. Aztán a nő elveszi a kémcsövet, kihúzza a tűt, leveszi a gumit a felsőkarjáról, ami eddig elszorította az ereket, és egy kis gézdarabot tesz a tűszúrás helyére, oda, ahol még szivárog a vér. Tartsa öt percig szorosan. Ennyi az egész. Holnapra már látszani se fog a nyoma. Ő pedig megkeresi a váróban a kabátját, leakasztja a fogasról, megy lefelé a lépcsőn, a bejárati ajtó a földszinten kinyílik előtte. Mielőtt kilépne, eldobja a szemetesbe a gézdarabot, míg lejött a harmadikról, talán letelt az ötperc, felhúzza a kabátot, a nyaka köré tekeri a sálat, a fejébe nyomja a sapkát, kilép az ajtón.
Vége. 11: 53 Már nincs benne a velem ez nem történhet meg érzés. Volt ideje rá, hogy tudja, megtörténhet. Hát megtörtént. Csak az a makacs igazságérzet zavarta folyamatosan, ahogy őt bemocskolták a bíróság előtt felperesi levelekben, ő pedig hiába igyekezett ugyanezt megtenni a feleségével, képtelen volt rá, hogy visszavágjon és elmondja az igazat. A gyerekei anyját látta benne. De most vége. Nem harcol tovább. A leszívott vér persze, világosan megmutatja, hogy mi van a szervezetében, mit is mondott a hölgy, másfél hét múlva meglesznek a leletek. Itt a bíróságon 5 napot adtak. Fellebbezhet. Aztán a kezébe veheti a végzést, mint egy laborleletet. Most nincs ereje elemezni, eddig ezt tette. Igazi laborleletet állított ki kettejükről. Hozott tulajdonság, örökölt minták, rossz kommunikáció, nárcizmus, szeretetéhség, küldetés-nélküliség és még egyéb. Hosszú a lista.
Elindul. A sóhaj vele csámborog az utcán. Nem tágít. A férfi kicsit gondolkodik, most mit csináljon. Még nem találja az utat. Nincs kedve hazamenni a nagy házba. Ott egyedül van. Sétál a Belvárosban, végigmegy a Király utcán, nézi az embereket. Megáll egy-egy étterem kirakatánál, most nem engedheti meg magának, hogy beüljön. Meglátja magát a kirakatban. Nézi, hogy más lett-e rajta valami. Akkor veszi észre a sóhaját. Furcsán néz ki, színes. Valahogy tudja, hogy hozzátartozik. Óvatosan körülnéz, és látja, hogy más nem látja. Kicsit örül neki. Ezzel még lesz dolga. Mennek tovább ketten. A férfi és a sóhaja.
A cikk egy tényből az én fantáziám szüleménye. A színes sóhaj képét Narine Abgarjan A szín hallgatása című kisregénye ihlette.
Veszteségekkel, gyászfeldolgozással, kapcsolatokkal foglalkozó keresztény szakember vagyok. Amennyiben a cikkel kapcsolatban kérdése, megjegyzése van, vagy szívesen elmondja a saját élethelyzetét, illetve annak feldolgozásához jó lenne egy szakember, keressen meg, és kérjen egy ingyenes félórás online beszélgetést tőlem.
