Szabadon létezni minden körülmények között

Pető Csilla

Szabadon létezni minden körülmények között

Irodalomterápia börtönben, rabokkal

Nevezhetek csodabogárnak egy fiatal lányt, aki 22 évesen irodalom terapeutaként börtönbe járt fiatal fogvatartottakhoz? Olyan szabad lélek, aki fittyet hányva az elvárásoknak vállalja önmagát, és úgy él, ahogy igazán szeretne. Szeretem az élethez való hozzáállását, hogy mindenről van véleménye és vállalja azt minden körülmények között. Kreatív, szabad, szárnyaló. Imádom. Személyes kapcsolatom az édesanyja révén van vele, és elmondhatom, hogy valahol mindig is volt köztünk egy összekacsintós lélekszál. Szeretném, ha minél többen megismernétek, hogy igenis lehet, sőt, így a legjobb élni, szabadon, nem gúzsba kötve a körülöttünk lévő elvárások miatt.

Mi motivál téged, illetve, hogyan tudtál eljutni oda, hogy így élsz, hogy meg tudod engedni magadnak azt, hogy ne felelj meg az elvárásoknak?

Nagyon sokáig megfelelési kényszeres voltam, mind a szülőknek, tanároknak és környezetemnek meg akartam felelni. 18-19 éves lehettem, amikor szembejött velem az önismeret, mint fogalom, és mint lehetőség. Beleástam magam ebbe a témába és dolgozni kezdtem a saját elakadásaimon, transzgenerációs mintákon és a megfelelési kényszeremen, valamint az egyéb kis járulékos történeteimen. Ekkor jöttem rá arra, hogy sokkal kevesebb energia, ha önmagam vagyok, mintha állandóan azon dolgozom, hogy megfeleljek másoknak. Hiszen mindenki mást vár el tőlünk, és nagyon fárasztó mindig azt csinálni, úgy viselkedni, ahogy azt várják. Ekkor jutottam el arra a pontra, hogy hoztam egy döntést. Ez arról szólt, hogy a magam elvárásainak szeretnék megfelelni, aki tud hozzám így kapcsolódni, azok jöhetnek és maradnak mellettem, akinek így nem felelek meg, azokkal pedig nincs dolgom. Nagyon sok harcom volt emiatt a közvetlen környezetemmel, barátaimmal, hogy elfogadják ezt a fajta gondolkodásmódot, amit én képviselek, a világnézetemet. A többség elfogadta ezt, akik nem, ők pedig lemorzsolódtak.

Ha már arról beszélünk, hogy te „csodabogár vagy”, mégis, hogyan választ a mai világban magának az ember olyan foglalkozást, mint amit te is választottál, mik vannak a palettádon?

Főállásban könyvtáros vagyok, irodalomterapeuta, felnőtt online csoportokat vezetek.

Mit csinál egy irodalomterapeuta?

Önismereti foglalkozást tart, csoportosat vagy egyénit, szövegeken keresztül. Azt, hogy milyen szöveget használ ehhez a terapeuta, az maximálisan az ő ízlésén, elképzelésén múlik. Lehetnek klasszikus szövegek, regények, versek, dalszövegek, kortárs irodalom. Én kortás verseket és dalszövegeket használok. Ezekkel dolgozom a legszívesebben. A közös munka során, nem abból a szempontból elemezzük ezeket, hogy mire gondolt a költő, vagy az író, hanem ebben az a lényeg, hogy mit vált ki az adott szöveg abból a személyből, aki olvassa, abban a pillanatban, adott helyzetben. Az a szöveg milyen emlékeket, érzéseket, gondolatokat indukál abban, aki olvassa, és azzal dolgozunk. Az én nézőpontom szerint a szöveg csupán egy mankó, ami elindít egy beszélgetést, ami jó esetben mélyre visz, és olyan dolgokat mozgat meg, amivel később jól lehet dolgozni.

Milyen jellegű problémákra lehet megoldás az irodalomterápia?

Az egészséges emberek önismereti terápiája. Ha csak annyit érzel, hogy szeretnél magaddal foglalkozni, kicsit jobban odafigyelni a lelki életedre, és ehhez keresel valamiféle segítséget, akkor ez jó ahhoz, hogy a saját önismereteddel mélyebben foglalkozz. Arra nem jó, hogy komolyabb mentális problémákat kezeljen. Ha azt látom, hogy valakinek ilyenre van szüksége, akkor őt tovább küldöm pszichológushoz vagy pszichiáterhez. A csoportos terápiákat tartom a legjobbnak, mert a csoportdinamika, az, hogy milyen emberek vannak jelen, sokat tud adni mindenkinek. Ez főleg akkor bizonyult nagyon hatékonynak, amikor a Covid miatt mindenki be volt zárva, és jó érzés volt az emberek számára az - még ha csak online is -, hogy tudtak kapcsolódni másokkal. Hatalmas ereje volt akkor, és ez általában is így van. Nagyon hatékonyan tudja oldani a szorongást, az elmagányosodással járó feszültséget is, ami akkoriban sok-sok embernél jelen volt. Talán nem mindenkinek való ez a fajta csoportos kapcsolódás, de egyszer érdemes kipróbálni, hogy megtudjuk azt, hogy számunkra ez működőképes-e, vagy akkor is érdemes kipróbálni, ha az a cél, hogy másokkal jobban tudjunk kapcsolódni.

Milyen csoportok léteznek? Vannak-e speciálisan létrehozott csoportok, amik mondjuk egy-egy téma köré rendeződnek?

Igen, igen léteznek ilyenek. Nekem és egyik kolléganőmnek volt egy Nők gyerek nélkül csoportja, volt olyan csoportom, amit csak férfiaknak tartottam. Vannak általánosabbak is, mint pl. egzisztenciális témát érintőek. A speciális, egy adott célcsoporthoz tartozó embereket a hasonló problémák, gondolatok kapcsolnak össze. Van olyan is, amikor van egy adott könyv vagy téma, és ahhoz kapcsolódnak, akiket ez érdekel. Legtöbbször az az élmény fogalmazódik meg az emberekben, hogy rájönnek, hogy nincsenek egyedül. Elmesélnek saját történeteket, amin keresztül a többiek láthatnak megoldást egy-egy problémára, és bár mindenkinek nem biztos, hogy ugyanaz a megoldókulcs működik, de mégis láthat reményt abban, ha más meg tudta oldani az adott problémát, akkor neki is sikerülhet.

Milyen korosztályt tudsz megszólítani ezzel a módszerrel? Nők vagy férfiak jelentkeznek inkább?

19-től 65 éves kor közötti korosztály jelentkezik túlnyomó részt. Leginkább nők jelentkeznek, bár nem szoktam kifejezetten csak női csoportokat indítani. Tény, hogy a férfiak általában nehezebben nyitnak ebben a témában. Mindig jó szokott lenni azonban, ha legalább egy -egy férfi jelentkezik.

A jó hír, hogy egyre több férfi nyit az önismeret irányában, de inkább egyéniben keresnek, mint csoportban. Azok a férfiak, akik mégis eljutnak odáig, hogy csoporthoz kapcsolódnak, velük már nagyon jól lehet dolgozni.

Börtön, fogvatartottak, irodalomterápia - mindez 22 évesen. Hogy jut eszébe egy fiatal nőnek, hogy börtönben tartson ilyet. Felébredtél egyik reggel és azt mondtad magadnak, hogy: - Ejj, akkor én ott fogok terápiázni! Mi motivált? Hogy jutott ez eszedbe?

A szakdolgozatomat a börtön könyvtárakról írtam, mert volt egy andragógia alapú kurzusunk, felnőttképzéses témában, és ott az oktató mesélt a felnőttképzési lehetőségekről a börtönökben. Ez a téma felkeltette az érdeklődésemet, végül az egyik oktatóm beadta a derekát és elvállalta a mentorálásomat. Gyakorlatilag senkinek nem volt tapasztalata ebben a témában, így kicsit nehezebb volt ehhez a témához mentort találni. Az utolsó félévben volt egy irodalomterápiás kurzusunk, amit Béres Judit tartott, aki azóta is a konzulensem.

Az államvizsgám után gondoltam egy nagyot és írtam a pécsi börtön egyik nevelőjének Koncz Katinak, hogy se tapasztalatom, sem végzettségem ehhez, de én ezt nagyon szeretném kipróbálni. A fiatalkorú fiúknak szerettem volna ilyen foglalkozásokat tartani. Szerencsémre nagyon nyitottak voltak erre, megkerestem a börtönpszichológust, aki férfi volt, és kicsit nehezen ment az egymásra hangolódás, de mindezek ellenére még azon a nyáron elkezdtem ott dolgozni. Heti 1 alkalommal jártam be először, később heti 2-3 alkalommal is, mert később már felnőtt fogvatartottaknak is vezettem ilyen foglakozásokat, nőknek és férfiaknak is egyaránt. 8 évig tartott az életemnek ez a szakasza, de a Covid véget vetett ennek. Aztán Pécsről Pestre költöztem, és tavasszal tervezem majd, hogy itt folytatom ezt a tevékenységet, ha lesz rá befogadó készség.

Nehéz volt a beilleszkedés, hogyan fogadtak?

Nehézkes volt a beilleszkedés a fogvatartottakkal, egyrészt mert nő voltam, másrészt mert nem volt egyenruhám. Így a feltett kérdéseimre a mellettem ülő férfi pszichológusnak válaszoltak. Olyan érzés volt, mintha szinte tudomást sem szerettek volna venni rólam.

Milyen korúak voltak, akiknek vezetted ezeket az üléseket? Hogyan zajlott egy ilyen, kik voltak jelen? Volt felügyelő is?

16-21 éves korú fiatal férfiak voltak. A börtönpszichológus és én voltam rajtuk kívül jelen, felügyelők nem voltak. Kb. 3 hónap elteltével már csak én voltam jelen a foglakozásokon. Természetesen olyan helyiségben voltunk, ami be volt kamerázva, így azért nem maradtunk teljesen kontroll nélkül. Látni láttak ugyan bennünket, de hallani nem hallották, hogy miről beszélgetünk. Igazándiból, miután csak már én maradtam velük, nyíltak meg sokkal jobban, és onnantól kezdve indult el egy mélyebb belső munka velük. Meg kellett vívnom pár verbális csatát.

Azt hiszem az itt eltöltött idő tanított meg arra, hogy meg tudjam húzni kellő mértékben a határaimat, és mindig minden helyzetben még határozottabban tudjak kiállni magamért. Azóta is nagyon sokat profitálok ebből az időszakomból az élet minden területén.

Tudtad-e azt, hogy ki miért került be?

Soha nem kérdeztem meg előre a nevelőket, nem is akartam tudni, mert el akartam kerülni azt, hogy beskatulyázzam őket, vagy ítélkezzek felettük. Az üléseken is elmondtam, hogy nem muszáj elmondaniuk, hogy miért vannak itt, csak akkor tegyék ezt meg, ha szívesen megosztanák. Előbbutóbb azért mindig megtudtam mi volt az ok.

Hogyan fogadtak?

Fenntartásokkal, mert nem tudták pontosan, hogy ki vagyok, mit akarok. Az elején kicsit azzal rontottam el, hogy a szakirodalmat követve, ami kortárs magyar irodalmat javasol, ezeknél a fiúknál ezzel nem rúgtam labdába. Náluk ez egyáltalán nem működött, hiszen rengeteg rossz tapasztalatuk volt az iskolával. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lehet a megoldás, mert hittem abban, hogy van értelme annak, hogy ezt csinálom. Kérdezgettem őket, hogy milyen zenéket hallgatnak. Kiderült, hogy a rap, és a cigányzene volt az, ami nagyon ment náluk, és ezt követően ezeket alkalmaztam. Így az ő szemük is felcsillant, hogy nem vagyok teljesen reménytelen. Elfogadtak, amikor látták, hogy kitartó vagyok, és megszokták a jelenlétemet.

Kaptál-e visszajelzéseket a változásokat illetően, milyen hatása volt a fiatalokra a terápiáknak?

Kaptam is visszajelzéseket, de szemmel látható is volt a változás, észrevettem rajtuk. Megtanultak asszertíven kommunikálni és többé már nem az ütök és aztán kérdezek módszert alkalmazták. Megtanultak önmagukról beszélni, hiszen az elején ez is nehézséget okozott számukra. Volt olyan helyzet, amikor egy 16 évestől megkérdeztem:Hogy vagy ma?- és nem értette a kérdést, mert a 16 év alatt soha senki nem tette fel még neki ezt a kérdést.

Illetve nagyon sokszor azt tapasztaltam, hogy nem voltak szavaik az érzéseik kifejezésére, ezért reagáltak agresszíven bizonyos helyzetekben. Így a gyakorlatok során megtapasztalhatták a szövegeken keresztül, hogyan tudnak egy-egy érzelmet is kifejezni, mert be tudták már később azonosítani ezeket, a szövegek ebben is segítettek. Gyakran előfordult, hogy nem ismerték a szavak jelentését, amit aztán átbeszéltünk, és később ezeket már be tudták építeni a kommunikációjukba.

Megtanultak önkontrollt gyakorolni, meg empátiát a másik ember felé, kicsit beleérezni abba, hogy egy-egy adott helyzetbe a másik ember min mehet keresztül.

Az összes probléma abból adódott véleményem szerint, hogy a legtöbben halmozottan hátrányos helyzetből kerültek ki, vagy ha anyagilag jól szituált volt a családjuk, érzelmileg teljesen elhanyagolták őket. A legtöbbjük rossz időben volt rossz helyen, vagy olyan társasághoz csatlakozott, mert mindenki tartozni akar valahova, hogy szeressék és elfogadják. Félreértés ne essék, nem felmenteni akarom őket, de lássuk be, azért ez nem egy fekete-fehér történet, főleg olyan helyzetekben, amikor olyan környezetben nő fel valaki, ahol napi szintű a megélhetési bűnözés. Azért is tartottam fontosnak azt, hogy rendszeresen bejárjak, hogy lássanak más mintát is. Lássanak olyan pozitív példákat, amin keresztül, ha kijutnak, legyen más minta is a tarsolyukban, mint ami addig volt.

A nevelőktől azt a visszajelzést kaptam, hogy azok a fiúk, akik 6 hónapnál hosszabb ideig jártak hozzám, sokkal könnyebben voltak kezelhetőek, kevesebb balhé volt köztük és az őrök között.

Volt olyan srác is, aki csak hozzám járhatott, mert mások nem tudták annyira megfegyelmezni, mint én. Rendszeresen kiküldtem, ha nem viselkedett megfelelően, aztán egy idő után már csak elég volt, hogy ránézzek. Egyébként az nagyon jellemző volt, hogy feszegették a határaikat, hogy megnézzék meddig mehetnek el, de ezeket megtanultam nagyon jól kezelni. Nálam a humor nagyon sokat segített. Nekem van egy sajátos, ironikus, szarkasztikus humorom, és ezt gyakran alkalmaztam is. Amikor már nem féltem visszadobni nekik a labdát, akkor az a kommunikáció újabb lépcsőfoka volt közöttünk. Véleményem szerint a humor sokat segített abban, hogy jobban figyeljenek rám, és elfogadják azokat a dolgokat, amiket mondok. A lehetőségekhez képest, igyekeztem egyenrangú félként kezelni őket. Én nem is tudtam volna ezt a nagyon szigorú pedagógus attitűdöt hozni, mert ez aztán nagyon távol áll tőlem.

Miután szabadultak, volt valami nyomonkövetés részedről?

Csináltam pár fiúval később interjút, megtaláltam őket. Elmondták, hogy amit ők tapasztaltak magukon, az főképp a kommunikációban érződött, jobban ráláttak magukra, hogy mit hogyan csinálnak, jobban értették a saját működésüket.

Mi volt a legemlékezetesebb történeted?

Volt egy srác, aki, amikor szóba került az anya téma, vagy elviccelte, vagy magába zárkózott, vagy kiment a teremből. Láttam rajta, hogy ez a téma, nagyon feszíti őt belülről. Arra kértem, hogy írja ki magából ezt. Nem kell megmutatnia senkinek, akár utána a papírt össze is tépheti vagy lehúzhatja a wc-n, csak könnyítsen magán annyit, hogy leríja mindazt, ami ott van a mélyben. Néhány hét múlva a foglalkozásra hozott nekem egy összehajtogatott kockás papírt, és arra kért, hogy olvassam fel, ami rajta áll. Ő nem volt képes ezt megtenni. A papíron egy vers állt az anyukájához, az anyukájáról, amiből kiderült, milyen sebek voltak benne emiatt. Egyrészt elképesztő bátorság volt az a részéről, hogy ezt a gyengéd oldalát is megmutatta, hiszen erről soha senkinek nem beszélt. A csoport részéről pedig megtapasztaltam azt, hogy a felolvasást követően 1 perc néma csendet követően, kapcsolódni kezdtek ők is a témához, nem voltak ugratások, viccelődések. Megosztották a saját történeteiket, nehézségeiket ezzel kapcsolatban. Nagyon jól látszott ebben a helyzetben a csoport megtartó ereje, az, hogy mennyit fejlődtek. Ez is bizonyította azt, hogy milyen mély bizalmi viszony alakult ki a csoportban. Ezek nekem nagyon sokat jelentettek, és egy jó visszacsatolás volt, hogy igen ezt érdemes csinálni, ezekért érdemes.

Milyen terveid vannak a jövőt illetően?

Irodalomterápiát tanítok a főiskolán a könyvtáros munkám mellett. Most várom az opponensek visszajelzését a disszertációmat illetően. Aztán azt meg kell védenem, ez a közeljövőben várható. A doktori cím, amit most meg kell védenem, nevelés-szociológia, és az irodalomterápia hatása a fiatal fogvatartottakra. Ezek mellett asztalosképzésre járok. Miért is? Mert elegem lett abból, hogy akinek diplomája van, az értelmiséginek vallja magát, de nagyon sokszor az EQ-t, meg az IQ-t nem a papírral adják. Ez egy kis fricska is, de azt éreztem, hogy valami nagyon mást szeretnék csinálni, mielőtt teljesen kiégek. Szeretek alkotni, így amikor ezt a tevékenységet végzem, teljes flow élménybe tudok kerülni. Szívesen váltanék ebbe az irányba.

Családalapítás, mint olyan, hogy szerepel a terveidben?

Gyereket nem szeretnék, nem vágyom az anyaszerepre. Ugyanezzel volt a legtöbb küzdelmem, hogy ezt elfogadtassam a környezetemmel. Az összes létező frázist megkaptam ezzel a témával kapcsolatban. Ez az én saját döntésem, amit megdolgoztam magamban, vállalom a felelősséget érte. Egyszer megkérdezte tőlem valaki, akinek amúgy tudtam, hogy van gyereke, hogy nem fogom-e megbánni, hogy nem szülök, én pedig visszakérdeztem, hogy ő megbánta, hogy szült? Sarkon fordult, és elment. Nyilván neki is voltak sebei a témával kapcsolatban. Szerintem a gyerekvállaláshoz is jogosítványt kellene adni, mert óriási sebeket is lehet okozni. Jártam nevelőotthonokba is irodalomterápiát tartani, ott élő kamaszoknak. Érdemes lenne mindenkinek megtapasztalni azt a közeget, mielőtt gyereket vállal. Az örökbefogadást nem zárom ki.

Párkapcsolatot szeretnék, de addig amíg nem találok olyan férfit, aki hozzá tud tenni az életemhez, addig inkább maradok egyedül. Nem szeretnék rekreációs központ házvezetőnője, pszichiátere, anyukája, gyógypedagógusa lenni senkinek. Biztos van olyan férfi, aki már dolgozott annyit magán, hogy férfiként és nőként tudjunk kapcsolódni, de az elmúlt években nem találkoztam ilyennel.

Az élni és élni hagyni elvet vallom, azt, hogy senkinek sincs joga beleszólni mások életébe, mindaddig még az a másik ember kárt nem okoz másoknak.

Szeretem az olyan embereket, akik megengedik maguknak azt, hogy szabad lélekkel éljék az életüket, fittyet hányva az elvárásoknak, talán azért is, mert egy kicsit én is ilyen csodabogárnak vallom magam. Eszti történetét, személyiségét, inspirációnak szánom, hogy igenis, lehetünk önmagunk és vállalhatjuk azt, hogy olyan életet élünk, amiben igazán boldogok vagyunk!