18 minute read
MESÉK, AMIKTŐL FÉLTÉL
Szász Dávid
MESÉK, AMIKTŐL FÉLTÉL
Avagy, miért gyűlölté(te)k sokan a Varjúdombi meséket
“Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu. A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.” Hans Christian Andersen: A fenyőfa
Világéletemben imádtam Andersent, már kisgyerekként is, és sehogy sem értettem, hogy amikor a neve szóba kerül, miért hallom úton útfélen, hogy “ki akar ilyen meséket a gyerekeinek, amikor a vége mindig szomorú, nyomasztó, lehangoló? Karácsonykor egyenesen vétek a Fenyőfát felolvasni egy gyereknek, mert ez a mese semmi másra nem jó, mint arra, hogy az ünnepi hangulat helyett elvegye az ember életkedvét is!”
Nos, ezt én akkor is másképp láttam, és most is másképp látom. Andersen Fenyőfája részvétre, egy másik perspektívára tanít, arra, hogy nem biztos, hogy ami nekünk jó és szép, az más számára nem épp az ellenkezője: szenvedés, elmúlás, adott esetben halál. Engem - már kisgyerekként - arra tanított ez a mese, (és ezért örök hála a szüleimnek), hogy képes legyek belelépni mások cipőjébe.
A számomra legszívbemarkolóbb történet, amit a jó öreg Hans Christian valaha is papírra vetett, kétségkívül a Kis gyufaárus lány története volt, mely viszont talán még az előzőnél is mélyebbre vág: míg a Fenyőfánál valamelyest el kellett vonatkoztatni, hiszen mégis csak egy növényt kellett, hogy képesek legyünk felruházni emberi tulajdonságokkal és érzelmekkel, mint pl. fájdalommal és félelemmel, addig a Kis gyufaárus lány esetén nem volt efféle mentségünk: egy hús-vér ember fagyott halálra azon a képzeletbeli Koppenhágai utcán.
“A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.
- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.”
Hans Christian Andersen: A kis gyufaárus lány
Talán adja magát, hogy ezt a mesét sem fogják a tisztelt szülők, mint kiemelt opciót elővenni karácsony vagy Szilveszter este - már ha egyáltalán még felolvasnak mesét gyermekeiknek, mint ahogy annak idején a mi szüleink tették.
Feltételezem, hogy a mai szülők zömében nem teszik. Idejétmúlt és időigényes megoldás, kétségkívül. Tesznek mást helyette: létezik elég szirupos, klisés, és látványos, standard happy enddel operáló hollywoodi mese, melyeket ráadásul felolvasni sem kell, elég a gyerekeket odaültetni a tévé elé.
Szerintük az a jó mese, amely nem hordoz afféle kockázatot magában, hogy neveljen bármire is azon kívül, hogy vannak a jók, meg a rosszak, és a jók a végén mindig elnyerik a jutalmukat, a rosszak pedig a méltó büntetésüket. Mint a való életben, ugye?
A 80-as években felháborodott szülői levelek ezrei özönlöttek be a Magyar Televízió postaládájába, miszerint azonnal vegyék le a műsorról a Varjúdombi mesék című rajzfilmsorozatot, mert a gyerekek félnek tőle és gyűlölik.
A pirospozsgás, alkoholistának tűnő, nagy, szürke, ormótlan kabátokban, fagyos téli utcán dülöngélő figurák talán valóban nem emlékeztettek egy hamvas bőrű Disney hercegnő makulátlan - bár kétségkívül hazug - karakterére, de egyébként a mesében nem volt semmi különösebben ijesztő. Hétköznapi történeteket, egyszerű, szegény, de valóságos emberek sorsát mutatta be, talán a kelleténél több szürke színnel, teljesen szembe menve az általános szépségklisékkel, illetve, - a vád szerint - mindenféle esztétikával és jó ízléssel.
A szülők tajtékzottak e mesét látván, nyilván leszaladt a cérna a lelkük orsójáról. Talán, mert a mese radikálisan szembe ment azzal a képpel, amit gyanútlan gyermekeiknek mutatni akartak a világról, és mert úgy gondolták, még nincs itt az ideje, hogy a lét gyűröttebb, elnyűttebb, dohosabb valóságát hamvas csemetéik elé tárják: addig van béke, és addig nincs a kelleténél több értetlenkedő kérdés, amíg el van altatva mindennemű gyanú afelől, hogy a meséknek nem mindig jó a vége.
Egyúttal az esztétikával kapcsolatban is követni igyekeztek azt az alapvetést, miszerint a szép emberek a jók, míg a csúnyák a gonoszak. Sikerült is jó mélyre plántálni eme alapvetést, hiszen a gyerekek többsége valóban félt a Varjúdombi meséktől, melyben a szereplők egytől egyig csúfak voltak, mint a világháború, egy sorban 30 szuvas foggal, arcukon széles, szétcefrézett, kaján vigyorral, “mint az a csavargó az utcán, tudod, az a csúnya, büdös bácsi, akit mondtam, hogy messziről kerülj el, kisfiam.”
Nos, talán a fentiekből már kikövetkeztethető, hogy jómagam - a közutálat ellenére, vagy részben talán éppen azért - egyenesen imádtam a Varjúdombi meséket. Ezért persze kaptam hideget-meleget azoktól, akikkel meg mertem osztani ezt az információt, legyen szó mások szüleiről, vagy éppen iskolatársakról. Egy kezemen meg tudom számolni, hány embertől hallottam, mennyire sajnálták, amikor a mese végül lekerült az Esti mesék programjáról, gyaníthatóan nagy részben szülői nyomásra.
Mindeközben a csemeték hahotázva, de úgy, hogy taknyuk-nyáluk kifolyt, visítoztak a tévé előtt, és nézték, ahogy Tom és Jerry a szadizmus teljes kelléktárát felvonultatva húspéppé veri egymást a képernyőn. Pedig az a mese nem szólt másról, mint hogy hogyan babrálnak ki egymással a kétségkívül cukira megrajzolt figurák, és nem tanított mást, mint hogy milyen vicces dolog jól kicseszni valakivel, pusztán a hecc kedvéért. Nyilván lényegesen értékesebb útravaló az élethez, mint részvétet tanítani, vagy több nézőpont vizsgálatára ösztönözni a porontyokat.
A kis gyufaárus lány legnagyobb tragédiája nem az, hogy egy szebb világba költözött szilveszter éjjelén abban a mesében, hanem az, hogy ez a képzeletbeli történet, az összes morális, tiszta üzenetével együtt nem jut el mindenkihez. Pedig a valóság, és pláne a valóság első megtapasztalása annál fájdalmasabb, minél hosszabb ideig tartanak valakit szemellenző mögött.
A gyerekkor elmúltával - és kiváltképp a fenti nevelési elvek szerinti háttérrel - a nagybetűs életbe kilépve már egészen határozott elképzelésekkel és klisékkel felvértezve (illetve sokkal inkább azok által korlátozva) folytatjuk tovább rögös utunkat ezen a szépséges bolygón.
Sok minden jön majd szembe, amire meglesz a praktikus magyarázatunk, az odavágó sablon vagy skatulya, amibe az adott, minket érő impulzust vagy élményt gyömöszölhetjük válaszok után szomjazó lelkünk megnyugtatására.
Szinte mindenről lesz percepciónk, koncepciónk és előítéletünk. Kivéve amiről nem.
Amit ugyanis nem ismerünk, nem tudunk értelmezni, vagy helyre tenni magunkban, attól félni, de legalábbis viszolyogni fogunk. Ilyen esetekben a legjobb, amit tehetünk, hogy visszaigazolást keresünk másoktól, akik hozzánk hasonlóan szintén nem tudnak mit kezdeni azzal az adott, bennünk zavart keltő dologgal. Együtt bólogatva és ítélkezve ugyanis sokkal megnyugtatóbb. Az ítélkezésre való hajlamunk pedig akkor lesz a legerősebb, amikor valami nem felel meg a szubjektív szépségre/igazságra/meggyőződésre alkotott definíciónknak.
Ami a többségnek különösen nehezen megy, az a dolgok kontextusba helyezése. Sokszor megfigyelhető, hogy bizonyos posztokat vagy kommenteket olvasgatva a többség csupán egyes részleteket ragad ki, amit értelmezni tud, vagy amihez kapcsolódni képes, sokszor figyelmen kívül hagyva az adott tartalom szélesebb értelmezési lehetőségeit. Például, ha valaki Adolf Hitler rémtetteit, és azoknak okait vizsgálja, és erről ír, ahelyett, hogy pusztán a tettek súlyának ecsetelésére, a diktátor gonoszságára, és az elkövetett bűnök megbocsáthatatlan mivoltára szorítkozna, egyesek valószínűleg meg fogják vádolni azzal, hogy bagatellizálja ezen bűnöket, talán még ezen is tovább menve egyenesen érvényteleníteni próbálja azokat.
Politikai tárgyú viták során a fenti szituáció szinte minden esetben tetten érthető.
Van egy meggyőződésem, ami, ha nem egyezik a másikéval, igyekszem megtalálni, hol köthetek bele, és milyen érvet húzhatok elő a kliséim - melyekről azt hiszem, a személyes meggyőződéseim - széles kelléktárából.
Ez alól egyébként - ha eltérő mértékben is - de egyikünk sem kivétel.
Vegyük például a miénktől eltérő jelrendszerrel, vagy esztétikával operáló művészeti alkotások kérdéskörét.
Gondoljunk Picasso amorf, absztrakt, torzított perspektívával ábrázolt női alakjaira. Tudjuk-e mindezt kontextusba helyezni? Tudjuk-e, hogy mielőtt Picasso ezt a formanyelvet választotta, mindent, de szó szerint mindent megtanult a perspektíváról, kiválóan tudott rajzolni, és hiába hisszük azt, Józsi bácsi a szomszédból biztos, hogy nem tudna “különbet vakarni zsírkrétával öt perc alatt”?
Alig voltam 6-7 éves, amikor apám elvitt a Szépművészeti Múzeumba, hogy megmutasson pár képet, talán időszakos kiállítás lehetett, mert emlékeim szerint pont egy Picasso képet is láttam, bár lehet, hogy emlékeim csalnak. Apám pár kiválasztott kép előtt megállított, és arra kért, hogy mondjam el az adott képről a véleményem, illetve, ha tudom, mondjam meg, mi rajta a hiba. Élesen emlékszem, hogy először “hagyományos”, nem modern, klasszikus stílusú képek voltak soron, melyek közül például Gauermann tájképei nagyon megfogtak, mert szó szerint éltek még annak ellenére is, hogy emberi figurák nemigen szerepeltek ezeken a képeken, és nyilván sorra került jó pár flamand-németalföldi jellegű életkép is, melyek pláne nem voltak tőlem idegenek, mert apám inspirációjául, mint festő, ezeket választotta elsősorban. A vége felé azonban már bekerült jó pár absztrakt kép is a repertoárba, és emlékeim szerint, ahogy mondtam, egy Picasso kép is. - Na, ebben mi a hiba? - kérdezte apám. Ravasz kérdés volt, mert talán, ha nem lapozgattam volna már kisgyerekként a képzőművészeti könyveit, és nem lett volna “mintám” arra vonatkozóan, hogy léteznek híres festmények, amiket valaki szeret, annak ellenére, hogy nem úgy néznek ki, mint egy fotó (amely kijelentést egyébként - pláne pozitív felhanggal - azt hiszem, hogy főbenjáró bűn egyáltalán a száján kiejteni bárkinek képzőművészek között, hallótávon belül), akkor valószínűleg mást válaszoltam volna.
- Semmi. Nincs benne hiba, csak másképp látja a dolgokat. Más korszak, mint az előző festmények. - válaszoltam. Apám elégedett lehetett a válasszal, mert ehhez már nem fűzött hozzá semmit.
A kontextusba helyezés képessége. Amihez nyilván szintúgy szükségesek előzetes minták, ez vitathatatlan.
De ki kell hangsúlyozni: ha a szokásostól eltérő dolgokra csakis elutasító minták léteznek, mert mondjuk a szüleink sem tudtak mit kezdeni például Picasso-val, Bartók Bélával, vagy Ingmar Bergmannal, hanem ezeket egyöntetűen elutasították, akkor kevésbé valószínű, hogy nekünk könnyebben fog menni. Vagy hogy egyáltalán lesz bennünk nyitottság a befogadásra.
Véleményem szerint a fentiekben kifejtett, kontextusba helyezési képességgel egyenrangú fontosságú az is, hogy megértsük, sok minden relatív, és bajosan jelenthetünk ki örökérvényű igazságokat - az alapvető morális és az élet tiszteletét hirdető, valóban alapvető igazságok kivételével.
Ha a modern zenét nézzük - és ez alatt még véletlenül sem a mai, trendi popzenét értem, hanem a modern kortárs zenét, akkor a huszadik századról elmondható, hogy rengeteg zavarba ejtő, vitatható és vitatott mű született.
Krzysztof Penderecki lengyel zeneszerző 1960as “Threnody for the victims of Hiroshima” című műve egy atonális, első hallásra kaotikus muzsika, a nem szakavatottak számára egyenesen sokkoló, idegtépő zaj, amellyel azt hiszem 100 emberből 99 nem tud, és nem is akar mit kezdeni. Nekünk, öcsémmel gyerekkorunkban bátorságpróba alapját képezte pár barátunk felé, ugyanis egy 90-es évekbeli házibuli alkalmával azt találtuk ki, hogy a házunkhoz közel fekvő temetőbe éjszaka bemászva, és a walkman-en Penderecki zenéjét hallgatva kell kibírni a mű teljes hosszát, lehetőleg egy márványsírra fekve, de legalábbis nem a kerítéshez lapulva, hanem a temető nem kivilágított részére bemerészkedve.
Mondanom sem kell, hogy a társaság 90%-a eleve nem is vállalkozott a feladatra, a pár nagyszájú pedig, aki mégis, pár perc után nyüszítve ugrott át a kerítésen és rohant vissza a házba.
Szép, harmonikus, lélekemelő zene Penderecki fenti műve? Korántsem, habár a szépség meglehetősen relatív fogalom, amire később még kitérek. Volt hatása? Vitathatatlanul. Ha nem is a mű témájának súlya jutott el a mezőn páni rémülettel Iszkoló barátainkhoz, valamilyen hatást kiváltott belőlük, amire életük végéig emlékezni fognak.
Ami - bevallom, sokkal később - világlott fel bennem, hogy a fent említett mű igazi zsenialitása a képszerűségében rejlik. Pedig, ami a legérdekesebb benne, hogy a mű technikailag előbb született, majd később keresett a zeneszerző aszszociációt hozzá és így döntött végül arról, hogy a művet a hiroshimai áldozatok emlékének ajánlja. Ez talán nem volt véletlen. A hegedűk vijjogása egyenesen a háborús szirénák hangját idézi, a nagyzenekar pedig olyan atmoszférát teremt, amit tonális zenével elmondva megközelíteni se lehetett volna. A háborúban - eme mű olvasatában, ahogy véleményem szerint egyébként a valóságban is - a világon semmi pátosz nincs, a valódi, reménytelen pusztulás képeihez nem illik sem wagneri csatakürtök hangja, sem pedig egy szívbe markoló, szomorú adagio, heroikus hollywoodi hömpölygés végképp nem. A valódi pusztulás hideg, kaotikus, és életidegen, pontosan olyan, amilyennek Penderecki - még akkor is, ha mű volt előbb, a témaválasztás később - lefesti a zenéjével.
Akarunk mi ilyet hallani?
Nem, az emberek ösztönösen menekülnek az ilyen élmények elől, valahol érthető módon. Az már más kérdés, hogy mikor aludt el bennük a megismerés és a felfedezés iránti olthatatlan vágy.
Miért van az, hogy időről időre a megszokottat, a bejáratottat, a biztonságosat keresik, a lerágott csontot rágják le újra és újra, és mindent hisztérikusan elutasítanak, ami nem illik bele a saját korlátaik szabta térbe?
Mit is vitt véghez ezzel a művével Penderecki, ha kicsit képesek vagyunk elvonatkoztatni?
Ez a mű voltaképp tanúságtétel. Ezt a művet hallgatva ott ülsz a hiroshimai hamutengerben, az atomrobbanás utáni izzó pokolban, a többi haldoklóval együtt, és hallgatod a halálhörgést. Nem holmi szomorkás, hatásvadász, és az érzelmeiddel operáló klisézenét hallgatva emlékezel meg róluk utólag, utóbbinak ugyanis semmi súlya nincs. Érezhetsz részvétet, de túl távolról, ejthetsz egy könnycseppet akár merő szentimentalizmusból, mint amikor egy hollywoodi mainstream giccsparádé végén a főhős kutyája meghal, de Hiroshima, ha tetszik, ha nem, nem ilyen horderejű tragédia volt. A művet kontextusba kell helyezni, nemcsak a nagytöbbség zenéről alkotott, zömében sekélyes, és szűklátókörű definíciója szerint, hanem mindettől elvonatkoztatva.
https://www.youtube.com/watch?v=HilGthRhwP8
A szépség örök visszatérő téma, a szépség olyasvalami, amit sokan megszállottan kergetnek. Koronként ugyan más és más a szépségideál, de maga a szépség fontossága soha nem csorbult, akármilyen korról is beszélünk.
A szépség és a fiatalságkultusz jelenkori dominanciája azonban egészen figyelemreméltó.
Az talán nem újdonság, és még csak nem is vitatéma, hogy jelenlegi világunkban a forma jóval nagyobb szerephez jut, mint a tartalom, legyen szó bármiről, de hogy milyen elképesztő mértéket ölt manapság a magamutogatás és a nárcisztikus pozőrség, valamint az ítélkezés, ha valaki nem elég “trendi”, az valóban megérne egy hosszabb tanulmányt. Megemlítendő a body shaming, amely fogalom a nem előnyös külsővel megvert alanyok menetrendszerű vegzálását jelenti leginkább, csak mert nem felelnek meg a kor “szépségideáljának” (ebbe beletartozik egyébként a nem elég trendi öltözködés is, azt hozzátéve, hogy ennek financiális olvasata is van, tehát már nem csak a korral rezonáló esztétikának való megfelelés, hanem a delikvens által hordott “cuccok” ára sem mindegy). Utóbbi ritka undorító kortünet, az pedig, amit ez a közeg kivált egyesekből, talán még rémisztőbb.
Soha nem volt ennyi önmagával hadilábon álló, saját magát elfogadni nem képes, és ennek orvoslására egészen radikális eszközökhöz nyúló ember, mint manapság. Plasztikai operációk már tinikorban, (vagy később, ez most a tendencia tekintetében lényegtelen) de a teljesség idénye nélkül a végeredmény: kacsacsőrű emlős, brazil zsírfar, vagy ha a body modification extrémebb eseteire gondolunk: reptilián, gyíkember, macskanő, és egyéb szemet gyönyörködtető kreatúrák.
Ami még rendkívül szembetűnő, hogy egyrészről egyes megasztárok (mint például Madonna) egész egyszerűen képtelenek méltóságteljesen megöregedni, és elfogadni a saját életkorukat - nagy részben a modernkori szépség, és fiatalságkultusz okán, és ennek kiküszöbölésére egészen extrém fokú plasztikai operációknak vetik alá magukat, másrészről pedig a szélesebb nagyközönség, és leginkább a Z generáció tagjai teljes mértékben tabuként kezelik a párok közti nagyobb korkülönbséget. Ha egy-egy Leonardo di Caprio-ról, Anthony Kiedis-ről, vagy akár legújabban Sean Penn-ről szóló cikkbe futunk, mely a felsorolt korosodó celebekről és sokkal fiatalabb barátnőjükről szól, a felháborodott hangok dominanciája a kommentszekcióban árulkodó.
Mivel a közvélekedés nagy százalékban ezt az értékítéletet tükrözi, kijelenthető, hogy a 2020-as évek - szemben mondjuk a 90-es évekkel, vagy ami azt illeti, a 20. század majdnem egészévelhatározottan nem tartja esztétikusnak, efogadhatónak, pláne trendinek a párok közti nagyobb korkülönbséget.
Egész biztos vagyok benne, hogy pár évtized múlva ez másképp lesz, attól függően, hogy éppen milyen trendet találnak ki odafent, amire majd rá lehet nevelni a tömegeket, de érdekes látni, hogy bár most már a szexuális identitás jelölésére annyi kategória van, hogy azt követni is képtelenség, és látszólag az “anything goes” elv, és az elfogadás legalábbis verbális hirdetése dívik, a korkülönbség, mint olyan, mégsem része ennek a fene nagy tolerancia-csomagnak. Egyrészről véleményem szerint azért, mert a “régi világra” emlékeztet, amikor a jóval dominánsabb, idősebb, és hatalommal rendelkező férfi mindenkit megkaphatott, és még a hollywoodi filmek is előszeretettel ezt ábrázolták, ami a mai, öntudatára ébredt nők számára elfogadhatatlan, másrészről pedig az öregség demonizálása, és a jelenleg mindent uraló fiatalságkultusz miatt, amelynek elsősorban esztétikai olvasata van.
Hogy hogyan kapcsolódik mindez a cikkünk elején felhozott Andersen mesékhez, vagy a Varjúdombi mesék mostoha fogadtatásához?
Úgy, hogy egyrészről mindkét felvetés a szépség/igazság/meggyőződés kérdéskörből indul ki, miszerint mik azok a klisék, amik alapján értékítéletet mondunk bármi felett, másrészről pedig úgy, hogy az említett mesék elutasításának oka elsősorban abban keresendő, hogy miben nem találkoznak a domináns közönségigényekkel, miért váltanak ki mellőzést, akár tömeges utálatot emberekből.
Felmerül bennem egy régi kérdés ennek kapcsán, miszerint zömében miért abba a sorba állunk be, ahol már eleve a legtöbben állnak előttünk?
A régi Déli Pályaudvar jut eszembe, ahol a valószínűleg a legtöbb olvasó számára ismerős köralakú pénztár állt, ahogy áll ma is. Csakhogy akkor az épület pénztárak feletti sávjában világító számok jelezték, hol folyik éppen árusítás - a jelenleg használt digitális kijelzők helyett. Annak ellenére, hogy világítottak olyan számok is, melyek azt jelezték, hogy az azon pénztárak megközelítéséhez meg kell kerülni a kőépületet, árulkodó, hogy a legnagyobb sor mindig a közvetlenül a metróaluljáróból felvezető lépcsőhöz legközelebb állt, és az emberek 90%-a gyakorlatilag teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy az épület hátsó, állomásablakokhoz közeli oldalán még üzemelnek pénztárak.
Lehet, én vagyok hibásan bekötve, de ezt soha nem értettem. Ahogyan azt sem, hogy a Kökin egyes elsőajtós buszok esetén miért áll be mindig a megállóba egy vonalzóval lemérhető teljesen szabályos egyenes sor már akkor, amikor a busz még a láthatáron sincs. Az emberek állhatnának szórványosan, ha a busz beér, úgyis érkezési sorrendben fognak felszállni rá, ahogy éppen esik. De nem. Az embereknek sorba kell állniuk, szabályos, egyenes sorba. Amikor ezt egyszer felvetettem egy ott álló, engem megszólító idősebb hölgynek, egész egyszerűen nem értette, miről beszélek.
Nekem soha nem kellett hosszasan sorba állnom a Déli pályaudvaron, ha épp valamelyik hátsó pénztár is üzemelt. A pénztáros ugyan határozottan megdöbbent, amikor odacsörtettem hogy jegyet kérjek, mert rajtam kívül a kutya nem zaklatta az elmúlt fél órában, így akár nyugodtan alhatott volna zavartalanul, de a dühödten a sorban toporgó, és esetenként a vonatjukat éppen lekéső emberek számára minden bizonnyal jól jött volna a képesség, hogy el tudjanak vonatkoztatni a megszokott kliséiktől, miszerint “hát itt állnak az emberek, úgyhogy én is beállok ide, mert ha itt áll mindenki, akkor az biztosan úgy van rendjén.”
Ahogy azt már nálam sokkalta okosabb emberek kijelentették korábban “Attól, hogy mindenki hülyének néz, még nem biztos, hogy nincs igazad.”
A legnagyobb találmányok, a progresszió több területen is a normák elvetésén alapult. Véleményem szerint ettől halad előre a világ, és ha már mindenáron előre kell haladnia, akkor legalább próbáljuk meg ésszel.
A korábbiakra röviden visszatérve: Kell-e érteni a magas művészetet ahhoz, hogy élvezni lehessen?
Nem kell. De annyi feltétlenül szükséges hozzá, hogy ne utasítsunk el zsigerből mindent, ami nem felel meg a szépségről, igazságról, általában a minket körülvevő világról alkotott képünknek.
Nem pusztán sznobéria-e szeretni valamit, amit a nagytöbbség gyűlöl?
Az attól függ, hogy pusztán szembenállás-e a célunk vele, vagy valóban szeretjük. A sznobokés ez alatt példának okáért most vegyük alapul a kortárs kiállításokra járó pénzes “műértők” egy bizonyos rétegét - véleményem szerint nem különbek, mint a köznép, mert ugyanúgy egy trend mondja meg nekik, hogy mit tartsanak értéknek, és azt készséggel elhiszik. Maximum a bankszámlájuk egyenlege nagyobb, mert ők képesek horribilis összegeket elkölteni akár szemétre is, ha azt hallották egy számukra hitelesnek vélt forrásból, hogy az érték. Nem általánosítok, mert ez nem jelenti azt egy percig sem, hogy aki műgyűjtő, az mindjárt sznob is.
Természetesen a döntés, hogy mit szeretünk és mit nem, elsősorban ízlés dolga. Utóbbihoz mindenkinek szuverén joga van, és nem várható el, hogy mindenki szeresse a Varjúdombi meséket, Andersent, Picasso-t vagy Bartók Bélát. Ettől függetlenül még nem szégyen, ha rendelkezünk értelmezési képességgel, és legalább a legáltalánosabb információkkal tisztában vagyunk, mielőtt zsigerből elutasítunk valamit. Kinek a pap, kinek a papné, szokták mondani, és azt sem állítom, hogy ha valami szemben áll a tömegérdeklődés tárgyát képező értékekkel, attól automatikusan magasabb értéket képvisel.
Azt is hozzá kell tenni zárójelben, hogy kétségkívül létezik határvonal a keretek tágítása, és a progresszivitás, valamint az öncélúság között. Úgy gondolom, hogy az ezzel kapcsolatos megítélés létező legobjektívebb alapja az, ha a szerző indíttatását vizsgáljuk elsősorban, és az indítékait, a mögöttes üzenetét próbáljuk megérteni. A pozőrök, az üres, tartalmatlan, üzenet nélküli művek elkövetői úgyis lebuknak, amint valaki a forma mögé is akar látni, és a tartalomra is kíváncsi.
Mindössze annyi az üzenetem, hogy a zsigeri elutasítás helyett próbáljunk meg megtanulni értelmezni és dolgokat kontextusba helyezni, mielőtt pálcát törünk felettük. Ezzel megadjuk magunknak a lehetőséget arra, hogy egy egészen új, káprázatosan érdekes és színes világot ismerhessünk meg.
Boldog Karácsonyt Mindenkinek!
