13 minute read
A divat karácsony után is megvár
Gyurkovics Eszter
A divat karácsony után is megvár
Mikorra ez a cikk eljut hozzád, Kedves Olvasó, a legtöbb karácsonyi ajándékod már biztosan becsomagolva hever a rejtekhelyen, vagy akár a fa alatt, ha azt ti előbb díszítitek fel. Ha meg most hangosan felnevettél ezen a feltételezésen, akkor Te is a last minute-típusok táborát erősíted, akik ünnepnapok előtti leértékelésekre várnak, vagy egyszerűen csak az isteni szikrára, mert eddig vagy semmi ötletük, vagy semmi idejük nem volt ezzel foglalkozni. Mindenesetre, ha bevalljuk, ha nem, ez az ünnep ma már az ajándékokról is szól, és a ruházati cikkek, mint ajándékkategória, állandó helyet foglalnak el a top háromban, akár fizikai, akár vásárlási utalvány formájában. Egy karácsonyi ugly pulcsi praktikus, olcsó és vicces, fehérnemű mindig mindenkinek kell, és a hideg évszakban a meleg kiegészítőkkel, pl. sállal vagy sapkával sem lőhetünk nagyon mellé. Ám a fogyasztói társadalmi modell mellett egyre erőteljesebben teret nyer a fenntarthatóság és a környezetbarát szemlélet, ami a ruhavásárláshoz való viszonyunkat is újragondolhatóvá teszi. Ezért, kedves last-minute Olvasó, ha még Előtted áll a nagy bevásárló körút, fogadd meg egy tanácsomat, és ne vegyél ruhaneműt. Mondom, miért.
Hova rohan a divat?
A legtöbb divatszakszó a nyelvek többségében angolul honosult meg, így a fast fashion, „gyors divat” kifejezés számunkra sem hangzik idegenül. De mitől gyors? Siet valahova? Vagy csak gyorsan cserélődik, ahogyan a divat is folyamatosan változik? Az végül is jó, nem?
Divatőrülteknek mindenképp, a környezetnek már kevésbé. A konfekciót gyártó fast fashion divatmárkák ugyanis rendkívül gyorsan követik és reprodukálják a legújabb trendeket. A cél az, hogy a kifutón bemutatott stílusokat a lehető legrövidebb idő alatt elérhetővé tegyék a vásárlók számára megfizethető áron, amiben a termékek tervezésétől kezdve a legyártáson át a boltok polcaira kerüléséig minden beletartozik. A gyorsaság tehát a ruhaipar dinamizmusára utal, ami a vásárlók számára a divatot olcsóvá és elérhetővé teszi.
De míg az egyedi ruhák tervezésére specializálódott cégek és luxusmárkák számára fél vagy akár egy évbe is beletelik, mire új kollekcióval jelennek meg, addig a fast fashion márkák számára ez az idő – na, egy tipp? – legfeljebb egy hónap. És ezalatt az idő alatt a kifutón látott példányoknak csak egy leegyszerűsített, lebutított verzióját sikerül leutánozni, amik így elvesztik az egyéniségüket, a mondanivalójukat, a kifejezőerejüket, nem is beszélve arról, hogy nagy eséllyel szembejön velünk a saját tükörképünk az utcán.
Ez a legkisebb gond. A nagyobb probléma az, hogy a ruhaipar rendkívül károsítja a környezetet. A textiltermelés jelentős környezeti terheléssel jár, ami sok szinten szennyező hatású. Először is itt van a legolcsóbb és a legkönnyebben előállítható ruhaalapanyag, a pamut, amelynek termesztése hatalmas mennyiségű vizet igényel (egy póló elkészítéséé akár 2700 litert is!), a rájuk alkalmazott növényvédő szerek szennyezik a vizet és a talajt, nem is beszélve az ezzel foglalkozó munkásokkal és a környezetükkel. És nem csak az ő élőhelyüket szennyezik. Az ipari mezőgazdaság erdőirtás által növeli a pamuttermesztésre szánt területeket, sok növény-és állatfajt pusztítva el ezzel.
A legyártás még rosszabb. A folyamat során felhasznált színezékek és vegyszerek szennyezik a folyókat és a talajvizet, a szintetikus anyagok előállítása során keletkező mikroműanyagok a mosás révén az óceánokba kerülnek, a poliészter lebomlása ráadásul több száz évig is tarthat.
Nem elhanyagolható tény az sem, hogy a fast fashion nevében a legyártott ruhákat minél gyorsabban minél több helyre el kell juttatni, ami jelentősen növeli a karbonlábnyomot. Újabb tipp arra, hogy a ruhaipar a globális szén-dioxid kibocsátásnak hány százalékáért felelős? 10%. Ami számban kevésnek tűnik, de arányokban nézve sokkal elszomorítóbb az, hogy a nemzetközi légiközlekedés és hajózás kibocsátása összesen nincs ennyi együttvéve.
Azt is érdemes megemlíteni, hogy a textilgyártás rengeteg hulladékkal jár. Mivel a divat gyors változása miatt a ruhák élettartama drasztikusan lecsökken, ezért ami nem tetszik, ami kiment már a divatból, azt egyszerűen csak eldobjuk. És mert a fast fashion márkák minőségtelen és olcsó alapanyagokkal dolgoznak, ezek nem újrahasznosíthatók, így hulladéklerakóba vagy égetőbe kerülnek, ahol rengeteg káros gáz szabadul fel a folyamat során.
De sajnos sokszor nem is a vásárló tesz túl a ruhadarabon, hanem a nagyvállalatok, akik megrendelték őket, ugyanis ők az igények felmérése nélkül túltermelnek. A konfekcióipar milliószámra gyártja le ugyanazokat a darabokat, ha kell a vásárlónak, ha nem. Ha nem kell, a cég leárazza őket, hogy fogyjon el, hiszen szükség van a helyre az újnak. Ha meg még így sem kell, a sok tízezer tonnányi el nem adott ruha vagy az égetőben, vagy a sivatagban végzi. A harmadik világ sivatagjait már szinte hulladéklerakónak használják.
A harmadik világ egyébként a fast fashion okozta kizsákmányolásnak a legelrettentőbb példája. Ott olcsóbb a munkaerő és kevesebb emberi jog van szabályozva. Ott „szabad” végkimerülésig túlóráztatni a vérző ujjú varrónőket, érzelmileg vagy akár fizikailag is bántalmazni őket, annak érdekében, hogy időben elkészüljenek a ruhák. A konfekciómárkáknak egészen addig sikerült eltitkolniuk ezt a tényt, amíg tűz nem ütött ki egy bangladeshi gyárban, és több ezer ember halt meg. (Persze sokan már ezelőtt is tudtak erről, csak nem szólaltak fel ellene.)
Jómagam majdnem tíz évig egy fast fashion márkájú ruhaboltban dolgoztam, és bennfentesként sajnos csak megerősíteni tudom ezeket a tényeket. Naponta több tíz kartonnyi ruhát kaptunk (karbonlábnyom), amiket egyenként (!!!) csomagoltak be műanyag zacskóba. A nap végén a közös konténernek a felét a mi műanyagos szemetünk töltötte meg. Nem is beszélve arról, milyen szúrós vegyszerszag áradt a ruhákból, miután kibontottuk azokat a csomagolásból! Azt nem tudom, hogy ezektől a vegyszerektől vagy a túl gyakori kézmosástól száradt-e ki extrém módon a kezem bőre, mindenesetre még soha életemben nem használtam el annyi kézkrémet, mint ebben az időszakomban.
A ruhák minőségéről sincs túl sok áradoznivalóm. Egy mosás után a fölsőre rávasalt minta kifakult, ezen kívül anyagok foszlottak szét, belevarrt gumik lazultak meg, egyszer meg egy bőrhatású leggings a hordása közben kezdett el konkrétan lehámlani rólam.
De hogy valami biztatót is meséljek: a bangladeshi botrány után a mi márkánknak is kötelező volt kiírnia, hogy a ruhadarabok hol készültek, és a legtöbbje éppen ott. Az egyik vevő épp ezen okból tüntetőleg visszaadta a ruhát, és nem volt hajlandó megvenni. (A félreértések elkerülése végett érdemes tisztáznom, hogy én szerettem ott dolgozni, nem ezért váltottam munkahelyet, és eme cikk megírásával nem a cég bemocskolása a célom, ha valaki esetleg rájött, melyik vállalatról van szó. Egyébként biztos forrásból tudom, hogy a márka beszállítót váltott, és már nem osztogat műanyag zacskókat.)
Minden fejben dől el
A fast fashion márkák térhódításában mi sem vagyunk ártatlanok, hiszen, ha nem lenne kereslet, akkor nem lenne kínálat sem. Egy földi halandó számára nyilván vonzó, hogy nagy divatházak és hírességek ruhatárának másolatát hordhatja jutányos áron, és ez a földi halandó egy leértékelt kabát (Vedd! Vidd! Vedd! Vidd!) megvásárlásakor nem fog belegondolni abba, hogy azért az egy kabátért hányezer liter víz ment kárba, mennyi vegyianyag szennyezte a környezetet, hány fát vágtak ki, vagy mennyi taiwani asszonyt bántalmaztak. Hiszen akciós volt! De nemcsak erről beszélek. Ez a követhetetlen gyorsaság a gondolkodásmódunkat is megváltoztatta.
Először is, a bőséges kínálat annyira túlingerelte a rendszerünket, hogy a vásárlás egyfajta pótcselekvéssé vált, a feszültség, szorongás, esetleg az unalom egyik levezetésévé. Mivel ilyenkor érzelmi impulzusok által, és nem a szükségleteinknek megfelelően költjük a pénzt, a megvásárolt termékből akár még aznap kiábrándulhatunk. Továbbá a vásárlás önjutalmazásként is működhet, azzal a jelmondattal, hogy „Ma nehéz napom volt, megérdemlem.”, és hosszútávon problémává válhat, ha a boldogságérzetünk rendszeresen a vásárlástól függ. Nem is beszélve arról, hogy az anyagi helyzetünk meg a lelki egészségünk is kárát látja. Az így megvásárolt termék meg sosem hosszú életű.
Másodszor, a gyors körforgású üzleti modell az eldobhatóságot sugallja felénk, és a legtöbb márka szándékosan úgy gyártja le a termékeit, hogy a megjavíttatása helyett inkább egy újat vegyünk. Ez különösen a digitális eszközökre érvényes, ahol kb. havonta jönnek ki új modellekkel. A fast fashion ruhák ráadásul úgy mennek tönkre, amit nem lehet megjavítani, lásd a fent említett példákat. És ha kifejezetten a divat világánál maradunk, egy-egy ruhadarabot, pl. flitteres-csillogós szilveszteri fölsőt csak egyetlenegy alkalomra veszünk, aztán soha többé nem hordjuk, mert jövő szilveszterre úgyis más lesz a divat.
A fast fashion előtti időkben olyan elnyűhetetlen ruhákat gyártottak, amik egy egész életen át kitartottak. A gyerekruhákat megörökölte a több kisebb testvér, sokszor nemtől függetlenül hordták őket, mint pl. az én öcsém az egyik rikító pink színű pólómat, hiszen a kisgyerekeket egyébként sem érdekli, mit viselnek. Az anyukák varrtak és kötöttek, inspirációnak járatták a Burda Magazint, így egészen egyedi és különleges ruhadarabokat viselhettünk, ezzel szemben ma meg egy egyedi haute couture darab milliókba kerül, és a varrónő is egyre kevesebb, mert már nem divat megvarratni vagy átszabatni valamit.
Régen a gardróbrendezés első szabálya az volt, hogy amit egy éve nem hordtál, azt selejtezd ki. A mai kor nője egy amerikai közvéleménykutatás szerint meg úgy gondolkodik, hogy az a ruhadarab, amit ő kettőnél többször hordott, már réginek számít, így meg kell válni tőle, függetlenül a ruhadarab minőségétől és trendiségétől.
Ez az eldobhatóság és lecserélhetőség az egész életünket átszövi. Ha nem tetszik egy munkahely, inkább keresünk egy másikat, minthogy adnánk a jelenleginek még egy esélyt, és mondjuk keményebben dolgoznánk, megváltoztatnák a munkakörülményeket, vagy beszélnénk a problémánkról a főnökkel. Ha már kiábrándultunk a partnerünkből, mert két hónap járás után rájöttünk, hogy nem tökéletes, szakítunk vele, és újra a társkereső appeket böngésszük egy olyan ideál után, ami csak a fejünkben létezik. Az előző nap lejárt ételt is gondolkodás nélkül kidobjuk, és le sem ellenőrizzük az érzékszerveinkkel, hogy egyébként még fogyasztható-e. (Egy átlagos ember évente kb. 100 kiló élelmiszert pocsékol el így, az elpocsékolt élelmiszerek száma világszerte meg több, mint 900 tonna!) Ebből a szempontból már nem is annyira meglepő, hogy egy kétszer hordott pólót eldobunk.
Nem akarok magas lóról prédikálni, jómagam is sok fast fashion ruhadarabbal rendelkezem, de egy újévi fogadalmamnak köszönhetően igyekszem minél kevesebb ilyen jellegű textilre költeni. Ha mégis, akkor időtállóbb és semlegesebb darabokba fektetek, pl. egy minta és díszítés nélküli, kötött téli pulcsiba, mert az sosem megy ki a divatból, az egyéniségemnek és hangulatomnak megfelelően variálhatom kiegészítőkkel, és a hideg időszak amúgy is több ideig tart, mint a meleg, így esélyes, hogy a pulcsit kettőnél többször hordom majd.
Amit ezzel mondani akarok, hogy az univerzális ruhadarabok, pl. egy kabát esetén a minőséget és az időtállóságot lenne érdemes elsősorban figyelembe venni, így az árát és megvételét nem pénzkidobásnak felfogni, hanem egy befektetésnek. Hiszen míg az Amerikában pár hónapja piacra dobott, „Szavazni menő!” feliratú pulóverek ma már nem aktuálisak, addig egy elegáns szabású gyapjúkabát sok telünket és sok elismerő tekintetet fogja végigélni velünk.
Én cipő-és farmerkérdésben nem ismerek tréfát. Ragaszkodom bizonyos márkákhoz, és nem szégyellek nagyobb összeget költeni rájuk, mert pontosan tudom, hogy az adott márkában megbízhatok. Az ilyen darabokra szánt összeg úgy térül meg, hogy nem kell évente új farmernadrágot vennem, mert kidörzsölődött a belső combjánál (leggyakoribb probléma a fast fashion márkáknál), és nem kell minden egyes hóesés előtt új csizmát vennem, mert a réginek kettétört a talpa (saját sztori, és no comment).
Mi a reális megoldás?
Itt a reális szón van a hangsúly. Az ideális verzió nyilván az lenne, ha a világon mind a hétmilliárd ember azt mondaná, hogy nem vásárol több fast fashion terméket, és akkor ez az üzleti modell megbukna. Ám tisztában vagyok vele, hogy legtöbbünk nem teheti meg, hogy luxusmárkákat vásároljon, ahogyan én sem, egyébként meg a fast fashionnek is megvan a maga létjogosultsága. Ám én hiszek az alulról elkezdődő változásokban, és meg vagyok győződve arról, hogy az átlagember is tehet valamit egy nemesebb cél elérése érdekében.
Ahogyan egyre tudatosabban étkezünk, és hátat fordítunk a gyorséttermeknek meg az agyontartósított élelmiszereknek, úgy a ruhavásárlással kapcsolatos fogyasztói szokásainkat is finomhangolhatjuk. Például mindig hordjunk magunknál egy egészen kicsire összehajtható vászonszatyrot, amibe az újonnan vásárolt darab kerülhet, ne érzelmi felindulásból shoppingoljunk (az köztudott, hogy éhesen sokkal több termék kerül be a kosarunkba egy élelmiszerüzlet meglátogatása során), kérdezzük meg magunkat, biztosan szükségünk van-e az adott ruhadarabra, milyen meglévő ruhaneműkkel kombinálható, és hogy jövőre is tetszeni fog-e.
A tudatos vásárló ezeken kívül olyan (akár fast fashion) ruhaüzletben vásárol, ahol időtállóbb anyagokat forgalmaznak, ahol foglalkoznak az újrahasznosítással, ahol a cég hozzáférhetővé teszi az ellátási láncait és beszerzési stratégiáit, és aki fenntartható márkákkal kooperál. Így a vállalatok kénytelenek lesznek alkalmazkodni az átalakulófélben lévő vásárlási szokásokhoz, és belátják majd, hogy eme tudatos vásárló igényeit csak akkor elégíthetik ki, ha változtatnak az üzleti modelljükön.
A tudatosságnak és a ruhadarabok újrahasznosításának, újragondolásának már mutatkoznak jelei. A second hand és a vintage újra menő lett, az általunk oly kényelmes online térbe importálta magát, ahol bárki közvetlenül értékesítheti megunt és használt ruhadarabjait, így az esélye is sokkal több, hogy egy egyedi ruhakölteményre tegyünk szert. Ezen kívül az upcycling is egyre divatosabbá kezd válni, amely során újragondoljuk a megunt ruhadarabjainkat, és farmerből párnahuzatot készítünk, a mintás pólókból meg patchwork-takarót. Lehetne még ennél is egyedibb lenni?
A felülről érkező változás sem számít már ritkaságnak, sőt ez az igazán kulcsfontosságú, hiszen a termékek környezeti hatásának a 80 %-a tervezési szakaszban dől el. Egyre több a tudatos divattervező, dizájner, és divatház, akik textilhulladékokba lehelnek új életet. A Prada a Re-Nylon projekt keretén belül újrahasznosított óceáni műanyagból és textilhulladékból dolgozik, a Gucci az Equilibrium programjának köszönhetően támogatja a fenntartható divatot és a karbonsemlegességet, Alexander McQueen szabászati maradékokat használ fel új kiegészítőihez, fenntartva a jellegzetes avantgárd stílusát, a Louis Vuitton, a Balenciaga és a Burberry pedig innovatív technológiákkal kísérleteznek az újrahasznosításhoz.
Stella McCartney divattervezőnő meg az újrahasznosítás jegyében 2021-ben nyitott Londonban egy kiállítást Waste Age: What can design do? címmel (A pazarlás kora: Mit tud a dizájn?), amely esemény középpontjában a fenntartható dizájn és a hulladékkal kapcsolatos problémák megoldásának lehetőségei állnak. A különböző installációk, és természetesen ruhakollekciók azt hivatottak bemutatni, hogyan járulhat hozzá a dizájn a pazarló kultúránk megváltoztatásához.
Akadnak ám egészen provokatív és figyelemfelkeltő megoldások is. Az aszimmetrikus formáiról és a befejezetlen hatásairól híres Yannik Zamboni svájci divattervező például nem csupán eldobott textileket értelmez újra, hanem némely kreálmányával szándékosan a szemét esztétikájára emlékeztet. Az „Abfall” (Szemét) elnevezésű kollekciója azt az érzetet kelti bennünk, mintha a modellek háztartási hulladékból öltözködtek volna fel.
További optimizmusra ad okot (hisz tudjátok, Csak Pozitívan!), hogy a minőségi, de árban elérhető farmergyártók is egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a környezetkímélő megoldásokra. Ez azért lényeges, mert a farmergyártás az egyik legkörnyezetkárosítóbb kategória, mert nemcsak a pamuttermelés során, hanem a farmerek átmosása során is hatalmas mennyiségű víz használódik fel. A tradicionális indigó festékek, amivel a denimszövetet színezik, sok mérgező anyagot juttatnak a természetbe, a különböző koptatási és szaggatási eljárásokhoz meg, hogy a nadrág divatos legyen, klóros vegyszereket használnak fel.
Ennek ellensúlyozásaképp egyre több farmervállalat választ fenntarthatóbb megoldásokat a termékeik legyártására, pl. biopamutot használnak, vízmentes festési technológiákkal dolgoznak, vagy egész egyszerűen újrahasznosítják a denimszövetet. Az olyan kémiai vegyszereket elhagyó technológiák, mint pl. a lézermosás vagy az enzimes feldolgozás is egyre népszerűbb. Ha valaki hallotta már a „zöld farmer” kifejezést, ez pontosan ezt a folyamatot fedi le.
A farmergyártás állhat olyan pozitív példaként, ami a kínálati, dizájner oldal és a keresleti, vásárlói oldal kompromisszumokkal teli közepén helyezkedik el. Amint továbbfejlődnek és elterjednek a környezetkímélő textilelőállítási technikák, az így megalkotott ruhadarabok – ami már nemcsak farmer – egyre megfizethetőbbé válnak, és akkor a két oldal még több textiltermékkel kapcsolatban közelebb kerülhet egymáshoz. Az egyre több környezettudatos vállalat és vásárló egyre több reményt ad erre. Legyél Te is tudatos, és kezdd ott, hogy legalább erre a karácsonyra sem magadnak, sem másnak nem vásárolsz fast fashion terméket. Vagy legyen ez a jövő évi fogadalmad, hogy kevesebbet költesz ilyen ruhára. Addig is kellemes karácsonyi ünnepeket, jó ajándékbontogatást, finom ételeket és boldog, stresszmentes családi összejöveteleket kívánok Neked, és egy divatos új évet!
divatbemutató kép forrása: maisonblanche.swiss
