A kultúra emeli fel a társadalmat és növeli a gazdaságot

Czeczon

A kultúra emeli fel a társadalmat és növeli a gazdaságot

- Interjú Gajzágó Györggyel, a Kortárs Műgyűjtő Akadémia vezetőjével

Egy nagyon összetett kérdéskört kezdtünk el boncolgatni, ami kivételesen aktuális napjainkban és ennek jelentősége a Kedves Olvasó előtt is ki fog bontakozni, amint elolvasta mostani címlap interjúnkat és annak folytatásait a következő lapszámokban. De miért is foglalkozom a kultúrával, a társadalmi hatásaival és a kortárs művészettel? Mert ha valami érdekel, annak szeretek a mélyére ásni, megismerni a működését, a szereplőket, a lehetőségeket, a folyamatokat stb. Elkezdtem festegetni itthon, már kicsit több, mint egy éve, jó hobby, kikapcsol. Kreatív embernek tartom magam, gyerekkorom óta rajzolok, könyvet írtam, magazint szerkesztek, mindig pörög valamin az agyam. Használom tudatosan mindkét agyféltekém. Bízom benne, hogy kiegyensúlyozottan. A festéssel pedig jött az egész szcéna megismerésének igénye. Tudni akarom mi miért van. Nem elég technikát tanulni, színelméletet, arányokat, ecsetkezelést. Ha valaki nem csak a saját falainak akar festeni, hanem esetleg nyomot hagyni a társadalomban a gondolatai leképezésével, akkor ismerni kell a működéseket. Ám a mikró kérdésektől ez elvezet a globálisabb összefüggések felé és válaszokat kaphatunk társadalmunk jelen helyzetére és jövőbeli kilátásaira. Ezen okokból kerestem meg Gajzágó Györgyöt, aki igyekszik e változásoktól nem mentes kulturális környezetben a szereplőket edukálni, a kortárs művészetet érthetővé tenni, a kortárs műgyűjtés gazdasági szegmenseit és rendszerszintű folyamatait megismertetni a Kortárs Műgyűjtő Akadémia képzésein keresztül. Gajzágó György volt galerista, a Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) igazgatója, a Kassák kortárs művészeti díj alapítójának koordinációs megbízottja, az Interart Alapítvány kuratóriumának elnöke.

A művészet és a kortárs művészet milyen hatással van az életünkre, hogyan befolyásolja a gondolkodásunkat? Miért fontos az, hogy művészettel foglalkozzunk és művészeti hatások érjenek minket?

Közelítsük meg tágabb kontextusban, hogy miért fontos a kultúra. A kultúra szó sokakban leképez bizonyos sztereotípiákat: film-színház-muzsika például. Ám ha a definíciót nézzük, a sok megfogalmazás közül a legfontosabb, hogy az a kultúra, mikor emberek együtt valami jót csinálnak. Ha tanulmányainkban kutakodunk, akkor emlékezhetünk, hogy a régészek is kultúrákat tártak fel, amelyek amellett gazdálkodtak is. Fel szoktam tenni a kérdést a hallgatóknak is, hogy a kultúrára épül a gazdaság vagy a gazdaságtól függ a kultúra? Te például ezt hogy gondolod?

Függési viszonyban nem tudom mennyire különválasztható a kettő, de azt gondolom, hogy a kultúra és a kulturáltság készségeket hozhat, ami az intelligenciát növelheti és az a gazdaságra lesz hatással.

Teljesen jól látod, ez nem egy tyúk-tojás kérdés. A kultúra az alap. Egy példát hozok erre, Togoban egy sokkal természetközelibb nép él, egy CNC gépsort sokkal nehezebb lenne telepíteni, mint hazánkban. Más a kultúra, az ezzel kapcsolatos megértés, rendszerszemlélet, gyakorlatiasság. Viszont Németországban még könnyebb lenne, mint Magyarországon. A kultúra az, ami meghatározza egy társadalom innovációs és gazdasági szintjét. A pandémia kitörésekor mi volt Németország első intézkedése? 50 milliárd eurót a kultúrába. Ők tisztában vannak vele, ha ez nincs, akkor vége az emberek jó döntési képességének, érzelmi intelligenciájának, innovációs készségének, kreativitásának. Ennek a permanenciája létszükséglet egy országban – egy családnak van szubkultúrája, egy lakótömbnek, városnak, országnak, egy cégnek - és ez az, ami megkülönbözteti őket egymástól, erre lehet építkezni.

A kultúrát nem mímelni, hanem művelni és működtetni kell.

Egy ország jelenlegi kulturáltsági szintjét – nem a kultúráját! – nem az határozza meg, hogy mi van a múzeumokban, hanem az, hogy a jelenlegi kortárs művészetekben mekkora a megértés, mekkora az ezzel való foglalatosság és ezt mennyire tartjuk fontosnak.

Tehát nem az otthon felhalmozott és elolvasott könyvmennyiség?

Abból táplálkozik, az adja meg az alapokat. Ezek nem velünk született készségek, ezeket minden generációnak meg kell tanulnia. A szülőknek a mintaadó készsége és szerepe nagyon fontos. A kultúra mindig mintaadó és mintakövető volt, de mindig a diszruptív gondolkodás vitte előre. Ha ez nem így lett volna, akkor még mindig bogyókat gyűjtenénk, mert az hagyományozódott volna. A mintaadásra jó példa, hogy a pattintott kőszerszámok csereberéjénél is a jó minőségűeket jelölték, márkázták, tehát a brand is innen kezdődik. Nagyanyáink is azt mondták, én csak márkás képeket vásárolok. Aki képet akart venni, az akkor is a vásárban vette, aki minőséget akart, az vett egy Munkácsyt, Rippl-Rónait vagy Scheiber Hugót.

Ma a kortársban van a deal. A globális tendencia a műkereskedelemben nagyjából két éve megfordult. Azelőtt kb. háromnegyedét a klasszikus műkereskedelem tette ki, azóta a múzeumok szipkázzák ki a forgalomból a klasszikus műtárgyakat és azok nagyon megfogyatkoztak, ma már a kortársban van a pénz. Tavaly már átlépte az 50%-ot a kortárs, nagy ütemben növekszik. Néhány éve a Salvator Mundit egy részben vagy egészben Leonardo da Vincinek tulajdonított festményt a Sotheby’s árverésén minden idők legnagyobb összegéért - 460 millió dollár - ütötték le, pedig az egy kortárs aukció volt. Mellé tettek egy Andy Warhol szitanyomatot és ezzel „megideologizálták”, hogy hogyan és miért kerül a csizma az asztalra. A Louvre Abu Dhabi vette meg, hogy legyen egy Leonardójuk, de ezzel együtt nem biztos, hogy eredeti.

Ezek szerint a klasszikusokat az intézmények vásárolják fel nagyobb részt?

A múzeumok a klasszikusra vannak kihegyezve, és a magángyűjtők is versenykörnyezetben vannak. Ez egy rivalizáló réteg, de itt elválik attitűdben, lehetőségekben, üzenetekben a műgyűjtés a klasszikus és a kortárs esetében. Teljesen másképp kell játszani a kettőt és Magyarországon egy olyan érdekes átmeneti korban élünk, amikor a gyűjtők szinte 100 %-a a klasszikus művészetben szocializálódott, és ezen a szemüvegen át néz – a kortárst ugye az iskolákban nekünk sem tanították – és ezzel az attitűddel gyűjtenek kortárst.

A kortárs teljesen más, egy globális történet. Art worldnek hívják ezt a nagyon összetett, hierarchikus, tekintélyelvű rendszert. Nagyon nehéz meghackelni ezt a struktúrát, végig kell járni azt a szakmai, validációs kreditekről szóló utat, amit egy művésznek el kell érnie ahhoz, hogy gyalogból vezér lehessen – sakk-hasonlattal élve...

Ez azért régen is hasonlóképpen volt, nem?

Nem, nem volt hasonló. Lokálisabbak voltak a kultúrák. Nyilván kellett hírverés és történetek, háttérsztorik. Rembrandt volt talán az első, aki rájött a tömegigényre – nevében is ott a „brand” szó :) -, hogy az emberek a templomok után a saját falaikra is szeretnének képeket. Szeretnének elegáns, reprezentatív környezetben élni – a barlangrajzoktól kezdve a fal egy szakrális környezet/ felület volt az ember számára – és elkezdték a németalföldi festők ezt az igényt kiszolgálni. A festők mellett mindig dolgoztak tanulók, inasok. Leonardo, Michelangelo vagy Munkácsy sem maga szenvedte ki a festményt, felvázolta a koncepciót és a szakipar, a segédek megcsinálták az alapokat, majd ők belejavítottak, stilizáltak, egyénivé tették. A szabadság szobrot Kisfaludi Strobl Zsigmond két méteres verzióban formázta meg, de a szakipar nagyította arányosan fel és gyártotta le.

Ez a kortársban annyira iparágszerűvé vált és nagy lett az igény, hogy pl. Németországban vagy Kínában kisebb városok vannak, ahol iparszerűen szolgálják ki a kortárs igényeit. Az Art Basel vásáron találkoztam egy olyan viszonylag nagy méretű munkával, amely lézervágott, egyedi festéssel identifikált mű volt, egy fali relief, amiből limitált példányszám készült, 150 példány. Ezt iparszerűen legyártották a művésznek, nem vesz el semmit a művészi értékéből, a kortársban nem azt várják el a művésztől, hogy maga szenvedje ki az egyes műveket. A művésznek az a feladata, hogy sziporkázzon az ötleteivel, amire ő hivatott, szolgálja a világot, tegye jobbá. Azzal a diszruptív gondolkodásmóddal, szembesítéssel, kortárs misszióval, hogy tükröt tartunk a világnak, legyen az bárhogyan értelmezhető. Legyen az megbotránkoztató, szembesítő, szégyenérzetet kiváltó, csodálatot keltő – a kortársnak ez a feladata. A kortárs műgyűjtésnek a lényege, hogy nem kincs képzésről van szó, nem az ego építéséről, nem reprezentálásról, hanem a szöges ellentétéről, arról, hogy ezzel hozzájárulok a művész programjához, részese leszek a missziójának, ezzel én is jobbá teszem a világot. Ez a katarzis és jó érzés egy szép kép nézegetésénél sokkal magasabb szintű. Ehhez társul egyfajta filantrópia, nagyvonalúság. A klasszikus műgyűjtésben nem ritka, hogy gátlástalanul alkusznak vagy van magyar példa, hogy a gyűjtő az éhező művészhez egy kosár kolbásszal meg szalonnával ment és elvitt öt képet. Kihasználják a művészt és mellette magukat mecénás szerepben tüntetik fel, hát hogy van ez? Ez ma már totálisan túlhaladott.

Egy ország jelenlegi kulturáltsági szintjét – nem a kultúráját! – nem az határozza meg, hogy mi van a múzeumokban, hanem az, hogy a jelenlegi kortárs művészetekben mekkora a megértés, mekkora az ezzel való foglalatosság és ezt mennyire tartjuk fontosnak.

A kortársban filantrópia van és nagyvonalúság, ezzel nem fér össze, hogy gátlástalanul alkuszom - megtehetem, hogy kortárs szereplő legyek, ezért meg is teszem, és ráadásul jól teszem meg. Ehhez kell egyfajta rendszerszemlélet, öntudatosság, felelősségtudat, hogy ezt egy kortárs gyűjtő jól csinálja. Ezeket a játékszabályokat nagyon sokan nem ismerik.

Mi változott meg a korábbi mecénás-művész viszonyban napjainkra? A múlt század elején a mecénás támogatta a művészt, rendelt tőle, fizette az utazásait külföldre, a tanulmányait. A kortársban már más szabályok működnek?

A mecenatúra mára szinte teljesen megszűnt Magyarországon, jelenleg gyakorlatilag nincs ilyen.

A kultúrája is eltűnt?

Van egy alapítvány, amelynek volt Mecénás programja, a Műcsarnokban rendeztek rendezvényeket, ám egy idő után annyira erőltetetté vált a szervezése, hogy egyszer csak megszűnt. Kikopott a gyakorlatból. Nagyon érdekes, hogy a bankok és a cégek ezirányú szerepvállalása is nagyon lecsökkent. Van egy általam nem szeretett fogalom, a „pénzügyi tudatosság”, ami eluralkodott az üzleti szektorban, mint egyfajta minőségirányítás, a profit hajhászásnak skálázható metodikája. Ennek az égisze alatt minden olyat kiirtottak a cégek gyakorlatából, ami nem fért bele az Excel táblába. Szerintem nem csak ezen múlott, hanem egy generációváltás volt és pozícióba léptek azok az emberek, akik már nem ebben szocializálódtak, akiknél az általános műveltség már nem volt olyan szintű, mint a korábbi nemzedékeknél. Nagyjából 20 éve kezdődött a mélyrepülés, mikor különvált, hogy valaki művészi vagy üzleti pályára akar menni. Aki üzletire ment, az üzleti iskolákban tanulta a marketinget, a cégvezetést, a pénzügyi ismereteket és ezek az emberek azokat a klasszikus általános műveltségi, vizuális ingereket, a múzeumi gyakorlatokat nem igazán élték meg. Gyakorlatilag a szüleik is elterelgethették onnan őket, hogy a tanulmányokra fókuszáljanak. Ezek az emberek azóta vezető pozícióban vannak és hiányoznak azok a belső referenciaemlékek, amikből ők valóban meríthetnének az érdemi kreativitáshoz.

Ez nem következhet abból is, hogy a fiatalabb generációkból elveszett az igény a szélesebb körű ismeretek gyűjtésére? Átalakult az olvasási kultúra a digitális felületeknek köszönhetően, az internet készen ad azonnal mindent. A technológia elvesz egy csomó készséget az embertől, átadjuk neki az irányítást, nem kell gondolkodni…

A mesterséges intelligencia, amit előszeretettel használnak már, nem szintetizál újat, a betáplált ismereteket vegyíti. Lehet, hogy amit a ChatGPT válaszol, az az olvasónak új információ, de igazából nem új, ezek meglévő dolgok, és ezért ettől nem fog változni semmi. Ötleteket adhat, de ez nagyon kevés. Azokon a területeken, ahol folyamatosan empátiát kellene produkálni – salesesek, marketingesek, kommunikációs vezetők -, problémákat kell kezelni, a reziliencia, a túlélés miatt nagyon felkészültnek kellene lenni és csak azokból az erőforrásokból táplálkozhatnak, amik emberi értékeket hordoznak. Mi is „kézikönyvek” vagyunk egy beszélgetés során, csak nem lábjegyzeteljük a mondandónkban, hogy azt épp kitől tanultuk, hol olvastuk. Akikben nincsenek meg ezek a hivatkozások, amik az érzelmi intelligenciáját és empátiáját táplálhatják, azoknak a túlélési potenciálja és kreativitása gyakorlatilag megkérdőjelezhető.

A fentiekből is látszik ez a szükséglet, amiért az emberek áldozatot hoznak, kimondatlanul is megélik ezt a szorongást és lesz ebből egy önteltségük, mert nem merik bevallani, hogy nem képzettek, hiszen meginoghat a jelenlegi státuszuk – Kérdezz meg egy vezetőt, hogy ő kreatív-e, tudatos-e, művelt-e? A válasz mindig: Igen, hogyne. Ezt a hiányt sokszor úgy hidalják át, hogy otthon festegetnek, kerámiáznak, mert hogy ők bizony kreatívak. Nincs ezzel gond, de ha cobrandingben belegondolunk, hol korrelál ez a magasra pozícionált személyiségükkel? A jobb és bal agyféltekének a felosztásából – és ez a jelenlegi üzlet-művészet disszonanciának a problémája –elment minden az anyagi és a racionális felé, és az emocionális, irracionális vagy diszruptív tulajdonságok, amik a kreativitást is mozgatják és jobb agyféltekések, totálisan el lettek hanyagolva.

Amerikában is ilyen az üzlet és művészet viszonya, mint itthon, csak ott, ahol az üzlet jobban iparágasodott vagy magasabb szinten van, ott a kortárs is magasabb szintre jutott és már régen art industrynak nevezik, ami itthon még egy szitokszó. Pedig egy jó művésznek szerintem startupként kellene indulni, meglévő portfólióval, rendezvényeket szervezni, meghívni a potenciális befektetőket, kortárs gyűjtőket és mindjárt egy repülőstarttal állhatna pályára. Itthon a meglévő rutinok korlátozzák le a rendszert, a gondolkodást, a szervezeti belső vakság itt is jellemző. Példát lehet venni nagy cégekről – mintakövetés… –, akik nem azért hívnak külső tanácsadókat, mert buták, hanem nem tudnak belülről rálátni magukra. A kisebb cégek itthon az erőforrás-hiány miatt nem tehetik meg, a nagyobbak pedig sokszor úgy gondolják, hogy majd megoldják maguk. A nagyobb cégek tekintetében vannak rámozdulások, mint mikor a CSR programok keretében óvoda kerítéseket festegettek – került két doboz festékbe - és ezzel kipipálták, de nem oldottak meg semmit, csak fenntartották a problémát (hiszen az állam úgy láthatja, hogy akkor már ezzel sem kell foglalkoznia). Sok esetben ennyi a társadalmi felelősségvállalás. Na de ez hol van a méltó és elvárható szinttől?

Nem is annyira céges terhekről beszélek, hogy nekik erre „költeni kell”, hanem emberi minőségekről és egy egyszerű logika alapján lekövethető racionális üzleti metodikáról. Tartalmakat gyártunk ugyanis a cégről és ezek megfelelő képet kell, hogy mutassanak a vállalkozásról, legyen szöveges, képes tartalom, egy kis filantrópia, persze legyen a CSR is, de a művészet, az bizony nem jótékonyság, ezt határozottan szögezzük le. A művészettel kapcsolatban a támogatás szót mereven elutasítom, van egy charity (adomány) feeling ebben a kifejezésben, és inkább lenyom, mint felemel. Ha belegondolunk: nem a pénz emeli fel a művészetet, hanem a művészet emeli fel a céget és a gazdag embert, a márkát. A HAB (Hungarian Art & Business) intézménnyel most indítottunk egy Art & Business Üzleti Szabadegyetemet és a legutóbbi alkalom témája a kortárs státusza a luxusiparban volt. Kiváló példák lettek felsorakoztatva! Ezt a szabadegyetemet egyébként üzleti képzésként indítottam, és azt hittem, ezt milyen jól el lehet adni B2B-ben, ám érdekes módon nem tülekednek a marketingesek és a kommunikációs szakemberek. Gondolkodtam, hogy miért?

Be kellene vallaniuk maguknak, hogy nem értenek hozzá? Nem ismerik fel a jelentőségét?

Több oka lehet. Információs buborékokban élünk, nem jut el hozzájuk a hír, az algoritmusok olyanok, hogy a posztok, hirdetések, levelek nem jutnak el hozzájuk. Lehet, hogy ciki megjelenni egy ilyen képzésen vagy úgy gondolják, hogy ők ezt tudják, vagy van egy olyan illúziójuk, aminek az a neve, hogy Dunning–Kruger-efektus. Ez abból áll, ha nem értek valamihez, azzal kapcsolatban sokkal magabiztosabb vagyok, ha megnyilvánulok benne, mintha elkezdek vele foglalkozni. Mert akkor rájövök, hogy ez sokkal mélyebb, mint amit erről eddig tudtam, és hirtelen elbizonytalanodom – a grafikonom meredeken lezuhan a mélypontig -, majd onnan kezdek a tájékozottság okán emelkedni. Szerintem sokan attól tartanak, hogy rájönnek a hiányosságaikra. Pedig könnyen és gyorsan tanulható programjaink vannak, amik nem időigényesek, de az emberek elvannak a komfortzónájukban és nem szeretnek tanulni, sokszor beérik a tudás illúziójával is.

Talán az is baj lehet, hogy idő míg megtanulom, míg használni tudom és nem azonnali, nem jön instant…

A miénk pont ilyen pedig, 10 éve működünk az akadémiával, megnéztem mi van a világban és a Christie’s aukciósháznál, New Yorkban találtam egy kiváló oktatási platformot. Ők is azért edukálják a piacot, mert vevőket képeznek maguknak. Ha ismered a játékszabályokat, akkor jó játékos leszel, ha jól játszol, nyersz. Mi is ezt tanítjuk. Egy hét modulos rendszerük van, amelynek mintájára változtatásokkal létrehoztam a mi oktatási struktúránkat, felkértem a legjobb előadókat (30 előadást más-más személy tartott), hisz a networking és a szereplők ismerete is fontos, és ezzel indultunk stabilan, közel tíz éve. Azóta is működünk, semmi tölteléket nem illesztünk be, csak a lényeget adjuk. Nem érnek rá az emberek, az idő a legszűkebb erőforrás. A korábbi élő kurzusoknak a gyakorlatát felülírta a COVID, és nincs is értelme 6 szombatra elhívni embereket, mert ennél a mintaadásra predesztinált prémium célcsoportnál a hétvége felértékelődik, az általában a családé. Hibrid formában működünk, bármikor bárhonnan elérhetőek a kurzusok, de vannak élő előadásaink is, tervezünk VIP bootcamp-et Tokajban egy galéria hotelben, intenzív kortárs környezetben.

Ha visszakanyarodunk a kultúra és kulturáltság kérdésére, hogy állunk most szűkebb pátriánkban? Azt mondtad, hogy a kortárst érteni kell. Lehet, hogy a szcénában vannak erre ellenérvek, más megközelítések, de ha azt nézzük, hogy milyen a kultúránk a ma Magyarországán, ahhoz képest milyen a kortárs megértése? Mennyire félnek a kortárstól?

Nyilván amit nem értünk, attól félünk. A Görögök azért találták ki Zeuszt, mert nem értették, mi az a villám. Amikor az ember hiedelmekkel pótolja ki a nem ismertet – ez a kognitív disszonancia redukciója -, csökkenti a gondolati zavart, ha van Zeusz, akkor attól félni kell. A kortárssal kapcsolatban is kialakultak állandósult szókapcsolatok: „ez nem is művészet”, „ilyet én is tudok”… – mind ismerjük ezeket a sztereotípiákat. Mi bebizonyítottuk, hogy mindez nem igaz. Aki a kortárs játékszabályokat alapszinten ismeri, az relatíve kevés infóval el tud indulni. Ez olyan, mint egy mini sommelier kurzus, belekóstolsz, de nem leszel azonnal sommelier -, azután fejlődni tudsz, ahogy az érdeklődésed növekszik. Senkinek sem engedjük el a kezét, pro bono adunk tanácsot, ha valaki műtárgyat vásárolna és dilemmázik. Hangsúlyozom, mi is ezekből az igényekből tanulunk, ezekre fejlesztünk, ezért indítunk most prémium kurzusokat, ezért van egy élő, up-to-date előadássorozatunk a Tokaj Art Wine galériában. Az itt lévő következő előadás címe a Kortárs műtárgy otthon és az irodában, ez pl. a személyes márkaépítésben segít. Ezzel a témával is nagyon sok tévhit van, pl. az, hogy ha valami tetszik, az biztos, hogy jó. De ez nem így van. Az én igényemet lehet, hogy kiszolgálja, viszont aki ért hozzá, az megmosolyog a hátam mögött, szóval ez igen vékony jég. Ha valaki nem ért hozzá, azt könnyen megtalálják a másod-harmadvonalbeli művészek a dekoratív alkotásaikkal, akiknek az önkompenzációs képességeik magasabbak, mint a jó művészeknek, a műveik viszont árban nem nagyon különböznek. Ilyenkor sokan kifizetnek 5-700 000 Ft-ot is egy alkotásért, amit soha az életben nem tudnak később eladni, sőt még ki is nevetik őket. Nem jó üzlet…

A kérdésedre, hogy hogy áll a magyar kultúra: nagyon ingatag jelenleg. Politizálni nem akarok, de muszáj megemlítenem dolgokat. Ennek nem kis mértékben a politika az oka, a kortárst kormányzati szinten nem értik és ráadásul a kortárs lételeméből fakadóan független és ellenzéki. Tükröt tart és kritikus. Ezért nem csak nem értik, de nem is szeretik „fent” a kortárst, mert ha tükröt tartanak nekik, bizony nem szép a kép. A kormányzat kultúrpolitikájának eredője szerintem az, hogy a miniszterelnök az egyik nyilatkozata alapján egy kultúra nélküli környezetben nőtt fel. Ez láthatóan rávetül az egész rendszerre.

Ha valaki nem ért hozzá, azt könynyen megtalálják a másod-harmadvonalbeli művészek a dekoratív alkotásaikkal, akiknek az önkompenzációs képességeik magasabbak, mint a jó művészeknek, a műveik viszont árban nem nagyon különböznek.

Ha megnézed, a múzeumok olyanok, mint a panteonok, mint a templomok és ilyen környezetben helyezik el azokat a kulturális ikonokat, ereklyéket az eredendően szakrális falfelületekre, amiket a nézők áhítattal csodálnak. Van egy csomó vallási párhuzam, hogy a művészet hogyan hat az emberekre. Minden kultúra annak épít templomot, amit fontosnak tart. Milyen múzeumot építettünk legutóbb? Pénzmúzeumot... Kortárs múzeumunk az a Ludwig Múzeum, ami nem is a mi gyűjteményünk, mert egy letéti gyűjteményből van, egy gyűjtő házaspár gyűjteményéből alapult. Nincs Magyar Kortárs Múzeum.

Itt csatolnék vissza, hogy kell-e érteni a kortárshoz. Volt egy beszélgetésem a Ludwig korábbi igazgatójával, Bencsik Barnabással és mondtam neki, hogy a műgyűjtés egy szakma. Visszakérdezett, hogy: „Szakma?”. A kortárs múzeumok globálisan általában magángyűjteményekből alakulnak ki, a muzeológusokat egyetemen képzik, akkor elmondhatjuk, hogy a kortárs műgyűjtés egy szakma. Egyszerű szillogizmus.

Azt vettem észre, hogy akinek erről nálunk megszerzett papírja van, sokkal magabiztosabb, mint az autodidakták. Az autodidakta megközelítés is persze jó, de egyrészt időigényes, másrészt bizonytalan. Tele van a net rossz információkkal, klasszikus műgyűjtéssel foglalkozók nyilatkozatait lehet hallgatni, könyveit olvasni, és ez egy darabig jó volt, mert elvitték a kultúrát eddig a szintig, de már idejétmúlt, és egy teljesen más játék jött. Ezzel nagyon sokan nem szeretnek szembesülni.

Egy példa: amikor megjelent a Kortárs Műgyűjtés című könyvünk (korábban ez a fogalompár nem is létezett) Kertész Lászlóval, volt egy műgyűjtő a könyvbemutatón. Kapott egy tiszteletpéldányt, hazament és még aznap felhívott, hogy elkezdte olvasgatni, 12 oldal a tartalom, rengeteg téma, beleolvasott, de mégis hol van ő ebben? Mondtam neki, hogy: Sehol! Neki egy olyan gyűjteménye van, ami nagyon átmeneti és vegyes, indul a Nagybányaiaktól és El Kazovszkijig tart. Számára a mi megközelítésünk, ami a kötetben volt, teljesen idegen és ennek ülepedni kell. Ezért fontos az az új réteg, aki most újgazdag, ők léptek ebbe a potenciális mintaadó státuszba. Mi tettünk lépéseket, divat lett a kortárst vásárolni. Vannak galériák, ahová dől a pénz és vannak ahová nem. Ez egy rivalizáló újgazdag réteg. Tudható, hogy melyik a divatos galéria, ki a divatos festő, és még felül is licitálják egymást, hogy ki vette drágábban a műtárgyat, de nem értik a kortárst.

Sokan kérdezik tőlem, hogy honnan számít valaki gyűjtőnek? 10 kép, 20 kép? Nem, mivel ez egy szakma, egy analógiát mondanék. Egy frissen végzett építészmérnök egyetlen épület nélkül inkább építész, mint az az ember, aki már 6 házat felépített kalákában, mert az építész tudja, hogy az egész rendszer hogyan működik. Akinek van egy holisztikus, teljesen tiszta képe az egészről, ismeri a játékszabályokat, az mindjárt úgy kezd játszani, hogy …nyer! Ez pedig űberelhetetlen. Ma nincs idő próbálkozni, és a mai digitális világban mindenkit óvok ettől, mert nem lehet kiradírozni. Valaki vesz egy gyenge minőségű képet, kiposztolja, rögtön rásütik, hogy dilettáns és ezt nagyon nehéz lemosni. Ez a helyzet pedig előbb-utóbb mindig előáll, mert egyirányú utcában haladunk, és egy magánéletben is rivalizáló rétegről beszélünk. (A műgyűjtési trend és ezirányú edukáció egyébként a jelenleg más irányba tendáló kultúrpolitika tekintetében is lehet egy trójai faló.)

Innentől kezdve, ha a jelenlegi kurzus nem támogatja, mert nem érti, mert nem is abban szocializálódott, akkor mennyi esélye van tulajdonképpen a kortársnak felülírni ezt a fajta hozzáállást, ami fentről kultúrpolitikailag másolódik? A másik kérdésem pedig az, hogy beszélünk már egy jó ideje a kortársról, de nem definiáltuk, hogy ez mit is jelent. Az olvasók gondolhatják, hogy az is kortárs művészet, ha egy ma élő festő a Balatont festi plein air. Kérlek tegyük azt is tisztába, hogy mi is a kortárs valójában. Első pontban akkor nézzük meg ebben a kurzusban mekkora az esély mozdulni, nőni, áttörni a falakat?

Esély nyilván van, itt az a kérdés, hogy kinek kell áttörni ezeket a falakat és hogy ezzel az egésszel ki foglalkozzon.

Mármint a „kinek” az a kormányzati oldalt jelenti vagy a festőt, galeristát, kurátort, gyűjtőt?

Akkor így mondom: ki az, aki a szakma, a kortárs művészet érdekében akár a státuszából vagy a szcénában elfoglalt helyzetéből adódóan feladatának érzi két szalmaszálat keresztbe tenni?

Bátrak manapság ennyire a szcéna szereplői?

Bátrak, de nem mindig ismerik fel, hogy nekik feladatuk lenne a szcéna egészével foglalkozni, mert ez bizony áldozattal, konfrontációval, bevállalással jár. A másik probléma az, hogy vannak olyan szereplők, akik úgy tűnik, hogy nem tudják a szerepüket. Ez áthatja az egész struktúrát, pl. a művészek is sokszor még a romantikus művészmítoszokban leledzenek. A kortárs egy sokkal tudatosabb és „tökösebb” attitűdöt kíván.

Nem az éhező művész romantikus víziója, ami a művészetet felemeli és értéket ad neki?

Volt egy eseményünk, ahol feltettük a kérdést, hogy mi a művészi szabadság? Erre egy művész azt válaszolta, hogy az, hogy a művész azt csinál, amit akar. Ha épp úgy gondolja, akkor nem csinál semmit. Na de kérem… Van neki feladata, pl. tükröt tart a világnak, és ez egy szisztematikus, koncepciózus napi tevékenységben, alkotómunkában kell, hogy megnyilvánuljon. Ez bizony ma az oroszlánrésze az alkotásnak: mindenekelőtt jól kitalálni a koncepciót, nem beleragadni régi rutinokba, a világgal foglalkozni, nem másokat másolni, abszolút újnak lenni. Ez innovatív gondolkodást és rendszerszemléletet igényel, viszont ehhez kell egy összehangolt csapatmunka, amiben benne van a galerista és a kurátor. Ezek a leginkább együttműködésre predesztinált szereplők. A kis televízióműsoromban, mikor gyűjtőket hívtam meg, mindig megkérdeztem, hogy ez egy „kollektív biznisz” ugye? Igen – jött a válasz. A festőnek ebben az a dolga, hogy alkosson –Igen, a galeristának, hogy értékesítsen – Igen, és a gyűjtőnek? Akkor jött egy kis hímelés-hámolás.

A gyűjtő szerepe ugyanis az, hogy gyűjt, nem vásárolgat, meg rendre kéreti magát. Ahhoz, hogy őt komolyan vegyék, akár szóban is leszerződhet galériákkal, és megmondja, hogy havi szinten mekkora összeget költ műtárgyra. A galerista ezzel tud számolni, így tudja fenntartani a galériát. Ha épp nincs pénze, vagy nincs olyan műtárgy, ami neki megfelelő, akkor filantróp módon fogja karon a barátját és vigye be a galériába, mert ez a szerep bizony - egy felelősség is egyben.

Látod, itt van a klasszikus és a kortárs közötti egyik attitűd-különbség, az átmeneti korszakból adódó egyik anomália, amit a szcéna szereplői a játékszabályok ismerete nélkül bizony megszenvednek.

A klasszikus műkereskedelem is természetesen működik, ott is számítanak a kereskedők a gyűjtőkre, de az egy teljesen más történet.

A Senki többet című dokumentumfilmet hozom fel példának, ami bemutatja a new yorki szcéna aukciós működését, hogy micsoda háttérmunka és szervezés valósul meg. Már úgy válogatják be a műveket az aukcióra, hogy tudják, ki gyűjti azokat, a gyűjtőket úgy ültetik egymás mellé, hogy azok egymásra licitáljanak és ez nem öncélú dolog és nem a hype miatt van vagy hogy többet kaszáljanak, hanem ezt igényli a piac. Akkor csinálnak jól mindent, ha ez ott jól működik. A kultúrát nem mímelni, hanem művelni és működtetni kell.

folytatás a következő lapszámban