Az ötödik pecsét dilemmája

Serfőző György

Az ötödik pecsét dilemmája

Aligha van jobb magyar film, mint Fábri Zoltán 1976-os Az ötödik pecsét címet viselő filmdrámája. Habár az alapját képező Sánta Ferenc regény is jelentős, a belőle adaptált mozgókép sokkalta kultikusabbá lett. Kimagasló státuszát nem csupán a kiváló alapműnek, a kimagasló alakításoknak és remek szereposztásnak köszönheti. A történet premisszáját valami elementáris erővel és tisztasággal közölte, olyan maradandó és mély hatást hagyva, ami mára ismeretlen jelenségnek számít. És hiába játszódik az 1944-es háború sújtotta Budapesten, cselekménye univerzális és beilleszthető akárhová, hiszen körülményei egyszer vagy többször minden nemzetben aktuálisak voltak.

A történet négy ivócimboráról szól, akik bár sokban különböznek moralitásukat, szellemiségüket tekintve, s ezen különbségek gyakorta összetűzést keltenek közöttük, egyvalamiben mégis mind megegyeznek. Kisemberek ők, kisiparosok, akik együtt szenvedik meg a háború körülményeit. Egy megalkuvó kocsmáros, egy asztalos, egy könyvkereskedő, ki nemrég cserélt egy ritka Bosch albumot, majd egy kiló húsra és egy nem épp megbecsült órás kisiparos. Az emberek mindennapjainak része a félelem, ugyanis (Budapest közelgő ostroma okán) egyre gyakoribbak a bombariadók. Ez a félelem már-már megszokássá vált körükben, ám akad egyéb okuk is rá. A nyilasok razziái és terrorja nem különben nyugtalanítja a lakosságot, melyek sokkalta közelibb indulatokat szülnek bennük, s ennek olykor hangot is adnak szűk körükben, kivált, ha szomszédjaikon csattan az ostor. Kiszolgáltatottságuk ellenére, majd mindegyikük egyetért abban, hogy bár nem jelentős személyek, életük mégis többet ér, mint azoké a nagyfejűeké, akik eme háborúnak a borzalmait kirobbantották és elkövetik rajtuk. Az ő lelkiismeretük tiszta. Erre a kijelentésre fogalmazza meg az (Őze Lajos által játszott) órás kisiparos Gyurica azt az alapvetően etikai kérdést, mely a cselekmény gerincét fogja képezni.

Felteszi egyiküknek, a (Horváth Sándor által játszott) Kovács Jánosnak, hogy ha öt perc multán meghalna, de aztán fel is támadna Tomóceusz Katatiki - ként, vagy Gyugyuként, melyiket választja. Ez a kérdés nem csupán az egzisztencializmus alaptételére utal, de a J. P. Sartre által leírt szorongást is példásan bemutatja rajtuk a későbbiek folyamán. A kérdés mindenkit megfog, van, akit nyíltan és láthatóan gondolkodóba ejt, mint Kovácsot és az este folyamán hozzájuk csapódott “művészi” fotóst (a Dégi István által alakított) Kesztei Károlyt. A kérdés lényege abban áll, hogy a két választható személy közül kezdetben mindenki Gyugyuval szimpatizál, egy rabszolgával, akinek szörnyű és igazságtalan életére mind fel-felhorkan. Vele szemben az őt és még ki tudja hány társát kínzó Tomóceusz Katatikit, egy nemes fejedelmet őszintén elítélik. Gyugyu lelkiismerete tiszta, azon formán, ahogy ők is vigasztalták magukat. A szenvedő, aki mégsem árt senkinek nyugodtan alhat. Ám az uraság rémséges tettei súlyát nem érzi, önmaga nem ismer bűntudatot, sőt, tetteit helyesnek és igaznak véli. A rémtettek elkövetőjének elítélése, a szenvedő sajnálata és a felé táplált szimpátia egyedül a válaszadónak világos egészen az elméletben bekövetkező haláláig, aki a feltámadás után elfeledi döntését és elvileg mentesül annak terhétől, ezzel is utalva Sartre elmélkedésére a semmiről. A döntés, ami ugyan hipotetikus, mégis komoly egzisztenciális szorongáshoz vezet valamennyiüknél, még (a Bencze Ferenc által megformált) Bélában a kocsmárosban és (Márkus László alakította) Király Lászlóban a könyvkereskedőben is, akik a felszínen egyenesen bugyutának ítélik mind a kérdést, mind annak feltevőjét. Kezdetben így ők hárman és továbbá Keszei Károly képviselik azokat a bizonyos rosszhiszemű személyeket, akik a szorongást elfedni kívánva igyekeznek csökkenteni a morális felelősségükön, nem akarván vagy tudván egyedül vállalni döntésük felelősségét. Béla kolléga a megszokott szervilizmusához fordul, és figyelmét a túlélésre, a minden eshetőségben jól járásra fordítja, ekképp böszmeségnek tartja a rosszabb élet és a szenvedés vállalását. Király már kudarcosabban igyekszik győzködni magát a kollektívára helyezve a felelősséget, próbálva meggyőzni magát, hogy ő hozzá hasonlóan mindenki más is a jobb áléletet és a felhőtlen boldogságot választaná. A legerősebben mégis Kovács János és a fényképész szorong a kérdésen. Kovács egyre faggatja Gyuricát a kérdés részleteiről, de hiába tudott többet képtelen volt a választásra.

Kovács önnön becsületbe vetett hite ellenzi, hogy a kegyetlen uralkodót válassza, de józan esze arra sarkalja, hogy nincs kézzelfogható oka arra, hogy a szenvedés és nélkülözés fejében őszintén a rabszolgasors mellé álljon. Míg ő az egész estét ébren töltve, kínlódva sem tud döntést hozni, Kesztei Károly még a társaság jelenlétében dönt is a morális jó, Gyugyu mellett. A frontot megjárt nyomorék azt hívén, helyes választ adott a kérdésre, mélyen megsértődik mikor válaszát Gyurica hazugságnak ítéli. Ezen felfortyanva a többiekben is igazolja Gyurica ítéletét, miszerint magának kell választ adnia, amit aztán önmagának kell elhinnie és nem őket győzködnie. Maga is a rosszhiszeműséget mutatja be, miközben egyre csak igazolni igyekszik magának válasza helyes és igaz volt, a szenvedés emeli fel a jót, ő jó és különb, vállalja a kínt lelki üdvéért. De hiába győzködi magát, hogy ő maga a Krisztus, cselekedete Júdással hozza közös nevezőre. A film főszereplőit egyszerre terheli a belső egzisztencialista szorongás és a külső félelem. Bár ki-ki a maga módján - kivált Béla - igyekezett előre látni és képzeletben előre kivédeni félelme forrását, az mégis utolérte. A négy férfit elvitték a nyilasok.

Habár a nyilas körletvezetője és (a Latinovits Zoltán által előadott) civilruhás nyilas között zajló párbeszéd fantasztikusan jó képet fest az elnyomó rendszerek ars poeticájáról, ami a tömegek erőszakos féken tartását ítéli, mégis konklúziójuk az, ami igazán összeér a cselekménnyel. Gyakorlatilag kikényszerítik a választ a korábbi kérdésre, a bezsuppolt uraknak nincs más feladatuk a szabadságuk visszanyerésének érdekében, mint pofon vágniuk egy jelképesen előállított haldokló foglyot. Ezzel kívánják elidegeníteni őket saját maguktól és lerombolni önbecsülésüket. Hasonló döntés előtt állnak, mint korábban, miszerint szabadságukban áll dönteni a becsületük és túlélésük felett, ám ezúttal egy húsbavágóan valóságos és kegyetlen szituációban.

Megpofozzák-e Krisztus és Gyugyu megszemélyesítőjét, így becsületüket vesztve megmenekülnek, vagy további verésnek, kínzásnak teszik ki magukat, mint az a fellógatott szerencsétlen előttük, sőt halállal lakolnak. Itt nyert bizonyosságot, hogy míg a döntés elméleti síkon állt előttük, nem tudták maguk morális úton elszánni Tomóceusz vagy Gyugyu szerepére, hisz hiába szélsőséges és egyértelmű a példa, valódi erkölcsi tartalomról csakis a már meghozott döntés után lehet beszélni.

Egyedül Gyurica dönt az élete mellett, míg barátai a becsületükhöz ragaszkodva meghalnak, hiába voltak bizonytalanok, vagy győzködték magukat az ellenkezőjéről korábban. Csavarként fogható fel a végkifejlet olyan téren, hogy négyük közül egyik sem adott rossz választ. Közvetlenül és szigorúan véve, csak Gyuricát vehetnénk elő, ám az ő döntését annak hatására vállalta, hogy mint korábban kiderült, háborús árvák gondját viseli. Ekképpen közvetetten már nem lehetne elítélni, de ő ennek ellenére sem tudott szabadulni döntése felelőssége alól, ami a katatóniában nyilvánul meg az üres utcákon támolyogva. Eme bűntudatot még a Budapestet elért bombázás sem tudja feledtetni vele, még akkor sem, amikor a csapások a közvetlen közelébe sújtják annak a kegyetlen világnak a felszínét, amibe belevetette az ő és még számtalan más ember lelkét az élet.

Az egzisztencialista filozófiát tekintve, mind a példaszerű erkölcsi kérdésfelvetéstől kezdve, a felette való döntésképtelenségen át, egészen a végkifejletig vezeti a cselekmény. Béla, Király és Kovács a kényszer hatására ugyan, de őszintén és egyértelmű választ adtak maguknak. Gyurica pedig az egész dilemmát árnyalta Keszeivel szemben. Igazolva a Kovács által félszegen előadott konklúziót a kérdésével kapcsolatban. „Mert nem csak akkor lehet tisztességes valaki, ha olyan életet él, mint a Gyugyu és nem csak akkor lehet gazember, ha éppenséggel olyan mit az a másik.”

Hiszen Gyurica az életét választotta a becsülete ellenében, mely élet nem egyedül a sajátja, hisz rajta múlott számos árva sorsa is, szabadságával élve nem oldozódott fel döntése súlya alól, ennek ellenére semmivel sem volt jobb vagy rosszabb a „mártírságot” tisztességgel vállaló társainál.