Nyelvi kincseink 7. rész - Hogyan beszélünk a nőről, hogyan beszélünk a férfiról?

Gyurkovics Eszter

Nyelvi kincseink 7. rész

Hogyan beszélünk a nőről, hogyan beszélünk a férfiról?

Az előző cikk a két nemnek a társadalmi térben való megjelenéséről, ennek okairól és következményeiről szólt, elsősorban a testbeszéd és a testkép függvényében. A mai írás pedig azt tanulmányozza, hogy a férfi és a nő a nyelvi térben hogyan jelenik meg. Hiszen ahogyan beszélünk a két nemről, úgyis gondolkodunk róluk, vagyis a nyelvi lenyomat a társadalmunk egyik megkérdőjelezhetetlen kritikája. Vajon a nemi alapú megkülönböztetés a nyelvtől, a nyelvi megnyilvánulásoktól vagy a beszélőktől függ? Ezek egymást követő vagy egymást kiegészítő tényezők? A doktornő miért nem doktorasszony? Hogyan szólítunk meg egyáltalán egy nőt? A cikk végére talán okosabbak leszünk.

Megszólításbeli különbségek

Nem újdonság, hogy a legtöbb társadalomban a férfi számít az ember alaptípusának, és a nő hozzá képest határozódik meg: vagy valakinek a lánya, vagy valakinek a felesége. Mintha a nő egy gyenge, értelmileg és testileg fejletlen lény lenne, akit állandó férfifelügyelet nélkül élet- képtelennek tartanánk. És az a nő, aki nem ment férjhez, régen a nagycsaláddal együtt élt tovább, szintén egy férfi családfő vezetésével, mint megtűrt vénlány.

Szerencsére ma már megengedőbb a társadalom azokkal az autonóm nőkkel szemben, akik kitörtek a háztartásvezetés és a gyereknevelés sztereotípiájából, sőt a két nem egyenjogúságát törvények is rögzítik, ám az átlagos gondolkodás még nem igazán zárkózott fel a modern mondanivalóhoz.

Ennek a jelenségnek a legbiztosabb jele a megszólítási kultúránkban lenne tetten érhető –ha lenne. A férfi és a nő azonos szintű, udvarias megszólítására alkalmas nyelvi elem ugyanis a magyar nyelvben sajnos nem létezik. Míg az úr utótagot családnév, foglalkozásnév és beosztás megnevezése mellett is használhatjuk, addig az asszonyt sokkal korlátozottabban. Kovács Lajost szólíthatjuk Kovács úrnak, mérnök úrnak vagy igazgató úrnak, de a családnév és a legtöbb foglalkozásnév mellé nem kívánkozik oda az úr lexikai párjának tartott asszony. Legfeljebb a magas presztízsű beosztások és foglalkozásnevek mellé, pl. főnökasszony, a többi mellett inkább a –nő utótagot használják: doktornő, igazgatónő, tanárnő.

Az, hogy a foglalkozásneveken belül nem alakult ki mind a férfiakra, mind a nőkre kiépülő párhuzamos rendszer, azt eredményezi, hogy nehezebb megszólítani a nőket. A hölgyem, asszonyom nyelvileg még elfogadható lenne, de a fiatalabb generáció idegenkedik tőle, sőt nevetségesnek, idejétmúltnak tartja, és nem fogja használni, vagyis lassan el fog tűnni a nyelvből, az azonos társadalmi helyzetű férfiak és nők megszólítására kialakult különbség viszont nem.

A mai trend az, hogy míg a férfiakat a beosztás + úr néven szólítják meg (pl. képviselő úr), addig az ugyanezen vagy hasonló beosztású nőket a keresztnevükkel vagy ennek egy becézett formájával illetik, pl. Juditka. Ez egy lenéző, lekicsinylő forma, ami jogosan vezet sértődéshez, de a férfiaknak sincs könnyebb dolguk, ha úgy akarnak megszólítani egy idegen nőt, hogy az se távolságtartó és rideg, se bizalmaskodó és lekezelő ne legyen.

A nemenkénti megszólítás másik fontos aspektusa a férfi és a nő eltérő névhasználata a magyar nyelvközösségben. A régi magyar szokások szerint a nők a saját, leánykori nevükkel jelenhettek meg a nyilvánosság előtt. Zrínyi Ilonának és Szendrey Júliának hívták őket, nem pedig Thökölynének és Petőfinének. Amint a törvényhozás 1895-ben kötelezővé tette a polgári házasságkötést, a férjes nők névhasználatát is szabályozták, és – az előző példánál maradva – a Kovács Lajosné formát tették hivatalossá. Ha tehát Tóth Éva feleségül ment Kovács Lajoshoz, nemcsak a régi családnevét vesztette el, hanem a keresztnevét is, vagyis az egész korábbi identitását. Ennek a szimbolikus jelentése pedig az, hogy a lány az apjától kapott családi nevet lecseréli a férje családi nevére, mivel a házasságkötés után más család tagja lesz – vagy más férfi tulajdona.

A nők 1953-tól megtarthatták eredeti, leánykori nevüket, és az 1974-es törvény a Kovácsné Tóth Éva formát is engedélyezte már. Ekkor terjedt el annak a formának a népszerűsége is, mely során a nő felveszi férje családnevét, de megtartja keresztnevét, így lehet Tóth Évából Kovács Éva A nyelvművelők nincsenek oda ezért a formáért, mert ebből nem derül ki a nő családi állapota, és az sem, hogy Kovács Éva milyen viszonyban áll Kovács Lajossal, mert a nevük alapján testvérek is lehetnének. Én ezért tartottam meg a leánykori nevemet – egyrészt én nem a férjemhez képest azonosítom magam, másrészt találgassanak csak.

2004 óta lehetőség van a kötőjellel ellátott dupla vezetéknévre, vagyis a Kovács-Tóth Éva verzióra, ám ez az unokák generációjának nem adható tovább, mert így három, sőt négytagú vezetéknevek is létrejöhetnének, ami nehézkessé tenne az ügyintézést és a mindennapi életet. Az ebben az évben létrehozott törvény továbbá az asszonynév megnevezést átnevezte a kevésbé beskatulyázó házassági névre.

A legutóbbi kutatások azt mutatják, hogy a nők még a mai napig is szívesen jelölik a nevükben házas voltukat, a –né utótag népszerűsége pedig rohamosan csökken. A közös családnév lehetőségével viszont kevesen élnek, főleg a férfiak menekülnek ez elől a lehetőség elől, hogy ők vegyék fel leendő arájuk nevét, vagy válasszanak közösen egy harmadikat. Ám ilyen, modern gondolkodású férfiakat is ismerek. Remény mindig van.

Mennyire szexista a nyelvünk?

Nagyon. De nemcsak a miénk. A legtöbb nyelv diszkriminatív különbségeket tesz férfi és nő között, amelyet negatív szexizmusnak is hívhatnánk. Szexizmusnak egyébként az olyan hátrányos megkülönböztetést nevezzük, amelynek alapja valamelyik nemhez való tartozás. Ez elvileg lehet férfi-és nőellenes is, de az utóbbi sokkal gyakoribb. Még sajnálatosabb tény, hogy a szexizmus közösségformáló erőként hat, hiszen pl. a szőke nős vicceket mesélő férficsoport jól érzi magát együtt, és ez tovább erősíti előítéleteiket.

A szexizmust az érzelmi alapon nyugvó negatív attitűd alapján akár a rasszizmushoz is hasonlíthatnánk, ám van egy lényeges különbség: a női nem teljes kiirtását még a legmellveregetősebb szexista férfiak sem tűzték ki célul.

Még példát sem kell hoznom ahhoz, hogy bebizonyítsam, mennyi negatív előítélet uralkodik a nyelvben a nő ellen, ámbár létezik a pozitív verzió is, amely során a nőket a férfiakhoz képest tekintenek jobbnak, pl. a nők kreatívabbak férfitársaiknál. Ez esetben az előítélet előjele attól függ, melyik oldalról nézünk egy állítást. Ha a negatív attitűd nevében azt mondanánk, hogy a nők nem alkalmasak vezetői poszt betöltésére, akkor ez a megfogalmazás pozitív szemszögből úgy hangzana, hogy a nők túl nemesek és értékesek ahhoz, hogy a politikában vagy az üzleti életben szerepet vállaljanak. Az áthallás szinte tapintható, de ebből is kiderül, mennyire fontos a jó megfogalmazás – ezt főleg a férfiaknak üzenem, párkapcsolati veszekedések alatt jól jöhet. (Te olyan ügyesen szedsz levest, drágám!- szólt a férfi a vacsoraasztalnál, és átnyújtotta a merőkanalat a nőnek.)

Ám hiába játszadozunk a jó megfogalmazással, az tény, hogy a nők véleményét nem kérik ki, nem tartják fontosnak. A politikában kevesebb nő van jelen, és a munkaerőpiac beosztásai és számai is inkább a férfiaknak kedveznek. A legszomorúbb az, hogy a szexizmus egyes fajtáihoz még nyelvhasználat sem szükséges, pl. amikor férfiak nőket bántalmaznak vagy szexuálisan zaklatnak. Ez a fenomén fordítva nem jellemző.

A nyelvhasználatban kétfajta szexizmus jelenik meg: nyílt és rejtett. A nyílt szexizmus leginkább a nyelvközösség szókincsében mutatkozik meg, aminek a már említett férfi-felsőbbrendűség az alapja. A legtöbb alapszó a férfira utal, pl. az olyan foglalkozásnevek, amiket képezni kell, hogy női verziót kapjunk: eladó-eladónő. Sőt, a semlegesnek kinéző foglalkozásnevek sem igazán azok. Az igazgató szóról férfi ugrik be, és a kollégák megszólításba a kiegészítés függvényében (kolléganők/ kolleginák) vagy beletartoznak a nők, vagy nem, a férfiak viszont mindenképp.

Léteznek kifejezetten női foglalkozásnevek, amikből nem képezhető férfira referáló verzió, ám ezek alacsony presztízsről árulkodnak, pl. kofa, konyhalány, háziasszony. A férfi szempontból diszkriminatív foglalkozásnév a liftesfiú, esetleg a selyemfiú lehetne, de a nőkre vonatkozó negatív hangulatú megnevezés lényegesen több.

Ma az álláshirdetéseknél a nemeket kiiktató megfogalmazásokra törekednek. Ez egyrészt történhet úgy, hogy mindkét nemet megjelenítik a kiírásban (a németben pl. Lehrer/in gesucht), másrészt úgy, hogy nemileg semleges módon újraalkotnak bizonyos foglalkozásneveket. Az óvónőből így lett az óvópedagógus, hiszen ma már egyre több férfi választja ezt a hivatást, az erősen szexuális töltöttségű és női képzővel ellátott stewardesst ma már légikísérőnek hívjuk. Angol nyelvterületen is egyre jobban elterjedt a semleges –person, „személy” jelentésű képző az olyan foglalkozásnevekben, mint chairperson (elnök), cameraperson (operatőr) ezen kívül a fireman helyett a firefighter (tűzoltó) mailman helyett a mail carrier (postás) megnevezéseket használják.

A foglalkozási protokoll ezen iránya sokkal szimpatikusabb, mintha csak feltartott orral, kegyesen megengedve odapöckölnénk a –nő képzőt a foglalkozásnév mögé. Bár ezzel kapcsolatban is túlzásba lehet esni: a honasszony, katonanő, lesifotósnő, kameramannő és a bébiszitterlány már kifejezetten erőltetett és nevetséges.

A nyílt szexizmus, mint a nemi egyenlőtlenség jele a megszólításokban is testet ölt. Ha egy tipikusan nőre vonatkozó szót férfira használunk, akkor az lealacsonyító hatású (bőgőmasina, hisztérika, és a mostanában divatos drama queen), de ha nőre vonatkoztatunk férfias megszólítást, akkor az pozitív jelentéstartalommal bír, pl., ha egy baráti társaságban egy lányt havernak szólítanak. Ám ha a nő által kiszemelt férfi szólítja így a nőt, akkor az veszett ügy.

A nemeket jelölő nyelvek szótáraiban megfigyelhető, hogy a férfinévmást (pl. az angol he-t) sokkal gyakrabban hozzák példának, mint a nőit (she). Ez a szókincsbe kódolt hatalmi viszonyrendszer bizony meghatározza a következő nemzedékek szemléletét is, és jó sok generációnak kéne eltelnie ahhoz, hogy ez megváltozzon.

Még a szótáraknál maradva, azon belül is a férfiakra és a nőkre vonatkozó szavak értelmezésekor feltűnhet, hogy sokkal több a nőkre utaló negatív példa. Különösen a kicsapongó nemi életet élő nőket bélyegzik meg rengetegfajta módon (lotyó és társai, hadd ne soroljam), de a (magyar) nyelv az idős, egyedül élő nőkkel szemben sem túl kedves: banyának, hárpiának, boszorkánynak vagy satrafának nevezzük őket.

A rejtett szexizmus már nem ennyire tetten érhető, sokkal mélyebben beleépült az emberek gondolkodásába. Ezeknek a legtöbbje a kulturálisan elfogadott klisék és előfeltételek, köztük a sztereotípiák. Sztereotípiának azokat a sematikus megállapításokat nevezzük, amik egy-egy társadalmi csoport tulajdonságaira vonatkoznak, pl. precíz németek, hangos olaszok, szőke svédek.

A két nem közti különbségeket sem kímélte meg ez a fajta gondolkodásmód. Ám a nemekre vonatkozó sztereotípiák főleg szembeállításokat fogalmaznak meg: a legtöbb esetben a racionális, bátor férfit állítják szembe az érzelmes, gyáva nővel. A legtöbb ilyen megállapítás szoros kapcsolatban áll a nagy világvallások által közvetített férfi-és nőképpel, amiről egy korábbi részben már írtam, és ezért ezek nagyon mélyen gyökereznek az emberi gondolkodásban. Az „újfajta” szereotípiák meg inkább szólásokban, közmondásokban, viccekben érhetők tetten, lásd a már említett szőke nős vicceket. De a „modernebb” elmés megállapítások közé tartozik pl. az, hogy a nők rossz autóvezetők. Az igazság úgy hangzik, hogy nem bénák, csak óvatosabbak.

Léteznek a két nem eltérő viselkedésére vonatkozó sztereotípiák is, amely a szófukar szuperhőst vagy cowboyt állítja szembe a bőbeszédű, pletykás nővel. Ez a szembeállítás a szóetimológiában is megmutatkozik. Az angol gossip, pletyka jelentésű szó az angol régies szóból, a god-sib, keresztanya jelentésű szóból ered. A francia commérage (pletyka) szintén a keresztanyát jelentő commaterből származik, és a spanyol comadreo (még mindig pletyka) pedig a szomszédasszony, komaasszony jelentésű comadre szóra vezethető vissza. Eredetileg ezek az említett aszszonyok gyűltek össze a várandós nő házában, hogy jól kibeszéljenek másokat. És ma? A körülmények talán változtak, a jelenség nem. Megjegyzem, több pletykás férfit is ismerek.

A nyílt és a rejtett szexizmus mellett, átmeneti vagy kiegészítő kategóriaként létezik egy olyan halmaz is, amely különbséget tesz a férfiak és a nők megjelenítésében. Ha mindkét nemről szó esik, először mindig a férfinév hangzik el: Ádám és Éva, Rómeó és Júlia, a képviselő úr és a felesége. (A Hölgyeim és Uraim! megszólítás udvariassági alapon nyugszik.) Az is jellemző, hogy a közéletben vagy a médiában megjelenő nő esetén nem az alapján beszélnek róla, hogy minek a képviseletében, milyen szakma gyakorlójaként jelenik meg, hanem elsősorban a kinézetéről és a családi állapotáról cikkeznek – vagy inkább írjam azt, hogy pletykálkodnak?

Ennek leghírhedtebb példája az a 2008-as amerikai elnökválasztási kampány, ahol Hillary Clinton is jelöltette magát. A közembert nem érdekelte Mrs. Clinton politikai programja, csak a külső megjelenése és a családi háttere. Férje, Bill Clinton szexuális kalandjait is neki rótták fel, miszerint ő nem volt képes kielégíteni férjét. És mikor Hillary felszólalt ez ellen a begyöpösödött gondolkodás ellen, akkor sem szerzett túl sok jó pontot: ő lett a hibás, amiért nyilvánosan is szerepel, és azt várták tőle, hogy viselje is ennek következményeit.

A nagy port kavart Johhny Depp – Amber Heard per alatt is megmutatkozott az emberek sztereotip gondolkodása. Heard beperelte Deppet szexuális és testi bántalmazásért, és a legtöbbünkben fel sem merült, hogy Depp esetleg ártatlan lehet, hiszen ő a férfi. Egy bizonyítékként felhasznált hangfelvételen állítólag még az is elhangzott egy veszekedés alatt, hogy Depp pereli be Heard-öt házasságon belüli erőszakért, mire a nő azzal legyintette le őt, hogy a férfiaknak sosem hisznek el ilyesmit.

Még szinte el sem kezdődött a jogi folyamat, a színészt hirtelen egész Hollywood elutasította. Aztán kiderült, hogy Heard a pert a pénzért csinálta, és hogy Depp valóban nem követte el volt felesége ellen a nő által elhangzott vádakat. A legszebb az egészben, hogy egy női ügyvéd, Camille Vasquez (szándékosan nem az erőltetett ügyvédnő kifejezést használom) mentette meg bravúrosan Deppet! A bulvár persze ebbe is belemagyarázta a szexuális izzást, amiből inkább Vasquez jött ki jobban, mert azóta is sztárügyvédként dolgozik Los Angelesben.

A két nem eltérő szerepeltetése a bűnügyi híradásokban is nagyon erőteljes. Itt is a visszájára fordul az a pozitív előítélet, miszerint a nők a férfiaknál tisztább, nemesebb lények, mert ugyanezért egy női bűnözőt rendkívül gonosznak, mármár sátáninak láttatnak. De akkor sem tűnnek fel jobb színben, ha bűnügyek áldozataiként jelennek meg a médiában, pl. szexuális bántalmazások esetén. Ugyanis rengetegszer róják fel a nőknek azt, hogy túl kihívóan viselkednek, túl szexin öltözködnek, és a férfiak ezt sokszor félreértik. És még a tárgyalóteremben is azzal védekeznek a megerőszakolók, hogy bár a nő tiltakozott, „nem mondta komolyan”, „ő is akarta”, arra a kevés igazságtartalmú sztereotípiára hivatkozva, hogy a női nemet nem kell komolyan venni. Pedig igen!

Mindezen jelenségek hátterében a szexuálisan agresszív férfi és a passzív női szerepről alkotott elavult gondolkodásmód áll. Annyi igazságtartalommal, hogy a nők, főleg a fiatal nők jobban is figyelhetnének arra, mit vesznek fel, mert a forrónaci és a hasvillantó top sokszor nem alkalomhoz illő. A beszólogatás, leszólítás, a szexuális ajánlattétel talán elégtétellel tölti el a nőt, ám abba nem gondol bele, hogy ez a szexista nyelvhasználatnak egy olyan durva formája, ami verbális erőszaknak is tekinthető, ami akár tettlegességhez is fajulhat. Nem akarok erkölcscsőszt játszani. Nem ez a felület a legfigyelemfelkeltőbb ahhoz a kéréshez, hogy jobban tiszteljük a nőket, és hogy vegyük komolyan a nemleges válaszukat – mert ezt már úgyis írtam. A komoly téma fellazításaként és befejezéseként inkább egy Jóbarátok-idézettel készültem, ha már úgyis erről írok pár oldallal később. Monica és Chandler járása alatt megtudják egymásról, hogy Monica szokott flörtölni más férfiakkal, amin a barátja teljesen kiakad, ám Monica csak kineveti Chandlert, mikor róla is kiderül ugyanez. „Neked szabad flörtölnöd, nekem meg nem?”, kérdezi felháborodva. Ekkor Chandler felvilágosítja: „A nők és a férfiak nem mindenben egyformák. Ha te flörtölsz egy pasival, te arra gondolsz, csak flörtölök, nem nagy ügy, de a pasi azt gondolja: végre egy csaj, aki le akar velem feküdni!”

Monica nem hiszi el ezt a teóriát, egyenesen a „szánalmas” szót használja, majd hitetlenkedve megkérdezi: „Minden pasi ilyen?” Chandler bölcs válasza pedig így hangzik: „Csak akik ébren vannak. Aztán mi lefekszünk, és akik a Föld másik oldalán felébrednek, azok is ugyanígy viselkednek.”