Ha telve a szív félelemmel…

Kovács Katalin

Ha telve a szív félelemmel…

Mennyi fajta-féle félelem létezik, el sem gondolnánk.

A mai napig utálok félni, de talán árnyaltabb képet rajzolok a jelenségről, ha azt mondom: egyenesen rettegek a félelemtől. Minduntalan belecsúszok ebbe a feneketlen sötét lyukba, és míg próbálok a tömény reménytelenségből kapálózva-kínlódva kijutni, egyre csak az villódzik a lelki szemeim előtt, hogy itt és most nem én irányítok. Az eltúlzott érzelmek bennem rettenet súlyok, egyfolytában visszahúznak. Mikor belefáradok a harcba, kimerülten magamba roskadok, és az emlékezés gramofonjára ismét felkerül a régi meselemez: „én egyedül vagyok, kicsi vagyok, éhes vagyok… segítsetek Vuknak a kis rókának!” Ugye most rögtön beugrott, milyen szívszorító hangon szólal meg Pogány Judit, azaz az árva kisróka a rajzfilmben? Koncentráltan árad belőle az elesettség, az elveszettség megsemmisítő érzése. S hogy nem vagyok egyedül, aki birtokolja eme irtózatot, mi sem bizonyítja jobban egy nemrégiben elém került Facebook poszt, ahol nőket kérdeztek arról, mit engednének el, mitől szabadulnának legszívesebben az új év kezdetén. Több mint kétszáz válaszadó közel 60%-a az állandó félelmet nevezte meg a legnagyobb mumusként.

Mennyi fajta-féle félelem létezik, el sem gondolnánk. Félelem a jövőtől, félelem az egyedülléttől, a megítéléstől, a változástól, az erőszaktól, a kiszolgáltatottságtól, félelem a félelemtől. Ezer és ezer dologtól, és még száz megfoghatatlantól. Valahogy kollektíven áhítjuk ezt a félelem okozta mélypontot, mintha ezért valamiféle elismerés járna, de egyre inkább ott motoszkál bennem: nem lehetne enélkül? Vajon miből ered a nőknek ez a mélyen gyökerező, és állandósult rettegése? Hozzánk tartozik ez egyáltalán, már végérvényesen a miénk, vagy képesek vagyunk lefejteni magunkról szorosan ránk fonódó karmait?

Először talán tekintsünk vissza a gyerekkorba, hiszen a múltban megélt történetek által megannyi információ, érzelem és megélés-lenyomat vált részünkké – tudattalanul. Ezek láthatatlan kormányként navigálnak minket a jelenben, s ez miatt lehet, hogy néha nem is értjük, miért a félelem az elsődleges és azonnali reakciónk az adott szituációban.

A jelen időszak sem kímél minket, extrém mértékben sugározza felénk a létbizonytalanság és kiszolgáltatottság rémképét, ha nincs megküzdési stratégiánk, egyfajta védőernyőnk, ami visszaveri ezt, pillanatok alatt bekebelez. Váratlan helyzetek pottyannak elénk, szakadatlan hír-eső zúdul a nyakunkba, és pillanatok alatt úgy kirántják lábunk alól a talajt, mint a huzat. Minden, ami körülvesz, egyre bombáz minket, menekülni képtelenség, állandó harcban állunk. Én ebben a harcban már rég elfáradtam, nem érzem magaménak, sőt, egyenesen torkig vagyok a folytonos küzdelemmel. A harc egyébként is férfi attitűd, mi a fenét keresek én a kellős közepén? Unom az egészet, unom az unalomig ismételt köröket, unom a régi félős személyiségemet.

Mert az nem lehet, hogy ebben az örökké tartó szorongásban éljem az életemet, hisz „Ha félsz, meg nem élsz.” A félelem bezár, elszigetel, megbénít, és ellehetetlenít. Ha sok az infó és már nem tudja feldolgozni az idegrendszerem, rögtön kibillenek, elönt a bizonytalanság érzése, az ekkor fellépő stressz pedig blokkolja, beszűkíti a tudatom, ami félelmet, szorongást vált ki belőlem.

Minduntalan pótlábakat igyekszünk magunkhoz erősíteni, grátisz biztonságot várva e külső támasztól, legyen az idillinek vélt párkapcsolat, munkahely...

Önmagam megkérdőjelezésébe fullad a sztori, a hibát mindig magamban keresem, magamat végletesen tökéletlennek látom, és sokáig képtelen vagyok megnyugodni. Hogy meddig tart egy-egy ilyen periódus, változó. Ám jött egy pont, ahol beláttam: nem szükségszerű a szenvedés. Felismertem, hogy ha ilyenkor kivonulok, elvonulok, kizárok mindent, ami lehúz, ami levertségbe kényszerít, ami megtöri benső fényemet, a létező legjobb taktika. A médiafogyasztást minimalizáltam legelőször, a híradónak nincs helye a nappalimban. Már nem csak az étkezésem időben korlátozott és gondosan válogatott, hanem a tartalom is, amit magamhoz veszek. Az idegrendszerem ilyenkor rettentően hálás, a magam teremtette harmónia közegében fellélegzik, a lélek kisimul. Megfigyeltem, hogy jellemzően akkor a legeredményesebb a félsz támadása, akkor bizonytalanít el leginkább, ha az ostrom idején egyébként is a kétség mezején járok, céltalanul és épp önmagamat sajnálva. „Az üres szív leghamarabb megtelik a félelemmel.”- mondták már szépanyáink is. Hajlamos vagyok a hiányt felnagyítani, s kitartóan csakis arra fókuszálni. Ebben nagy segítségemre van a világ által kikövetelt tökéletesség hajszolása, mint követendő példa, a kényszerű törekvésem arra, hogy mások által szeretve legyek.

Te is érezted már úgy, hogy nem tudsz megállni a lábaidon? Hogy kevés, hogy hiányzik még 1-2 másik pluszban a valódi stabilitás eléréséhez? Minduntalan pótlábakat igyekszünk magunkhoz erősíteni, grátisz biztonságot várva e külső támasztól, legyen az idillinek vélt párkapcsolat, munkahely, amibe beletemetkezhetünk, mások életének alakítása és szerelgetése a sajátunké helyett. Menekülünk, folyvást csak menekülünk, kint keressük a kapaszkodót és ott rendre nem leljük. FÉLÜNK. Félünk mások lenni, eltérni, kilógni, s csak úgy megmutatni magunkat tisztán, pőrén a magunk egyszerűségében - mindeközben a meg nem élt vágyak szétfeszítenek. Ez a belső feszültség felégeti bennünk mindazt, amitől az élet szép lehetne; nyomában egy tar mező marad csupán, melyen egy idő után nem hajt ki a szépség, nem szökken szárba a kreativitás, és elhallgat az önmagunk iránti elkötelezettség hívó szava. Talán a félelemnek még a szürkénél is több árnyalata van, hozzánk passzoló, belőlünk induló, egyedi és egyetemleges egyszerre. Halotti lepelként borul az élőre, alatta lassan elhal és anyagtalanná válik minden.

Ilyen jövőt kívánok magamnak? Takarózzak megint azzal, hogy a jövő is bizonytalan, célokat kitűzni épp ezért teljesen felesleges? Súlyokat tovább nem cipelek! Kell, hogy legyen valami, ami kimozdít; ami megmozgat bennem valamit. Ami kiszakít ebből a nihilből. Nem akarom többé levetni magam abba a tátongó szakadékba. Az élet élni akar bennem, benned, mindenkiben. Én pedig át akarom élni egészen, hogy utána átadhassam. A magam világát magam akarom alakítani, s úgy élni, ahogy nekem megfelel. A saját valóságomat akarom felépíteni és abban otthonra lelni. Mintha forradalom dúlna bennem: Le a rám erőltetett álarcokkal! Le a megfelelőségből felvett szerepekkel! Mit teremt e lázadás? Kutatást, keresést, most már a megoldásét. Nincs idő rohanni.

Állj!

Minek a hiánya oly elkeserítő, oly fájó? Elfogadás, szeretet, érintés, testi közelség, biztonság… Állj meg, és sorold!

Mitől ébred fel benned a félelem démona? Ó áldott kishitűség, hogy erre én egyedül képtelen vagyok, hogy nem tudom, hogy nincs erőm, csúnya/kövér/buta/kevés/bármilyen vagyok. Nyugodtan helyettesítsd be a saját kísérteteidet! Bevett mintáink éltetik, amik leszögezik, hogy a dolgoknak milyennek kellene lenniük, hogyan kellene végződniük és milyen díszletek között vállalható ez az egész cirkusz? Azzal is gyötör, ha egyszerre történik minden, és azzal is, ha épp nem történik semmi.

Hol feszít leginkább? Ahol dönteni kell, mert dönteni piszkosul nehéz, jól dönteni meg talán egyenesen lehetetlenség, hisz oly átláthatatlan a lehetőségek tengere, mi pedig nem győzünk egyre csak analizálni-aktualizálódni-adaptálódni. Ahol támad a preferenciás stressz, mert ha a rangsort eltolod babám, az emberek szemében egy senki maradsz. Ahol nincs meg a harmónia, a békesség, mert tartósan férfi szerepekben kell helyt állni. Addig szorongat, míg be nem látod, hogy nem minden fekete és fehér, és hogy a kudarctól és elutasítástól való félelem mögött valójában a „szegény-én” fájdalmai sajognak. Szegény, szegény kicsi Vuk, védtelenül, elhagyatottan, egyedül a nagyvilágban. Ismerős?

A félelem ér-e ennyit? Többet érek-e én a félelemnél?

Tedd fel a kérdést, ahogy a ROAD is megteszi egyik kiváló dalában:

„Ki vagyok én és mit akarok miért élek és miért halok?”

Amit én tennék hozzá, újfent a zenét segítségül hívva:

Ha nem bírod már elviselni azt, amiben vagy, Ringasd, ringasd, ringasd el magad!

Tedd meg, hogy élsz: erősítsd magad mentálisan, és foglald el magad fizikálisan. Dönts úgy, hogy magad mögött hagyod azt a mérhetetlen fájdalmat, amit eddig a szívedben hordoztál. Minden szenvedélyed arra irányítsd, amit mindennél jobban szeretsz, és kapcsolódj hozzá olyan szorosan, hogy soha többé ne férkőzhessen közétek a félelem. Igen, ez munka, kőkemény lélekmunka, tervezés, idő és energia. Tekints rá befektetésként.

Azt hiszem, ez az igazi luxus, a lehető legőszintébb gazdagság, a hit esszenciája, hogy mindig van lehetőségem mást választani, mint eddig. Felkérem az életem, lapozzon bele ebbe az új világba!