2023 legjobb filmjei - nem az Oscar ítészek szerint

Szász Dávid

2023 legjobb filmjei - nem az Oscar ítészek szerint

Egy erőteljes fricskával most pont nem elsősorban azokról a filmekről fogok szólni, amelyekkel a nemrég rendezett Oscar gála kapcsán tele van a sajtó: ezekről azt gondolom épp eleget írtak az újságíró kollégák. Megemlítés szintjén persze muszáj legalább utalnom pár igen erőteljesre sikeredett gyöngyszemre, ha más nem, pusztán a szubjektív áhítat szemüvegén keresztül: Yorgos Lanthimos görög rendező Poor Things (Szegény párák) című alkotása például minden díjat megérdemelt véleményem szerint: az intakt, tiszta lelkű Bella bukdácsolása az arisztokrácia önelégült tobzódásában, jellem és karakterfejlődése, és a film merészsége, és sikamlós pimaszsága, valamint a formabontó filmnyelv valóban új szín a palettán. Bevallom: először féltem ettől a filmtől, Lanthimos ugyanis nem feltétlenül simogatja a lelket, mint a már többször említett, reménytelenül romantikus Papakaliatis mester, és Lanthimos eddigi általam ismert filmjei, a Dogtooth övön aluli ütése után a Szent szarvas meggyilkolása (The Killing of a Sacred Deer) című opusza sem épp könnyű darab, ezekre lelkileg alaposan fel kell készülni. Eme filmeket azonban nem övezte oly mértékű médiahype, mint a Poor Things-t, részben talán épp emiatt fogtam gyanút, vagy viszolyogtam kezdetben attól, hogy minél hamarabb megnézzem. Azonban minden kezdeti viszolygásom, vagy inkább fenntartásom ellenére a film rabul ejtett. Emma Stone alakítását külön ki kell emelni, abszolút megérdemelten kapott Oscar díjat.

Az Érdekvédelmi terület volt talán a legérdekesebb másik kakukktojás számomra, a mindenképpen újítónak és egyedinek bizonyuló Szegény párák mellett. A történet Rudolf Höss auschwitz-i táborparancsnok hétköznapjait meséli el, azaz csak azt a részét, amit a haláltábor rabjai nem igazán láthattak: a tábor melletti álomvillájában, családja körében töltött életét, akik, habár nagyon is tudtak arról, mi zajlik a betonfal túloldalán, zavartalanul élték világukat. Igazi rizikófaktor a mai felpörgetett akciófilmekhez szokott közönséget ilyesmivel megcélozni: az ilyen lassú folyású filmek Antonionit vagy Bergmant idézik, de legalábbis összességében egy olyan filmnyelvet, ami inkább a 70-es évekre volt jellemző, és idegennek hat a nézőközönség újabb generációi számára. A cselekmény egy hasonló témájú filmhez mérten minimális, az atrocitások melyekről mind tudunk, a falakon túl zajlanak. A film ereje azonban a hangokban, a vészjósló atmoszférában, éppen a meg nem mutatásban rejlik. Ezzel már kacérkodott Nemes Jeles László Saul fia című filmje is, kár, hogy ott az elhomályosítás és a folytonos steadycam használat inkább zavaró volt és kizökkentő, mintsem, hogy erősítette volna a narratívát. A közöny és szenvtelenség - ott az áldozatok oldaláról fásultságukból és reményvesztettségükből fakadóan - azt eredményezte, hogy kívülállók maradtunk, az Érdekvédelmi terület esetén ugyanez a recept azonban működik: meg akarjuk érteni a film fókuszában szereplők érzelmeit, motivációit vagy mindezek látszólagos hiányát. A film mesterien csöpögteti az információkat és habár a főszereplőkhöz morális okokból nem kerülhetünk közelebb - talán az egyetlen emberinek tűnő - Höss feleségének anyukája kivételével aki nem bírja tovább a falakon éjszaka átszűrődő sikolyokat, és rövidre zárja a villában tett látogatását, vagy a gyakorlatilag nem evilági személynek tűnő, nightshottal felvett lengyel kislány, aki a tábor munkaterületén almákat dugdos el a foglyoknak az éjszaka leple alatt - mindig egy kicsivel több derül ki a szereplők pszichéjéről, a helyzethez való viszonyulásukról. Ez a Saul fiában nekem nem jött át: a főszereplő motivációi zavarosak voltak, nem kerültünk igazán közel hozzá, az egész magára vállalt misszió indítékai homályban maradtak, és a film befejezése sem hozott feloldást.

Carey Mulligan szenzációsat alakított a Maestro-ban, nagy kár, hogy az egyébként szintén zseniális Bradley Cooper Leonard Bernstein szerepében mintha elvétette volna az arányokat kissé: bár Bernstein vehemenciája vezénylés közben, valamint jellegzetes grimaszai közismertek, Cooper ezen a ponton a műviesség szintjéig túljátszotta a karaktert. Ettől eltekintve egyébként a Maestro fontos, hiánypótló alkotás a 20. század egyik legnagyobb géniuszáról - és mint ilyen, nagy elvárásokat is támaszt magával szemben. A mércét egyébként parádésan megugrotta nálam, talán eme egyetlen apró zavaró elem kivételével.

Az Oppenheimer-ről hosszas elemzés látott napvilágot a magazin egyik korábbi számában, így erre most nem térnék ki. Talán kissé túlértékelték, azt gondolom, hogy minden zsenialitása és erőssége ellenére a 7 Oscar enyhe túlzás. Mindenesetre megnyugtató, hogy Scorsese Megfojtott virágok című opuszával nem csak én nem tudtam mit kezdeni, a kezdeti várakozások ellenére a filmet véleményem szerint pont annyira értékelték, amennyire megérdemelte. (Ahogy a magazin egy korábbi számában utaltam rá, a recept alkotóelemei mind megvoltak, azonban - legalábbis számomra - az igazi kohézió ezen alkotóelemek közt, és a jó filmet a mesterműtől megkülönböztető megmagyarázhatatlan plusz, azaz a valódi katarzis valamiért elmaradt.)

A fentiektől eltekintve érthetetlen számomra ugyanakkor, - illetve abban az esetben nagyon is érthető volna, ha az Oscar díj átadásra mint valami “politikailag” motivált, rossz szóval élve előre “lebundázott” eseményre tekintenénk, de ezt a vonalat most hagyjuk - hogy olyan - véleményem szerint rendkívül fontos, fajsúlyos, és szenzációs alkotások, mint pl a Téli szünet (The Holdovers) épp hogy csak megütötték a tisztelt ítészek ingerküszöbét - holott utóbbit a díjazottak közül messze a legemberibb, legmélyebb, és legfontosabb alkotásnak tartom személy szerint a Poor Things mellett - az pedig még inkább, hogy olyan művek még a jelölésig sem jutottak el, mint például a Végtelen Víztükör (Infinity Pool), az Álmaid hőse (Dream Scenario), a Származás (Origin), a Hátralévő életem első napja (Il primo giorno della mia vita), a Szentély (Sanctuary), és leginkább az Ein Ganzes Leben (Egy teljes élet) ha nem is sorolunk fel most mindent, ami ide kívánkozna. Viszont most elsősorban utóbbiakról szólnék, ha netán olvasóink közül akad valaki, aki nem látta egyiket-másikat, és maradandó élményre vágyik.

Végtelen Víztükör (Infinity Pool)

A Brandon Cronenberg - a méltán híres, sőt hírhedt rendező, David Cronenberg fia - által fémjelzett filmben Mia Goth színésznő ismét visszatért egy újabb, rá méretezett, provokatív szerepben. A kanadai-magyar-horvát koprodukcióban készült mozi a svéd sztár, Alexander Skarsgård második szerepe, de tévedés ne essék – részben az ő anarchikus energiája viszi el a hátán a filmet. James kezdő író, akinek debütáló regénye médiamágnás apósának köszönheti létezését, ám az elmúlt hat évben semmit sem alkotott, azóta is gazdag felesége, Em (Cleopatra Coleman) tartja el. James láthatóan „ihletért” jött ide, azaz egy újabb luxusnyaralásra, és egyszerre találja hízelgőnek, valamint megdöbbentőnek, amikor a szálloda egy másik vendége Gabi (Mia Goth) szuperlatívuszokkal illeti egyetlen megjelent könyvét. Hamarosan Gabi és férje, Alban (Jalil Lespert) az üdülőtelep biztonságán túlra viszik Jamest és Em-et piknikezni. Amikor James elgázol egy helyi farmert, miközben részegen vezet hazafelé, Gabi figyelmezteti: „Nem hívhatjuk a rendőrséget… Ez nem egy civilizált ország.” Másnap James-t ennek ellenére letartóztatják, egy rendőrőrsön találja magát, ahol a helyi „szemet-szemért” igazságszolgáltatás bizarr kiszállási lehetőséget ajánl fel; a gazdag ügyfelek számára vezeklésül busás áron a megoldás, hogy klónozzák őket, majd szemtanúi lesznek “saját haláluknak”: átélhetik saját klónjuk halálra kínzását.

– Aggódsz, hogy a rossz verziódat áldozták fel? – kérdezi egy másik pénzes vendég. Ez a kérdés (amely Christopher Nolan The Prestige című művének központi témáját idézi), végigcseng Cronenberg filmjében is – ez a dosztojevszkij-i mese a doppelganger paranoiáról szól, ahogy a gazdagság és a szegénység ütközik ezen a szigeten, úgy harcolnak itt a megosztott lelkek, álarcos harcba zárva önmagukkal, ahogy az esős évszak egyre közeledik.

A szállodába James bármikor bejelentkezhet, de soha nem tud távozni – akár a körülmények szülte kényszerből, akár a saját akarata manipuláltsága okán. Felesége is csakhamar feladja és elhagyja az országot, azonban James marad.

Ketrecbe zárt létezése innentől rémálomszerű logika szerint működik tovább, hallucinációkkal tarkított víziókkal, amelyek fokozatosan eluralkodnak antihősünkön. Mindennek a középpontjában Goth áll, aki úgy tűnik, egészben lenyeli a képernyőt. Akár ravaszul csábítja Jamest, hogy kövesse saját egóját a karjaiba, akár bosszúálló angyalként üvöltözik egy nyitott tetejű autó motorháztetejéről, lélegzetelállító az a képessége, hogy visszafogottsága minden átmenet nélkül gátlástalanságba csapjon át. Ami Cronenberget illeti, akinek apja, David úttörő szerepet játszott a body-horror műfajban olyan filmekkel, mint a Rabid, a Videodrome és a The Fly (A légy), ő továbbra is saját útját járja, az alulértékelt 2012-es debütáló, Antiviral című filmje ígéretére építve. Az Infinity Pool radikális, felkavaró dráma, lélegzetelállító atmoszférával, és a feszültség mesteri adagolásával.

Álmaid hőse (Dream Scenario)

Kristoffer Borgli rendező Nicolas Cage főszereplésével készült Dream Scenario című filmje egy szürreális fantasy-szatíra a közösségi média veszélyt rejtő tereiről és a vírusként terjedő hírnév valódi természetéről, amire manapság lassan mindenkinek törekednie kell – vagy amiről álmodoznia kell: a demokratizálódott és majdnem bárki számára elérhető online sztárságról, amely azonban bárkivel megtörténhet. Ez a fajta hírnév alkimizálható a hétköznapiságból, egy olyan hírnév, amelyet okostelefonokon hoznak létre és fogyasztanak el, és képes az emberek fejébe, gondolataiba férkőzni, mert el tudják, sőt el akarják képzelni, hogy ők is képesek rá.

Paul Matthews professzor (Cage) egy tisztességes, de nem túl izgalmas karriert befutó akadémikus, aki a biológiáról tart előadásokat, és arról, hogyan fejlődnek az állatok evolúciós értelemben, hogy sikeresen elkerüljék a falkától való elszakadás halálos veszélyét. Egy velejéig unalmas fickó, aki szemüveges, kopaszodik, és általában bolyhos gallérú anorákot visel. Magánéletében szétveti a düh a publikációk hiánya és a karrierje stagnálása miatt. Eközben egy korábbi kolléganője hatalmas sikert aratott az övéhez nagyon hasonló ötletekkel (amiket vélhetően tőle lopott), míg egy egykori barátja az egyetemi éveiből divatos médiaakadémikus lett, aki olyan fényűző vacsorákat rendez, amelyekre Pault és feleségét, Janetet (Julianne Nicholson) soha nem hívják meg.

De Matthews professzor szörnyű sorsa az, hogy Freddy Kruegerré változzon az Elm Street-i rémálomból, és megjelenjen egyre több ember álmában. Problémái akkor kezdődnek, amikor eleinte csak barátok, ismerősök majd vadidegenek is felismerik, hogy álmukban őt látták. Tanítványai, akik eddig aludtak az óráin, most elragadtatottan figyelnek. Valami természetfeletti, pszichopatológiai járvány következtében az unalmas, öreg Matthews professzor végül mindenki álmában megjelenik – de egyre nagyobb bánatára - miután tudomást szerez e furcsa jelenségről - mindig mulatságosan jelentéktelen szereplőként, valamilyen drámai vagy erőszakos álomforgatókönyv hátterében. Mégis, mintha valami erkölcsi példázat szemtanúi lennénk, végül Matthews bájosan ártalmatlan személye ezekben az álmokban szörnnyé változik, miután megpróbálja pénzzé tenni a karrierlehetőségeket és kiaknázni az ismertségével járó szexuális előnyöket.

A norvég filmrendező, Kristoffer Borgli, aki régóta hangos bírálója a celebnárcizmusnak és celebség iránti csillapíthatatlan vágynak, mélyen intellektuális filmet alkotott, melyben Cage alakítása elképesztő erejű, miközben a darab, komoly mondanivalója, és néhol sokkoló fordulatai ellenére is humoros, és könnyed tud maradni.

Származás (Origin)

Ava DuVernay filmkészítő, Origin című filmjéhez Isabel Wilkerson újságíró könyvét vette alapul, aki első afroamerikai nőként elnyerte a Pulitzer-díjat a Caste: The Origins of Our Contents című 2020-as bestselleréért. A könyv radikálisan megkérdőjelezi a faj fogalmát az egyenlőtlenség és az igazságtalanság kontextusában, és arra kéri az olvasót, hogy fentiek helyett vegye inkább figyelembe a „kasztot” – az előítéletek széleskörűbb mintáit és fokozatait. Hiszen azok a nyugati elemzők, akik egyetértenek abban, hogy kulturális szempontból valódi, lényegi különbségek vannak fehérek és feketék, valamint nem zsidók és zsidók között, vajon mivel magyarázzák például az Indiában honos kasztrendszer igazságtalanságát – ha egyáltalán belegondolnak. Ahogy Wilkerson mondja, Indiában valódi „rasszizmus” van, legfeljebb nem bőrszín alapján.

Az eredmény egy olyan film, amely szívből jövő együttérzést kelt, de amely sok kritikus szerint jobban működött volna dokumentumfilmként, mely formátum talán alkalmasabb arra, hogy közvetlenebbül összpontosítson az érintett kérdésekre. Ehelyett dramatizált filmet látunk, így ezek a témák Wilkerson személyes utazásának részét képezik. Aunjanue Ellis kiegyensúlyozott és karizmatikus teljesítményt nyújt Wilkerson szerepében, aki íróként 2012-ben úgy találta, hogy valami hiányzik az értelmiségi baloldal a Trayvon Martin-gyilkosságra adott válaszából; véleménye szerint a „rasszizmus” általános megítélése és értelmezése nem megy elég messzire vagy mélyre.

Wilkerson annak kutatása során, hogy a nácik hogyan merítettek ihletet az amerikai Jim Crow törvényeiből, (mely a feketék kizsákmányolására irányult) összehasonlító megközelítést dolgozott ki, de egy német (zsidó származású) akadémikus ezt a megközelítést hibásnak, sőt elfogadhatatlannak bélyegezte, mondván, nem vonható párhuzam a fekete rabszolgák halomra gyilkolása és a Holokauszt szisztematikus megsemmisítő gépezete között. Wilkerson Indiában és a dalitok, vagyis az érinthetetlenek küzdelmében találta meg a koncepcionális áttörést. Az Origin egy erős és céltudatos film, mely véleményem szerint ugyan néhol a moralizálás és a részrehajlás mellékvágányára téved itt-ott, valamint nem mentes a hollywoodi kliséktől sem, mindezzel együtt távol van a mainstream sablonoktól, a maga nemében erőteljes, és fontos alkotás.

Hátralévő életem első napja (Il primo giorno della mia vita)

A kiváló olasz film, mely Paolo Genovese rendező munkája, kezdetben New Yorkban játszódott volna, nemzetközi szereplőgárdával, mielőtt a Covid világjárvány felborította volna ezeket a terveket. A film a rendező által írt, azonos című könyv alapján készült, és a perspektívaváltás a központi témája. A római rendező műve, négy különböző korú és tapasztalatú szereplő körül forog, akiket egyesít a vágy, hogy véget vessenek az életüknek. Arianna (Margherita Buy) egy rendőrnő, aki elviselhetetlen gyászban él; Napóleone (Valerio Mastandrea) egy professzionális motivációs tréner, aki már nem tudja önmagát sem motiválni; Emilia (Sara Serraiocco) tornász, aki egy baleset következtében tolószékbe került; Daniele (a 12 éves Gabriele Cristini) túlsúlyos és zaklatott. Toni Servillo, mint egy titokzatos névtelen szereplő, mindannyiukat bepakolja régi autójába azon az éjszakán, amikor a szakadó esőben úgy döntenek, hogy véget vetnek az életüknek („Mindig félig telinek láttam a poharat, amíg Isten bele nem pislogott.” összegzi Arianna). A férfi egy hetet ajánl fel nekik, hogy adjanak maguknak egy második esélyt, újra beleszeressenek az életbe és megmentsék magukat. Ez a képlékeny helyzet egyfajta bizonytalanság, amelyben a négy főszereplő megfigyelheti, milyen lenne a világ nélkülük, és mindenekelőtt egy kis bepillantást is nyernek a jövőjükbe, ha úgy döntenek, hogy viszszatérnek az életbe.

Ez a négy sétáló “halott” napról napra felváltva szembesül traumáival, mely traumák arra ösztönzik őket, hogy relativizálják fájdalmukat, és újra ízleljék az életet (a szó valódi értelmében, mivel kezdetben megfosztják őket érzékszerveiktől is, amelyeket aztán fokozatosan visszaszereznek). A kezdetben egymás iránti bizalmatlanságukat követően a négy öngyilkosjelölt együtt újra érezni kezd, és új kapcsolatokat létesít egymással, de nem mindegyikük lesz képes megfordítani döntéseit, és újból kiemelkedni önnön sötétségéből.

Sanctuary (Szentély)

Egy ügyes BDSM-gyakorló tudja, hogyan keltheti a veszély illúzióját egy szigorúan ellenőrzött szituációban. Egy hasonló technika táplálja a Sanctuary-t, egy kétszereplős kamaradrámát, mely egy szállodai szobában játszódik egyetlen éjszaka alatt. A legjobb pillanatokban ezek a megkötések ironikus módon teret adnak a filmnek és sztárjainak a kibontakozásra – ahogyan a szereplők között előre megbeszélt forgatókönyvek is megadják nekik azt a struktúrát, amelyre szükségük van ahhoz, hogy érzelmeik áradni tudjanak.

Margaret Qualley és Christopher Abbott a főszereplők, Rebecca és Hal, egy profi domina, és visszajáró ügyfele. A történet kezdetén találkoznak a szokásos szeánszaik egyikén: Rebecca szőke parókában és öltönyben lép be Hal szállodai lakosztályának ajtaján, és üzleti tárgyalásba kezd, amely hamarosan Hal szexuális előéletével kapcsolatos kérdésekké fajul. Mielőtt észbe kapnánk, Hal meztelenül fekszik a hotel fürdőszobájának padlóján, és a WC mögött súrol egy fogkefével, miközben Rebecca verbálisan megalázza őt.

Spontán fordulatnak tűnik, amelyet azonban valódi hatalmi harc táplál. Aztán megtudjuk, hogy a „going off script” (azaz a leírtaktól való eltérés) is valójában bele volt írva Hal forgatókönyvébe a jelenethez. Ez a felvétel a kulcs az egész film feloldásához: Ha amit most láttunk, az kitalált, akkor az alábbiak közül mennyi az „igazi”?

A Sanctuary szereposztása a helyén van. Abbott, aki 2018-ban egy másik szado-mazo vígjátékban, amely egy szállodai szobában játszódott, és amely a Piercing címet viselte viccesen, olyan szánalmas kölyökkutya-arcot vág, amilyet azóta sem láthattunk mástól. Qualley pedig, aki a „Volt egyszer egy Hollywood” című filmben szereplő karakterének viharos energiáját hozza itt is, hideg, de sebzett hangulatot áraszt, ami elhiteti veled, hogy valóban megteheti mindazt zökkenőmentesen, amit mond, ha Hal ígéretének megfelelően felbontja a „megállapodásukat”.

A karakterek valódi motivációi csak a Sanctuary utolsó pillanataiban derülnek ki, és a film egészen addig nem kattan a helyére, amíg ez meg nem történik.

A Szentély olyan film, amelyet a dialógusok és a teljesítmény működtet. Az író Micah Bloomberg forgatókönyve zseniálisan építi be a film témáit a szerkezetébe, Qualley és Abbott – de különösen Qualley – játékosan végig az orránál fogva vezeti a közönséget. (Rebecca látszólagos színészi tehetsége egy másik bonyolító tényező a film realitásérzékében vagy annak hiányában.) Ennek ellenére vannak olyan esetek, amikor úgy tűnik, mindenki félrevezetéssel tölti ki az időt, amíg végül ki nem derül a trükk.

Ariel Marx partitúrája harmonikusan passzol a filmhez, hiszen jazzes, improvizatív ütemei tovább destabilizálják az amúgy is ingatag szituációt.

Jazz, improvizáció, domina, aki „elveszíti a türelmét” egy rakoncátlan kliensével szemben – minden elem azt a benyomást kelti, hogy az “előadó” egyszerűen azt csinálja, ami magától jön, pedig valójában rengeteg tudatos edzés és hatalmas kontroll áll a tetteik mögött. Mit gondol valójában Rebecca Halról, és mit gondol Hal valójában Rebeccáról? A film csattanója, és az addig vezető út is pezsdítően szórakoztató, amellett, hogy mély kérdéseket feszeget, tehát messze túlmutat egy romcom határain.

Egy egész élet (Ein ganzes Leben)

Ahogy a címe is sugallja, az Egy egész élet egy egyszerű ember élettörténetét meséli el a 20. század Ausztriájában. Andreas hányattatott sorsú kisfiúként érkezik nevelőszülőkhöz, ahol számos további megpróbáltatás vár rá, ha nagyritkán szeretetet is kap valakitől, általában az élet benyújtja a számlát, mindezek ellenére mindvégig, az utolsó pillanatig megőrzi emberségét, nem válik hasonlóvá azokhoz, akik életét nehezebbé tették.

A film alapjául szolgáló, először 2014-ben megjelent könyvet 40 nyelvre fordították le, és több kritika is az „évszázad regényeként” minősítette. A német nyelvű országokban több mint 1,6 millió példány kelt el belőle.

John Williams, a New York Times munkatársa szerint a könyv „az egyike azoknak a lecsupaszított, minden embernek szóló történeteknek, amelyek átláthatóan, öntudatosan valójában sokkal többről szólnak, mint elsőre látszik: a modern világ elhatárolódottságáról, a szerelem és a szívfájdalom egyetemes természetéről, az áthaladás (halál) gyorsaságáról. Tehát magáról az életről.“

A filmet 40 nap alatt forgatták az osztrák és bajor Alpokban.

A történet metafora arról, hogy mi számít az életben, és tükör önmagunk számára egy nyugtalan és versengő világban. Ulrich Limmer rendező hozzátette: „Ez egy élettörténet, amely kérdéseket vet fel és elgondolkodtat, hogyan tekintsünk vissza az életünkre, ha eljön az ideje.”

Tim Oberwelland producer így nyilatkozott: „Biztosak vagyunk abban, hogy a nemzetközi közönség egy érzelmileg vonzó, univerzális történetet kap ezzel a filmmel, mely egy egyszerű ember életéről szól, és az Alpok 20. századi látványos tájain játszódik.”

Steinbichler így nyilatkozott az Andreas szerepét játszó Stefan Gorskiról: „Stefannal megtaláltuk a tökéletes főszereplőt és a “szívet” a filmhez. Egyértelmű volt számunkra, hogy olyan új arcot kell találnunk, amely képes megtestesíteni Andreas karakterének testiségét és érzékenységét.”

Jakob és Dieter Pochlatko, az Epo-Film producerei így nyilatkoztak: „Andreas története alázatával, erejével és egyetemességével ragadott meg minket a kihívásokkal teli forgatási munkálatok során, és büszkeséggel tölt el bennünket, hogy láthatjuk, amint a világirodalom eme gyönyörű darabja most megelevenedhet a filmvásznon.”

Személy szerint hozzám az összes felsorolt film közül ez utóbbi áll a legközelebb. Mélységesen emberi, megrázó, de katartikus és pozitív végkicsengésű, örökérvényű üzenetet hordozó olyan kaliberű filmalkotás, amit csak a legnagyobb örök klasszikusokkal lehet egy lapon emlegetni.