Eleven

Kovács Katalin

Eleven

A szemem sarkából, érdektelenséget színlelve figyelem, hogy a lazán odavetett mondatomra miként reagál. Egy pillanatnyi döbbent csend után a szétolvadt eperfagyi utolsó cseppjeit hangos nyerítés közepette prüszköli szét asztalunk fél méteres körzetében. Ha valamiféle vírus lenne, már megfertőzte volna az egész vendégsereget, a felkapott Balaton-parti cukrászda mindig tömve van így délután öt óra tájt.

– Nem ér röhögni! A legjobb barátnőm vagy, kitől kérdezzem, ha nem tőled?

– Hogy kezdődhet-e szexjelenettel az új könyved? Hát hallod, eléggé fura lettél az utóbbi időben. Mintha egy egészen más világban élnél!

– Nem bírom az unalmas sztorikat, ismersz! Amikor megpróbálok normális lenni, annak mindig beláthatatlan következményei vannak!

– És? Miről lenne szó? Szexi csaj tűsarkúban ráveti magát a főnökére? – veti oda próbaképpen.

– Ah, ne légy már ilyen sablonos! Én ettől több izgalomra vágyom! Nem az előbb mondtad, hogy én egy különc vagyok? Pont ilyen lenne a történet is. Mint én. Meg a fantáziám.

A helyzet komolytalanságára tekintettel színpadi jelenetet rögtönöz: kéjes nyelvmozdulatokkal tisztára nyalja a kanalat, majd érzéki vontatottsággal a kehely mellé helyezi. A spontán műalkotást eltolja magától, közben végig a szemembe néz. Készen áll.

– Mesélj, figyelek!

Neki talán fel sem tűnik, de az én érzékszerveim ki vannak hegyezve az ilyesmire. Az alapzaj megmarad, csészék koccannak az alátéthez, sisteregve köpi a tejhabot a kávégép. Tovább folytatódnak a látszólagos beszélgetések, talán egy párhuzamos életsíkra tevődnek át, ám minden porcikámban érzem, hogy a szomszédos asztaloknál ülők figyelme rám szegeződik. Itt mellettünk jobbra, fiatal fiú egy vörös vadmacskával. Amott szembe, egy szomorkás középkorú férfi, aki az előbb már indulni készült, ám mégis marad. Mögöttünk negyvenes csacsogó női négyes. S a tisztes őszes halánték a ristrettójával a sarokban. Az én titkos közönségem tagjai.

Halkabbra fogom a mondandómat. Ficeregnek, forgolódnak, hallom, ahogy közelebb húzzák a székeiket. Fülelnek. A friss, ropogós párocska, aki épp most libeg be, egyenesen a sűrűjébe csöppen.

–Természet lágy öle, szikrázó napsütés, meg mohával borított szikla - én így képzelem.

– Ne már! Ez egy akkora ökörség! Azt hittem, ennél eredetibb ötlettel rukkolsz elő!

– Csak vicceltem! Egy erdőben ráérősen bóklászni, majd egy sziklának dőlve egymásba feledkezni valóban lapos történet, még akkor is, ha álmaid pasijával történik.

– A szabad levegőn szeretkezés gondolata tetszik! Főleg, hogy meg is láthatnak közbe!

– Nappal csinálnád? Az valóban közkedvelt, épp ezért olyan unalmas. Most hunyd le a szemed!

Sötét az éjszaka, az orrodig se látsz, még a hold sem világít. Meg szeretne lepni valamivel. Nem árulja el, hová visz, de igazából mindegy, mert te vakon megbízol benne. Szorosan fogja a kezed, hogy el ne ess a megvilágítatlan területen, erős karjaival könnyedén átemel a kerítésen. Már sejted, merre jártok, lábad szárát selymesen simítják a szirmok, minden egyes lépésednél lábon csókolnak. Finoman húz magával, akár egy örvény, be egyenesen a kőröshegyi tulipántenger közepébe. A felhők mögül éppen akkor bukkannak elő a csillagok, amikor megáll, hogy a puha plédet a földre terítve megágyazzon a sorok között. Megoldja a ruhád szalagját vállaidon, s az halk surranással esik a földre. A föld kemény, érintése lágy. Hűvös van, de benned tűz lobog. Sietnél, kapkodva vonod magadhoz, piszkos dolgokat ejtesz ki hangosan, hebegve. Ő csendesen mosolyog. Ssss. Bársonyos csókot lehel szemeidre, és egy-egy szirommal borítja azt. Homlokod következik, hajad tövének pihéi, fürtjeid, mind-mind betakarja, esőként hullik reád a virág-világ gyönyörűsége.

– Mikor ér a mellbimbómhoz? – ezt nem suttogva kérdi, ahogy én mesélek, hanem jól hallhatóan, mindenféle szégyenérzet nélkül.

Súlya támad a csendnek, még a forró nyári szél is eláll egy pillanatra. Várakozás van. Vágyakozás. A felfokozott létállapot megnyilvánulást követel magának. Itt és most. Nyilvánosan ez nem lehetséges. Vadul, zabolátlanul, árad a gondolat, ömlik a képzelet, átcsap egyfajta ösztönszerűségbe. Én hallom a zakatolást, az izgatottságot, némán követelik a folytatást. De azt nem én adom meg, bent, a fejekben folytatódik a történet. Egyénileg. Ez az én örökségem. Az eleven képzeletem. Szeretem megosztani másokkal. Hogy miért? Mert mindig következménye van.

– Nem is értem, mért nincs neked pasid! – bukik ki belőle őszintén – nem unatkoznátok egy percig sem!

– Naná, hogy nem! Nem hagynám! Az élet nem más, mint kellemes időtöltés két orgazmus között! Ezt már én is jó hangosan mondom, úgy nevetünk, hogy alig bírjuk abbahagyni. A pincér gyanúsan méreget bennünket, és rosszallóan vonja össze szemöldökét. Vannak, akikre nem hat a varázslat. Azoknak kényelmes a megszokott, szerethető a rossz, és különben is, mit képzelek én.

Azt, hogy létezel. Hogy aznap éjjel tényleg ott vagyunk a tulipánerdő közepén, te énrám borulsz, fölénk pedig a csillagos ég, a virágok szirmai elválnak száruktól, felemelkednek, fel a magasba, lebegnek, boldogan, kergetőzve, majd sziromesőként hullanak alá minket, s mindent betakarva.

Hogy mások mit képzeltek, nem tudom.

De a rákövetkező nap reggelén a Kőröshegyi gazda döbbenten állt a tulipános kapujában, s nem értette, hogyan történhetett, hogy egyetlen éjjel alatt az összes odalett. Oda mind, csak a szárak álltak peckesen. Értetlenül lépdelt a sziromszőnyegen.