Chandler Bing hagyatéka 3. rész

Gyurkovics Eszter

Chandler Bing hagyatéka 3. rész

Egy per és egy díj

Egy sorozatot nemcsak az alapján lehet megítélni, hogy mennyire hagy nyomot a közéletben (mint ahogyan eddig tettük)), hanem az alapján is, hogy milyen mértékben mozgatja meg a felsőbb szerveket. A Jóbarátok lassan, nagyon lassan kavarta a port, mivel jó későn ismerték csak el hivatalosan is a jelentőségét, és a vele kapcsolatos per is elég sokáig elhúzódott. De hogy is szól a mondás a vízről meg a lassú partról? A Jóbarátok aranyat mosott, méghozzá a következőképpen:

Egy kései Emmy-díj

Ha az ember azt olvassa, vagy eleve tudja, hogy a Jóbarátok 1994 és 2004 között futott New Yorkban, óhatatlanul is eszébe jut egy nagyon szomorú dátum: 2001. szeptember 11. Ilyenkor már javában zajlott a 8. évad első pár epizódjának a forgatása. A 3. részt szerkesztgették, amiben Chandler és Monica nászútra megy repülővel, és az eredeti történet szerint Chandler nem állja meg, hogy ne poénkodjon azzal a figyelmeztetéssel, miszerint a reptéren tilos bombákkal viccelődni, Monica meg nem jut át a fémdetektoron, mert minden egyes próbálkozás után találnak nála valami ártatlan kütyüt. Ekkor futott be a New York-i terrortámadás híre a stúdióba. Aznapra befejezték a munkálatokat, és másnap senki sem ment be dolgozni.

Nemcsak az egész jelenet helyénvalósága kérdőjeleződött meg, hanem a sorozaté is, hiszen az pont a megtámadott metropoliszban játszódott. Hogyan reagáljanak erre az írók? Reagáljanak egyáltalán? Mi módon lehet folytatni egy vicces sorozatot úgy, amelynek helyszínén háromezer ember halt meg, a hat főszereplő meg ugyanott vidáman cseveg és kávézgat?

Az írógárda úgy döntött, hogy csak minimálisan és óvatosan teszik tiszteletüket a tragédia előtt. A producerek eltávolították a vágóképek közül a World Trade Center képét, és Joey-t a 13. epizódban FDNY pólóba öltöztették (mert erre a forgatásra meghívtak száz, a mentésben részt vett tűzoltót), de egyéb módon nem utaltak a katasztrófára. Az írógárda úgy érezte, hogy egy ilyen mértékű tragédia említése nem fér bele egy vígjátéksorozat kereteibe. Ez mind a Jóbarátok szellemiségének, mind az időtlenség alapkoncepciójának, mind a barátokat körülvevő buboréknak ellentmondana. Bright, Crane és Kauffman belátták, ez nem az ő, illetve a Jóbarátok dolga, hogy foglalkozzon ezzel a szomorú eseménnyel.

De nem is tehettek úgy, mintha semmi sem történt volna, ezért teljesen át kellett írni a reptéri jelenetet, lehetőleg úgy, hogy díszletet ne kelljen cserélni. Így vált Monica és Chandler nászútja valóságos versengéssé egy másik házaspárral, akik elhappolják előlük a nászutas kedvezményeket (lakosztály, extra szolgáltatások a hotelben). Nem ez a legjobban sikerült rész, és nem is a legviccesebb, de az október 11-én adásba kerülő epizódból ilyen rövid időn belül nem tudtak többet kihozni. Ez volt az első és egyetlen eset, amikor nem azért kellett átvariálni egy történetet, mert nem nevettette meg a közönséget eléggé, vagy mert a színpadon már nem működött az egész. A történet tökéletesre sikerült, éppen csak a világ fordult egy nagyot.

A szörnyűségek közepette folytatódott a sorozat, bár nem nyom nélkül. A forgatások helyszínén fémdetektorokat állítottak fel, és egy ideig az élőközönséget statisztákkal és stábos munkatársakkal helyettesítették. De a karakterek nem beszéltek a terrortámadásról, nem utaltak a félelemre és a megváltozott közhangulatra. A valóság ilyen jellegű beszivárgása a sorozatba a Jóbarátok alapötletével ellentétes hatást eredményezett volna, hiszen a buborék továbbra is megvédte a szereplőket a külső eseményektől.

Szakmai berkekben elég ellentétes hatást szült ez a struccpolitika, a nézők viszont pozitívan értékelték az írók elszántságát. Olyannyira, hogy a nyolcadik évad nézettsége megdöntötte a második évadét, ami addig a legnépszerűbbnek számított, így a sorozat életében először első nézettségi helyen végzett a 2001-2002 között leforgatott évad.

Míg a hasonló korban járó sorozatok lassan a végüket járták, a Jóbarátoknak ez a váratlan siker újabb lendületet adott, és a díjazó bizottságok szemét is felnyitotta. A sorozat indulása óta ugyanis csak Lisa Kudrow nyert díjat 1998-ban, és rajta kívül csupán Jennifer Aniston és David Schwimmer volt jelölve, a többiek még eddig sem jutottak. Sovány vigasz, hogy a legjobb mellékszereplőnek járó díjat egyszer Bruce Willis, egyszer meg Christina Applegate nyerte el, és Michael Lembeck kapott rendezői díjat „A szuperkupa után” című epizódért, de a fődíj valahogy mindig elmaradt. Egészen 2002-ig, amikor is végre megkapta a Jóbarátok a méltó elismerést, vagyis a legjobb vígjátékért szóló Emmy-díjat, Anistont meg a legjobb vígjátékszínésznőnek tüntették ki.

A díj csak részben szólt a nyolcadik évadnak. De annak megérdemelten, hiszen felismerték, hogy a tragédia után az amerikai közönség mennyire ki volt éhezve a vigasztalásra, és kedvenc sorozatuktól ezt meg is kapták. Ezen kívül azt jósolták a szakmabeliek, hogy a terrortámadás az iróniát és a szatírát is halálra ítélte, ami után csak komoly alkotások jelenhetnek meg, de a Jóbarátok a könnyedségével ezt az elméletet is felülírta. A sorozat a viccelődésével, a szívügyi témákkal és a már-már szirupos problémamentességével a tragédia előtti ép világ hangulatát mentette át egy olyanba, ahol az embereknek éppen erre a könnyedségre volt szüksége.

Az Emmy ugyanakkor ráirányította a figyelmet arra, hogy mekkora nagy teljesítmény van a Jóbarátok mögött. Ez egy életre szóló elismerés, ami a sorozat fáradhatatlanságát és vonzerejét díjazta. Jól érezte Crane, hogy a sorozat feladata a nehéz időkben az volt, hogy elfeledtesse a nézőkkel a szörnyűségeket.

A Lyle-per

Nemcsak maga a Jóbarátok, mint fogalom, koncepció és életérzés mögött állt hatalmas és állhatatos teljesítmény, azt a 236 epizódot ki is kellett találni, meg is kellett írni. Az írókból, segédírókból és asszisztensekből álló, több tíz embert számláló írói csapat éjszakákat ötletelt végig az írószobában, hogy fenntartsák a vicces színvonalat. Míg mások reggel nyolcra indultak munkába, addig a csapattagok hullafáradtan gurultak haza a második műszak után pihenni egy kicsit. Nem ment ritkaságszámba a tizennyolc órás munkanap sem. Marta Kauffman például az első évadok alatt hazaszaladt lefektetni az akkor még kicsi gyerekeit, majd este kilenc körül rohant vissza az írószobába a többiekhez.

A kreatív alkotói térben oldott, feszültség-és előítéletmentes légkör uralkodott, amit egy véget nem érő kocsmai beszélgetéshez lehetne leginkább hasonlítani. Olyan nem létezett, hogy rossz ötlet vagy túl durva poén. Rengeteg történetszál privát tapasztalatból született, pl. amikor Chandler nem akar felállni a bőrfotelből a Cathy-vel való szakítása után – a stáb egyik női tagja pont így viselkedett hasonló helyzetben, egy egész hétvégét töltött a kanapén. Az első évad befejező részét Rossal, Rachellel, a brossal és July-val pedig egy Jane Austen-rajongó ihlette, aki azt vetette fel, hogy kedvenc regényírója így fejezné be az évadot.

Nemcsak az alkotóknak volt hatalmas szerepe a történet megtervezésében, hanem az íróasszisztenseknek is, akik az összes ötletet legépelték. Egy percre sem lankadhatott a figyelmük, nem veszthették el a fonalat, mert értékes elszólásokat és ötletfoszlányokat hagyhattak ki, amikhez akár órákkal vagy hetekkel később is vissza lehetett nyúlni.

Hatalmas koncentrációt igényelt ez a munka, ugyanakkor innen egyenes út vezetett az írói karrierig. Az asszisztenst gyakornokként kezelték, ő is tehetett javaslatokat, de nem túl sokat, nem kanyaríthatta el a fő történetszálat. Ez a kiképzőtáborozásra hasonlító állás ezért volt egyszerre átok és áldás.

Erre a posztra vettek fel a hatodik évadra egy huszonhat éves afroamerikai nőt, Amaani Lyle-t. Már az állásinterjún figyelmeztették őt, hogy az állás nem mimózáknak való, mert az írószobában percenként repkednek az obszcén, burkolt vagy éppen nem burkolt szexuális tartalmú poénok, és hogy a zavarba jövés kizökkentheti az alkotókat a kreatív folyamatból. Továbbá arra is felhívták a figyelmét, hogy a nyers, durva stílus része a forgatókönyv megszületésének.

Lyle mindezek tudatában fogadta el az állást, de már hetekkel utána érezte, mennyire kimerítik őt a poénkodások lelkileg. Ő úgy látta, hogy a fáradságtól frusztrált férfi alkotók este tízkor lendülnek bele csak igazán az alkotásba, amely szerinte hangos veszekedésekben és övön aluli, sértő, altesti poénokban öltött testet. Továbbá Lyle őket okolta a hajnalig elhúzódó munkanapok (-éjjelek) miatt is. Hiába figyelmeztették az elején, az asszisztens úgy érezte, hogy a hangulatot egy felelőtlen és éretlen gondolkodásból fakadó, bántó humor kezdi el uralni.

Később a stábtagok eskü alatt vonták kétségbe Lyle beszámolóját, szándékos félreértelmezésnek és hazugságnak könyvelték el. A humor forrásának a felfedezése ugyanis nem egy emberhez köthető, rengeteg beszólás és közjáték kell ahhoz, hogy valami használható szülessen a sorozatba.

Lyle kezdetben nem panaszkodott, sőt még színészeket is beajánlott. Az írókkal is jó kapcsolatot ápolt, az egyetlen kritika azzal kapcsolatban érte, hogy túl sok mindent gépelt le. Annál jobban meglepődött, amikor az egyik producer behívatta, és a lassúságára panaszkodott, meg arra, hogy beszólásaival túlságosan előreviszi a történetet. Az a kritika is érte, hogy túl gyakran néz le a képernyőre. Lyle azzal védekezett, hogy csak így tud kitörölni egy-egy sort, amikor ezt kérik tőle. De hiába. A többszöri figyelmeztetések ellenére továbbra is kritizálták a munkáját, végül négy hónap után, egy másik asszisztenssel együtt kirúgták.

Lyle az egyetlen női feletteséhez, Kauffmanhoz fordult tanácsért és válaszokért, de ő sem segített neki. Az asszisztensnek nagyon rosszul esett ez a stílus, ahogy bántak vele, és hogy még Kauffman sem állt ki mellette.

Bár továbbra sem értette, miért bocsájtották el, próbálta túltenni magát rajta. Ahogy hónapokkal később egy barátjának elmesélte a sztorit, akinek az anyja történetesen jogi tanácsadó, azt javasolták neki, keressen egy ügyvédet, mert a beszámolója alapján ellenséges munkahelyi környezet áldozata lett. Így Lyle pert indított egykori munkáltatói ellen. Nem kifejezetten szexuális zaklatásért, inkább olyasmit állított, hogy az írószobai beszélgetések túlléptek egy bizonyos határt. Ám keresetét hamar elutasították, és Lyle belátta, hogy ilyen „ajánlólevéllel” végképp búcsút mondhat szórakoztatóipari karrierjének. Ám álmait – írni és utazni – nem adta fel, ezért elvégezte az iskoláit, belépett a hadseregbe, és katonai magazinok szerkesztőségében dolgozott tovább.

Meglepődve olvasta az egyik régebbi, újságírós kollégájának a hozzá címzett e-mailjét, amiben gratulált Lyle-nak a CNN-en megjelent cikkéhez. A nő nem értette, miért érdekli a CNN-t az ő haditudósítós munkája.

Kiderült, hogy a fellebbviteli bíróság felülvizsgálta az akkor már négy évvel korábban leadott pert, és ugyan faji és nemi megkülönböztetésben nem, a szexuális zaklatás ügyében viszont jogosnak találták Lyle érvelését. Bár Lyle-t továbbra is az zavarta jobban, ahogyan kirúgták, mint az írószoba humora, azt igenis nehezményezte, hogy a Jóbarátok miatt siklott félre a vágyott írói karrierje.

A Warner Bros. a védelme érdekében előásott egy gépelési tesztet, amivel bebizonyították, hogy Lyle lassú volt, és a munkahelyi számítógépe alapján Lyle antiszemita oldalakat keresett fel. Néhány újságíró egyenesen azt állította, hogy Lyle bandatag volt, és drogot árult. Vagyis az egész pereskedés kezdett egy képzeletbeli afroamerikai nő sztereotípiájáról szólni.

A gyűlölködők kinyomozták Lyle címét, szitkozódó tartalmú leveleket küldtek neki, amelyekben prűdnek, „humortalan picsának”, „fapinának” nevezték, vagy lenégerezték.

A védelem azzal érvelt, hogy a televíziós írás őszinte, szókimondó beszédet követel, ami szinte elvárt egy hollywoodi produkcióban, és az ebbe történő beleavatkozás gátolja a kreativitást. Ugyanakkor elismerte, hogy bizonyos szexuális tartalmú beszélgetések elhangzottak, de a Lyle által idézetteket tagadta. Úgy értelmezték, hogy Lyle a heves vígjátékírói ötleteléseket félreértette és magára vette, ugyanis rajta kívül ez a kreatív flow senki számára sem teremtett ellenséges munkakörnyezetet. A vádlottak még ismert tévés személyiségeket is maguk mögé sorakoztattak, akik kifejtették, hogy az írói szobában elhangzott durva beszédmód a kreatív alkotás része, és hogy sok finomításon kell keresztülmennie ahhoz, hogy tévében is elhangozhasson.

Mind Lyle ellen fordultak, és a Kaliforniai Legfelsőbb Bíróság is végül elutasította a keresetet. Belátta a vulgáris nyelv használatát, de hozzátette, ez nem elég ok a munkahely beperléséhez. Elvégre senki sem volt konkrét célpontja a viccelődéseknek, és már a sorozat készítésénél megfogalmazódott az igény a szókimondásra és a szexuális szabadságra, hiszen a szerződésben is a fiatalos, lendületes szavak álltak.

A Jóbarátok ugyan sikeresen megvédte magát, de egy vitából elvi kérdést formált. Ha az írói szabadság keretében engedélyezve van a nyers beszéd, akkor a Hollywoodban vezető pozícióban dolgozó férfiak gyakorlatilag azt csinálnak és mondanak, amit akarnak.

Ezúttal az álomgyár alkalmazott struccpolitikát, és semmin nem volt hajlandó változtatni. Úgy vélte, hogy a Hollywoodban dolgozó nőknek kell alkalmazkodniuk a rendszerhez, és nem fordítva. Az azóta eltelt másfél évtized viszont mintha pont csavart volna ezen a gondolkodásmódon még egyet, és a nők munkahelyi panaszait elkezdték komolyan venni. 2017-ben, a szexuális zaklatásairól ismert Donald Trump elnökké választásakor meg egyre több nő ismerte el a #MeToo mozgalom keretein belül, hogy munkahelyi abúzus áldozata lett.

A Lyle-per hosszútávú hatásának így két oldala lett. Az egyik oldal az, hogy a jogi egyetemek a per kapcsán tanítják az írói szabadság teljes védelmét, és hogy Hollywood egy veszélyes ütőkártyát adott a magas pozícióban dolgozó férfiak kezébe, hiszen innentől kezdve minden viselkedésre és tettre ráfoghatták, hogy a „kreativitáshoz szükséges szabadság” érdekében tették azt, amit tettek.

A másik oldalon meg előbukkantak azok a jogi szervezetek, akik kiállnak a nők mellett, akik láthatóvá teszik őket, és akik igyekeznek érzékenyíteni az összes férfit erre a problémára, nem csak a Hollywoodban dolgozókat. Az Írók Céhe is kénytelen volt reagálni a sorozatosan felszínre bukkanó ügyek kapcsán, az alábbi paragrafussal: (ez a fajta viselkedés) „nem megengedő abban az esetben, ha az ilyesfajta beszéd egy adott személyre irányul, sőt, elismeri, hogy a kifogásolható beszédmód bizonyos körülmények között elég lehet ahhoz, hogy ártalmas munkahelyi környezetet teremtsen.” (Austerlitz, 325-326)

Sosem derült ki, hogy a Lyle-perben elhangzott vádak igazak voltak-e. Sosem derül ki, milyen fényes karriert futhatott volna be Amaani Lyle Hollywoodban. Sosem derül ki, hány nőnek tört össze az álma és az élete amiatt a bizonyos ütőkártya miatt, de az még kiderülhet, mennyi nő futhat be fényes karriert egy zaklatásoktól mentes világban. Sajnos még mindig a férfiak kezében van a több hatalom, de legalább elindult egy olyan folyamat, ami az eddig láthatatlan szereplőket, a nőket észreveteti, és támogatja.

Ebből is látszik, hogy a Jóbarátok csupán egy látszólag könnyed sorozat, és hogy több munka van mögötte, mint pár rész megnézése után gondolnánk. Az egyéb, áldásos vagy épp káros, de mindenképpen hosszú távú hatásait a következő cikkben morzsázgatjuk. Addig inkább morzsolgassuk a popcornt, és ennek a fényében nézzünk meg pár epizódot, még ha nem is a nyolcadik évadból.