NEM TUDHATOD

Kovács Katalin

NEM TUDHATOD

A békességet szeretem, azt a fajta harmóniát, amikor séta közben - csak úgy - egymásra mosolyognak az emberek. A könnyedséget, a jókedvet, az egymásra hangolt beszélgetéseket. A tiszta, vargabetű-mentes kommunikációt, mibe nem keveredik felhang és semmiféle hátsó-szándékú sallang. Az olyan közeget, ahol az emberek mindig maguknál tartanak egy adag empátiát, és szükség esetén nem félnek használni azt.

Olyan könnyű odamondani, igaz? A szavakat szánkból szabadon engedni, s hagyni, hogy helyettünk szúrjanak.

Mostanság se nyugalom, se könnyedség, oda az idill. Pattanásig feszült körülöttünk minden, szabadon garázdálkodnak az indulatok, és még csak halvány igyekezetet sem látok arra, hogy bárki próbálná megfékezni azt, - oltás helyett inkább rakják a tüzet. Valami olyan szabadult el az emberi lelkek legeldugottabb és hét lakat alatt őrzött titkos fiókjából, ami bizonyára már ott forrong egy ideje. Pakolgatunk ebbe mindenfélét igen szorgalmasan, nyomjuk a mélyére sértettségünket, szégyeneinket, ide csomagoljuk mindazt, mi bennünk gonosz, s ami jól megfér az önbecsülés hiánya, a korlátolt gondolkodás és a címkék sokasága mellett. Aztán a megtelt tábla felvillanásával egyidejűleg robban a tűzijáték, borul a fiók tartalma kifelé – a másikra.

Soha ennyi rosszindulattal, bántó szándékkal és ítélkezéssel nem találkoztam, mint az elmúlt közel egy év alatt. Hová tűnt a Világ jobbik énje? Vagy nem tűnt el, csak elfordult, mert haragszik, és most kénytelenek vagyunk beérni a rosszabbik oldalával? Hát én biztos nem…

Hiányzik a meghitt tér, s e tér békéje, ahonnan táplálkozom, töltekezem, aminek minősége megadja napjaim teljességét. Mi van helyette? Utánam kapó, csattogó fogak, sötét fellegek és borzongás. Nem az a jóleső fajta.

Olyan könnyű odamondani, igaz? A szavakat szánkból szabadon engedni, s hagyni, hogy helyettünk szúrjanak. Néha egyetlen egy is elég ahhoz, hogy letarolja a másik lélekmezejét, mélyen felszántva és sóval behintve azt. Bele sem gondol az ilyen, mennyi kárt okoz.

S milyen könnyű villanásnyi idő alatt, ismeretlenül véleményt formálni, nem várva be ama lassú, de gyönyörűséges folyamatot, melynek során az ember (a másik) tettei nyomán fedi fel valódi önmagát. Könnyebb, mint időt adni, nyíltságot, őszinteséget tálcán kínálva toleranciát tanúsítani. Drága dolgok ezek kérem, nem lehet csak úgy két kézzel szórni őket! Mit képzel ez! Másokkal foglalkozni elterelő hadművelet – önmagunkról. Mindaddig, míg mások életét vesézzük, biztosak lehetünk abban, hogy adott körben (értve a kör alatt az abban résztvevő embereket adott helyen adott időben) mi nem kerülünk fel arra a bizonyos boncasztalra. Biztonsági játék ez a javából.

S milyen könnyű villanásnyi idő alatt, ismeretlenül véleményt formálni, nem várva be ama lassú, de gyönyörűséges folyamatot, melynek során az ember (a másik) tettei nyomán fedi fel valódi önmagát.

Pedig tudhatnák. De nem tudják, és nem is érdekli őket. Egyszerűen nem értik ki miért, és miért úgy cselekszik, hisz nem várják meg, hogy a kirakós összeálljon a hiányzó információ-darabkákból. A sajátos szemszögből legyártott kezdetleges sztorit azonmód menedzselni is kezdik, s ehhez a létező legjobb marketing eszközt vetik be: a pletykát.

Főhősünk életének mozija kezd kibontakozni, kezdetét veszi a (rá)vetítés: kívülálló, sőt, egyenesen kirívó, nem hordozza a falka jegyeit, olyan MÁS, nehogymár… mit meg nem enged magának, mit meg nem engednek neki… pfff…felháborító. Gyűrűzik tova a cselekmény megállíthatatlanul a jól ismert, többszörös rendezői Oscart kivívott „ha van rajta sapka azért, ha nincs azért„ - szál mentén. A történet egyre durvább, harsányabb, végtére is cirkusz kell a népnek, hát megkapják. A forgatókönyv-írók ontják magukból a rosszindulatot, persze közben mossák kezeiket, csak azt nem veszik észre, hogy igazából ők fürdenek a mocsokban. A sajátjukéban. Amit csinálnak, nem más, mint verbális zaklatás.

- Hogyan lehet ezt elviselni? Ne viseld!

- De hiszen ez fáj! Ha hagyod…

- Fogalmuk sincs! Nincs… Az egész nem rólad szól.

Ez egy maroknyi „színjátszó” kör, melynek tagjai életük vélt vagy valós hibáit és azok okozóit minduntalan körön kívül vélik felfedezni, és a fent részletezett rendezési folyamatban nem találnak semmi kivetni valót, hiszen ők kimondottan jól szórakoznak. Egyetlen egy dolgot nehezményeznek, - azt viszont piszkosul -, mikor ők válnak egy konkurens filmgyártó cég legújabb kasszasikerének főszereplőjévé.

„Imádom a barátságos embereket - tudod, aki felemeli a kezét, amikor előreengeded a zebránál, akivel összenézel, és egymásra mosolyogtok, aki szól, hogy „leejtettél egy ötöst”, amikor leejtettél egy ötöst -, szóval azokat, akik egy csöppnyi boldogságot árasztanak, mert noha tudják, hogy a mindent átható ellenségeskedés érthető, de tudják azt is, hogy nem kötelező.”

(Anna Maxted)

Folyt köv.! a témában. Mert a pletyka lehet ám jóindulatú is. A következő lapszámban ránézünk a másik oldalára.