KÜZDELEM AZ ÉLETÜNK

Landgraf Arnold

KÜZDELEM AZ ÉLETÜNK

Ismét olyan módon nyúlok egy témához, ami nem az általánosan elfogadott gondolkodásmód mentén közelíti meg a téma egy-egy részletét. Ezért arra kérem Kedves Olvasó, amennyiben úgy dönt, hogy elolvassa ezt a cikket, akkor azt tegye nyitott szívvel és őszinte kíváncsisággal, mert nem biztos, hogy az Ön hitrendszerébe illeszkedő gondolatokat osztok meg. Viszont fontosnak tartom, hogy ilyen módon is beszéljünk és ismerkedjünk ezzel – a véleményem szerint – a társadalmunkat érintő témával.

Tulajdonképpen az egész életünket egy nagy küzdelemnek éljük meg.

A ma emberének sok esetben már a fogantatás is küzdelmes, mert a mostani leendő anyáknak egyre több egészségügyi és lelki kihívással kell megküzdeniük, mire egyáltalán megfogannak. Ezután pedig a természetes születés is küzdelmes, hiszen egy átlag 3,5 kg-os, 50 cm-es csecsemőnek a szülőcsatornán kipréselni magát, az bizony feladat. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a mai anyáknak egy része sem testileg, sem lelkileg, sem mentálisan nincs felkészülve a gyermekáldásra.

Ezek után egy olyan társadalomban növünk fel, ahol azt tanuljuk meg, hogyan feleljünk meg az elvárásoknak és egyfajta megfelelési kényszer irányítja gondolkodásunkat és cselekedeteinket. Elképzeléseink, vágyaink és álmaink legtöbbször köszönőviszonyban sincsenek valódi vágyainkkal és azzal a feladattal, amiért a Földre születtünk. Ez egy szüntelen belső küzdelmet jelent, hiszen folyton elnyomjuk lelkünk jelzéseit, amik érzelmek, érzések és érzetek formájában nyilvánulnak meg testünkön keresztül. Ráadásul, ha bármit el is érünk, azt nem tudjuk értékelni, nem tudunk igazán örülni neki, mert folyton arra figyelünk, hogy mink nincs. Nagyobbat, szebbet, újabbat, drágábbat, modernebbet, jobbat, kényelmesebbet szeretnénk, aminek soha nincs vége. Sőt ezekért még másokkal is küzdünk. Ebben a kettős küzdelemben pedig a nagyobb energiát igénylő küzdelmet nem a másik emberrel vívjuk, hanem saját magunkkal. Mégpedig azért, mert amikor nem a lelkünk szerint cselekszünk, akkor mindig megjelenik bennünk egy ellenállás. Csak már olyan mértékben megtanultuk elnyomni ezt az érzést, hogy észre sem vesszük. Pedig ez az önmagunkkal vívott, tulajdonképpen gigászi küzdelem egy idő után felemészt bennünket és energiáinkat és megjelennek a betegségek. Ugyanis testünknek meg kell osztania a rendelkezésre álló energiákat úgy, hogy az utánpótlás gyakran akadozik, vagy meg sem kapja. A belső ellenállást leküzdve kell végrehajtania a sokszor önsanyargató utasításait az elmének, ami felesleges energiákat emészt fel és a testnek nem marad ereje a regenerálódásra.

Így alakulnak ki a betegségnek nevezett energiahiányos állapotok. Sajnos azonban még ilyenkor sem adjuk meg testünknek a segítséget, hogy gyorsabban össze tudja szedni magát, mert még ekkor is a küzdésre koncentrálunk.

Ha azonban azt a figyelmet és annak energiáját, amit a küzdelemre fordítunk, magunkra irányítjuk, akkor sokkal könnyebb, boldogabb és harmonikusabb lenne az életünk és a világunk. Ekkor ugyanis összhangba, harmóniába kerülünk önmagunkkal és a lelkünk szerint kezdünk el élni és a küzdeni akarás egyszerűen feloldódik bennünk. Ehhez azonban el kell engednünk azokat az embereket, akik nem állnak készen arra, hogy szeressenek minket, vagy hogy elfogadják a szeretetünket. Ez a legnehezebb dolog, amit életünkben meg kell tennünk, és egyben a legfontosabb is. Sőt azokkal az emberekkel sem érdemes kapcsolódnunk, akik nem akarnak megváltozni. Ez viszont nem azt jelenti, hogy tönkretettük a kapcsolatot, hanem annyit jelent, hogy az egyetlen dolog, ami fenntartotta, az az energia, amit csak azért adtunk, hogy megtartsuk. Tudom, hogy a tanult mintáink azt „súgják”, hogy tegyünk meg mindent azért, hogy elnyerjük a másik ember figyelmét és megbecsülését, de ez egy olyan téves, már-már ösztönös cselekvés, ami ellopja az időnket, az energiánkat és az életünket.

A figyelmünk önmagunkra irányítása azt jelenti, hogy elfogadjuk önmagunkat és figyelembe vesszük a saját, belső elvárásainkat is. Még akkor is, ha a környezetünkben élő emberek kirekesztenek, sértegetnek, elfelejtenek vagy figyelmen kívül hagynak bennünket és a személyes igényeinket. Érdemes elgondolkodni azon, hogy egy-egy kapcsolat vajon nemcsak azért működik, mert mi működtetjük és a másik igazából csak (ki)használja ezt a kapcsolatot, mert figyelemhez és így energiához jut.

Az igazság az, hogy nem mindenki való nekünk és mi sem vagyunk valók mindenkinek. Ettől olyan különleges, amikor olyan emberekkel találkozunk, akikkel valódi barátságot tudunk kötni és/vagy kölcsönös szeretettel viszonyulunk egymáshoz.

Azzal a döntéssel, hogy távol tartjuk magunkat az energiarabló emberektől, és élethelyzetektől, megadjuk magunknak azt a figyelmet, megbecsülést, szeretetet, boldogságot és védelmet, amiért eddig küzdöttünk. Ráadásul úgy, hogy többé nem kell érte küzdenünk.

Meg kell tanulnunk, hogy a legértékesebb dolog, amink van az életünkben, az az időnk és az energiánk, amivel mi gazdálkodunk, de mindkettő korlátozott itt a földi létben. Ezért érdemes arra koncentrálni, ami a testi-, lelki-, szellemi fejlődésünket segíti. Ugyanis azok az emberek és dolgok, amiknek időt és energiát adunk, azok fogják meghatározni az életünket és a létezésünket.

Amikor erre rájövünk, akkor kezdjük megérteni, hogy miért szorongunk annyira, amikor olyan emberekkel, tevékenységekkel vagy élethelyzetekben töltjük az időt, amelyek nem szolgálnak bennünket, mert csak elveszik az energiánkat.

Ezek után pedig felismerjük, hogy nem vagyunk felelősek senki megmentéséért vagy azért, hogy meggyőzzük őket, hogy jobbak legyenek. Ez mindenkinek a saját felelőssége. Legyen az közvetlen családtag, barát, szomszéd, főnök vagy kolléga. Nem az a dolgunk, hogy a másik emberért létezzünk, és nekik adjuk az életünket! Viszont, ha összhangban vagyunk önmagunkkal, akkor már tudjuk segíteni azokat, akikhez kölcsönös szeretettel kapcsolódunk.