Szürke foltok, holt terek – a múltad, ami fogva tart

Pető Csilla

Szürke foltok, holt terek – a múltad, ami fogva tart

A legnehezebb és legnagyobb tanítás az életünkben, hogy megtanuljuk lezárni a múltat. Jelen lenni az életünkben, és lépésről-lépésre egy boldog új jövőt építeni. Vajon mi tart a múltban, miért akarsz ahhoz tartozni, ami már megszűnt, elmúlt, ami már nincs?

Órákig pergeted azokat a képeket, amik olyan sokat jelentettek egykor. Az idő mindent megszépít, halványabbá válnak azok az élek, melyek akkor a húsodba hatoltak. Mélyek voltak és fájtak. A sebek már beforrtak, csak a hegek látszanak, már nem érzed őket, de akkor üvöltöttél a fájdalomtól. Az érzéseket őrizgeted, a mosolyokat, amikor azt mondta szeret, amikor még boldog voltál. Azt élnéd, ami évekkel ezelőtt jó volt. Nem akarsz szembenézni azzal, hogy az már nincs, csak volt, valamikor.

Ha az emlékeidben, emlékeidnek élsz, semmit nem értesz abból, ami most történik. Nem veszed észre azokat az értékeket, amik most vannak itt. Magadhoz öleled azt, ami már rég tova reppent.

Tudod, egyszer a múltad is a jelened volt, csak akkor is máshol kerestél éppen valamit, s nem vetted észre, milyen hibákat követsz el, nap mint nap, mert nem tudtál ott lenni, ahol éppen voltál.

Egy nap arra eszmélsz, hogy a jelened, amiben addig éltél már nincs, megszűnt. Abban a pillanatban, amikor ez a felismerés beléd hasít, már pontosan tudod, mit vesztettél. A veszteség lebénít, a fájdalom gúzsba köt, nem mozdulsz. Megáll az idő, a jelen talaja kicsúszik a lábad alól, és a padlón kúszva újra a múltad felé indulsz.

Nem érdekelnek a színek, amik a pillanataidat festik színessé, a szürke foltos holt térben érzed újra otthon magad. Újra az emlékeidet öleled magadhoz, és maradsz ledermedve.

Körbenézel, nem hagyod, hogy tovatűnjön ami volt, nem hagyod, hogy a fény elárassza az életed. Fontos lett, ami volt. Amíg ott volt a birtokodban, semmit sem tettél, természetes volt a jelenléte. Amikor elveszett, értékessé vált.

A halott teredben, az emlékeidbe burkolózva magadat is eltemeted. Nincs élet, nincs lüktetés. Gyászolod! Újra a régit!

Az élet hozza eléd a csodákat, ha nyitott vagy rá, hogy befogadd őket.

Vajon, hogy hagyhatnál itt mindent? Vonyítasz, mert nem élsz. A jelen lüktetése fájó. Eközben beléd mar a rettegés, mit hoz majd a jövő. Nem tervezel, még nem, még az kell, ami volt, nem léphetsz előre. Ez történik veled megannyiszor. Visszamászol a múltadba, félsz a jövőtől, és a jelenben rohansz, mert ezt várják tőled.

Kétségbeesetten keresed hol van az az élet, ami olyan gyönyörű? A jelened nem is jut el a látókörödbe. A múltban roskadozva rezignáltan botladozol, a jövődtől a bizonytalansága miatt rettegsz.

Vedd le gyászruhád és lépj a jelenbe!

Felül kell írnod az emlékeid, fel kell állnod, le kell porolni a szekrényeket, el kell tenned a régi képeket, ki kell nyitnod az ablakokat és engedni, hogy elárassza a fény a szobát, és új illatokat hozzon a friss tavaszi szellő.

Ha a hideg megszűnik, a fagy felenged és virágba borul újra minden.

A múlt már nem jön vissza, nem élhetsz ott már.

A virágok illata talán más lesz, de az új tapasztalások hozzák el szívedbe is a lüktetést, az új életet.

Állj készen az élet sodró, színes, lüktető áramlására!