7 minute read
End(o)station
Páli Patrícia
End(o)station
Első randi egy meddőségi központban? Mit szólsz ,jöhet?
Hát ilyen, amikor át kell lépni a rettegett Alsószörcsögharangosdűlőkülső határát…
„You have brains in your head. You have feet in your shoes. You can steer yourself any direction you choose.
You're on your own. And you know what you know.
And YOU are the guy who'll decide where to go – Dr Seuss”
Pedig mindig volt norvég lazac a hűtőben és a szuper exkluzív nyaralásokat is szponzoráltam abból a Harry Potter vágányon futó keresetemből, amit csak azon kegyeleti okokból nem hoztam nyilvánosságra, hogy nehogy kevesebbnek érezze magát hozzám képest.
„You will come to a place where the streets are not marked.
Some windows are lighted. But mostly they're darked.
A place you could sprain both your elbow and chin! – Dr Seuss”
Nem volt hely, mi félelmetesebb lett volna, mint Alsószörcsögharangosdűlőkülső…
Alsószörcsögharangosdűlőkülső - mint valami pavlovi reflex úgy indul el bennem a halálfélelemmel felérő szorongás, mikor ezt az egy szót hallom!
Igen gyerek voltam és a tökéletes teljesítmény iránti feltétel nélküli, mindent feláldozni és alárendelni képes önkontrollom még nem volt megingathatatlanul kidolgozva és gyarló módon néha elkapott valami random vágy, néha megvetendő módon nem alakult ki a fojtogató kényszer a tökéletes teljesítmény kizárólagos opciója mellett.
Volt, hogy ellenszegültem és buta gyermekes vágyaim voltak.
Voltak még le nem nyesegetett vadhajtásai az “Építsd tudatosan önmagadat!” énrészemnek, ami öntudatos énhatár védelem formájában jelentek meg ellenszegülve szüleim akaratának. Áthágva a “jó gyerek” viselkedés adta szűk határokat és ami teljesítmény romboló hatással attakolta az “Építsd tudatosan pályafutásodat!” - egyetlen legalizált - lábat!
De erről gyorsan tettek szüleim, hogy mint a fogó reflexet - aminek helye egy egészséges emberben már nincsen - kinőjem és megkezdjem az egyetlen akceptálható utam építését “mindenki” nagy örömére.
Hogy a fókuszt tartani tudjam, mint villanypásztort húzták fel - csak úgy a mihez tartás végett - a szüleim Alsószörcsögharangosdűlőkülső rettegett rémét!
Volt egy szállóige családunkban, ami úgy repült, mint messzire-messzire elhajított szikla, amit jobb ha az ember elkerült, mert csak egyszer kellett volna eltalálnia, annak végzetes következménye lett volna.
Ezt volt “Alsószörcsögharangosdűlőkülső” és a szállóigévé vált mondat: „Nálunk nem az alsószörcsögharangosdűlőkülsői színvonal a mérvadó!”
Minden emberi gyarlóság Alsószörcsögharangosdűlőkülsőn lakott.
Minden az “Építsd tudatosan pályafutásodat!´ gyengítő, megingató vagy csak erőt, energiát, időt ezen pillértől elvivő dolog alsószörcsögharangosdűlőkülsői illetékességű “lakos” volt.
A kötelességed teljesítése után fáradtnak lenni…
Nem tökéletesen teljesíteni és megpróbálni elmagyarázni, hogy másnak sem ment tökéletesen…
Nem folyamatosan teljesíteni akarni, hanem valami emberi programot csinálni…
Arra gondolni, hogy lehet olyan szabadideje az embernek, amit nem feladat megoldással tölt, hanem valami tökéletesen haszontalanul szórakoztató dologgal…
Ezek a dolgok mind-mind alsószörcsögharangosdűlőkülsői mélyen megvetésre és valami lealacsonyító ténnyel felérő dolgok voltak, amit jobb volt elkerülni.
Jobb volt elkerülni, mert különben… …mert különben…abba belegondolni sem lehetett.
És Alsószörcsögharangosdűlőkülsőnek volt egy még mélyebb bugyra, aminek már a gondolata sem vetődhetett fel, mert az olyan sötét következményekkel teli víziót festett fel az égre, aminek következménye olyan beláthatatlan retorziót vont volna maga után, aminek súlya alatt úgy roppant volna meg az ember, hogy onnan visszaút már nem lett volna soha …
Két nagy csoportja lett volna ezeknek a mondatoknak
“Én szeretnék…
Nem akarom…”
Azaz most már így látom minden, ami énhatárt kijelölő “Építsd tudatosan önmagadat!” témakört érintő, valami mélyen személyes igényt kifejező gondolat lett volna.
Minden, ami a tanúsított és énemből teljesen kiirtott rész volt…
Éntelenné válásom tréningem fontos része volt.
Az “Építsd tudatosan pályafutásodat!” pillér teljhatalmú akaratának, a megfelelési - és teljesítmény kényszer felettem folyamatosan őrködő és mérhetetlen nyomást gyakorló erejének megszilárdítása így zajlott.
Még most is élesen ott rivallanak fülembe és elmémbe azok a bizonyos mondatok, amik keretet adtak életemnek.
Nálunk nem az alsószörcsögharangosdűlőkülsői színvonal a mérvadó!
Nálunk nem!
Nem nem nem!
Alsószörcsögharangosdűlőkülső nem a mi szintünk!
Mi nem!
Nem nem nem!
Mi nem süllyedünk le az alsószörcsögharangosdűlőkülsői szintre!
Mi nem!
Nem nem nem!
Mi nem az alsószörögharangosdűlőkülsői szinthez mérjük magunkat!
Mi nem!
Nem nem nem!
Mindig volt felettem valaki, aki egy elvárás rendszert támasztott velem szemben s egy metrikus mértékben szabott szűk keresztmetszetre egyszerűsített le engem, ami mentén megítéltettem, s minden napom minden lépésében megmérettettem.
Mert én egy hierarchikus rendszerben léteztem…mindig.
Az én világom egy nagyon egyszerű rendszer szerint épült fel.
Voltam én lent és felettem állt mindig valaki.
Voltam én lent, aki egy számszerűsíthető rendszerbe volt zárva, ahol minden mozzanat osztályozható volt. Kezdetben volt a „jó vagy” – „rossz vagy” kategória, majd jött a pöttyös korszak a fekete és piros pontok világa, ami aztán az 1 - 5 osztályozási rendbe torkollott be.
Voltam én lent, alul az “Építsd tudatosan pályafutásodat!” andrögün testbe zárt kis hús - vér lenyomata, aki felett mindig volt valaki, hogy pontosan mit kell tenni, amin keresztül engem neki joga van megítélni.
Voltam én lent, alul, aki csendben lehetett és teljesíthette a vele szemben állított feladatokat és szólhatott, ha valaki arra engedélyt adott és mondhattam, amire az ott felettem álló engem betanított - szépen pontosan echolálló visszhangja lehettem a hallottak pontos visszaadásának.
Voltam én lent és csinálhattam azt, amit ott fent megengedtek és szólhatott szám, akkor és úgy, ahogy ott a fentiek erre igényt tartva lakatot oldottak annak a pár szónak az erejéig.
Voltam én lent és addig voltam tökéletesen megfelelő és elfogadható, ameddig pontosan úgy és azt tettem amit a felettem álló nekem megengedett. De cserébe kaptam jutalomfalatokat kerekedő hasú jelesek formájában és élénken pirosló pontba zárt elismeréseken keresztül.
Voltam én lent alul és pontosan addig voltam tökéletesen elfogadható ameddig én nem léteztem, amíg csak környezetem elvárásainak némán gondolkodó végrehajtója voltam.
Ha én lettem volna kisiklottam volna a tökéletesség vonaláról, amit a környezet és aktuálisan felettem álló ítélkezési jogkörrel felruházott hatalom rögtön számokba zárt fenyítéssel torolt volna meg.
Biztonságosabb volt így tökéletesnek lenni és jutalmul az ezért járó elismerést megszerezni.
Mindig kellett(?!) volt valaki, aki bejegyzett birtokviszonyának tulajdonosi öntudatával nyomhatta az én teljesítménykényszert beindító gombomat, aki megszabta a tökéletes működésem szabályzatát és a hozzá kapcsolódó elvárását.
Szigorú, de tisztán megfogalmazott feltételek mellett szerveződött az életem, s kaptam meg felülről az éppen aktuálisan felettem álló, s életemet irányító személytől, hogy milyen feladatot kell, hogy teljesítsek, hogy azt milyen eredménnyel kell, hogy abszolváljam, hogy elfogadható legyek.
Anya belém nevelte, hogy mit kell tennem, hogy jó gyerek legyek, s cserébe ha mindent maradéktalanul teljesítettem, megkaptam a jó gyerek státuszt, akinek eredményeiről büszkén lehetett mesélni rokonnak, szomszédnak vagy egyszerűen csak a boltban az eladónak.
Az ovónénik napirendbe a motiváló foglalkozásokban nézték mennyire szófogadó és fejlődőképes vagyok, s cserébe szerepelhettem jutalomból hosszú verssel az ünnepségeken és a napi munkám pontosan végrehajtott darabjait a faliújság középpontjába rakták ki.
A tanáraim megszabták azokat az elvárásokat, melyeket teljesítve kitűnő lehettem, minek dicső eredményét a bizonyítványom őrizte szaporodó számában, évről évre. Én lehettem a jó tanulóval felcímkézett gyerek, majd fiatal felnőtt.
Volt egy feltétel, aminek, ha eleget tettem, szerethető lettem.
“Éntelennek kell ahhoz maradni, hogy az ember magát mindig egy más által diktált elvárás és szabály rendszer alá tudja gyűrni.”
De ezért a szerethetőségért nagy árat fizettem. Magammal fizettem. Azzal az elfogadással, hogy tökéletesen lemondok “Építsd tudatosan önmagadat!” pilléremről.
Én voltam annak az ára, hogy megfelelő legyek a rám ruházott szerepben.
Éntelennek kellett maradnom, hogy az “Építsd tudatosan pályafutásodat!” pillér teljhatalmú uralkodó maradhasson életem felett.
“Teljesítményem forgácsai voltak azok a szeretet morzsák, amikért oly epedezve küzdöttem, hogy rám hulljanak és éltessenek, erőt adjanak a következő megfelelési körnek”
Hogy a félelem elől menekültem vagy a csak szaladtam előre, hogy újra ott legyen az a röpke pillanat, amikor, mint jutalomfalatot a teljesítményem után járó - teljesen megérdemelt - elismerést megkapom…nem tudom.
A teljesítmény kényszer, a mások elvárásainak való patológiás megfelelés nyomása a sejtjeimbe ivódott.
A szerethetőség morzsáiért küzdöttem, ami lehullott egy hosszú és sikeres teljesítménytúra után.
Az iskola arra való, hogy felkészítsen a való életre - hányszor hallottam ezt a bölcseletet.
És ezen sok évnyi tanulás és felkészülés után jött életem utolsó felvonása, a sorban utolsóként következő ember, akinek végérvényesen átadták a felettem hatalmat gyakorló nyomógomb teljhatalmú uralmát. Ez volt a párkapcsolat, s az ezt megtestesítő férjem.
Neki kellett volna célba juttatni engem…
